Egyetemi anyanyelvi napok
Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest, 1999. február 9–10.

„A nemzet nyelvében él. Ha nem akarjuk, hogy első öngyilkossági kísérlete után még egyszer kardjába dőljön, fegyelmezzük ne csak gazdaságunkat, de eszméletünket is. A nyelv az egyetlen szellemi tényező, amelynek anyagi és gyakorlati ereje s szerepe is van; ezért hatalmas, s ezért esendő. A nyelv adománya nélkül nem lehet sem kereskedni, sem országot igazgatni” (Déry 1968: 244–5). Mintegy Déry Tibor idézett mondatait gondolta tovább Bolla Kálmán professzor, az ELTE-n évenként megrendezett anyanyelvi napok szellemi atyja és életben tartója, amikor az új évezred küszöbén, az európai integráció társadalmi és nyelvi áramában arra vállalkozott, hogy munkatársai és tanítványai közreműködésével pillanatképeket villantson fel napjaink kommunikációs kultúrájáról (olykor kulturálatlanságáról), sokféle szempontból megközelítve a nyelvhasználat kimeríthetetlen és mindig aktuális témáját.¹

Immár hagyomány, hogy februárban két napot a nyelv, nyelvhasználat, nyelvművelés kérdéseinek szentel az ELTE a Fonetikai Tanszék szervezésében „anyanyelvünk egyik ünnepnek is beillő rendezvényén” – ahogyan Pokorni Zoltán oktatási miniszter nevezte levelében az egyetemi anyanyelvi napokat. Az idei programot is az egyetem rektora, Szabó Miklós nyitotta meg, aki előadásában kitekintett a franciaországi példára, az ott tapasztalt jelenségekre, s kiemelte az anyanyelvi napok mint iránymutató kezdeményezés jelentőségét mai nyelvi bizonytalanságunkban, mely nemcsak a magyarokra, de minden idegen – s elsősorban az angol nyelvi – hatás alatt álló nyelv beszélőire jellemző.

A szakmai program bevezetőjében Bolla Kálmán példákkal igazolta a témaválasztás időszerű voltát, s felvázolta a teendőket: mit tehetnek a nyelvész szakemberek és a nyelvhasználók, illetve melyek azok a (főként tömeg-) kommunikációs terepek, ahol elméleti megalapozottságú segítségre, beavatkozásra is szükség van. Előadásában egy rádióból felvett szöveg empirikus-műszeres vizsgálatának eredményeit, az eredeti és a kívánatos megvalósulás tartam-, ritmusbeli és dallamjellemzőit, a tagolás, a hangsúly és az erősségi moduláció realizációját és lehetőségeit vetette egybe. Hangszalagról is bemutatta az elemzett szövegeket, valamint a táblázatba foglalt számadatok közléséből a közönség megismerhette a szubjektív észlelés objektív, fizikai alapját. Illusztrációja átláthatóvá tette az akusztikus valóság és a hallgató percepciója közötti összefüggéseket a laikusok számára is, és a hallgatóságot meggyőzte arról, hogy a beszéd akusztikai szerkezetének alapos ismerete hozzásegít a megszólalás kifejezővé és érthetővé tételéhez; s mely éppen ezért mind a hivatásos kommunikátorok, mind az őket képző pedagógusok elméleti tudásának alapvető, elengedhetetlen része kell, hogy legyen. Bolla Kálmán összegzésként kiemelte, hogy általánossá váló tendencia a „magyar beszédműnek magyartalan műbeszéddé” válása, s ebből következően megfigyelhetjük a beszédhangok minőségének megváltozását, új hangminőségek megjelenését, s ebből fakadóan ugyancsak tetten érhetők a teljes magyar hangrendszer változásai.

Mártonfi Attila szintén a média, közelebbről a televíziós hírműsorok nyelvhasználatának hangzását, a szegmentális szerkezetbeli visszásságokat, s ezeknek a társadalom beszédében és a nyelvi rendszer alakulásában jelentkező hatásait vizsgálta. Általános jelenségként említette a fonológiai hosszú-rövid szembenállás semlegesülését, amely „azért is kárhoztatható, mert a nyelvnek nem csupán, illetve nem elsősorban a kommunikatív, hanem […] az esztétikai funkciójával fordul szembe, […] s ez komoly kulturális veszteség forrása lehet, mert a mai európai nyelvek közt szinte páratlan magyar időmértékes, illetve az ebből adódó még különlegesebb szimultán verselés lehetősége veszne ki nyelvünkből”. Kitért a zöngés-zöngétlen párok beszédbeli felcserélődésére, végül szólt a köznyelvben tapasztalható nyelvjárásiasságok megítélésének kérdéseiről.

