A közösségi névadási hagyomány továbbélése a tizenéves korosztályban
Egy Révkomáromban, magyar gimnazisták körében végzett vizsgálat tapasztalatai

1.1. Az onomasztikai kutatások mind a mai napig adósak az anyaország határain kívüli magyarság jelenkori névadási szokásainak tényszerű feltárásával. Egy-egy település névtörténetének bemutatása kapcsán találkozni az utóbbi évtizedek neveivel is, ám a feldolgozások – tapasztalatom szerint – nem képesek választ adni arra a kérdésfeltevésre: vajon a szlovákiai magyarság neveiben is erőteljesen elszlovákosodik-e. A keresztnevek anyanyelvű bejegyzésével kapcsolatos törvényi szabályozás kedvezőtlen hatásaival a szlovákiai magyarság helyzetét elemző tudományos munkák is foglalkoznak (Vö. Duray 1995: 236; Gyönyör 1987: 60–75; 1989: 205; Lanstyák 1991: 11–72), de megelégszenek a jelenség tényszerű említésével, elméleti fejtegetésével, állításaikat statisztikai adatokkal azonban nem támasztják alá.

1.2. Magánbeszélgetésekben a téma kapcsán sokszor esik szó arról is, hogy a kisebbségi létben élő magyarság körében a szlovák keresztnevek bejegyzését számtalan esetben a hatalom direkt és indirekt ténykedése magyarázza. Ráadásul az 1994-es szlovákiai névtörvényt megelőzően a magyar ajkú anyakönyvvezetők is sokszor bizonytalanok voltak abban, lehetséges-e a szülők által bemondott keresztnevet magyar alakban bejegyezni; szlovák környezetben pedig a magyar szülők még inkább „hajlamosak” voltak a kompromisszumra. Ugyanakkor máig tartja magát az a hiedelem, hogy a szülők jelentős része a hatalom erőszakosságával is szembeszegül, s következetesen szlovákra lefordíthatatlan magyar nevet jegyeztet be újszülöttjeinek. Vagyis az anyanyelv védőbástyája mögé bújva, a törvényi szabályozás kiskapuit kihasználva kapnak az újszülöttek keresztnevet. Eddigi tapasztalataim szerint ez a módszer nem tekinthető általánosnak.

Létezik-e kollektív védekezési mód a keresztnévadás területén a szlovákiai magyarság körében? Erre a kérdésre névtani kutatásaimmal keresem a választ, s bár még a munkának az elején tartok, már most egyre biztosabban megfogalmazódik a válasz: igen, méghozzá speciális formában. További kérdésként vetődhet fel: él-e a felnövekvő nemzedékek tudatában a védekezés szükségessége; hagyományozódik-e ez az ún. kollektív védekezési technika az ifjabb generációkra; s ha hagyományozódik, akkor az mennyiben befolyásol(hat)ja a szülőképes korba lépő generációkat a keresztnévválasztásban? Másképpen fogalmazva: a mindenkori névdivat hatása vagy inkább a speciális, kisebbségi helyzetből fakadó, tradíciók által meghatározott kényszer erősebb-e körükben az említett területen?

1.3. Jelen munkámban arra keresem tehát a választ, milyen összefüggés van a kisebbségi névadás gyakorlata és egy magyar tannyelvű szlovákiai gimnázium első és negyedik évfolyamán tanuló diákok névválasztási attitűdjei között.

*  *  *

2.1. Mielőtt az ifjabb generációk körében végzett vizsgálatok eredményeinek bemutatására térnék rá, a viszonyíthatóság érdekében mindenképpen szólni kell a fentebb említett „kollektív védekezési technikáról”.

