Az alárendelő összetett mondatok általános kérdései*

Az alárendelő mondatok két tagmondatból: főmondatból és mellékmondatból álló tagmondategyüttesek. A mellékmondat tipikusan a főmondat valamely összetevőjének (mondatrészének) mondat alakjában való kifejezése. Ezzel a főmondati összetevővel való megfeleltetés miatt nevezte a szakirodalom a mellékmondatot álmondatnak: funkcionálisan mondatrész értékű, formailag mondat alakú. Ez azonban sok esetben nem valósul meg így. Ugyancsak nem igaz minden alárendelő viszonyú tagmondategyüttesre az a formális (felcserélhetőségi) kritérium, amelyet újabban az alá- és mellérendelő mondatok elkülönítésére szokás alkalmazni: Palkó szívesebben teniszezik, mint csellózik. *Mint csellózik, Palkó szívesebben teniszezik.

1. Az alárendelő mondatok grammatikai szerveződésében részt vevő kategóriák

1.1. A főmondatbeli alaptag. Ehhez kapcsolódik, azaz ennek kötött vagy szabad bővítményét képviseli a mellékmondat. Az alaptag szófaja mellékmondattípusonként változhat, és megfelel az egyszerű mondatrészek szintagmaviszonyainak. A tárgy például – mint kötött bővítmény – az igei (igenévi) csoport tagja: virágot szed, virágot szedni. Ugyanígy az igei (igenévi) csoporthoz tartozik kötött bővítményként a tárgyi mellékmondat is: Örömmel nézem, hogy a hegyoldalban virágot szedsz. Szeretem nézni, hogy a hegycsúcson csillog a hó. A jelző a főnévi csoporthoz tartozik: csillogó hó; ugyancsak főnév az alaptagja a jelzői mellékmondatoknak: Az a hó, amely májusban még csillogott a hegycsúcson, augusztusra elolvadt. A főmondatbeli alaptagok főbb szófaji csoportjai tehát: ige; igenév; főnév; melléknév (A tévedés annál veszedelmesebb, minél több igazságot tartalmaz); határozószó (Közel voltam ahhoz, hogy sírni kezdjek); ritkán névmás (Téged kérlek, aki a negyedik padban ülsz, hogy gyere ki). Sajátosak, de a kommunikációban gyakoriak főmondatként a módosítószók: Persze, hogy elmegyünk. Megjegyzendő, hogy az állítmányi mellékmondatokkal kapcsolatban nem beszélünk alaptagról, ezek a mellékmondatok ugyanis – mivel az állítmány abszolút fölérendelt tag – nem bővítmény jellegű összetevőt fejeznek ki. Velük kapcsolatban a főmondatbeli alany típusát (szófaját) érdemes figyelembe venni.

1.2. Az utalószó. – A főmondatban egy szemantikailag üres mutató névmás vagy mutató névmási határozószó képvisel(het)i a mellékmondatot. Az utalószó – a kommunikatív szándékú aktuális tagolás szempontjainak megfelelően – téma (topik), fókusz vagy neutrális (ige utáni) helyzetben egyaránt állhat: Azt nem árulta el, hogy megjelent egy új könyve. Azt mesélte el este a kisfiának, hogy tegnap három őzet látott a tisztáson. Nem felejtem el azt, amit értem tettél. A felszíni szerkezetet vizsgálva („hagyományosan”) az utalószó a főmondat része, s az alaptaghoz való grammatikai viszonya – természetszerűleg – megegyezik az alaptag és a mellékmondat grammatikai viszonyával. Ő maga nem lehet alaptag.

A mélyszerkezetet vizsgáló generatív nyelvtan szerint az utalószó együtt generálódik a mellékmondattal. Jelentős szerepe van az alárendelés két nagy csoportjának, a független, illetőleg a kategoriális alárendelésnek az elkülönítésében. Ez utóbbi esetben az alárendelt mondat az utalószón keresztül illeszkedik a főmondatba, tehát utalószó és mellékmondat egy összetevőt alkotnak: [Az, hogy nem jöttél el velem a hangversenyre], rosszul esik nekem. A megítélés különbségének abban lehet szerepe, hogy az utalószó után álló mellékmondatot beékeltnek tekintjük-e, vagy sem (l. még 1.4. és 3.2. is).

