A nyelvi kategorizálás nem tipikus esetei

Az objektív valóság fogalmi struktúrájának, mentális információs térképének birtoklása nélkül az ember nem lenne képes az őt körülvevő világban orientálódni. A világnak az ember által történő osztályozása, kategorizálása, strukturálása az elemekre történő bontást és az elemek megnevezését jelenti, figyelembe véve a relevánsnak tekintett tulajdonságokat (Bańczerowski 1996: 64–71; Rosch–Lloyd 1978; Taylor 1989; Tschatzidis 1990). A kategorizálási folyamat egyrészt olyan megismerési folyamatot tételez fel, amelynek során az objektumok csoportosítása a már említett jegyek alapján megy végbe, másrészt tükrözi ennek a folyamatnak a végső produktumát, azaz a nyelvileg meghatározott kategóriastátusz hozzárendelését bizonyos objektumok osztályához. Ez azt jelenti, hogy az osztály közös nevet kap (például fák, növények, halak, madarak, bútorok stb.), és a nyelvhasználó operatív tudásának komponensévé válik.

Egy adott objektum adott kategóriához való tartozásának a leírása alapvetően kétféle módon történhet:

(1) A szükséges és elégséges definíciós jegyek alapján, ami azt jelenti, hogy azok az objektumok, amelyek nem rendelkeznek a szükséges jegyekkel, nem kerülhetnek ugyanabba az osztályba, azaz kategóriába. Egy ilyen megközelítés természetesen a nyelven kívüli valóság nem folytonos jellegét feltételezi.

(2) A tipikus jegyek alapján, ami azt jelenti, hogy a kategória struktúráját döntően a prototípus fogalma határozza meg. Ennek értelmében ugyanabba a kategóriába nemcsak azok az objektumok kerülnek, amelyek a prototípust képviselik, hanem azok is, amelyek kevésbé tipikus jegyekkel rendelkeznek.

A tipikus tulajdonságok alapján történő kategorizálás elismeri a valóság folytonosságát, amely a nem folytonos (diszkrét) nyelvi lexikális egységek segítségével kerül kifejezésre. Ez a megközelítés a tipikusság jelenségének alanyi jellegéből indul ki, amely ily módon lehetőséget ad arra is, hogy az egyes objektumokat „megfossza” a tipikusság jegyétől. Ez azt jelenti, hogy a nyelvhasználó az egyes objektumokat nem tekinti tipikusnak, mert saját szubjektív tapasztalata alapján nem képes megkülönböztetni azon jegyek minimumát, amelyek segítségével ezeket az objektumokat be tudná sorolni az általa ismert valamelyik kategóriába.

Az emberi megismerés szubjektív, kultúrdeterminált tevékenység, amelyet a nyelvi névrendszer és az objektumok kategóriák szerinti csoportosítása, osztályozása határoz meg. A nyelvi rendszer azonban viszonyítási lehetőséget biztosít a név nélküli objektumoknak is.

A kategóriafogalom azt tételezi fel, hogy segítségével leírhatjuk a nyelven kívüli valóság összes objektumát. Kétféle jelenségről van szó:

(1) A valóság folytonosságában a kategóriák (pontosabban a kategóriák határai) között léteznek természetes szünetek.

(2) A kategóriákon belül léteznek olyan periferiális mezők, amelyek a prototípustól távol eső objektumokat tartalmaznak. Ezt a jelenséget az úgynevezett „elmosódott elemű halmazok” (fuzzy sets) (Zadeh 1965: 338–353; uő: 1972: 4–34), a prototípus radiális koncepciója (radial category) (Rosch 1975; Lakoff 1987: 6. fejezet), valamint az ún. „kerítés” fogalom (hedges) (Lakoff–Johnson 1981) keretében értelmezik. Ezek az elméletek olyan objektumokat tárgyalnak, amelyeknek ismert a neve, viszont kétséges az adott kategóriához való tartozása. (Ilyen például a denevér, amelyet egyesek, a mindennapi racionalitás által vezérelve, a madarakhoz sorolnak, a „repülés” definíciós jegy alapján.)

