Valahol a passzívum és a mediálisok között…
(A szenvedő jelentéstartalom változó megjelenésmódja kapcsán)

1. Dolgozatom tárgya Papp Ferenc szóvégmutató szótárának (1969: 188) adatait alapul véve szókincsállományunk fél tucatnyinál valamivel több tagjában, az adatik, foglaltatik, kívántatik, méltóztatik, kelletik, viseltetik kihirdettetik, tétetik igékben őrződő úgynevezett passzív jelentéstartalom a nyelvünkben. Még ha fülünkbe is cseng Kosztolányi Esti Kornéljának szép metaforája a nyelvet listába szorító szótárak korlátairól: „A szótár csak kagyló, ezzel csak meregetünk a nyelv tengeréből. A nyelv azonban a tenger, a tenger…” (1940: 156), avagy szakszerűbben szólva, ha el fogadjuk is a szótáraknak a szóképzések esetében követett, a lexikalizáció fokát alapul vevő szelekciós elveit, meg kell állapítanunk, hogy a szenvedő képző esetében a nyelvhasználat tényei sem tudják cáfolni az idézett szegényes adatokat. Helytállónak mondható tehát nyelvtanainknak a múlt század vége óta hangoztatott azon megállapítása, hogy a finnugor eredetű, kódexirodalmunk korában még közkeletűnek mondható szenvedő igék a nyelvi kifejezéstár perifériájára szorultak, csupán sajátos stilisztikai értékükre építve színesítjük velük írásunkat, ritkábban beszédünket.

Az igenem életében bekövetkező történeti változások természetesen nyomon követhetők mondatépítési módszereinkben: az indoeurópai nyelvek zömében a ma is aktív kettős aktív-passzív szemléletű mondatszerkesztést felváltotta a cselekvő alakok dominanciája, Simonyi Zsigmondot idézve: a magyar nyelvben „a mondatot többnyire úgy alakítjuk, hogy a cselekvés haladása az alanynál veszi kezdetét, vagyis az igének alanyától indul ki a cselekvés…”, és csak néha élünk a másik mondatalkotási móddal, amikor is „az alany felé halad a cselekvés máshonnan, mástól” (1879: 25).

A passzívum eltűnésének egész igerendszerünkre kiható következménye az igenemtípusok egyensúlyának megbomlása lett; a szenvedő igékkel a szófaj klasszifikációjában a legelső nyelvtanoktól egészen a XIX. század utolsó harmadáig meghatározó igetípus elvesztette a kezdetben inkább hárompólusú – passzív-medialis/neutralis-aktív –, majd a passzív-aktív oppozícióban játszott viszonyító, kijelölő szerepét. Ez a nyelvhelyességi babonáktól is ösztönzött, a szenvedő képző kétségtelen nehézkes hangzásával is magyarázható folyamat látszólag visszafordíthatatlan, ami azt valószínűsíti, hogy a kiveszett szenvedő formával együtt a benne foglalt jelentéstartalom is feledésbe merül a magyar nyelvben.

Jelen nyelvhasználatunk tényei azonban mintha cáfolni látszanák ezt a feltételezést. A sajnos a kelleténél talán gyakrabban hallható, szemünkbe tűnő bemutatásra kerül, megrendezésre kerül típusú terpeszkedő kifejezések mellett megfigyelhető az -ödik, -ődik képző aktivizálódása is a passzívumot helyettesítő szerepében: ahogy az már említődött; új egyesület szerveződött, a program végül elhalasztódott, végre kimondódott az igazság stb.

Munkámban e jelenség okára igyekszem választ adni, azaz azt vizsgálom, miért éppen az egyik, nyelvtanainkban gyakorinak és termékenynek mondott visszaható képzőt találta a nyelvhasználat alkalmasnak arra, hogy pótolja a szenvedő igealak elhalványodásából fakadó hiányt. A kérdés megválaszolásához első lépésként tisztáznunk kell a passzívum fogalmát, illetve lehetséges megjelenési módját, módjait(?).

