A metanyelvészet mint kutatási program*

1. Bevezetés

A jelenlegi elméleti nyelvészet kialakulásában a tudományelmélet jelentős, de kiegyensúlyozatlan szerepet játszott.¹ Az elméleti nyelvészet domináns vonulata és a tudományelmélet közötti viszony alakulása az utóbbi mintegy négy évtizedben – erősen leegyszerűsítve – a következőképpen foglalható össze:

(1) Vitathatatlan, hogy az ötvenes-hatvanas években a tudományelmélet döntő mértékben hozzájárult annak a tudományterületnek a dinamikus kibontakozásához, amelyet ma elméleti nyelvészetnek nevezünk.² E fejlődés mozgatórugója a generatív nyelvészet volt, melynek programatikusan vázolt értékei és normái az analitikus tudományelméletnek az emberi racionalitásra vonatkozó felfogásán nyugodtak.

(2) A generatív nyelvészet metodológiai irányelvei és empirikus hipotézisei fényében kibontakozó elméleti nyelvészet tudományelméleti meghatározottsága a hetvenes években egy meglehetős hevességgel lefolytatott vita tárgyává vált. A vita középpontjába az a kérdés került, hogy Chomsky elmélete valóban megfelel-e saját tudománymetodológiai mércéjének. Az egyik álláspont szerint a válasz „igen”, és ez azt jelenti, hogy a generatív nyelvészet az analitikus tudományelmélet fogalmai szerinti, deduktív felépítésű, empirikus elmélet. A másik álláspont képviselői úgy vélték, hogy a válasz „nem”, mivel a generatív nyelvészet olyan nem empirikus, normatív tudománynak tekintendő, mely csupán a hermeneutika szemléletmódja alapján értékelhető. Az a vita, amely az analitikus tudományelmélet és a hermeneutika képviselői között ily módon kialakult, kevés haszonnal járt: bár nagy érdeklődést váltott ki, és nyelvészek egyre szélesebb rétegeit késztette állásfoglalásra, végeredményben a két szélsőséges álláspont megmerevedéséhez vezetett, és konszenzus, kézzelfogható végeredmény nélkül zárult le. Következésképpen a gyakorló nyelvész a vita legfontosabb tanulságaként kénytelen volt azt a következtetést levonni, hogy a tudományelméleti reflexió öncélú, felesleges, és semmilyen formában sem járulhat hozzá azon problémák megoldásához, amelyekkel a nyelv szerkezetének és működésének megismerésén fáradozó nyelvésznek meg kell küzdenie.

(3) A vitának ez a végkifejlete azt a következményt vonta maga után, hogy a nyelvészet a nyolcvanas-kilencvenes években már jórészt megszűnt tudományelméleti szempontból „érdekes” diszciplína lenni, a tudományfejlődés élvonalából érezhetően kiszorult, a tudományfilozófusok és a szaktudományok művelői egyre kevésbé tekintették követendő mintának, az elméletalkotás egyik paradigmatikus példájának.

(4) Ezzel összefüggésben (de nem kizárólag ezért) elméleti nyelvészet és tudományelmélet közé egy olyan szakadék ékelődött, amely, úgy látszik, jelenleg aligha hidalható át. A szakadék áthidalása azért nehéz, mert míg egyfelől a tudományelméletben az utóbbi időben rendkívül dinamikus átalakulási folyamatok játszódtak le, melyek a tudományról való gondolkodást új alapokra helyezték, addig másfelől a nyelvészet mindezen tendenciákról nem vesz tudomást, és továbbra is olyan metodológiai elvekhez ragaszkodik, amelyek nem felelnek meg a tudományelmélet mai állásának, régen elvetett feltevéseket legitimálnak a tudományos megismerés mibenlétéről, a tudományelmélet lehetőségeiről és feladatairól.

Így tehát egy nem kevés tanulsággal járó kép bontakozik ki. Egyrészt ugyanis a tudományelmélet termékeny, konstruktív és progresszív szerepet játszott a jelenlegi elméleti nyelvészet születésénél, mely szorosan összefüggött a generatív nyelvészet létrejöttével. Másrészt azonban elméleti nyelvészet és tudományelmélet egykor szoros kapcsolata mára fellazult, és az elméleti nyelvészet jelentős lemaradással követi a tudományelmélet fejlődését.

Ebből az ellentmondásos helyzetből a kiutat az jelentheti, ha sikerül a metanyelvészetet mint önálló kutatási programot megalapozni, legitimálni és legalább részlegesen megvalósítani. A jelen írásban egy ilyen program alapelveiről és első eredményeiről kívánok beszámolni.

A program célja az említett anomália megszüntetése egy olyan metanyelvészeti koncepció felvázolásával, amely

A célkitűzést a program az alábbi három központi probléma vizsgálatára redukálja:³

A három alapproblémára a választ egy olyan tudományelméleti keret kidolgozásától kell várnunk, amely első megközelítésben három kategóriával jellemezhető: reflexív, heurisztikus és naturalista. A továbbiakban ezért a reflexív-heurisztikus naturalizmus metanyelvészeti programjáról [=(RHN)-program] beszélek, melynek rövid jellemzése a következő:

Az alábbiakban azt mutatom be, hogy az ily módon röviden jellemzett (RHN)-program hátterére támaszkodva az eddig elvégzett vizsgálatok milyen módon és milyen mértékben tettek kísérletet az (A)–(C) probléma kezelésére.⁵

2. Az (RHN)-program végrehajtása

2.1. Szkepticizmus és kognitív tudomány⁶

Az (RHN)-program említett három ismérvének – naturalizmusának, reflexivitásának és heurisztikai meghatározottságának – indoklása két fő szempontra épül.