Az utalószó törölhető a főmondatból, illetőleg „rejtve maradhat”. A leggyakoribb utalószóhiány (rejtett utalószó) az alanyi és a tárgyi mellékmondatok körében figyelhető meg. Ez a jelenség összefügghet e két eset speciális voltával. Az alany és a tárgy ugyanis az ige elsődleges vonzatstruktúráját alkotják. (A Strukturális magyar nyelvtan úgynevezett szerkezeti eseteknek nevezi őket, és megkülönbözteti az egyéb esetektől. Az ok: ezeket nem az alaptag fogalmi jelentése kívánja meg, hanem annak grammatikai jegyei). A törölhetőségre lehetőséget ad továbbá az igei alaptag határozott ragozása által létrejövő grammatikai többletinformáció a tárgyi tagmondategyüttesekben: Nem engedem, hogy leugorj a legmagasabb trambulinról; valamint az alanyiak esetében a főmondatok jellegzetesen értékelő jellege: Igaz, már régen láttuk egymást. Jó, hogy itt vagy. A jelzői típusú mondatokban is jelentős az utalószóhiány, ennek azonban más oka van. Kötelező határozói vonzat utalószava nem törölhető: *A kisfiú számított, hogy elviszik az Állatkertbe.

Az utalószó-használat egyes esetekben nem felel meg (vagy nem teljesen felel meg) a mellékmondat mondatrészszerepének: Úgy gondolom, hogy nem bírom sokáig ezt az életmódot (a főmondat módhatározói utalószava ellenére a mellékmondat tárgyi). Az is kérdéses lehet, mennyire terjeszthetjük ki az utalószói funkciót egyéb névmások irányába. E tekintetben szigorúbb és engedékenyebb nézetek egyaránt léteznek. A tágabb értelmezés utalószóként fogadja el bizonyos esetekben a mind (összefoglaló értelmű) általános névmást. Elfogadásának – megfelelő korlátokkal –valóban van jogosultsága az alábbi példák alapján: Azok, akik kitartóan tudnak gyalogolni, jöhetnek kirándulni. Mindazok, akik kitartóan tudnak gyalogolni, jöhetnek kirándulni. Mind, akik kitartóan tudnak gyalogolni, jöhetnek kirándulni. Ettől már csak egy lépés a bár- előtagú (megengedő értelmű) általános névmások utalószóként való elfogadása, a szakirodalomban azonban erre kevesebb példa van. Nem tekinthetők utalószónak, csak ahhoz hasonló szerepűek az ún. érintkező előidejű időhatározói mellékmondatok főmondatában többnyire jelen levő rögtön, tüstént, azonnal stb. határozószók: Mihelyt megérkeztél Berlinbe, azonnal hívj fel! Biztosan utalószói funkciójú azonban a személyes névmás határozóragos alakja (benne, rá, tőle, hozzá stb.), ha hogy kötőszós kötött határozói tagmondategyüttesek főmondatában áll: Bízunk benne (~ abban), hogy nem lesz több árvíz az idén.

Az utalószó hiánya több vonzatstruktúrával rendelkező alaptag esetében többfajta elemzést is lehetővé tesz (kéri, hogy… = kéri őt arra, hogy … ~ kéri tőle azt, hogy…), de más típusú alaptagok mellett is előfordulhat alternatív elemzés: mondj nekem verset, hogy… = olyan verset ~ verset, olyat ~ verset arról ~ verset azért ~ verset úgy, hogy… .

1.3. A kötőszó a mellékmondatnak a főmondattól való függését reprezentálja. A kötőszók fő csoportjai:

– a tartalmatlan (általános, aszemantikus) hogy kötőszó;

– a vonatkozó névmási kötőszó;

– a vonatkozó határozószói kötőszó;

– egyéb kötőszó: jóllehet, bár stb.