2.2. A régi és mai szlovákiai anyakönyvekbe bepillantva valóban meggyőződhetünk arról, hogy az anyakönyvi hatóságok a keresztnevek jelentős részét szlovákul jegyzik be. Magam a problémát tisztázandó két településen számszerű vizsgálatokat is végeztem, melyek adatai arról győztek meg, hogy a keresztnevek 46, illetőleg 60%-ban szlovák alakban szerepelnek a matrikulákban.¹ Íme a két település idevonatkozó adatai diagrammal ábrázolva:

A fenti diagramokhoz némi magyarázat szükségeltetik. Tény, hogy a két településen 50-60% körül vannak a szlovák alakban bejegyzett nevek. Első pillantásra is szembetűnő, hogy a magyar névalakok számaránya nem jelentős, viszont a közel egyharmadnyi hányadot kitevő egyező írásmódú nevek arra hívják fel a figyelmet: jelenlétük nem ok nélküli. Ezek a szlovák–magyar viszonylatban ún. semleges írásmódúnak számító keresztnevek gyakorta csak látszólag neutrálisak. A valóságban a szlovákiai magyarság körében sajátos védekezési módra adnak lehetőséget, hiszen a névalak formai „semlegessége” eltakarja a hatóság elől a névadó etnikai indítékú névadási motívumait. A többségében magyarok lakta településeken azonban joggal tehetjük fel, hogy az egyező írásmódú nevek mögött döntően magyar név adásának szándéka rejlik. Csak emlékeztetőül: Diósförgepatony (Orechová Potôň) az 1991-es népszámlálás adatai szerint 97,46%-ban bizonyult magyar településnek, Nagycétény (Veľký Cetín) 83,87%-ban (vö. ÖnkormÖnrend. 1995: 251, 258). A feltevésen túl azonban egyéb bizonyítékokkal is szolgálhatunk. A számok segítségével a két vizsgált településen közvetett módon is meggyőződhetünk az állítás igaz voltáról. Ha lefordítjuk a névpárokat magyarra, s összevetjük őket a Ladó-féle Magyar utónévkönyv kategorizálásával (az említett szerző ajánlott és elfogadható minősítéssel látja el a magyarul anyakönyvezhető neveket), akkor Diósförgepatonyban és Nagycétényben a következő eredményeket kapjuk:

Esetünkben ez azt jelenti, hogy az ajánlott minősítésű nevek mindkét településen jó hangzású magyar nevek; tehát ezek a magyar keresztnévanyag törzséhez tartoznak. Erről a magyar névpárral nem rendelkező, illetőleg az ajánlott és elfogadható nevek arányainak időbeli alakulását vizsgálva is meggyőződhetünk.

A diagramok adatai arról tanúskodnak, hogy – a politikai széljárástól nem teljesen függetlenül – a szülők alapvetően mindkét településen jó hangzású magyar keresztneveket választottak újszülöttjeiknek. Csak további érdekességként említem, hogy a két településen a szlovák nevek többségének olyan magyar névpárja van, amely írásmódban csak egy-két betűben tér el a magyar megfelelőjétől. Eddigi vizsgálataim azt igazolták, ezeknek a szlovák alakban bejegyzett keresztneveknek a megválasztását általában a családi vagy települési tradíció determinálja. Vagyis a hagyomány megtartása még akkor is erőteljesebben ható tényező, ha a matrikulába bejegyzett névalak kényszerűen szlovák lesz, hiszen a kisebbségben élő magyar etnikai közösség számára – úgy látszik – nem az a fontos, mit mutat a papírforma. Sokkal lényegesebb a mindennapi beszéd gyakorlatában megmutatkozó felhasználhatóság, mert természetesen a magyar beszédben magyar emberre vonatkoztatva aligha használnak Petert, Katarínát, Ladislavot, Monikát, Alzbetát, Jánt stb. Sokkal inkább azoknak magyar megfelelőjét, tehát Pétert, Katalint, Mónikát, Erzsébetet és Jánost. Szlovák személy nevét azonban soha nem fordítják le magyarra, ha szlovák a keresztneve. Ez utóbbi tényt személyes tapasztalataimmal is alátámaszthatom.