Az egyik két premissza konklúziójaként fogalmazható meg. Az első premissza szűkíti a nyelvészet egyébként kezelhetetlenül sokjelentésű fogalmát, amennyiben azt mondja ki, hogy a továbbiakban az elméleti nyelvészetet – a tudományfejlődés jelenkori domináns vonulatával összhangban – a kognitív tudomány egyik részdiszciplínájának tekintjük.⁷ Ugyanakkor a kognitív tudomány kialakulásához vezető folyamat egyik fő motivációja az a törekvés, melynek célja az ismeret- és/vagy tudományelmélet klasszikus problémáinak empirikus eszközökkel való újrafogalmazása és megoldása.⁸ Ebből a két premisszából az következik, hogy a kognitív nyelvészetnek per definitionem el kell látnia egy olyan feladatot is, amely nem sorolható a nyelvészet egyéb területeinek hatókörébe:⁹

A második szempont arra a háttérfeltevésre épül, hogy az ismeret- és tudományelmélet (RHN)(a)-ban említett naturalizmusa (nem kizárólag, de elsősorban) a kognitivizmusban mutatkozik meg. Ezért a kognitív tudomány részterületei azok, amelyeknek, mint empirikus diszciplínáknak, a hagyományos tudományelmélet helyére kell lépniük. A kognitivizmusnak a naturalizmussal való ilyetén összekapcsolása azonban paradoxonhoz vezet. A naturalizmus programadó tanulmányában (Quine 1969) ugyanis azt a felismerést, hogy a tudományelméletet nem filozófiai, hanem szaktudományos diszciplínának kell tekinteni, Quine-nak az az álláspontja motiválta, hogy a szkepticizmus filozófiai érveivel szemben a hasonló – tehát szintén filozófiai – típusú episztemológiai érvelés tehetetlen. Következésképpen a tudományelméletet mint filozófiai vállalkozást fel kell adni, és el kell ismerni, hogy a tudományos megismerésre vonatkozó ismereteink forrása nem a filozófiai reflexió, hanem csakis az empirikus tudomány maga lehet. Ugyanakkor Quine ezen felismerése nem empirikusan feltárt tudományos tényekre, hanem kizárólag – mindenekelőtt az indukció hume-i problémájának kezelésével összefüggő – filozófiai természetű premisszákra épül.¹⁰ Ez azt jelenti, hogy Quine filozófiai eszközökkel érvel a filozófiának mint a tudományos megismerés mibenlétét feltárni hivatott eszköznek az elvetése és az empirikus tudományok eszköztárával való felváltása mellett. Következésképpen könnyen belátható, hogy amennyiben e gondolatmenetet kiegészítjük azzal az említett nézettel, amely az ismeret-/tudományfilozófia helyére lépő empirikus eszköztárat a kognitív tudománnyal azonosítja, megkapjuk a kognitivizmus paradoxonát:

(KNY) és (KP) alapján szükségképpen adódik az a következtetés, hogy a kognitív nyelvészet csupán akkor űzhető továbbra is a kognitív tudomány egészének definitorikus kritériumait kielégítő módon, ha vállalja (KP) megoldását.

A lehetséges megoldás kiindulópontját két megfontolás motiválhatja. Az egyik a klasszikus paradoxonok megoldási sémája, mely abban áll, hogy elkülönítünk bizonyos, a paradoxon felmerülésekor egybemosódó tartományokat, és megtiltjuk egyes kategóriáknak egyes tartományokhoz való hozzárendelését. Tehát világossá kell tenni, hogy pontosan mely esetekben alkalmas egy kognitív tudományos elméleteken nyugvó tudományelmélet a hagyományos tudományelmélet felváltására, és mely estekben nem. (KP) esetében azonban a probléma az, hogy az ily módon körvonalazódó relációk csupán egy magasabb metaelméleti szinten írhatók le, következésképpen mindaddig, amíg célunk egy bizonyos elmélet kidolgozása, az argumentáció szükségképpen regressus ad infinitumba torkollik. Ezért a lehetséges megoldás második alapgondolata az, hogy nem egy bizonyos metaelméletet, hanem egy heurisztikát kell kidolgozni. Miután egy heurisztika per definitionem nem egyéb, mint problémák megoldását szolgáló igen egyszerű szabályok rendszere, és miután a szabálykövetés mechanizmusából következik, hogy egy szabályrendszer működéséhez nem szükséges annak egy magasabb metaszinten történő leírása, hanem elegendő a követése, ezért egy heurisztika esetében nem szükségszerű – bár lehetséges – a leírás metaszintjeinek megsokszorozása. E két kritériumnak eleget tesz a következő nagyon egyszerű, három lépésből álló heurisztika:

Látható, hogy (H) minden tekintetben megfelel az (RHN)-programnak: heurisztika, amely reflexív és naturalista. Mindazonáltal (H) – éppen heurisztika, azaz szabályrendszer volta következtében – önmagában nem elegendő (KP) kezeléséhez, mivel szabályrendszerek nem létezhetnek per se, hanem csupán valamely közegben történő manifesztációjuk révén. Ezért (H), bár maga nem elmélet, csakis kézzelfogható metaelméletek formájában valósulhat meg. A kérdés tehát az, hogy sikerül-e legalább egy olyan MO₁ metaelméletet találni, amelyben (H) testet ölthet. Lényeges, hogy – mivel (H) elvben végtelen számú különböző metaelméletben realizálódhat – (KP) esetleges megoldása nem a keresett metaelmélet mindenkori tételei tartalmának függvénye, hanem kizárólag abból adódik, hogy az adott metaelmélet alkalmas-e (H) követésére.