A terminológiához: az eddig vonatkozó határozószónak nevezett szócsoportot grammatikánk most a névmásoknál tárgyalja határozó(szó)i névmásokként. Mivel azonban ezek egyszerre névmások és határozószók is, a hagyományos elnevezést megtartjuk. Azt is megjegyezzük, hogy a ’kötőszó’ terminus használatában összevonjuk a kötőszót mint szófajt (hogy, mert, ha, jóllehet stb.) és mint funkciót (vonatkozó névmások és határozószók). A vonatkozó névmásokat – a régebbi felfogással ellentétben – nem tekintjük kereszteződő szófajúnak, tehát tulajdonképpeni kötőszónak. Hogy mégis így nevezzük, annak az egyszerűség szempontján kívül az is az oka, hogy az ’utalószó’ megnevezés is csupán funkciót jelent és nem szófajt: a mutató (esetenként más) névmásnak a főmondat és mellékmondat szintaktikai kapcsolásában betöltött szerepét.

A mellékmondat kötőszó nélkül is követheti a főmondatot. A kötőszóhiány tipikusan a tartalmatlan hogy kötőszós mellékmondatokat érinti.

A hogy hiányát nevezhetjük ugyan bizonyos szabályok mellett létrejövő törlésnek is, kézenfekvőbb azonban a hiány okait e mondattípusok kialakulásának sajátosságaiban keresni. Az úgynevezett függő kérdő (és függő felkiáltó) mondatok – amelyekben leggyakoribb ez a jelenség – ugyanis eredetileg kötőszó nélküliek voltak: Nem tudom. Mikor érkezik a vonat? Nem tudom, mikor érkezik a vonat. Ebbe a típusba utólag hatolt csak be a függő viszony explicitté tételére az aszemantikussá, tartalmatlanná vált hogy kötőszó, bár mára eléggé elterjedt a használata: Nem tudom, hogy mikor érkezik a vonat. A kötőszó erős „hajlamát” a törlődésre bizonyosan keletkezéstörténete teszi lehetővé.

A mellékmondatot olykor nem egy, hanem két alárendelő kötőszó vezeti be. Ez az alábbi esetekben szokott előfordulni:

a) szintváltó típus: relatív főmondatba ékelődik be egy (másodlagos) mellékmondat: Biztos, hogy(,) ha megtehetném, megtenném. Anna, aki(,) hogy sikerüljön a vizsgája, éjjel is tanult, rengeteg kávét megivott. A tanárnő megengedte, hogy(,) aki nagyon szomjas, kimenjen inni.

b) szinttartó típus: többnyire a hasonlítással kapcsolatban fordul elő. Két altípusa van:

(1) Jancsi gazdája bőg, mint aki megbőszült.

Itt ellipszis történt: egy tagmondat kimaradt, csak kötőszava reprezentálja: Jancsi gazdája bőg, mint [ahogy az bőg,] aki megbőszült.

(2) Anna éppen olyan kedves, mint amilyen az édesanyja volt.

A mint ebben az esetben nem reprezentál törölt mellékmondatot, hanem csupán a párhuzamos szerkesztésű vonatkozó mondatokban amúgy is meglevő hasonlító jelentésárnyalatot teszi explicitté. A két kötőszóból ilyenkor bármelyik törölhető anélkül, hogy a mellékmondat hasonlító jelentése megváltoznék: Anna éppen olyan kedves, mint az édesanyja volt. Anna éppen olyan kedves, amilyen az édesanyja volt.