2.3. Csak utalni szeretnék az anyakönyvezés gyakorlatára, amelyet önálló problémaként még nem vizsgáltam, viszont a nyugat-szlovákiai anyakönyvi kerületekben szerzett tapasztalataim és információim alapján is megerősíthetem azt a közvélekedést, hogy az anyakönyvezett alak nem mindig esik egybe a szülők szándékával, illetőleg arról is értesülhettünk, hogy a névadásban is tudat alatt ott lappang a védekezés ösztöne a szlovákosítás ellen. Erre vonatkozóan 1995-ben végzett révkomáromi kutatásaim során is igenlő válaszokat kaptam (vö. Vörös 1996: 239).

2.4. A két település névanyagának vizsgálata megerősíti a gyanút, hogy a szlovákiai magyarság a névadás terén főként az írott formájában neutrális, valamint a közeli névpárok választásával védekezett/védekezik a hatalom szlovákosító törekvései ellen, s kevésbé él a szlovákra lefordíthatatlan magyar névalakok adta direktebb lehetőségekkel. Ez a védekezési mód Sütő András paraboláját juttatja eszembe, mely a szél előtt meghajló fű életképességét állítja szembe az orkántól derékban kettétörő fák hajthatatlanságával.

*  *  *

3.1. A fentebb bemutatott tények vizsgálata újabb kérdést is felvetett: vajon áthagyományozódik-e a következő (leendő) szülőkre ez a védekezési technika? A probléma vizsgálatához a révkomáromi magyar tannyelvű gimnázium két évfolyamát választottam mintának: egy első osztályos (tehát tizennégy évesekből álló) és egy 4. osztályos (vagyis tizennyolc évesekből összetevődő) osztályt. A magyar tannyelvű gimnázium tanulóiról feltételezhető, hogy erős a kötődésük a magyar ajkú kisebbséghez, legalábbis neveltetésükből fakadóan a szülői házból ilyen attitűdöket hozhattak magukkal.

3.2. A mintasokaság meghatározásakor a koncentrált kiválasztást alkalmaztam. A két minta szociológiai összetétele nem teljesen azonos. Az elsős gimnazisták húszan voltak, a negyedik osztályosok huszonöten. Az elsősök közül tizenhatan révkomáromi születésűek, s csak négyen érkeztek egyéb környékbeli településről. A tizennyolc éves minta diákjai kivétel nélkül más magyarlakta településekről jöttek Révkomáromba középiskolai tanulmányokat folytatni. Ez utóbbiak területileg nagy szóródást mutatnak, hiszen Közép- és Nyugat-Szlovákia majd minden magyarlakta régióját reprezentálják: huszonöten 24 településről származnak. (A továbbiakban az elsős gimnazistákat A mintaként említem, a negyedikeseket B mintaként.) Az A mintában hat fiú található, a B mintában azonban csak kettő volt. Ez az aránytalanság nem tette lehetővé a nemenkénti válaszok különválasztását és reprezentatív összehasonlítását, bár meg kell jegyezni, hogy a különböző nemektől kapott indoklások minőségileg nem, csak a kifejtés mennyiségében különböztek. A két minta által adott válaszok alapján tehát az életkori rétegzettségből fakadó különbségekre koncentráltam.

3.3. Az anyaggyűjtéshez kérdőívet használtam, amely nem csupán a jelen dolgozatban felvetett problémák vizsgálatára alkalmas: a kapott adatok a pszicholingvisztikai tények elemzésén túl szociolingvisztikai megvilágítást is lehetővé tesznek. A jelen munkában azonban csak néhány, a kutatásom szempontjából központi kérdésnek számító pszicholingvisztikai adatcsoport feldolgozása történik meg.

A kérdőívben feltett kérdések a válaszadás formáját tekintve a következők voltak: kötött válaszos, szabad válaszos, illetőleg a szabad válaszos kérdés kombinálása kötött válasszal. A kérdezés technikájaként minden esetben az ún. személyes kérdéseket alkalmaztam. Az attitűdöket skálát alkotó kötött válaszos kérdésekkel igyekeztem mérni. A kérdések mindegyikéhez ún. kontrollkérdéseket alkalmaztam.