A következő feladat ennek értelmében egy O₁ tárgytudományos kognitív nyelvészeti elmélet kiválasztása és (H)(a) végrehajtásával MO₁ kidolgozása, MO₁ alkalmazása (H)(b) szellemében a tárgytudományos megismerés metatudományos vizsgálatára, (H)(c)-nek megfelelően pedig az így nyert eredmények hasznosítása a tárgytudományos problémák megoldása érdekében. Ily módon a generativista szemléletű, moduláris kognitív nyelvészetből kiindulva javaslatot teszek egy moduláris metanyelvészeti elméletre.¹¹

2.2. Válasz az (A) kérdésre: a nyelvészeti megismerés modularitása¹²

Induljunk ki az (A) problémából, mely azonban csupán akkor lesz kezelhető, ha egy jól definiált nyelvészeti elméletre szűkítjük – legyen ez a generatív nyelvészetnek az a változata, amelyet a ’kormányzás és kötés elméletének’ szokás nevezni. A vizsgálat tárgyának a generatív nyelvészet e stádiumára való szűkítése következtében az (A) problémát a következő kérdésre kellett redukálni:

(P1) a hetvenes-nyolcvanas években a generatív nyelvészet tudományelméleti alapjairól szóló viták középpontjába került. A válaszkísérletek során két, egymással szembenálló felfogás bontakozott ki: az analitikus tudományelmélet és a hermeneutika álláspontja.¹³ Ily módon dichotómiák formájában rendszerezhetők azok a tulajdonságok, amelyeket a kétféle szemléletmód (P1) megoldásaként a generatív nyelvészetnek tulajdonít:

Ennek megfelelően (P1)-re e dichotómiák feloldásával kaphatunk választ. A dichotómiák feloldása azonban csupán akkor lehetséges, ha rendelkezésünkre áll egy olyan metaelmélet, amely kiinduló hipotézisei és módszerei révén lehetővé teszi a generatív nyelvészeti elméletalkotás sajátosságainak vizsgálatát. Ezért az alábbi problémával kell szembenézni:

Első lépésként tehát (P2)-re kell megfelelő megoldást találni. Az ezt követő második lépésben a (P2)-re adott válasz formájában kidolgozott metaelmélet keretében fel kell oldani a fenti dichotómiákat. Végül a dichotómiák feloldása adja meg azon tulajdonságok halmazát, amelyek (P1) megoldásának tekinthetők.

(P2) egy látszólag igen egyszerű szillogizmus alapján válik kezelhetővé. A generativista alapokon nyugvó teoretikus nyelvészet alapfeltevése ugyanis a modularitás hipotézise, mely legáltalánosabb formájában (vö. pl. Lang 1989) így hangzik:¹⁴

Ha azonban az emberi magatartás egésze modulok interakcióján nyugszik, és ha elfogadjuk azt a kétségkívül plauzibilis feltevést, hogy a tudományos megismerés az emberi magatartás része, akkor közvetlenül megkapjuk a modularitás hipotézisének tudományelméleti kiterjesztését:¹⁶

(TMH)-nak (MH)-ból való levezetése megfelel (H)(a)-nak. Ily módon (TMH) lehetővé teszi a generatív nyelvészet moduláris metaelméletének viszonylag részletes kidolgozását, mely megegyezik a 2.1. pontban MO₁-el jelölt és ott egy általános ismeretelméleti problémakörbe ágyazott elmélettel.

Következésképpen a következő feladat abban állt, hogy MO₁-et az (A) probléma megoldása érdekében a generatív nyelvészetre (= O₁) alkalmazzuk és ezzel végrehajtsuk (HRI)(b)-t. Így került sor a generatív nyelvészeti fogalomalkotás elemzésére MO₁ keretében. Ennek során az elvégzett elemzések kimutatták, hogy a generatív szintaxis teoretikus terminusai szemantikailag aluldetermináltak, és sajátosságaikat a grammatikai, valamint a konceptuális modul interakciója határozza meg.

E felismerés következtében felmerült a kérdés, hogy a fogalmak szemantikai aluldetermináltsága milyen kihatással van a grammatikai magyarázatok szerkezetére. Kitűnt, hogy bár a generatív nyelvészet magyarázó tudomány, a magyarázatok nem rendelkeznek sem a deduktivitás, sem a szubzumtivitás tulajdonságával.

Ezt követően annak vizsgálatára került sor, hogy a fogalmak és a magyarázatok szerkezetének meghatározásában szerepet játszanak-e szociális tényezők,¹⁷ és ha igen, milyen módon és milyen mértékben. (TMH)-val összhangban azt az eredményt kaptuk, hogy a tudományos megismerés konceptuális és szociális princípiumai között parametrizációs viszony áll fenn, így a szociális modul egy paraméter értékével járul hozzá a szóban forgó jelenségek konceptuális tulajdonságainak meghatározásához.