2. Régi nyelvtanainkban keresve a választ a felvetett problémára, azt tapasztaljuk, hogy kezdetben magának a szenvedő igének az azonosítása is nehézséget jelentett. A klasszikus nyelvek szenvedő igéihez ugyanis hosszú ideig két alakot rendelnek nyelvtaníróink, mint ezt a felsorolt példáik mutatják. Sylvester a szerettetem (CorpGr. : 53); Szenci Molnár Albert a kéretik, kérettetik (CorpGr. : 176); Komáromi Csipkés György a verettetem, verdegeltetem (CorpGr. : 314) alakokkal azonosítja a passzívumot. A -(t)attatik, -(t)ettetik és a -(t)atik, -(t)etik közötti dilemmát Pereszlényi Pálnak sikerül feloldania munkájában (Pereszlényi 1682) azzal, hogy a hosszabb, műveltető képzővel is megtoldott formák számára létrehozza az úgynevezett „mandativo passiva” alkategóriát. A szenvedő képző egyértelmű azonosítása mellett Pereszlényi nyelvtanának szempontomból másik kiemelendő értéke, hogy a szenvedő igék képzésének kimerítő és máig is helytálló leírását nyújtja (CorpGr.: 493–94).

A szenvedő igenem fogalmának meghatározására – részben annak evidens voltából adódóan, részben a szintaktikai ismeretek hiányosságai miatt – még ennél is később, a XVIII. század végén, a XIX. század első felében született grammatikákban találunk példákat. Az időszak dominánsan szemantikai szempontú passzívummagyarázatainak érdekes következménye, hogy nyelvtaníróink a -(t)atik, -(t)etik mellett más igeképzőkben is megtalálni vélik a szenvedő jelentést, mégpedig elsődlegesen az -ódik, -ődik-ben. Fogarasi János tipikusnak mondható definíciójához még a hagyományokhoz ragaszkodva csak -(t)atik, -(t)etik képzős igéket rendel, melyek megítélése szerint azt fejezik ki, hogy „az alany bizonyos létele s változása világosan idegen munkásság, tehát szükségesség és szenvedésbül ered, p. o. én (másoktól) gyaláztatom, a csalárdság (a törvény által) tilalmaztatik” (1843: 198). Szvorényi József a nála is hasonlóan megfogalmazott jelentés kifejezését azonban már más, mégpedig -ódik, -ődik képzős igékhez is köti: „A gonosz megbüntettetik; a hiszékeny elámíttatik; a meddő fa kivágatik; a beteg kínlódik; a bűnös gyötrődik” (1876: 121).

Az -ódik, -ődik képzős igékben is feltételezett szenvedő jelentéstartalom újabb megoldandó feladatokra irányította rá a figyelmet, nevezetesen a klasszikus szenvedő képzővel egyező jegyeinek bizonyítására, illetve a különbözőségeik felfedésére, magyarázatára. Az „ugyanaz, csak más” paradoxonának megfejtésére valójában már Főldi János 1790-ben írt szerencsétlen sorsú kitűnő munkájában találunk igen figyelemreméltó kísérletet. Főldi először is egyértelműen többfajta szenvedő igéről szól: „A’ mint a’ Mívelő forma nálunk nem egy féle, úgy a’ szenvedő forma magában is sokféle” (1790: 154). A -(t)atik, -(t)etik „végzetű” szenvedő igék után rögtön -ódik, -ődik képzős alakokat sorol fel, melyeknek szenvedő voltát – utalva a körülöttük feltehetőleg kibontakozó vitákra is – többször hangsúlyozza: „Vagynak nemzetünkben a’ kik e’ kettőn meg nem tudnak alkudni. Eggy rész tsak ezt tartja igaz Szenvedő formának, más rész tsak amazt; de mindenik igaz és valóságos szenvedő forma, és illyen tekintetben különböz is” (i. m. 154). Állításának bizonyításához az érveket még nem szintaktikai viselkedésükben keresi, de jelentéstani magyarázatát igen vékony határvonal választja el a XIX. század végének vagy akár a legújabb passzívumkutatásoknak szintaktikai alapú megközelítésmódjától. A -(t)atik, -(t)etik képzős igék fő jellemzőit tudniillik abban látja, hogy „Az illy szenvedő forma mindenkor egy bizonyos tselekedőre vagy mívelő okra vitetik, melly a’ mívelő személyen, vagy okozott dolgon kívül vagyon, mint: olvastatik, ettöl, attól, amattól ’s a’ t” (1790: 154).