A két mintasokaságban kapott adatok összehasonlíthatóságához a számszerű értékeket általában százalékban adom meg. Ilyenkor 100%-nak az adott mintának a szóban forgó problémára adott válaszainak összességét tekintem. A kérdőív kitöltése 1997 májusában történt, nyelve magyar volt.

*  *  *

4.1. A kérdések feldolgozása előtt nézzük meg a választott mintasokaságok két jellegzetességét az általuk viselt nevek alapján!

4.1.1. A Ladó-féle Magyar utónévkönyv kategorizálása alapján a következő kép rajzolódik ki az alapján, milyen nevet kaptak szüleiktől a mintának tekintett csoportok tagjai:

Látható, hogy az A mintában mindenki jó hangzású keresztnevet visel. (Megjegyzendő, hogy ők többségükben révkomáromiak, illetőleg e város környékéről valók.). A B mintában is döntően ajánlott minősítést kapnak a nevek. (Megjegyzendő, hogy ők a Felvidék különböző pontjairól származnak, s esetükben a 8%-os elfogadható kategória sok esetben nem csupán a névdivatra vezethető vissza, hanem településük etnikai összetételére is. Erre a kérdésre azonban itt most nem térek ki részletesebben.)

4.1.2 A második adatcsoport az előzővel egybevetve még inkább sejteni engedi, hogy névhasználatában mindkét minta elég jól reprezentálja a szlovákiai magyarságot, hiszen az adatok kísértetiesen emlékeztetnek a Dunaszerdahely mellett található Diósförgepatonyban és a Nyitra melletti Nagycétényben kimutatott értékekre.

A két diagramból azonnal kitűnik, a vizsgált személyek közül senki sem visel magyarra lefordíthatatlan szlovák nevet. A szlovák névalakok közül az A mintában majdnem mind közeli névpár, a B mintában pedig kivétel nélkül mind az. Kis százalékértéket képviselnek a magyar névalakok (a diagram nem mutatja, milyen csekély százalékarányban találhatók ezen belül a szlovákra lefordíthatatlan magyar nevek), s egyező írásmódú nevet visel mindkét mintasokaság közel 1/3-a.

4.2.1. Elsőként a két mintasokaság keresztnévanyagát vizsgáltam meg. Az A mintában 9 szlovák helyesírású, 5 magyar, illetőleg 6 neutrális helyesírású nevet találtam. A B mintában ugyanez így alakult: 14 szlovák helyesírású, 3 magyar, valamint 7 neutrális név.

A saját keresztnévre vonatkozó hivatalosan hangzó kérdésre a diákok vegyesen szlovákul és magyarul írt nevekkel adtak választ. A neutrális írásmódú nevek viselői mindkét mintában kivétel nélkül azt válaszolták, hogy magyar névalakot jegyeztek be nekik a matrikulába. A szlovák névalakkal beírtak esetében a két minta eltérően reagált a hivatalosan és nem hivatalosan hangzó kérdésre: az A mintában a 9 szlovák alakban bejegyzett név viselője közül a hivatalos kérdésre csak hárman írták magyar alakban a nevüket (33%); a B mintában 14 közül 8-an (57%), valamint 1 fő a szlovák alak mögött zárójelben megadta magyar alakban is a nevét. A nem hivatalosan hangzó kontrollkérdésre mindkét mintában mindenki (tehát a szlovákul bejegyzettek is) magyar névalakkal válaszolt.

4.2.2. Arra a kérdésemre, hogy lehet-e magyar az a keresztnév, amelyet szlovák helyesírással jegyeztek be, a következőképpen alakultak a válaszok:

Vagyis azok, akik szlovák nevet kaptak, mindkét mintában egyöntetűen lehetségesnek tartják azt, hogy a szlovákul bejegyzett keresztnevet is – bizonyos feltételek teljesülése esetén – magyarnak tekintsük.