Rövid tanulmányunkban szó esik olyan objektumokról, amelyeket a tipikusság jegyének hiánya miatt a nyelvhasználó az általa ismert egyetlenegy kategóriához sem tud hozzárendelni. A nem tipikus objektumok távol állnak a prototípustól, ezért nem lehet őket hozzárendelni az alapszinten (basic level) kategorizált objektumokhoz. A kategorizálás alapvető szintjei olyan struktúrákat képviselnek, amelyekre a nyelvhasználóknak a leggyakrabban van szükségük, és amelyeket a leghasznosabbnak tekintenek a nyelvi kommunikáció folyamatában. Segítségükkel fölé- és alárendelt szintek (superordinate and subordinate levels) képezhetők, amelyek az egész hierarchikus fogalmi struktúrarendszert átszövik. Vegyük példaként a kutya kategóriát, amelyből több szubkategória ered, például tacskó, vizsla, kuvasz, pumi stb., és amelynek szintén több fölérendelt kategóriája is van, például emlős, háziállat, állat stb. Egy adott nyelv lexikonjában az alapszint objektumainak a státusza a hierarchiának azt a síkját jelenti, amely a mindennapi kommunikációban a legmegfelelőbbnek tűnik. A kutya lexéma jobban megfelel az alapszintű objektumnak, mint például az emlős vagy a kuvasz: a használatban egyszerűen a leghatékonyabb és a leggazdaságosabb kategória. Az alsóbb, illetve a felsőbb szintek objektumai csak különleges szituációkban jöhetnek számításba: azokra elsősorban a zoológusoknak, kutyatenyésztőknek vagy az állatorvosoknak lehet szükségük (Rosch 1976: 382–439). Összegezve azt mondhatjuk, hogy az alapszint objektuma lehet például a kutya, a macska, a rózsa, stb., de nem lehet objektuma a hozzájuk képest magasabb (állat, növény stb.), illetve alacsonyabb szintű objektum (tacskó, szibériai macska, fehér rózsa stb.). A nem tipikus objektumok esetében lehet ezeket a magasabb absztrakciós szintű kategóriához rendelni. Az alapszintű kategóriákkal történő operálás viszont azért ütközik nehézségekbe, mert ezeknek az objektumoknak a tulajdonságai annyira sajátságosak, hogy nem lehet azokat egybevetni egyetlenegy létező mintapéldánnyal (prototípussal) sem. Ezen objektumok mindegyike külön osztályt képez. Ahhoz, hogy a kommunikációs folyamatban a nem világos azonosítási státusszal rendelkező és külön névvel nem jelölt objektumokhoz való viszonyítás lehetséges legyen, a nyelvhasználó ezeket az objektumokat általában „nem standard” módon igyekszik hozzárendelni valamelyik kategóriához. Itt nem arról van szó, hogy ennek következtében az adott objektum az alapkategória komponensévé válik, hanem arról, hogy ez a hozzárendelés (Lakoff és Johnson felfogása szerint) az ún. „kerítés” felhasználásával történik (például: ez valami sapkaszerű). Tehát ez esetben nem kategorizálhatjuk ezt az objektumot sapkaként, nem sorolhatjuk a sapkák osztályába, mivel itt csak bizonyos fokú szemantikai approximációról van szó.

A nem tipikus objektumok bizonyos kategóriákhoz való viszonyítása különféle nyelvi eszközök segítségével történik. A magyar nyelvben például:

(1) A -szerű, valamint a -féle képzőszerű utótagok felhasználásával, amelyek a jelzett objektum bizonyos fokú hasonlóságára utalnak. Például: Ez valami influenzaszerű, sapkaszerű, tölcsérszerű; ez valami kabátféle, kőféle, folyadékféle stb.

(2) Olyan lexémák alkalmazásával, amelyek az adott objektum távoli hasonlósága alapján egy lehetséges kategóriához történő hozzárendelésre utalnak. Például: Ez valami székformájú/alakú; sapkaformájú; ez valami állatfajta stb.

(3) Közelebbről meg nem határozott asszociációkra való hivatkozással olyan metanyelvi szekvenciák mint például: mintha, mint, mint egy stb. Például: Ez olyan mint egy sapka.

(4) A hasonlóságra való hivatkozással. Például: Milyen a szeme? Kékes – zöldes szeme van. Valami ilyesmi. Ez valami székhez hasonló. Ez valami gyümölcsre emlékeztető. Ez valami dísznek való stb.

(5) A kategóriák közötti mezőbe történő besorolással. Például: Ez se nem kiskabát, se nem női ruha. Milyen a szeme? Se nem kék, se nem zöld. Kék és zöld közötti. Kék és zöld között van. Milyen az idő? Se nem hideg, se nem meleg. Ez milyen ruha? A nadrág és a szoknya között van.