E vizsgálatok megmutatták, hogy a fent megfogalmazott dichotómiák az alábbi módon oldhatók fel:

Az (i)–(v) tulajdonságok összessége tekinthető a (P1) probléma megoldásának.

Bármily komprimáltan mutattuk is be a fenti gondolatmenetet, az alábbi fő eredmények megfogalmazása önmagát kínálja:

Először, kísérlet történt egy, a nyelvészet sajátosságait messzemenően figyelembe vevő moduláris metaelmélet viszonylag részletes kidolgozására és működőképességének igazolására [vö. (H)(a)-t].

Másodszor, ezáltal megszűnt az analitikus tudományelmélet és a hermeneutika terméketlen és merev szembenállása, és kiderült, hogy lehetséges a nyelvészeti elméletalkotás metatudományos vizsgálata magának a nyelvészetnek az eszközeivel. Ezáltal a generatív nyelvészeti elméletalkotás számos, eddig ismeretlen sajátosságára derült fény [Vö. (H)(b)-t].

Harmadszor, lehetővé válik, hogy az ily módon felismert sajátosságokból [(H)(c)-nek megfelelően] következtetéseket vonjunk le a generatív nyelvészeti elméletalkotás tárgytudományos problémáinak megoldására nézve.¹⁸

2.3. Válasz a (B) kérdésre: mesterséges intelligencia és tudásszociológia

A vizsgálatok egy általános tudományelméleti probléma példáján azt kísérelték meg szemléltetni, hogy az (RHN)-program alkalmas a (B) kérdés kezelésére is.¹⁹

A jelenlegi tudományelmélet egyik központi kérdése úgy hangzik, hogy milyen viszony áll fenn a megismerést meghatározó konceptuális és szociális tényezők között. Az egyik szélsőséges választ a tudásszociológia D. Bloor nevével fémjelzett ún. „Erős Programja” fogalmazta meg, mely azt állítja, hogy a tudományos ismeretek tartalmát konstitutív módon határozzák meg olyan társadalmi tényezők, mint pl. a „társadalmi érdekek”, a tudóscsoportok szerkezete vagy konvenciók (Bloor 1976, 1983, Fehér 1984, 1985, 1986). A másik szélsőséget a kognitivista tudományelmélet („cognitive science of science”) egyes képviselői alkotják, akik az ellenkező hipotézis mellett érvelnek, mely azt mondja ki, hogy a tudományos ismeretek tartalma kizárólag kognitív, konceptuális tényezők függvénye.

A probléma egyik legpregnánsabb megnyilvánulási formája egy éles hangvételű vita, mely a Social Studies of Science 19 (1989)–21 (1992) számaiban, valamint számos egyéb publikációban folyt és folyik mind a mai napig a mesterséges intelligencia, mint kognitív tudományos diszciplína, és a tudásszociológia egyes irányzatainak kidolgozói között. A vitát Slezak (1989) azon kihívó tézise váltotta ki, mely azt állítja, hogy miután a tudományos felfedezések a mesterséges intelligencia, vagyis számítógépes programok révén szimulálhatók, és e programok nem tartalmaznak társadalmi tényezőket, a tudományos megismerés ez utóbbiaktól függetlenül jön létre – ez pedig, Slezak szerint, cáfolja Bloor tudásszociológiai programjának tételeit. Míg azonban a vitában szembenálló mindkét fél kezdetben radikális módon fogalmazta meg álláspontját, amennyiben a mesterséges intelligencia szószólói a megismerést meghatározó konceptuális faktorok, a tudásszociológusok pedig a társadalmi tényezők kizárólagosságát állították, a későbbiek során jelentős hangsúlyáthelyezésre került sor. Kiderült: a valódi kérdés nem az, hogy a kétféle tényező közül melyik az, amelynek a megismerésre gyakorolt befolyását ki kell zárni, hanem az, hogy létrehozható-e egy olyan metaelmélet, amely mindkét tényező interakcióját figyelembe veszi, vagyis: Kidolgozható-e egy integrált metaelmélet?

Ezért célunk nem az volt, hogy eldöntsük, a mesterséges intelligencia kutatói vagy a tudásszociológusok nézetei-e a helyesek, hanem, hogy megvizsgáljuk, melyek azok a tételek, amelyeket egy integrált metaelméletnek képviselnie kell. Az elemzésekből levont következtetések összesen 10 olyan deziderátum megfogalmazásához vezettek, amelyeket egy integrált metaelméletnek meg kell valósítania, függetlenül kiinduló hipotézisei tartalmától. Az érvelés kimutatta, hogy e deziderátumokkal potenciálisan összeegyeztethető egy, a generativista személetű kognitív nyelvészet által motivált moduláris metaelmélet. Az a lépés tehát, amelyet meg kell tennünk, megegyezik (H)(a)-val, és a kibontakozó elmélet azonos a 2.1. és a 2.2. pontban MO₁-el jelölt metaelmélettel.

A következő feladat így annak igazolása volt, hogy ez a moduláris metaelmélet valóban megfelel egy integrált metaelmélettel szemben támasztott követelményeknek. A bizonyítás az explikáció módszerével történt, melynek során minden egyes korábban megfogalmazott deziderátumot MO₁ fogalmi apparátusával rekonstruáltunk, kimutatva, hogy azok MO₁-ben egy koherens és konzisztens tételrendszert alkotnak.