4.3.1. A másik nagy kérdéscsoport a tizenéves korosztály által favorizált nevekre kérdezett rá. Elsőként azt tudakoltam, melyik férfi és női keresztnevek tetszenek legjobban a megkérdezetteknek. Külön kellett mindkét nem neveit felsorolni a tetszés sorrendjében. Maximum tíz névnek hagytam helyet. A feldolgozás során az A minta sokkal kevesebb nevet adott meg, mint a másik. A következő táblázat a kapott értékeket foglalja össze:

Jól érzékelhető, hogy az A minta „szerényebb” teljesítményt nyújtott a másiknál, hiszen mindkét nemnél átlagosan csak közel fele annyi nevet tudott felsorolni, mint a 18 évesek.

4.3.1.1. Mivel a kérdés nem sugallta, magyar vagy szlovák neveket kell és/vagy lehet-e felsorolni, elvárható lett volna, hogy a szlovák és magyar nevekkel nap mint nap találkozó diákok vegyesen sorolnak fel listáikban mindkét nyelv neveiből. Az adatok rendezése után az első meglepő eredmény akkor ért, amikor a szlovák és magyar keresztneveket különválogattam.

A meglepetés természetesen csak az előfordulás matematikai esélyeit tekintve értendő, hiszen nyilvánvaló: a magyar ajkúaknak magyarul feltett kérdés természetes módon hozza felszínre a magyar neveket.

Nézzük meg azonban, mi történt a leginkább nem tetsző nevek felsorolásakor ebben a tekintetben!

Míg az előző adatnál a vizsgált szempontból nagyfokú egyezést találunk a két minta között, addig itt a szlovák nevek között mutatkozó 3%-nyi különbség első pillantásra jelentősnek tűnik, de nem szabad szem elől téveszteni, hogy a két adatcsoportban az említett szlovák nevek százalékaránya mindig alatta marad a 10%-nak, tehát nem jelentős, s ez megerősíti, hogy a vizsgált, kétnyelvű környezetben élő minták esetében is a magyar nyelvű szituáció döntően magyar neveket idéz fel a tudatban.

4.3.1.2. A kontrollkérdés a leginkább nem tetsző neveket tudakolta. Ennek mélyebb feldolgozását itt azért nem ismertetem, mert csak arra voltam kíváncsi, mennyire érvényteleníti a nagy számokból kikerekedő átlagot az egyéni ízlés diktálta sorrend. Megerősítődött, hogy a leginkább tetsző és nem tetsző nevek „élbolyában” alig találni egymást „kioltó” neveket, tehát viszonylag bátran számszerűsíthetők az adatok anélkül, hogy a konkrét nevekkel operálnánk. A viszonyítás kedvéért a kontrollkérdés összesített adatit foglalja össze a következő táblázat.

4.3.1.3. Itt csak utalok arra, hogy a leginkább tetsző nevek – ha az abszolút sorrendiségben nem is – nagyfokú egyezést mutatnak a Diósförgepatonyban és Nagycétényben leggyakoribbnak talált nevek listáival: az Anna, Mária, Tímea, Katalin, Zsuzsanna stb.; illetőleg Péter, Tamás, Attila, Ádám, László stb. mindkét mintában vezető helyen szerepel. Ezzel a problémával azonban jelen munkámban nem kívánok részletesebben foglalkozni.

4.3.2. A tetszési listákon szereplő konkrét nevek előfordulásánál – amely a kisebbségi környezetben sem mentes a névdivat hatásaitól – sokkal fontosabb mutatónak tűnik a keresztnevek minőségi vizsgálata. Ennek kimutatására a bevezetőben említett kategorizálást felhasználva csoportosítottam a minták által preferált neveket.