A tartalmatlan hogy kötőszós mondatok nagyon fontos csoportot alkotnak az alárendelő összetett mondatok rendszerében. E tagmondategyüttesekre ugyanis az jellemző, hogy a főmondatbeli alaptag által kínált tartalmi keretet a mellékmondat teljes egészében kitölti: Az a terve, hogy Londonba utazik. Írtad, hogy szeptemberben Londonba utazol. Az egész konstrukcióra így a tartalomkifejtés, azaz a lényegi tartalomadás jellemző, szemben a vonatkozó mondatok mellékes (részleges) tartalomadásával, amelyben a mellékmondat az alaptag jelentésének csak egy részmozzanatát fejti ki: Amit írtál, azt megértettem (l. még 2. és 3.3. is). Az összetett mondatok jelentésével foglalkozó kutatások legnagyobb részben a hogy kötőszós tagmondategyüttesekhez kötődnek.

Utalószó és kötőszó több mellékmondattípusban korrelációban áll egymással: annyira – amennyire; annyival – amennyivel; annál – minél; azóta – amióta stb. Ezeket a korrelatív párokat főként a hasonlító jelentésű mondatokban találjuk (nem ok nélkül: a hasonlítás a párhuzamos szerkesztésű vonatkozó mondatokban keletkezett); továbbá az időhatározásban.

1.4. A tagmondatok sorrendjében háromfajta alapmegvalósulás regisztrálható:

– a főmondat–mellékmondat sorrend (Nagyon örülök, hogy láthatom Magát);

– ennek a fordítottja: a mellékmondat-főmondat sorrend (Ha nagyon rossznak találja a cikket, ne fordítsa le!);

– a főmondatba beékelt mellékmondat (A referátum szövegét, amelyet elküldtem Cs.-nek, tegnap visszakaptam).

E sorrendek jellemzők lehetnek az egyes mellékmondattípusokra (és nem függetlenek azok kialakulásától): a tartalmatlan hogy kötőszósak (a tartalomkifejtők) például többnyire főmondat-mellékmondat sorrendűek, a vonatkozók mindhárom megvalósulási formát mutatják. Az utalószó utáni mellékmondatot is beékeltnek tekintjük (Azt, hogy már hetek óta nem hívott fel, nagyon rossz néven vettem). A jelzett szó, azaz az alaptag utáni beékelődés különösen jellemző a jelzői mellékmondatok tagmondatsorrendjére (A mazsola, amelyet a kamra felső polcára rejtettem, nyomtalanul eltűnt).

A tipikustól eltérő sorrend grammatikai változások következménye lehet. A gyakori használat miatt jelentésében kiürült, devalválódott főmondat a saját mellékmondatába süllyedhet, közbevetésszerűvé válik: A süteményt, kérlek, tedd be a hűtőszekrénybe! Ennyi, gondolom, mára elég volt a nyelvészetből. Nemcsak bizonyos főmondatok szervetlenedhetnek azonban el, hanem a mellékmondatoknak több típusa is: pl. hasonlítók (mint tudjuk, mint ismeretes, mint gondolom), feltételesek (ha lehetséges, ha jónak látod, ha Isten éltet), megengedők (bármennyire sajnálatos), célhatározóiak (hogy el ne kiabáljam, hogy úgy mondjam), tekintethatározóiak (ami azt illeti). A szervetlenedés a mellékmondatoknál többnyire elöl álló vagy beékelt helyzetet eredményez.

A tagmondatsorrenddel kapcsolatban szoktak megemlékezni a klasszikus grammatikák az ún. mondatátszövődés jelenségéről. Ilyenkor a mellékmondatból bizonyos összetevők a főmondatba helyeződnek át, de nem közbevetésként, hanem beleszövődve: Szegény Katát hallottam, hogy eltörte a kezét. Ide akarod, hogy üljek? A mondatátszövődésnek szabályai vannak, amelyek összefüggenek a mondatok aktuális tagolásával, téma-réma viszonyaival. Általánosságban elmondható, hogy a mellékmondat téma helyzetű mondatrésze a főmondatba is témává szövődik át: Hallottam, hogy szegény Kata eltörte a kezét Szegény Katát hallottam, hogy [0] eltörte a kezét. Mint a példából látható, a főmondatba került mondatrész az esetét is megváltoztathatja a főmondat igéjének hatására. A második példában a mellékmondat fókusza a főmondatba fókuszként szövődött át: Mit akarsz, hogy ide üljek? Ide akarod, hogy [0] üljek? Kell, hogy kimossam végre a függönyt Ki kell, hogy [0] mossam végre a függönyt. A mondatátszövődés létrejöttének feltételei közé tartoznak: a főmondat-mellékmondat sorrend és a megfelelő főmondatbeli alaptagok. Ezek többnyire hogy kötőszós alanyi, tárgyi és kötött határozói mondatok alaptagjai (kell, lehet, biztos, tud, gondol, hisz, emlékszik stb.). A mondatátszövődés elsősorban a beszélt nyelvre jellemző, és kommunikációbeli megvalósulásai nem mindig a fent vázolt szabályokat követik.