MO₁ működőképességének igazolásához természetesen nem elegendő a deziderátumok explikációja, hanem olyan empirikus esettanulmányokra is szükség van, amelyek bizonyítják, hogy a bevezetett fogalmi apparátus és a megfogalmazott tételek valóban alkalmasak a megismerés konceptuális és szociális tényezői közötti interakció leírására és magyarázatára. Miután a vitában mindkét, egymással szemben álló fél Chomsky generatív nyelvészeti modelljeinek tartalmi változásain próbálta a maga felfogását szemléltetni, indokolt az a követelmény, hogy egy integrált metaelméletnek is a generatív nyelvészeti elméletalkotás elemzésével kell bizonyítania használhatóságát. Ennek megfelelően egy részletes esettanulmány keretében MO₁ alkalmazása kimutatta, hogy a generatív nyelvészet fejlődésének két stádiumában – a sztenderd elméletben, valamint a kormányzás és kötés elméletében – megfogalmazott hipotézisek tartalmi sajátosságai egyértelműen a tudományos magatartás konceptuális és szociális princípiumai közötti parametrizációs viszonnyal magyarázhatók.

Ily módon az (RHN)-program (B)-vel jelzett problémájának vizsgálata – a tudományos megismerést meghatározó konceptuális és szociális tényezők viszonyának példáján szemléltetve – a következő eredményekkel járt:

(a) Arra a kérdésre, hogy lehetséges-e egy integrált metaelmélet, mely képes a konceptuális és szociális tényezők interakcióját kezelni, a válasz határozott „igen”. Kimutattuk, hogy egy moduláris metaelmélet, mint (H) egyik lehetséges manifesztációja, alkalmas egy ilyen integrált metaelmélet szerepének betöltésére.

(b) Annak bemutatásával, hogy egy, a kognitív nyelvészet moduláris vonulatában gyökerező moduláris metaelmélet eleget tesz egy integrált metaelmélettel szembeni követelményeknek, bizonyították a kognitív nyelvészet erejét: azt, hogy (KNY)-nek megfelelően valóban alkalmas centrális jelentőségű tudományelméleti problémák hatékony kezelésére. Igazolta annak az útnak a járhatóságát, amelyre (KNY)-ből következően a kognitív nyelvészetnek szükségképpen rá kell lépnie, amelyen azonban az első lépések mindeddig nem történtek meg. A vizsgálatok megmutatták, hogy (KNY) értelmében nem csupán elvileg szükséges, de a gyakorlatban lehetséges is olyan, általános ismeret- és/vagy tudományelméleti problémáknak a kognitív nyelvészet eszköztárával történő újrafogalmazása és lehetséges megoldásuk körvonalazása, amelyek látszólag nem kapcsolódnak közvetlenül a nyelvtudomány tárgyához.

(c) Ennek következtében szemléltették azt a módot, ahogyan az (RHN)-program általános metatudományos problémákra vonatkoztatva választ adhat a (B) kérdésre.

2.4.Válasz a (C) kérdésre: a német fonológia heurisztikája

Az (RHN)-program gyakorlati haszna jelentős mértékben azon áll vagy bukik, hogy képes-e meggyőzően kezelni a (C) kérdést, azaz bizonyítani tudja-e, hogy az a fajta metatudományos reflexió, amelyet (RHN) képvisel, valóban kézzelfogható és közvetlenül hasznosítható módon hozzájárulhat a nyelvészet tárgytudományos problémáinak (részleges) megoldásához. Azt, hogy ennek bizonyítása egy – erőteljesen tudományelméletileg megalapozott szemléletű – „didaktikai kísérlet” formájában történt,²⁰ a következő megfontolások indokolják:

(a) Miután a problémamegoldási stratégiák általában heurisztikák formájában ragadhatók meg, a feladat szükségképpen egy heurisztika kidolgozása. A nyelvészet terén mindeddig szisztematikus heurisztikai próbálkozás nem történt, ezért a nyelvészeti problémamegoldás stratégiáiról nagyon keveset tudunk; olyan útra kellett lépnünk, amely mindeddig járatlan volt.

(b) A feladat végrehajtását tovább nehezíti, hogy a (C) probléma tartalmának megfelelően egy olyan speciális heurisztikára kellett kísérletet tenni, amely a nyelvészetre való, metaszintű reflexió eredményeként nyert ismeretek birtokában képes elősegíteni a tárgyszintű problémák megoldását. A továbbiakban egy ilyen speciális heurisztikát (MT)-heurisztikának („meta-tárgy-heurisztikának”) nevezek. Ilyen típusú heurisztika kidolgozására eddig sem általánosságban, sem egyetlen tudományágon belül sem volt példa, így végképp nincsenek olyan előzmények, amelyekre támaszkodhatnánk.

(a)-ból és (b)-ből először is az következik, hogy egyelőre elemi szintű lépések megtételére van lehetőség, és ezért indokolt a legegyszerűbb, valóban elemi szintű (MT)-stratégiák feltárására korlátozni a célkitűzést. Másodszor, nyilvánvaló, hogy e vállalkozás sikerét csakis a gyakorlat igazolhatja: vagyis az, ha bizonyítani tudjuk, hogy azok a személyek, akik saját problémamegoldó tevékenységükre a metaszinten reflektálva olyan ismeretekhez jutnak, amelyek (A)-ra adott válaszoknak tekinthetők, ezen információkat ténylegesen beépítik saját tárgytudományos problémamegoldó tevékenységükbe, és ily módon valóban megoldják azokat a problémákat, amelyeket ezen információk hiányában nem tudnának megoldani. E két következmény egyidejű figyelembevételére egy „didaktikai kísérlet” látszik alkalmasnak.