(6) Kategóriamegnevezés nélkül történő, határozatlan viszonyítást jelző szekvenciákkal. Például: Mit ettél? Egy ilyen izét. Add ide ezt az izét, stb.

(7) A kategória megjelölésével és egyidejűleg az ezzel kapcsolatos bizonytalanság közlésével: Ez egy doboz, vagy mi. Ez egy óra, vagy micsoda. Ez egy szerszám, vagy mit tudom én mi. Nem is tudom, hogy mi az, talán egy gyógynövény.

(8) Az adott objektum azonosíthatatlanságának explicit kifejezésével. Például: Mit vettél? Ez valami asztalra/szobába való. Ez valami, ami jól fog mutatni az asztalon. Ez valamilyen ülőalkalmatosság. Egy ilyen valami volt. Nem tudom, hogy ez mi akart lenni. Nem is tudom, hogy ez mi? Az Isten sem tudná megmondani, hogy mi az. Talán gumiféle? stb.

A fenti példák azt mutatják, hogy a nyelvhasználók azokat a valóságfragmentumokat, amelyek nem felelnek meg eddigi tapasztalataiknak, nyelvileg különféle módon igyekeznek meghatározni. A kategorizálással kapcsolatos szubjektív ingadozásuk a tipikusság alanyi jellegét erősíti meg. A beszélő alanyok az eddigi tapasztalataik alapján az adott objektumot tipikusnak vagy nem tipikusnak tekintik, és a saját szubjektív belső mentális fogalmi struktúrájukban keresik annak a megismerési és nyelvi módját, hogyan lehet az adott tárgyat, illetve jelenséget közelebbről meghatározni. A nem standard jellegű kategorizálást jelző nyelvi szekvenciák azt sugallják, hogy a beszélő olyan kommunikációs kényszerhelyzetbe került, amikor meg kell határoznia az adott objektumot, és közben tudatosul benne, hogy ezt hirtelen nem tudja megtenni, mivel a mentális fogalmi struktúrájában ennek az objektumnak nem találja meg a megfelelő genus proximumát, és hiányzik a megfelelő megnevezése is. Tehát ez a folyamat a beszélőnek bizonyos fokú nemtudását, azaz a nullánál magasabb szintű szubjektív entrópiáját tükrözi. Így kényszerűen megfelelő „megállapodásra” törekszik a partnerével, hogy a beszédaktus sikeres legyen, és elérje a célját.

Az objektumokat azonosító nevek létezése szükséges feltétele annak, hogy azok a megfelelő kategóriákhoz viszonyíthatók legyenek (Bańczerowski 1998a: 270–77). A külön név hiánya a nem tipikus objektum esetében azt jelenti, hogy a beszélőnek ezt a nevet létre kell hoznia, ki kell találnia, figyelembe véve a már létező fogalmakat és a hierarchikus felépítésű kategóriarendszert. A nem standard jellegű kategorizálásnál a definiendum általában úgy szerepel mint „valami”, ami egyidejűleg a nagyobb fogalmi precízió elérhetetlenségét is jelzi. A beszélő fogalmi struktúrájában keresi azt a mentális objektumot (vagy objektumokat), amely (amelyek) bizonyos tulajdonságok tekintetében hasonlóságot mutat (mutatnak) azzal a nem tipikus tárggyal, illetve jelenséggel, amelyről szó esik a beszédaktusban, és elvárja a partnerétől, hogy helyesen dekódolja a közölt információt, azaz rekonstruálja a nem tipikus tárgynak (jelenségnek) a tulajdonságait. (Lásd: Keszler 1985: 16, 18.) Ily módon minimalizálódik az a felismerési erőfeszítés, amely a nem tipikus objektum elképzeléséhez szükséges, és amely az adott kommunikációs interakcióban a nem tipikus objektumnak viszonylag stabil szemantikai reprezentációt biztosít.