Az -ódik, -ődik végződésű szenvedő ige ezektől szerinte csak az egyik elem, a cselekedtető „vagy a mívelő ok” hiányában különbözik: „…az illy szenvedő forma eggy bizonyos tselekedőre vagy mívelö okra nem vitetik, melly a’ mívelö személyen, vagy okozott dolgon kívül vólna, hanem tsak minteggy magában való ki nem ható, vagy bennmaradt jelentésü szenvedö forma, mint olvasódik, intődik, már az nints kérdésben, hogy kitöl, hanem tsak magában” (1790: 154).

Főldi érzékeny megállapítása a klasszikus szenvedő igét tartalmazó szerkezetben feltételezett kétféle – cselekvő és a cselekvést okozó – alanyokról, valamint az egyelemű, csak az elszenvedőre utaló s a kauzatív alanyokat elfedő -ódik, -ődik használatáról csaknem egy századdal később válnak a passzívummeghatározások részévé.

E korszak eredményei a pontosabb szintaktikai alapú megközelítés ellenére is ellentmondásosak, mert a történeti-összehasonlító nyelvtudomány a magyar igeképzők eredetét feltáró vitathatatlanul jelentős munkái végül igerendszerünk sajátosságaival kevésbé harmonizáló osztályozási elvek érvényesítését vonták maguk után: a történeti szempontok merev alkalmazásának, no meg a német nyelvtanok követésének folyományaként erősen átrendeződött hagyományos igenemfelosztásunk. Így az addig a mediálisokhoz vagy a passzívumhoz sorolt igék zöme átkerült az aktívummal majdnem azonos súlyúvá váló új igeosztályba, a visszahatóba, a mediális igenem gyakorlatilag megszűnt, a passzívban pedig csak az elavulóban lévő -(t)atik -(t)etik képzős formák maradtak.

A hagyományos, de jóval funkcionálisabb igekép és az ennek nemegyszer ellentmondó történeti kutatások eredményei közötti feszültséget jól példázzák a kor egyik meghatározó nyelvészének, Simonyi Zsigmondnak igeklasszifikációi, s azokon belül is a szóban forgó -(t)atik, -(t)etik, -odik, -ődik képzős igék megítélésének változásai.

1879-ben kiadott nyelvtanában például még a két képző jelentésének azonosságát hangsúlyozza: „kétféle igét különböztetünk meg: cselekvő és szenvedő igét. P. cselekvő van ebben: a tükör visszaveri a fényt, szenvedő van ezekben, a fény visszaveretik a tükörtől, vagy; a fény visszaverődik a tükörtől” (1879: 25).

Tíz évvel később, amikor az -ódik, -ődik reflexív eredete – más képzőkével együtt – megnyugtatóan bizonyítottá és a nyelvészeti köztudatban elfogadottá vált, inkább a reflexivitással rokon jegyeket keresi az ilyen végződésű igékben. 1889-ben írt nyelvtanának igenemfelosztása így érdekes ötvözete a régi rendszerezésnek és az abba beszüremlő friss eredményeknek. A hagyományos három igenemtípus helyett csak kettőt – cselekvőt és szenvedőt – különböztet meg. Kiemelendő, hogy a reflexívumok még nem alkotnak nála önálló osztályt, csupán a passzív csoport alfajaként jelennek meg: „Ha a szenvedés közvetlen, csak az egy alanyban végbemenőnek képzeljük, – akár azért, hogy ő benne ered a cselekvés, akár azért, hogy ismeretlen cselekvő – akkor visszahatóigét alkalmazunk: emelkedik, emelődik…, ha pedig közvetve két alannyal, melyek közül egyik a szenvedő, a másik a cselekvő, akkor a közönséges szenvedő igét alkalmazzuk: emeltetik, bocsáttatik” (1889: 121, kiemelés Sz. K.).