A következő előadó egy percepciós kísérlet eredményeiről számolt be, mely az akusztikus forma másik aspektusát, a beszéd szupraszegmentális megszerkesztettségét, valamint ennek jelentéstartalmát és megértését vizsgálta. Markó Alexandra a legnagyobb arányban percipiált – normatívnak tekinthető – megnyilatkozásokat elemezte számítógéppel, és felhívta a figyelmet az intonáció komplex, minden minőségi jegyre kiterjedő vizsgálatának fontosságára. A magyar prozodémarendszer minél teljesebb feltárása nélkül nincs mód a kiejtési sztenderd átfogó meghatározására sem, amely nélkül az igényes, szép beszéd tanulása/tanítása is hiányos marad.

Forgó Zoltán az írott nyelvváltozat, különösen a hivatali nyelv anomáliáit taglalva figyelmeztetett arra, hogy a hivataloskodó szóhasználat, a körmönfont, nyakatekert mondatszerkesztés nem segíti a megértést, így a hivatalhoz forduló állampolgárban kirekesztettségérzést kelt. Ugyanakkor több-kevesebb alkalommal mindannyian rákényszerülünk a hivatallal való kapcsolattartásra, a hivatalos vagy szaknyelv használatára például szerződéskötés, beadvány készítése, nyomtatványok kitöltése stb. alkalmával. A félreértés lehetőségét magukban hordozó írott nyelvi formák nemcsak a kommunikációs zavarok, konfliktusok esélyét és gyakoriságát növelik, de a polgárokban önértékelési zavarhoz is vezethetnek. Forgó Zoltán azt is megemlítette, hogy ez a fajta körülményes, gyakran személytelen fogalmazás a köztudatban szinonimája lett a választékos beszédnek, s az ilyen értékítélet elterjedése és általánossá válása komoly veszélyeket hordoz.

Földi Éva kortárs irodalmi szövegek attitűdtartalmának percepciójáról szólt előadásában. Vizsgálata arra irányult, hogy az olvasók hogyan tudnak kommunikálni az írott irodalmi szöveggel, valamint hogy a szövegben rejlő attitűdtartalmak jelentését miként értelmezik. Két kortárs magyar irodalmi alkotás: Békés Pál Ha letapad című írása és egy részlet Esterházy Péter Egyé’ apa, egyé’ csak… című művéből szolgált tesztszövegként. Az eredmények összesítéséből az derült ki, hogy az előzetes elvárásokkal ellentétben a kortárs irodalmi szöveg megértését nem befolyásolja az olvasó életkora, s a „megértési nehézségek azoknál léptek fel, akik sematikusan, mechanikusan gondolkoznak és olvasnak, nyelvhasználati gondjaik vannak, így nem tudnak mit kezdeni a számukra újszerű irodalmi művekkel, vagyis képtelenek kommunikálni a szöveggel”.

Módos Péter a magyar nyelvhasználatban tapasztalható idegen, elsősorban angol nyelvi hatások nyelvműveléssel kapcsolatos kérdéseit boncolgatva külföldi (francia, német, svájci, lengyel) példákat is hozott, amelyek iránymutatók lehetnek a magyar beszélt nyelvi norma rögzítésekor. Mivel az idegen nyelvi hatás elsősorban a fiatalabb korosztályt érte el, a legszélsőségesebb példákat is az ő nyelvhasználatukból említette az előadó; ugyanakkor óva intett az idegen nyelvi elemek nyakló nélküli irtásától is, emlékeztetve a jövevényszavak szókincsgyarapító hatására. A köznapi beszédben azonban sokkal inkább divatjelenségekkel találkozunk, mintsem lefordít(hat)atlan, magyar szóval nem helyettesíthető elemekkel, ezért előadása végén Módos Péter néhány konkrét javaslatot is tett arra, hogyan éljünk megfelelően ezekkel a jövevényelemekkel, illetve hogyan ne éljünk vissza használatukkal.