A továbbiakban azt vizsgálom, milyen névtípusokba sorolhatók azok a nevek, amelyeket a nekik leginkább tetszők között említettek a révkomáromi diákok.

4.3.2.1. A következő két diagram ezeket az adatokat foglalja össze. A diagramokban hely hiányában az egyes oszlopcsoportokat betűkkel jelöltem meg.

Mélyebb elemzés nélkül is szembetűnik a két diagram adatainak nagyfokú egyezése. Nem hagyható azonban figyelmen kívül az a tény sem, hogy a diósförgepatonyi és nagycétényi névanyaggal is sok hasonlatosság mutatkozik. A legfontosabbak a következők: pár százalékot mutat a szlovák névalakok választása (igaz, ezek többsége magyar névpárral is megadható); 10-15% között mozog a magyar nevek aránya; mindkét korcsoportban jelentős helyet foglalnak el a közeli névpárok, ugyanúgy, ahogy az anyakönyvezett nevek esetében is tapasztalható – csak itt a kérdőív miatt nem szlovákul, hanem magyarul megadva; a neutrális írásmódú nevek a tanulmány elején említett két településsel egyező módon mindkét mintában összesítve 30%-ot tesznek ki.

4.3.2.2. Annak vizsgálatát is érdekesnek találtam számszerűsítve, miként alakulnak a tetszési listákon megadott ún. ajánlott és elfogadható nevek. Íme az erre vonatkozó adatok korcsoportonként bontva.

A diagramok összesített adatai itt is azt mutatják, a kisebbségi létben élő ifjúság tudatában – a névdivat hullámzásától függetlenül – lényegileg „leképeződnek” a felnőttek névadási törvényszerűségei. Itt azonban szembetűnő az A minta kisebb mértékű engedménye az elfogadható nevekkel kapcsolatban. A konkrét névanyagot vizsgálva azt tapasztaltam, hogy ez az engedmény éppen az idegen hangzású, különleges, egyedieskedő nevek miatt mutatkozik meg az összesített adatokban is. A B minta hozzájuk képest ezek közül sokkal kevesebbet sorolt fel.

4.3.2.3. A viszonyítási alapul szolgáló két településsel kapcsolatban ugyan nem szóltam arról a sajátosságról, amely Szlovákiában a magyarság névadásának ugyancsak nagymértékben minősítője: a névadás és az 1979-es Csehszlovák Belügyminisztérium által kiadott névlista viszonyáról (továbbiakban BM-lista). Ennek a listának a melléklete 85 magyar nevet sorol fel ajánlásként. E tény 1979-től elvileg azt jelentette, hogy a legszigorúbb anyakönyvvezetőnek sem lehetett semmiféle aggálya, ha az itt szereplő magyar nevek valamelyikét akarták a szülők magyar alakban anyakönyveztetni. A BM-lista természetesen nem került az érdekeltek kezébe, hatása azonban számszerűen is egyértelműen kimutatható volt Diósförgepatony és Nagycétény névanyagában. Az alábbi három diagram ezeket az összefüggéseket igyekszik feltárni.

A két falura vonatkozó adatok azt mutatják, a magyar környezetben születő gyermekek sokkal nagyobb valószínűséggel „kapnak” a BM-listáról nevet. A mi esetünkben azonban úgy tűnik, éppen fordított összefüggést mutatnak az adatok. Itt azonban óvatosságra int bennünket az, hogy a B minta kapcsán nem tártam fel a születési hely etnikai összetételre vonatkozó oksági viszonyait. Tényként könyvelhetjük el viszont a két mintában a BM-listás nevek 30-35% körüli előfordulását, amely magasabb mindkét referenciaként említett falu ide vonatkozó százalékértékeinél.

4.3.3.1. Utolsónak hagytam a névválasztással kapcsolatos attitűdök eredményeinek tárgyalását. Ezek az adatok arra világítanak rá, milyen szempontokat tart fontosnak a két mintasokaság.