A két képzőt elkülönítő ismérvek, a -(t)atik, -(t)etik két-, az -ódik, -ődik egyalanyúsága Főldivel rokon passzívumfelfogást sejtet, de épp az utóbbi képző megítélésében egy lényeges ponton eltér a véleményük. Főldi, akit még nem kötnek a formai rendező elvek korlátai, finomabb distinkciót alkalmaz; az -ódik, -ődik sajátos funkciójának a „mívelő ok” hiányával magyarázható jelentéstartalom megjelenítését tartja, Simonyi ellenben a reflexivitás fogalmát tágítja ki egybeolvasztva az alanynak önmagára irányuló cselekvését, valamint az ismeretlen (akár külső) cselekvőnek az alanyra hatását, ezért tekinti visszahatónak egyértelmű különbözőségük ellenére az alábbi mondatok állítmányait; Péter felemelkedett a székről = Péter felemelődött a székről. – Megjegyzem, hogy Főldi is szól „vissza esö jelentésü (reciproca)” alakokról, de példáiból ítélve – botránkozik, igyekszik, várakozik, emlékezik – (1790: 157) ezeknek más szemantikai jellemzőket tulajdonít.

Míg Simonyi idézett nyelvtanában a szenvedő igenemtípuson belül helyezte a formai osztályozási elveket a szemantikaiak fölé, addig Szinnyei József A magyar nyelv című művében már egyoldalú formai klasszifikációs elvek érvényesülnek. Az igéket ugyan három csoportba sorolja –cselekvő, visszaható, szenvedő –, de ez a rendszer a valóságban kétpólusú, mivel a -(t)atik, (t)etik képzős passzívumokat már nem tekinti az élő nyelv részének. Az osztályozásában követett elvből következően – minden visszaható eredetű képzőt tartalmazó ige reflexívum – a visszaható kategória határai nála erősen kitágulnak. Azt az ellentmondást, hogy az így összekerült igék konglomerátumának számottevő hányada nem felel meg a reflexivitás általa felállított kategóriajegyeinek, azaz a cselekvés egyazon alanytól való kiindulása és ugyanoda történő visszahatása követelményének, a nyelvtanainkból jól ismert „álvisszaható” elnevezéssel igyekszik feloldani: „Vannak visszaható-képzős igék, amelyekben a cselekvésnek egyik mozzanata, t. i. az alanytól való kiindulása elhomályosodott, s csak a másikat, az alanyra hatását érezzük bennük, ezek tehát SZENVEDŐ jelentésűek. Ilyenek; a ház eladódik, a titok kitudódik, az előadás elkezdődik (= eladatik, kitudatik, elkezdetik). Ezeket ÁLVISSZAHATÓNAK nevezük” (1929: 15).

3. A két képzőt összekötő szemantikai kapocs mibenlétének meghatározása később sem lehetett az alapjaikban formai elveken nyugvó osztályozások tárgya. Ez az oka annak, hogy ha a nyelvérzékünk sugallta sejtéseket – az -ódik, -ődik használata hol megegyezik a szenvedő képzőével, hol különbözik tőle, hol csak hasonló – pontosabb érvekkel kívánjuk alátámasztani, Főldi idézett gondolatai mellett a legújabb passzívumkutatásokat kell segítségül hívnunk.

A jelenkori vizsgálódások elsődlegesen a passzívum létrejöttét követő szintaktikai mozgások leírásával szolgáltak nóvummal. A passzivizációt, azaz a szenvedő forma létrehozását mind a generatív grammatika, mind az eredendően a passzívum kutatásából kinövő relációs grammatika két feltétel érvényesüléséhez köti: 1. A kiinduló aktív mondat alanya és tárgya szerepet cserél úgy, hogy a tárgy a passzív szerkezetben felértékelődik, alanyi pozícióba kerül; 2. az alany a mondatrészek hierarchiájában háttérbe szorul, „chomeurré” válik (l. Chomsky 1970, 1981; Perlmutter 1983). A szenvedő mondatot eredményező transzformációval járó grammatikai változások nyelvspecifikusak. Az angolban – s így például a franciában, németben – a szenvedő mondat állítmánya a létige és a magmondat cselekvő igéjéből nyert particípium lesz, a perifériára került logikai alany elé pedig prepozíció kerül:

1. a) The police arrested the students (aktív).

1. b) The students were arrested by the police (passzív).

Más nyelvekben, így a magyarban is, az alany leértékelődése, illetve a tárgy alanyi pozícióba kerülése az ige morfológiai arculatának megváltozásában ölt testet, vagyis a szenvedő jelentéstartalom igei morfémába ágyazódik, a logikai alany pedig -tól, -től esetraggal, illetve az által névutóval bővülhet:

2. a) A bíró kihirdette az ítéletet.