A fentebb tárgyalt, nem tipikus objektumok kategorizálásának a módjai mindenekelőtt a beszélt nyelvre jellemzőek, és nem érvényesek az írott nyelvi változatra. A mindennapi nyelvi kommunikációban az interakciók időben gyorsan zajlanak, tehát a beszélőnek nincs sok ideje arra, hogy megtalálja a nem tipikus objektum szemantikai reprezentációjához az aktuális kommunikációs igénynek megfelelő viszonyítási alapot, tehát meg sem próbálkozik azzal, hogy megállapítsa ennek a nem tipikus objektumnak az állandó értékét. Annak ellenére, hogy ezek az approximációs procedúrák messze nem pontosak, a kommunikációs folyamatban nincs jelentősebb szerepük, mivel itt csak arról van szó, hogy megkönnyítsék a beszélgető partner számára a hozzá intézett közlés megértését. Ha a közölt meghatározás nem elégséges, akkor a közvetlen interakciós kommunikációban ezt azonnal pontosítani lehet, precízebbé lehet tenni.

A nem tipikus objektumok kategorizálásáról csak akkor van értelme beszélni, ha ezt az eljárást kizárólag a kategorizálási folyamatra vonatkoztatjuk, viszont nem lehet arról szó, hogy az adott nem tipikus objektumot állandó jelleggel hozzárendeljük egy már meglévő kategóriához. Az adott nem tipikus objektumot valamennyi kommunikációs interakcióban más és más kategóriához is sorolhatjuk. A nem tipikusság azt jelenti, hogy az adott objektum nem rendelkezik más objektumokra jellemző, olyan elégséges és velük közös jegykészlettel, amely lehetővé tenné valamilyen kategóriához való egyértelmű besorolását. A nem tipikusság tulajdonképpen olyan egyedi objektumok létezését implikálja, amelyek kivételességük miatt nem rendelhetők hozzá különálló kategóriához. A kivételesség egyben azt is sugallja, hogy olyan objektumokról van szó, amelyeknek nincs önálló nevük; az egyedi objektumok külön névvel történő ellátása, amelyekkel a nyelvhasználó viszonylag ritkán, csak esetenként találkozik, ellentétben állna a nyelv gazdaságossági elveivel és szabályaival.

A fentiekből az következik, hogy a nyelven kívüli valóságnak vannak olyan fragmentumai, amelyek a tipikusság elve szerint rendezett nyelvi-megismerési kategóriák rendszerében tükröződnek. Léteznek viszont olyan nyelvi mechanizmusok, amelyek a nem tipikus objektumok viszonyítását is lehetővé teszik. Így lehetőség nyílik arra, hogy a nem tipikus objektumokról is információt cseréljünk. Ellenkező esetben ezek az objektumok és jelenségek a transzcendens hallgatás szférájában maradnának (Bańczerowski 1998b: 400–403).

SZAKIRODALOM

Bańczerowski Janusz 1996. A valóság kategorizálásjáról. Nyr. 120: 64–70.

Bańczerowski Janusz 1998a. A kommunikációs grammatika perspektívái. Nyr. 122: 270–7.

Bańczerowski Janusz 1998b. A hallgatás mint nyelvészeti kérdés. Nyr. 122: 400–3.

Keszler Borbála 1985. Über die Verwendung der Füllwörter. Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominate. Sectio Linguistica. Budapest.

Lakoff G.–Johnson M. 1981. Conceptual Metaphor in Everyday Language. Philosophical Perspectives on Metaphor. University of Minnesota Press.

Lakoff G. 1987. Women, Fire and Dangerous Things. Chicago.

Rosch E. 1975. Cognitive Representation of Semantic Categories. Journal of Experimental Psychology 104.

Rosch E. et al. 1976. Basic Objects in Natural Categories. Cognitive Psychology 8.

Rosch E.–Lloyd B. (ed.) 1978. Cognition and Categorization. Hillsdale.

Zadeh L. 1965. Fuzzy Sets. Information and Control 8.

Zadeh L. 1972. A Fuzzy-set-theoric Interpretation of Linguistic Hedges. Journal of Cybernetics 2(3).

Bańczerowski Janusz

Bańczerowski, Janusz: Non-typical cases of linguistic categorization. The present paper pinpoints some objects that, because of their non-typicality, are not directly assignable to any category that the given language user is familiar with. Relating non-typical objects to certain categories is done via the use of various linguistic means. This phenomenon is illustrated here by Hungarian material. Extralinguistic reality includes fragments that are reflected in the system of linguistic/cognitive categories based on the principle of typicality. On the other hand, there are linguistic mechanisms that make it possible for non-typical objects to be related to such categories. This is how information concerning non-typical objects can be shared among speakers. Otherwise, such objects and phenomena would have to remain in the realm of transcendent silence.