A kérdőívben a felsorolt, névválasztáskor számba jövő kategóriákat kellett fontossági sorrendbe állítani az egytől tizenegyig terjedő skálán. A két minta tetszési indexe közötti feltűnően nagy különbséget az magyarázhatja, hogy az A mintában csak kevesen állították sorrendbe az összes megadott névválasztási szempontot; a többség csak a számára legfontosabb első három-négyet helyezte el a skálán. A feldolgozás során a nagy szóródást mutató értékeket összesítettem, s ez alapján a két mintában a következő sorrend alakult ki.

A táblázatok tanúsága szerint az első három helyen megjelölt kategória mindkét mintasokaságban egyezik. Az idősebb korosztály jobban preferálja a neutrális neveket, míg a 14 évesek ezek választását teszik az utolsó helyre. A számok tükrében úgy tűnik, az idősebbek a családi hagyományokat is fontosabbnak tartják, mint az ifjabbak. Nagyjából azonos módon – a középmezőnyben – helyezi el mindkét minta a jó magyar név választásának szempontját.

4.3.3.2. Az előző attitűdskála kontrollkérdése azonban nem minden tekintetben tekinthető tükörképnek. Az itt szereplő kérdés alapján negatív sorrendet kellett felállítani a válaszadóknak. Azok a szempontok kapták a legtöbb pontot, amelyek a legkevésbé voltak fontosak a válaszolóknak. Következzenek a táblázatba foglalt adatok:

A bizonytalankodó, néha egymásnak is ellentmondó két adatcsoportból azt olvasom ki, hogy az értékek a válaszadók életkorában még nem tisztultak le teljesen egyik korcsoportban sem. Az idősebb korosztályban azonban jobban tudatosodnak azok, s sokkal inkább szinkronban vannak a fentebb feltárt települési adatokkal, s egészen közel kerülnek a majdan valószínűsíthető névválasztási attitűdökhöz.

*  *  *

5.1. Összefoglalásként a következőket szűrhetjük le a fenti tényekből. A névadást kisebbségi helyzetben jelentős mértékben kötik a családi, települési tradíciók, de ennél is nagyobb szerepe van a nyelv védőbástyáját segítségül hívó etnikai szokásoknak, ha a hatalom erőszakos asszimilációs törekvéseivel kell számolni. Szlovákiában az etnikai kötődés az anyanyelvhasználatban is tükröződik, s ebből következően – úgy tűnik – a névadás technikája is áttestálódik az ifjabb generációkra, sokkal kisebb teret adva ezáltal az egyéni ízlésnek, a névdivat hullámzásának. A szlovákul bejegyzett nevek esetében mindig vizsgálni kell az etnikai hovatartozást, hiszen a magyar lakosság által kényszerűen felvett szlovák névalak magyar kötődést takar(hat). Erre utal a dolgozat elején tárgyalt adatsor, amely a szlovák nevet viselő magyar diákok viszonyulását igyekszik szondázni. Ennek következtében joggal feltételezhető a döntően magyar ajkú szlovákiai településeken, hogy a szlovákul bejegyzett nevek egy része a mindennapokban meghatározott színtereken magyar névhasználatot takar.

MELLÉKLETEK

(Hely hiányában itt csak azokat a neveket sorolom fel, amelyek egynél többször fordultak elő.)

SZAKIRODALOM

A. Jászó 1995. A magyar nyelv könyve. Főszerk. A. Jászó Anna. 3. kiadás. Trezor Kiadó, Budapest.

Arató Endre 1977. Tanulmányok a szlovákiai magyarok történetéhez 1918–1975. Magvető, Budapest.

Drosdowski G. 1968. Lexikon der Vornamen. Duden Taschenbücher. Band 4. Manheim, Dudenverlag.

Duray Miklós 1989. Kettős elnyomásban. Dokumentumok a csehszlovákiai magyarság helyzetéről és jogvédelméről 1978–1988. Püski, New York.