A „didaktikai kísérletet” német szakos egyetemi hallgatók fonológia oktatása során hajtottuk végre: a cél az volt, hogy a hallgató a német fonémarendszer tulajdonságait saját maga fedezze fel problémák önálló megoldása révén. Ez először is azt jelenti, hogy a hallgatók szembesülnek fonológiai problémák egy szisztematikusan és didaktikusan elrendezett halmazával. Feladatuk az, hogy e problémákat saját „józan eszük” alapján megoldják. Ez megfelel a tárgytudományos, nyelvészi tevékenység szintjének, amely (H) értelmében a metareflexió tárgyát kell, hogy képezze. Másodszor, a hallgatók – szintén szisztematikusan elrendezett és didaktikailag átgondolt – metodológiai problémákkal is találkoznak, melyek metaszintű reflexióra késztetik őket pl. a „Hogyan jártam el akkor, amikor az x problémát megoldottam?” típusú kérdések feltevésével. E metareflexió eredményeképpen saját maguk tárják fel azokat a metodológiai szabályokat, amelyeket az első lépésben intuitíve, reflektálatlanul alkalmaztak a fonológiai (tárgytudományos) problémák megoldása során. Ez a lépés (H)(b) elemi szintű, didaktikus adaptációja. Harmadszor, a fonológiai problémamegoldás ily módon feltárt és tudatosított metodológiai szabályait kell – (H)(c)-vel összhangban – felhasználniuk újabb tárgytudományos (fonológiai) problémák megoldásánál. Ily módon a metaszintű reflexió eredménye közvetlenül beépül a tárgytudományos problémamegoldásba. Nyilvánvalóan számos olyan probléma kínálkozik, amelyek csakis ezen szabályismeret birtokában oldhatók meg. Miután minden, a kiindulópontban felvetett fonológiai probléma a szakirodalomban ismert és adott elméleti keretben megoldott probléma rekonstrukciója, az utolsó lépés sikeres végrehajtása érvet jelent azon feltevés mellett, hogy (MT) mechanizmusa nem csupán az egyetemi hallgatóktól elvárható elemi szinten, hanem a tudományos kutatás szintjén is működőképes lehet.

A „didaktikai kísérlet” fő eredményei az (RHN)-program szempontjából az alábbiak:

(a) Elemi szintű példán szemlélteti egy, a tárgytudományos problémamegoldás szolgálatába állított metanyelvészet lehetőségét.

(b) Szemlélteti, hogy ez a metanyelvészet egy (MT)-heurisztikában ölthet testet.²¹

3. Összegzés

Az elvégzett és az eddigiekben tömören ismertetett vizsgálatok legfontosabb eredménye természetesen az (RHN)-program egésze: az a kísérlet, melynek célja a metanyelvészetnek mint autonóm, átfogó és szisztematikus kutatási programnak a megalapozása, legitimálása és részleges megvalósítása. A program eddig végrehajtott négy részprojektuma a következő alapvető eredményekhez vezetett:

(a) Kimutatta, hogy nem csupán elvben szükséges, hanem valóban lehetséges és termékeny vállalkozás a kognitív nyelvészet alkalmazási területének jelentős mértékben történő kiterjesztése az ismeret- és/vagy tudományelmélet irányába. Ennek következtében a jövőben a kognitív nyelvészet konstitutív tulajdonságai között kell számon tartani a metatudományos feladatok kezelésének képességét is.

(b) Kimutatta, hogy a reflexivitás a kognitív nyelvészet szükséges tulajdonsága, függetlenül a mindenkori kognitív nyelvészeti elméletek specifikumaitól.

(c) Kidolgozta azt a moduláris metaelméletet, amely az (RNH)-program egyik – de nem az egyetlen – lehetséges megvalósítási lehetősége.

(d) A nyelvészet területén elsőként tett kísérletet egy heurisztika kidolgozására és ezzel egyidejűleg a nyelvészet egyik részterületére – a szegmentális fonológiára – jellemző problémamegoldási stratégiák feltárására.

(e) Szemléltette az (A)–(C) problémák megoldási lehetőségeit.²²

SZAKIRODALOM

Almeder, R. 1990. On Naturalizing Epistemology. American Philosophical Quarterly 27, 263–279.

Bierwisch, M.–Lang, E. 1987. Etwas länger — viel tiefer — immer weiter: Epilog zum Dimensionsadjektiveprojekt. In: Bierwisch, M.–Lang, E. (Hrsg.): 649–691.

Bierwisch, M.–Lang, E. (Hrsg.) 1987. Grammatische und konzeptuelle Aspekte von Dimensionsadjektiven. Berlin.

Bierwisch, M.–Lang, E. (eds.) 1989. Dimensional Adjectives: Grammatical Structure and Conceptual Interpretation. Berlin–Heidelberg–New York.

Bierwisch, M. 1990. Perspectives on Mind, Brain, and Language: Linguistics as a Cognitive Science or Touring the Chinese Room Again. In: Burkhardt, A. (ed.): Meaning and Intentions. Berlin–New York.