2. Az alárendelő összetett mondatok jelentésviszonyai

A mondatjelentés kérdései sokrétűek és igen szövevényesek. Elsősorban a fő- és mellékmondat jelentésviszonyainak vizsgálatára vonatkoznak – főként a tartalmatlan (aszemantikus) hogy kötőszós mondatokkal kapcsolatban –, és a tagmondatok igazságértékét érintik.

Igazságértéke általánosságban csak olyan kijelentésnek (tételnek, kéttagú kijelentő mondatnak) lehet, amelyről megállapítható, hogy igaz-e vagy téves (tehát a mondat tartalmára nézve felvethető az igaz? hamis? kérdés). Meg kell azonban jegyezni, hogy az igazságérték nem azonos a mondat igazságával, mivel igazság = igaz igazságérték. A mondatok nyelvi igazságértéke a beszélő világában érvényes (igaz vagy nem igaz), és nincs tekintettel a tétel objektív igazságára. Nem kijelentő mondatokkal kapcsolatban nem tehetjük fel a kérdést, hogy igazak-e vagy tévesek: Holnap lesz a hangverseny? Hozd ide a szemüvegemet! Jaj! Bárcsak mehetnénk már nyaralni! – ezeknek inkább beszédaktusértékük van. Csak beszédaktusértékük van az ún. performatív mondatoknak is: Doktorrá fogadom. Megígérem, hogy holnapra elkészül a tanulmány. Ezekben a beszélő E/1.-ben a beszéddel egyben cselekszik is, beszédtettet hajt végre – az igazság kérdése itt nem merülhet fel (csak az őszinteségé).

Ha két kijelentést összetett mondattá kapcsolunk, igazságértékük módosulhat. Az ún. közvetlen igazságértékből (amely az egyszerű mondatok igazságértéke) függő vagy módosult igazságérték válhat. Az alárendelő összetett mondatokban a mellékmondat igazságértékét a főmondat tartalma, illetőleg bizonyos releváns szavak – például a főmondatbeli alaptag – lexikális jelentése teszi (teheti) igazzá, tévessé vagy a kettő közötti igazságértékűvé.

Kitüntetett helyet foglal el az alárendelő összetett mondatok igazságértékének vizsgálatában az ún. faktivitás. Ilyenkor azt vizsgáljuk: milyen feltételek mellett tekinthető igaznak a hogy kötőszós mellékmondattal kifejezett tényállás. Pl.: Palkó tudja, hogy a Honvéd megnyerte a meccset. Itt a mellékmondatban kifejezett tényállást (a Honvéd megnyerte a meccset) igaznak fogadjuk el. Nem változik a mellékmondat igazságértéke akkor sem, ha a főmondatot tagadjuk: Palkó nem tudja, hogy a Honvéd megnyerte a meccset. A főmondat olyan alaptagjait, amelyek hogy kötőszós mellékmondattal bővülhetnek, és a mellékmondatban kifejezett tényállás igaz, faktív predikátumoknak nevezzük; ezekhez előfeltevés – faktív előfeltevés – kapcsolódik. A tud-on kívül még számos faktív predikátum van: megfeledkezik, letagad, sajnál, szégyell, megmond, meglát, jó, kár, csoda, baj, illetlenség stb. Természetesen a faktivitás az itt vázoltnál jóval bonyolultabb jelenség. A mellékmondat tényállásának igazságát még faktív predikátum esetén is elveheti például egy utalószó. Tipikusan ilyen az úgy: Palkó úgy tudja, hogy a Honvéd megnyerte a meccset (pedig lehet, hogy elvesztette). Előfordul azonban, hogy az úgy utalószó mellett is igaz marad a mellékmondat tényállása: Úgy áll a dolog, hogy a Honvéd megnyerte a meccset.