Duray Miklós 1995. Az elnyomás módszereinek rendszertana. (A felvidéki magyarság hetvenöt éve) In: Az önkormányzat és önrendelkezés alapja. A szlovákiai magyar választott képviselők és polgármesterek országos nagygyűlésének hiteles jegyzőkönyve. Komáromi Lapok–Szinnyei Kiadó, Komárom. 223–247.

Für Lajos 1989. Kisebbség és tudomány. Magvető Kiadó, Budapest.

Gajdoš, Marián 1990. „A Szlovák Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Intézete nemzetiségkutatási programjának irányvonala”. In: Új Mindenes Gyűjtemény 9. Madách, Pozsony, 159–162.

Gyönyör József 1987. A személynevek anyanyelvi változatainak anyakönyvi bejegyzéséről. In: A hűség nyelve. Csehszlovákiai magyar írók az anyanyelvről. 2., bővített kiadás. Összeállította: Zalabai Zsigmond. Madách Könyv- és Lapkiadó, Bratislava, 60–75.

Gyönyör József 1989. Államalkotó nemzetiségek. Tények és adatok a csehszlovákiai nemzetiségekről. Madách.

Habovštianková, K. 1979. Rodné mená v slovencine. In: Studia Academica Slovaca. Zv. 8. Red. J. Mistrík. Bratislava, Alfa 85–97.

Kálmán Béla 1989. A nevek világa. 4. átdolg. kiadás. Debrecen.

Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Ladó János 1978. Magyar utónévkönyv. 4. kiadás, Budapest.

Lanstyák István 1991. A szlovák nyelv árnyékában. In: Tanulmányok a határainkon túli kétnyelvűségről. Szerk.: Kontra Miklós. Magyarságkutató Intézet, Bp. 11–72.

Mackensen, L. 1969. 3876 Vornamen. München, Südwest Verlag.

Majtán, Milan–Považaj, Matej 1985. Meno pre naše dieťa. 2. kiadás. Obzor, Bratislava.

Mit ér a nyelvünk, ha magyar? A „táblaháború” és a „névháború” sajtódokumentumaiból 1990–1994. Kalligram K., Pozsony, 1995.

Naumann, H.–Schlimpert, G.–Schultheis, J. 1978. Das kleine Vornamenbuch. Leipzig, VEB Bibliographisches Institut.

Az önkormányzat és önrendelkezés alapja. A szlovákiai magyar választott képviselők és polgármesterek országos nagygyűlésének hiteles jegyzőkönyve. Komáromi Lapok–Szinnyei Kiadó, Komárom. 1995.

Vörös Ferenc 1996. Névválasztás, névhasználat, anyanyelvi kötődés az Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola komáromi kihelyezett tagozatán a női hallgatók körében. In: Nyelvi tudat, identitástudat, nyelvhasználat. Szerk.: Gadányi Károly, Bokor József, Guttmann Miklós. Szombathely, 237–241.

Vörös Ferenc 1999. Két szlovákiai település mai névadási szokásainak összevetése. MNy. 95. 71–83.

Vörös Ferenc

Vörös, Ferenc: The survival of naming traditions of a community in the age group of teenagers. Is there a collective means of self-defence in name-giving among Hungarians living in Slovakia? Are young generations aware of the need for self-defence at all? Are collective self-defence techniques handed down to them, and if they are, to what extent does this fact influence young parents in giving names to their children? These are the questions that the author tried to answer in his onomatological research carried out in Western Slovakia. In the present paper, he contrasts major results found in two villages, Diósförgepatony and Nagycétény, with name-giving attitudes of secondary school pupils in Révkomárom (Komarno). Briefly, what he found is this: by the time young generations reach the age of having children, most of them acquire special name-giving techniques based on traditions and determined by their minority situation.

¹ Az okok a két település eltérő helyzetével magyarázhatók, melyekre korábbi, megjelenőben lévő tanulmányomban tértem ki részletesen (vö. Vörös 1999).