2. b) Az ítélet kihirdettetett (a bíró által).

3. a) A sár bemocskolta a cipőm.

3. b) A cipőm bemocskoltatott a sártól.

A passzivizáció – Főldi és Simonyi felfogását igazoló – szabályainak ismeretében felvetődik a kérdés, hogy segítségükkel megoldható-e a -(t)atik, -(t)etik és -ódik, -ődik képzők feltételezett funkcionális egyezésének, illetve jelentéseik elkülönítésének a kérdése. Másképpen szólva azt kell meghatároznunk, hogy az -ódik, -ődik képzőt szerepének mely jellemzői kötik a szenvedő igenemhez, majd pontosítanunk kellene a passzív alakoktól eltérő sajátosságait. A feladat első lépése látszólag egyszerű: ha a két képző használatát szembesítjük a passzivizáció két alapfeltételével, egyértelművé válik, hogy az -ódik, -ődik milyen mértékben követi a klasszikus szenvedő képző viselkedését.

A 4. b), c), az 5. b), c), és a 6. b), c) generált mondatok közös jellemzője az, hogy alanyuk az aktív kiinduló mondat tárgyi szerepéből emelődött át a grammatikai alany helyébe, igei bővítményük pedig annak alanyából fokozódott le. Mindez passzív szerkezet jelenlétére utaló jegy.

4. a) A szél fodrozza a vizet.

4. b) A víz fodroztatik (a széltől).

4. c) A víz fodrozódik a széltől.

5. a) A huzat kinyitotta az ajtót.

5. b) Az ajtó kinyittatott a huzattól.

5. c) Az ajtó kinyitódott a huzattól.

6. a) A gyerek kimondta az igazságot.

6. b) Az igazság kimondatott a gyerek által.

6. c) *Az igazság kimondódott a gyerek által.

A 4. c), 5. c) mondatok alapján az a válasz adódik a dolgozatom elején feltett kérdésre, hogy az -ódik, -ődik aktivizálódása a passzív igeképző helyettesítésében a passzívumhoz hasonló használati jegyeivel magyarázható: ugyanúgy az alanyra valamely külső ráhatásra visszavezethető történés, változás kifejezője, mint a szenvedő képzős forma. Valószínűsíthető, hogy a nyelvhasználat éppen eme egybeesésre építve kezdte pótolni vele a háttérbe szorult szenvedő alakot, sőt erre való alkalmassága meg is gyorsíthatta ezt a folyamatot. Az egybeesés azonban nem jelenti a két képző funkcióinak teljes körű felcserélhetőségét, ahogy ezt a helytelen 6. c) mondat bizonyítja. Ebben ugyanis azt tapasztaljuk, hogy a kimondódik állítmány nem tűri meg maga mellett a kiinduló mondat ágensből lett vonzatát. E megszorítás pedig egy másik igenem, a mediálisok körébe sorolható forma jelenlétére utaló jegy. A középige fogalmának megjelenése esetünkben újabb kérdéseket vet fel, például azt, hogy Az igazság kimondódott, ágensétől megfosztott jó mondat állítmánya valóban mediálisnak tekinthető-e, s ha igen, a 4. c), 5. c) mondatoknak a passzív igékkel azonos viselkedést mutató ugyancsak -ódik, -ődik végű fodrozódik, kinyitódik alakjai tulajdonképpen mely igeosztályba helyezhetők.

4. A középigék több szempontból is kérdéses kategóriájának taglalása messze túllépné dolgozatom kereteit, így csak a tárgyamat tekintve fontos, a passzívumtól elkülönülő vonásaiknak vizsgálatára szorítkozom. (Régi nyelvtanaink igenemfelosztásainak e meghatározó tagját a magyar nyelvészetben Károly Sándor elevenítette fel (1967: 189–218), pontosabb leírásuknak E. Abaffy Erzsébet szentelt cikket (1978: 280–93), saját vizsgálataimban az -ódik, -ődik funkcióival összefüggésben szembesültem a mediálisok definiálásának kérdésével (Szili 1996).