A további kutatások az igazságérték vizsgálatának kiszélesítése felé mutatnak. A hogy kötőszós mondatokon kívül az alárendelés egyéb eseteire, sőt a mellérendelő összetett mondatok tagmondataira, valamint az idézésre nézve is mérlegre teszik az igazságérték négy válfaja valamelyikének meglétét. Ezek: 1. igaz (pozitív); 2. nem igaz (negatív); 3. eldöntetlen, semleges, közömbös vagy függő (Feri azt figyelte, hogy a hajó megérkezett-e); 4. előfeltevésként igaz (A város, ahonnan a művész érkezett, messze van Budapesttől).

Némileg más szempontú, (de az előbbiektől nem egészen független) az a megközelítésmód, amely a hogy kötőszós mondatokban a főmondat és mellékmondat viszonyát a következőképpen vizsgálja: a mellékmondat tartalmát egy elvont főnévi fogalomnak felelteti meg, azaz azt mondja meg, micsoda az, amit a mellékmondat leír: ’tény’, ’esemény’, ’tett’, ’cselekvés’, ’vélemény’, ’gondolat’, ’közlemény’ stb. – ezeket mondatneveknek hívja. A mondatnevek legfontosabb kategóriái: szituáció, esemény, cselekvés, pszichikus tevékenység, közlés. Például:

(1) Az a véleménye, hogy sikerült az előadás : Az a vélemény a véleménye, hogy sikerült az előadás.

(2) Megbánta, hogy elment a színházba : Megbánta azt a tettét, hogy elment a színházba.

A mondatnév és a mellékmondat között belső, illetőleg külső viszony különböztethető meg. A belső viszony (1) lényege a tartalomadás, az azonosítás; a külső viszonyban (2) azonban a főnév nem pusztán megnevezése, nem csupán kifejtése a mellékmondat tartalmának, hanem járulékosan jellemzi is azt: (2)-ben egy tettről és a megbánásról van szó; a tett a megbánástól függetlenül is létezik.

Hogyan kapcsolódik mindez (a belső és a külső szemantikai viszony) a tagmondatok igazságértékéhez, a faktivitáshoz? (Tudjuk: a faktív predikátum tagadható, s ezzel a mellékmondat tény volta nem szenved változást.)

A belső típusú (azonosító) szerkezetben (1) a mondatnév és a mellékmondat egyetlen jelentésbeli egységet, egzisztenciát képvisel. Ezért azok a műveletek (pl. a tagadás), amelyet a mondatnéven végzünk, az egész szerkezetet, a mondatnevet és a mellékmondatot egységesen érintik. A belső viszony egzisztenciaváltoztató jellegű: Nem az a véleménye, hogy sikerült az előadás. Ilyenkor csak az egész összetett mondat igaz vagy téves voltáról beszélhetünk, a mellékmondatéról külön nem. Tehát ez a típus nem felel meg a faktivitás kritériumának.

A külső viszony (2) két önálló egzisztenciát tartalmaz (ezek a „külső” predikátum, illetve a „belső” mondatnév és mellékmondat-komplexum), ezért a külső predikátumon végzett műveletek nem érintik a belső komplexum egzisztenciáját. Ez a típus egzisztenciatartó: Nem bánta meg, hogy elment a színházba. Ezek megfelelnek a faktivitás kritériumának.