A megnyitó záróakkordjaként Subosits István beszélt az agresszió beszédbeli formáiról, pszichés hátteréről és kezelhetőségéről. A kommunikációban tapasztalható agresszivitás (sértések, szitokszavak, durva, deminutív kifejezések használata) szintén korjelenség, s szinte minden nyelvhasználati színtéren megjelenik. Subosits István betekintést nyújtott a különböző pszichológiai agresszióelméletekbe, valamint részletesen taglalta az agresszió típusait, fizikai és beszédbeli megjelenési formáit, és tárgyalta ezek fiziológiai vonatkozásait is. Szót ejtett a gyermekkori agresszivitásról, ennek kialakulásáról, okairól, illetve a megelőzés módjairól. Végezetül félelmét fejezte ki a médiában tapasztalható agresszivitással szemben, amelynek elharapódzása az egész társadalomra nézve súlyos következményekkel járhat.

A szakmai előadássorozatot követően került sor a versenyek lebonyolítására: az idén is öt kategóriában indulhattak az ELTE bármely karának hallgatói. Még decemberben zajlott le a nem magyar anyanyelvűek szép magyar beszéd versenye, amely nagy érdeklődésre tartott számot – méltán, hiszen az eddigi legszínvonalasabb produkciókat a mostani verseny résztvevői mutatták be. Természetesen a már megszokott versenyeken is megmérettethették tudásukat az indulók.

A helyesírási versenyen is igen szép eredmények születtek, ugyanis az első helyezett versenyző mindössze öt apró hibát követett el, s az egész mezőny tisztességes tudásról tett tanúbizonyságot. A tollbamondás, melynek szövege az Eötvös József-i népoktatási törvényről szólt, azonban több ponton is próbára tette az indulók ismereteit. Például a népoktatásitörvény-javaslat szó helyes – mozgószabályos – írásmódjára csupán két versenyző jött rá. A szellemes tesztfeladatok, melyek többek között a média nyelvéből merítettek, bizonyára számos kellemes-mosolygós pillanatot szereztek a versenyzőknek.

A szép magyar beszéd, helyes kiejtés versenyének kötelező szövege Mikszáth Kálmán A jelek mesterei című írása volt, amely párbeszédes, szatirikus szöveg lévén sokszínű, dinamikus előadásra adott alkalmat azoknak a résztvevőknek, akik mertek élni ezzel a lehetőséggel. Az anyanyelvnek szentelt kétnapos rendezvénysorozaton a szép magyar beszéd verseny szolgáltatott alkalmat arra, hogy a szervezők egy különleges szabadon választott szöveggel, Dobai Péter megrendítő nekrológjával emlékezhessenek meg a nemrég elhunyt nyelvészről, Zsilka Jánosról.

A „szépen magyarul” nyelvhasználati verseny az idén is két fordulóból állt. Az írásbeli tesztet, mely nyelvhelyességi és nyelvismereti kérdésekkel szembesítette a versenyzőket, szóbeli vetélkedő követte, amely a szokottnál is pergőbben zajlott, s melynek során sziporkázóan izgalmas villámfeladatokat kaptak a döntőbe jutottak.

A versmondó versenyen idén Nemes Nagy Ágnes Ekhnáton jegyzeteiből című költeménye volt a kötelező vers, amelynek kapcsán a résztvevők és az érdeklődők meghallgathatták Lengyel Balázsnak Nemes Nagy Ágnes költészetéről, az Ekhnáton-motívum fontosságáról és jelentéséről valló előadását; Elekfi László pedig bemutatta a költemény mintaszerű tolmácsolását, majd elemzésében a lehetséges értelmezéseket is számba vette. A zsűritagok – most először – egyenként is értékelték a versenyt, s ugyancsak először idén a Magyar Versmondásért Alapítvány különdíját is átvehette egy kiemelkedő teljesítményt nyújtott versenyző.

A meghirdetett versenyekre az idén összesen több mint kétszáz egyetemi hallgató jelentkezett. Csak remélhetjük, hogy jövőre a tizedik, jubileumi rendezvénysorozat legalább ilyen érdeklődésre tart majd számot.

IRODALOM

Déry Tibor 1968. Van-e szükség nyelvművelésre? In: Hernádi Sándor és Grétsy László (szerk.): Nyelvédesanyánk. Móra Könyvkiadó, Budapest, 244–5.

Markó Alexandra–Mártonfi Attila

¹ Az anyanyelvi napok megnyitóján elhangzott előadások írott változatát, valamint a versenyekről készült összefoglalókat az Egyetemi Fonetikai Füzetek 25. számában olvashatják az érdeklődők.