A mediáliskutatások ismeretében az igenem fő sajátosságaként átmenetiségét s ebből következő ellentmondásos megítélését kell kiemelnünk. A tágabb értelmezés szerint mediálisok mindazok az igék, amelyek azt fejezik ki, hogy a cselekvés vagy állapot az alanyra irányuló külső vagy belső hatás eredménye (Lyons 1969: 373), vagyis felölelik a passzívumtól a reflexívumokig terjedő széles igekonglomerátumot. A körüket szűk határok közé szorító felfogás szerint ráhatásnélküliség (effectedness) jellemzi őket (Jaeggli 1986: 587–623), míg a két nézet közötti átmenetnek tekinthető meghatározások az ágens hiányát tekintik a középigéket tartalmazó szerkezetek fő jellemzőjének (Roberts 1987; Fagan 1988: 335–91).

Az átmenetiségből, az igenemtípusok közötti szilárdnak vélt határok áttetszőségéből adódó nehézségek a magyar mediálisok klasszifikációjában még hatványozottabban jelentkeznek. A fogalom tágabb avagy szűkebb értelmezéséből kiinduló kutatónak egyaránt szembesülnie kell ugyanis azzal a ténnyel, hogy a feltételezett jelentés nem köthető egyetlen úgynevezett mediális grammatikai jelölőhöz, hanem több, hagyományosan visszahatónak mondott poliszemantikus képző hordozhatja. A mediálisokat az ágens hiányával jellemző meghatározásokkal rokon elveket valló E. Abaffy Erzsébet szerint a klasszikus középigék „úgy fejeznek ki történést, állapotváltozást vagy állapotot, tulajdonságot, hogy nem tudunk melléjük rendelni sem tisztán tranzitív, sem kauzatív mondatokat, melyekből levezethetők volnának” (1978: 288). A definícióhoz köthető jelentést a morfológiai szempontból arctalan alakok (nő, fő) mellett főként -ul, -ül és -ik végződésűekben találja meg: felserdül, kéklik, hallik, fénylik (1978: 289).

Megjegyzem, hogy az -ódik, -ődik funkcióinak leírását célzó munkámban szép számban találtam az említett tartalommal bíró igéket: tagolódik, morzsolódik, visszaverődik, rétegződik, képződik… (1996: 16). Hasonló meghatározásom szerint a klasszikus középigék „nem aktív, nem ráhatott” cselekvésjegyekkel bíró alanyaik „tulajdonságaiból, inherens jegyeiből következő” történéseket, folyamatokat írnak le (1996: 16).

Az iméntiek tükrében nyilvánvaló, hogy a dolgozatomban szereplő, passzívumot helyettesítő formák [a 4. c), 5. c) mondatok fodrozódik, kinyitódott állítmányai] származtatásuk alapján a klasszikus középigét tartalmazó szerkezetekkel sem azonosíthatók kizárólagosan: míg a passzív igéktől ágenstelenségük választotta el őket, emezektől az, hogy élettelen alany lehet a bővítményük, vagyis elméletben létrehozhatók tranzitív magmondatokból. Mindez azt feltételezi, hogy köztes, átmeneti viselkedési sajátosságaik okát éppen mélyszerkezetbeli alanyaik eltérő minőségében, felszínen való megjelenésének mikéntjében kell keresnünk.

A passzívumban, ahogy erre az utóbbi évtized kutatásai felhívták a figyelmet, a kiinduló szerkezet alanya a Chomsky által feltételezettnél fontosabb szerepet játszik (l. Sportiche 1988: 33–60; Kuroda 1988). Bizonyos szemantikai tényezők, így a passzív szintagmával előforduló, jellegzetesen alanyra utaló módhatározói, célhatározói bővítmények (Az állatfaj megfontoltan (szándékosan) tervszerűen kipusztíttatott) ugyancsak azt a felfogást igazolják, amely szerint a kiinduló mondat alanya a VP-ben maradva, az igével együtt, annak implicit vonzataként emelődik át a felszíni szerkezetbe. A passzív igealak ezért feltételez erősebb kapcsot megnevezett vagy bennefoglalt mélyszerkezetbeli alanyával annak jelenlététől függetlenül: Az igazság kimondatott (vki által).