Az összetett mondatok jelentésviszonyai még számos egyéb kérdést is felvetnek. Vizsgálható az alárendelt összetett mondatokban működő előfeltevések rendszere is. Bizonyos tagmondategyüttesekhez kapcsolódik előfeltevés, másokhoz nem. A hasonlító határozói tagmondategyüttesekhez például mindig tartozik előfeltevés: Palkó jobban szeret teniszezni, mint csellót gyakorolni. Ennek a mondatnak az az előfeltevése, hogy ’Palkó csellózni és teniszezni is szokott’. Más mellékmondattípusok (pl. a célhatározóiak) nem váltanak ki tipikus előfeltevést.

Már az eddigiekből is kiderülhetett, hogy különféle kutatók egyes kérdésekhez más-más módon viszonyulnak. Ilyen többek között a bevezetésben és később is említett tartalomkifejtés: vonatkozik-e minden tartalmatlan (aszemantikus) hogy kötőszós mondatra (tehát a belső és külső viszonyúakra egyaránt) vagy csak a belső viszonyúakra? Mi a továbbiakban minden aszemantikus hogy kötőszós mondatra nézve érvényesnek tekintjük a tartalomkifejtést.

3. Az alárendelő mondatok osztályozási problémái

3.1. Az alárendelő mondatok felosztásában a klasszikus leíró grammatikák a fő- és mellékmondat szintaktikai és jelentésviszonyait vették alapul, azaz elsődleges szempontnak azt tekintették: a főmondatnak milyen mondatrészét fejti ki a mellékmondat: alanyt, állítmányt, tárgyat, különféle határozókat és jelzőket; – keresztező szempontként véve fel az ún. sajátos jelentéstartalmak meglétét: a hasonlítást, feltételességet, következményességet és megengedést. A mondatrészkifejtésen alapuló felosztás azonban – bár problémátlan abban az értelemben, hogy egy-egy kategória tetszés szerint tágítható – az alárendelő mondatok rendszerét érintő lényeges összefüggéseket hagy homályban (ilyen például a szerkesztésmód kötöttsége vagy szabadsága; a hogy kötőszóval bevezetett mondatok közös sajátságai stb.).

Osztályozások azonban újabban más szemlélet alapján is születtek.

3.2. A felszíni szerkezetekben megvalósuló tagmondategyüttesek mélyszerkezeti viszonyait vizsgáló generatív nyelvtan az alárendelő mondatoknak alapvetően kétfajta invariáns szerkezetet tulajdonít, s két nagy osztályt állít fel.

Az egyiket független alárendelésnek nevezi. Ebben az esetben a mellékmondat nincs egy főmondati összetevő alá rendelve, hanem önmagában, közvetlenül alkot főmondati összetevőt. Ezek a mellékmondatok határozói szerepűek, s ezt kötőszavuk is mutatja: Mihelyt megérkezünk Fehérvárra, meglátogatjuk Luci nénit. Mivel nem vonzatok, a főmondatban nem tartozik hozzájuk üres vonzathely. A részletező felsorolásban ilyeneket találunk: megengedő, okhatározói, hasonlító, tartalmas hogy kötőszós mellékmondat; illetőleg egy másik munkában: megengedő, feltételes, okhatározói, időhatározói, hasonlító határozói [!], következményes stb. (a felsorolás tehát nem teljes).

A másik csoport a kategoriális alárendeléseké. Az idetartozó mellékmondatok egy főmondati kategória elemeként ágyazódnak be, igei, melléknévi, főnévi, határozószói vagy névutós kifejezésnek vannak közvetlenül alárendelve: Mihály azt állította, hogy már megérkezett a hajó. Kicsi a valószínűsége annak, hogy a hajó pontosan érkezik. Jellemzően tartalmaznak utalószót alaptagként vagy módosító elemként. Az utalószó viseli az adott bővítményi szerepnek megfelelő esetet. Az utalószó és a mellékmondat egyetlen főmondati összetevőt alkot. További két altípusuk: a hogy kötőszós és a vonatkozó mellékmondatok. A kategoriális alárendelések vonzatok.