Bloor, D. 1976. Knowledge and Social Imagery. London.

Bloor, D. 1983. Wittgenstein: A Social Theory of Knowledge. London.

d’Avis, W. 1998. Theoretische Lücken der Cognitive Science. Journal for General Philosophy of Science 29, 37–57.

Eckardt, B. von 1993. What is Cognitive Science? Cambridge, Mass.

Fehér, M. 1984. A posztpozitivista tudományfilozófia válsága. Magyar Filozófiai Szemle 5–6, 559–593.

Fehér, M. 1985. Naturalizált vs. szocializált episztemológia. Filozófiai Figyelő 3: 18–39.

Fehér, M. 1986. A tudásszociológia mint tudományelmélet. Janus I. 3: 45–58

Gardner, H. 1992. Dem Denken auf der Spur. Der Weg der Kognitionswissenschaft. Stuttgart.

Kertész, A. 1991. Die Modularität der Wissenschaft. Konzeptuelle und soziale Prinzipien linguistischer Erkenntnis. Braunschweig–Wiesbaden.

Kertész, A. 1993a. Artificial Intelligence and the Sociology of Knowledge: Prolegomena to an Integrated Philosophy of Science. Frankfurt am Main.

Kertész, A. 1993b. Heuristik der deutschen Phonologie. Eine elementare Einführung in Strategien der Problemlösung. Budapest.

Kertész, A. 1995. Die Ferse und der Schild. Über Möglichkeiten und Grenzen kognitionswissenschaftlicher Theorien der Erkenntnis. Frankfurt am Main.

Kertész, A. 1998. Metalinguistik als Forschungsprogramm. Sprachtheorie und germanistische Linguistik 8: 133–176.

Kertész, A. 1999. Metalinguistik. Grundlagen und Fallstudien (megjelenés előtt).

Kitcher, P. 1992. The Naturalists Return. The Philosophical Review 101: 53–114.

Koppelberg, D. 1996. Was macht eine Erkenntnistheorie naturalistisch? Journal for General Philosophy of Science 27: 71–90.

Kornblith, H. 1985. Introduction: What is Naturalized Epistemology? In: Kornblith, H. (ed.): Naturalized Epistemology. Dordrecht, 1–15.

Lang, E. 1989. The Semantics of Dimensional Designation. In: Bierwisch, M.–Lang, E. (eds.): 269–417.

Maffie, J. 1990. Recent Work on Naturalized Epistemology. American Philosophical Quarterly 27, 281–293.

Quine, W. V. O. 1969. Epistemology Naturalized. In: Quine, W.V.O. Ontological Relativity and Other Essays. New York, 69–90.

Rickheit, G.–Strohner, H. 1995. Einführung in die kognitive Sprachverarbeitung. Tübingen.

Schwarz, M. 1992. Einführung in die Kognitive Linguistik. Tübingen.

Shatz, D. 1993. Scepticism and Naturalized Epistemology. In: Wagner, S.J.–Warner, R. (eds.): Naturalism: A Critical Reappraisal. Notre Dame, IN., 117–145.

Strohner, H. 1995. Kognitive Systeme. Eine Einführung in die Kognitionswissenschaft. Opladen.

Slezak, P. 1989. Scientific Discovery by Computer as Empirical Refutation of the Strong Programme. Social Studies of Science 19: 671–695.

Kertész András

Kertész, András: Metalinguisitics as a research programme. The aim of the paper is to summarize the main tenets and current results of a new approach to the metascience of linguistics. The approach is, first of all, naturalistic in the sense of Quine (1969); secondly, reflexive insofar as it may use the means of linguistics itself to capture the nature of linguistic inquiry; and, finally, heuristic in that it does not attempt to develop a particular metatheory of linguistic research but, rather, a heuristics capable of generating a series of alternative metatheories. The way ‘reflexive-heuristic naturalism’ thus characterized works is illustrated by three examples.

* A jelen írás az FKFP 0330/1997 sz. pályázat keretében készült.

¹ A továbbiakban „tudományelméleten” egy olyan diszciplínát értek, melynek tárgya maga a tudomány – mindenekelőtt a tudományos elméletek, a tudományos magyarázatok, a tudományos fogalomalkotás szerkezete, a tudományos ismeretek létrejötte és változása stb. Ezért a tudományelmélet a metatudományos szinten helyezkedik el vizsgálatának tárgyához, a tárgytudományhoz képest. A tudományelmélet mint diszciplína olyan elméletek rendszere, amelyek a tudományos megismerés valamely részaspektusát vizsgálják – ezeket az elméleteket metaelméleteknek nevezem. A metanyelvészet kifejezést „a nyelvészet (valamely részterületének) metaelmélete” kifejezés szinonimájaként használom.

² Az elméleti nyelvészet természetesen jóval mélyebben gyökerezik a nyelvtudomány történetében; e gyökerek feltárása azonban nem lehet a jelen tanulmány feladata.

³ A kérdések ezen a magas absztrakciós szinten természetesen nem válaszolhatók meg: kezelhetővé csupán akkor válnak, ha jól definiált elméletekre, módszerekre, problémákra redukáljuk őket. Így pl. az (A) kérdésben a ’nyelvészet’ fogalma – tekintettel a nyelvészeti elméletek sokféleségére – túlságosan általános, ugyanakkor a kérdés megválaszolhatóvá válik, mihelyt egy jól definiált nyelvészeti elméletre – pl. a kormányzás és kötés elméletére (vö. a 2.2. pontot) – vonatkoztatjuk.