A passzívumból a mediális igenem felé mutató és annak markerével kísért elmozdulást a felszíni szerkezetben a kauzatív alany és a tárgy szoros viszonyának megbomlása, a kauzatív alany szerintem szemantikai okokkal magyarázható kiüresedése és ebből következő törlése, nem jelenlévő, azaz PRO elemmé válása indítja el. Az alany specifikus jegyeinek elvesztését előidézheti: a) evidens volta, avagy éppen ismeretlensége, különösen a természeti erők (nap, szél, vihar stb.) okozta jelenségek esetében [7., 8. a), b), c) mondatok]; b) az, hogy a külső ráhatás megtestesítője valamely általános fogalom – a használat, az évek, az idő – [10., 11. a), b) mondatok]; c) az előző két okhoz társulhat egyszerű, grammatikai tényező is, a névszói, melléknévi alapú igék esetében a nyelvi redundancia és ezzel együtt a tautológia elkerülésének igénye [12. a), b) mondatok].

7. a) A vihar felkorbácsolta a tengert.

7. b) A tenger felkorbácsolódott (a vihartól).

8. a) A szél bevágta az ablakot.

8. b) Az ablak bevágódott (a széltől).

10. a) A helyzet (?) kiélezte az ellentéteket.

10. b) Az ellentétek kiéleződtek (a helyzettől ?).

11. a) Az idő(?), az élet megpróbáltatásai(?) felőrölték az idegeit.

11. b) Az idegei felőrlődtek (az időtől?, az élet megpróbáltatásaitól?).

12. a) *A sár összesározta a cipőjét.

12. b) *A cipője összesározódott a sártól.

A 7–12. mondatok alanyainak közös vonása, hogy szemantikai jegyeik – evidens, ismeretlen, általános jellemzők – funkciótlanná, s így nélkülözhetővé tették őket a nyelvhasználat számára. Nem meglepő, hogy jelentéseik ilyetén leértékelődését, az igés szerkezet kidolgozottságában elnagyoltsággal, lazulással járó folyamatot a kauzatív bővítményt akár teljesen nélkülöző igenem, a mediálisok markereként is számon tartható morfémák megjelenése kíséri, esetünkben az -ódik, -ődik-é.

A szóban forgó kettősség, a passzív transzformáció lehetősége egyfelől, másfelől a feleslegessé váló s elhagyható kauzatív alanyok a képzőt ebben az előfordulásában Károly Sándor terminológiáját használva a két tárgyalt igenem közötti mediopasszív kategóriába helyezi. Funkcióinak általános megítélésében csupán abban tér el a véleményünk, hogy Károly egyenlőségjelet tesz a mediális és mediopasszív jelentések közé, míg vizsgálataim inkább azt igazolják, hogy az -ódik, -ődik a kifejezendő szituációktól függően íveli át a passzívtól a mediálisig terjedő rokon jelentéstartományokat. Ide sorolom a képzőnek a kauzatív alanyok leértékelődéséről mondottakkal ellentétesnek tűnő, mélyszerkezetbeli ágenst feltételező előfordulását, amikor is az a felszínen valamilyen okból – tudatos elhallgatás, ismeretlenség, információhiány – törlődik, PRO elemmé válik (l. Az igazság kimondódott mondatot). Megítélésem szerint ebben az egyre terjedő szerepében a nyelvhasználat tulajdonképpen pótolja a passzív igealakokkal keletkezett űrt, s egyben alkalmazkodik a meghatározóvá vált aktív mondatépítési eljáráshoz. Az említett funkciók, ahogy ezt az alábbi példák érzékeltetik, nehezen elkülöníthetők; hol az egyik, hol a másik igenem domináns jegyei kerülnek előtérbe, jellegzetesen köztes alakokat alkotva:

13. A bőre megperzselődött (a tűztől) (mediopasszív).

14. A kellemetlen ügy egyszer sem említődött (passzív formát helyettesítő mediális PRO elemmel).

15. Az előadás elhalasztódott (passzív formát helyettesítő mediális PRO elemmel).

16. Ez az anyag nagyon bolyhozódik (a tulajdonságából adódóan: klasszikus mediális).

17. A sok használattól nagyon bolyhozódik ez az anyag. (mediopasszív).

Dolgozatomban arra kerestem a választ, miért válhatott az -ódik, -ődik képző alkalmassá az aktív szemléletű mondatépítési mód elterjedésével a szenvedő -(t)atik, -(t)etik pótlására.

A leegyszerűsített feleletből, a képző poliszemantikus jellegéből levonható, a munkám keretein túlmutató következtetés talán az lehetne, hogy a reflexívként számontartott képzők körében végzett hasonló vizsgálatok szükségszerűen fellazítják a szóba jöhető igenemtípusok (passzív mediális, reflexív, aktív) feltételezett határait, s újabb klasszifikációs problémákat vetnek fel, nevezetesen a jelentéseikben egymásba mosódó többfunkciós képzők átmeneti és tipizálható jegyeinek meghatározásából következő nehézségeket.

SZAKIRODALOM

E. Abaffy Erzsébet 1978. A mediális igékről. MNy. 74: 280–93.

Chomsky, N. 1970. Remarks on nominalizations. In: Chomsky N.: Studies on Semantics in Generative Grammar. Mouton, The Hague.

Chomsky, N. 1981. Lectures on government and binding. Plenum Press, New York.

Fagan, S. M. B. 1988. The English Middle. Linguistic Inquiry 19: 335–91.

Fogarasi János 1843. Művelt magyar nyelvtan elemi része. Pest.

Főldi János 1790. Magyar Nyelvkönyv avagy Grammatika. Közzétette Gulyás Károly. Budapest, 1912.

Jaeggli, O. 1986. Passive. Linguistic Inquiry 17: 587–623.

Károly Sándor 1967. A magyar intranzitív-tranzitív képzők. Általános Nyelvészeti Tanulmányok V. 189–218.

Kosztolányi Dezső 1940. Erős várunk a nyelv. Nyugat, Budapest.

Kuroda, S-Y 1988. Whether we agree or not… Papers from the Second International Workshop on Japanese Syntax. Stanford.

Lyons, J. 1969. Introduction to theoretical linguistics. Cambridge University Press, Cambridge.

Papp Ferenc 1969. A magyar nyelv szóvégmutató szótára. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Perlmutter, D. 1983. Studies in Relational Grammar 1. University of Chicago Press, Chicago.

Roberts, I. G. 1987. The Representation of Implicit and Dethematised Subjects. Foris, Dordrecht.

Simonyi Zsigmond 1879. Magyar nyelvtan fölsőbb osztályoknak és magánhasználatra. Eggenberger-féle Könyvkereskedés, Budapest.

Simonyi Zsigmond 1889. A magyar nyelv I–II. Révai Testvérek, Budapest.

Sportiche, D. 1988. A theory of floating quantifiers. Linguistic Inquiry 19: 33–60.

Szili Katalin 1996. A mediálisolról az -ódik, -ődik kapcsán. Dolgozatok a magyar mint idegen nyelv és a hungarológia köréből. ELTE BTK Központi Magyar Nyelvi Lektorátus, Budapest.

Szinnyei József 1929. A magyar nyelv. Magyar Szemle Társaság, Budapest.

Szvorényi József 1876. Magyar nyelvtan tanodai s magánhasználatra. Budapest.

Szili Katalin

Szili, Katalin: In between passive and medial… The paper tries to answer the question of how it is possible that the suffix -ódik/-ődik, considered to be a reflexive suffix since the end of the 19th century, came to be activated in a role replacing the obsolete passive suffix -tatik/-tetik in present-day Hungarian.

The basic idea of the paper is that one possible explanation, in terms of the research on passives carried out in the past few decades, involves the largely identical syntactic behaviour of the two suffixes. Passive constructions involving verbs suffixed by -ódik/-ődik can be created by way of the Chomskyan steps of passivization: their assumed deep-structure direct objects are transposed into a surface subject position, whereas their subjects are downgraded into the role of a complement.

The non-passive-like features of the use of this suffix, ones that relate it to that of medial verbs, such as its agentlessness, as well as the meaning component ‘by itself’, are likewise discussed in terms of the syntactic derivation of the constructions involved, looking for degrees of semantic depletion and actual deletion of causative subjects. This latter process results in special transitional forms that blur the divisions of types of verbs and increase the difficulties of classifying -ódik/-ődik.