⁴ A naturalizált tudományelmélet programadó írása Quine (1969). A naturalizált tudományelméletről különböző szempontok alapján nyújtanak áttekintést többek között a következő ismertetések: Almeder (1990), Maffie (1990), Kornblith (1985), Kitcher (1992), Koppelberg (1996) stb.

⁵ Az (RHN)-program szintézise Kertész (1999)-ben található, négy részprojektumának szisztematikus kifejtése pedig Kertész (1991, 1993a, 1993b, 1995). Az eredmények tömör, de a jelen írásnál terjedelmesebb, a nyitott kérdésekre is kitérő és a továbblépés útját felvázoló idegennyelvű összefoglalása Kertész (1998).

⁶ Az itt összefoglalt gondolatmenet részletes kifejtéséhez vö. Kertész (1995).

⁷ Ld. pl. Bierwisch (1990), Gardner (1992), Schwarz (1992), Eckardt (1993), Rickheit–Strohner (1995), Strohner (1995) etc.

⁸ Vö. pl.: „A kognitív tudományt olyan kortárs kísérletként határozom meg, melynek célja, hogy nagyon régi ismeretelméleti kérdésekre adjon választ empirikus úton – mindenekelőtt olyan kérdésekre, amelyek a tudás természetével, összetevőivel, forrásaival, létrejöttével és alkalmazásaival foglalkoznak” (Gardner 1992: 18; kiemelés K. A.). „Amilyen bizonytalanok még ennek az új tudománynak az elméleti alapjai, annyira bizonyosak lehetünk születési évében: 1956. Akkoriban Chomsky, Newell és mások az MIT-n, az információelméleti szimpóziumon találkoztak, és új alapokra helyezték a kogníció kutatását. Az újdonság abban rejlett, hogy megkísérelték az elme lényegére vonatkozó nagyon régi filozófiai kérdéseket az elme működésére vonatkozó kérdésekké átalakítani és interdiszciplinárisan és empirikus úton megválaszolni. Születési évéhez hasonlóan vitán felül áll az, hogy a kognitív tudományhoz a következő résztudományok tartoznak: nyelvészet, számítógéptudomány, pszichológia, neurobiológia és az elme filozófiája” (d’Avis 1998: 37; kiemelés K. A.).

⁹ Ez az érvelés nem konkluzív, hanem egy plauzibilis következtetési sémán nyugszik.

¹⁰ Vö. még pl. Shatz (1993), Kertész (1995, 1998, 1999).

¹¹ E döntés nem szükségszerű, elvben (H) pl. a modularizmust kizáró, holisztikus kognitív nyelvészeti elméletek egyikében vagy valamely egyéb tárgytudományos elméletből levezetett metanyelvészeti koncepcióban is testet ölthet (az alternatív javaslatokhoz vö. pl. Kertész 1995, 1999).

¹² A részletekhez vö. Kertész (1991).

¹³ Vö az 1. szakaszban mondottakat is.

¹⁴ Vö. pl. Bierwisch–Lang (Hrsg.) 1987, Bierwisch–Lang (eds.) 1989.

¹⁵ Olyan rendszereket nevezünk modulnak, amelyek két lényeges tulajdonsággal rendelkeznek. Egyrészt autonómak, mivel azok a törvényszerűségek, amelyeket magukban foglalnak, nem vezethetők le más rendszerek törvényszerűségeiből. Márészt azonban e rendszerek jól definiált pontokon – „interfészeken” – interakcióba lépnek egymással, ezért autonomiájuk relatív.

¹⁶ Itt egy hangsúlyozottan nem konkluzív, hanem plauzibilis következtetést alkalmaztunk.

¹⁷ A ’szociális’ kifejezést itt abban az értelemben használom, ahogy a tudásszociológia újabb irányzataiban szokásos: olyan tényezőket jelöl, amelyek kötődnek közösségek szerkezetéhez, konvenciókhoz, társadalmi érdekekhez, és amelyek valamilyen formában, de meghatározó módon képesek befolyásolni a tudományos ismeretek tartalmát.

¹⁸ Terjedelmi okokból e lépést itt nem illusztráltuk. De vö. Kertész (1991)-et a lépés részletes végrehajtásához a kormányzás és kötés elméletének példáján.

¹⁹ A részletes kifejtéshez vö. Kertész (1993a).

²⁰ A kísérlet kifejtéséhez vö. Kertész (1993b).

²¹ Kertész (1993b) utószava a moduláris metaelmélet eszközeivel magyarázatot próbál adni a fonológiai problémamegoldás szabályainak eredetére és működésére, amennyiben a magatartás univerzális princípiumai között fennálló parametrizációs viszonyból vezeti le őket. Így a „didaktikai kísérlet” egy moduláris metaelmélet szerves részeként azt szemlélteti, ahogy ez a moduláris metaelmélet (H)(c)-t végrehajtja.

²² Az (RHN)-program gyenge pontjaira és azon nyitott kérdésekre, amelyekre jelenleg nem adhat választ, a jelen ismertetés keretében nem térhetünk ki; összegzésükhöz vö. Kertész (1999).