3.3. A szemantikai alapú osztályozások a mellékmondatot mint autonóm közlési formát tekintik (amelynek például igazságértéke lehet). A mondatrészek szerinti besorolást irrelevánsnak tartják, bár egyes kutatók teljesen mégsem vetik el: „A mondatrészkifejtés hagyományos elve (alanyi, tárgyi stb. mellékmondatok megkülönböztetése) nézetem szerint a mai napig sem vesztette el relevanciáját, ha sok tekintetben elavult és improduktív is a rá épülő rendszer” (Molnár). Az újabb szemantikai alapú felosztások elsősorban a (szűkebb vagy tágabb értelemben vett) tartalomadásra alapoznak. Mint már korábban említettük, a tartalomadás lehet lényegi, azaz tartalomkifejtés (hogy kötőszós mellékmondat), illetve mellékes, azaz részleges (vonatkozó mellékmondat). Lényegi tartalmat kaphat fogalomszó (Csodálkozom azon, hogy még nem vagy álmos. Az a véleményem, hogy jobb is lehetett volna a tegnapi hangverseny) és tartalmilag üres névmás, azaz formaszó (Ő is olyan, hogy nem szívesen találkozik vele az ember). Természetesen ahány felosztás, annyi eltérő hangsúly (l. a 2. pontban is); a rendszerek – Hadrovicsé kivételével – nem törekednek teljességre. A legtöbb, a klasszikus grammatikától eltérő felosztás azonban terminológiájában több-kevesebb következetességgel használja „az egyszerűség kedvéért” az elméletileg elvetett mondatrészkifejtő terminusokat.

A felfogások különbözőségei és eltérő elméleti hátterük ellenére a csoportosítások több érintkezési pontot mutatnak. Mindez arra utal, hogy a mellékmondatok vizsgálatában egyidejűleg többféle viszonyrendszer is érvényes.

Az újabb hazai és külföldi (például német) kutatásokhoz és osztályozásokhoz kapcsolódva kézenfekvőnek tűnt volna, hogy grammatikánk az alárendelő mondatok osztályozásában a kötőszó minőségét tekintse elsődleges rendező elvnek, s ezen belül érvényesítse a további szempontokat: a szerkesztésmód kötöttségét és a mondatrészkifejtést. Hogy mégis más megoldást kellett választanunk, annak egyik oka a közvetlen előzményekhez való köthetőség kívánalma, a másik pedig az, hogy a szerkesztésmód kötöttségének és szabadságának alapján való felosztás jobban lehetővé teszi a kapcsolódást a grammatika más fejezeteihez.

4. Az alárendelő mondatok rendszere

Megjegyzések és jellemzők: A II. csoportban az utalószó – még törölt állapotában is – fontos része a tagmondategyüttesnek: a mellékmondati bővítmény esetét reprezentálja a főmondatban. A mellékmondatok lényegi, illetve mellékes tartalmat fejtenek ki (Az a javaslatom, hogy ebéd után sétáljunk egyet; illetve Én is csak azt láttam, amit a kulcslyukon keresztül látni lehetett). A hogy kötőszósakra jellemző továbbá, hogy a mellékmondat főmondatbeli alaptagja faktív vagy nem faktív, s hogy kijelentéstartalmának (szubjektív) igazságértéke lehet (A mama tudta, hogy a kisfia nagyon éhes). Ez a csoport nagyjából megfelel a kategoriális alárendelésnek.

Az I. csoport, valamint a III.-ból az 1. és a 2. (azaz a hogy, illetve vonatkozó névmási kötőszóval kapcsolt többi mellékmondat) a II. csoporttól abban különbözik, hogy többnyire nem kötött szerkesztésmódú. Az állítmányi és a jelzői tagmondategyüttesekben a mellékes (részleges) tartalomadás, azaz a vonatkozó mellékmondat a tipikus, a tartalomkifejtés (hogy-os mondat) kevés. Az állítmányi mellékmondatok mellékmondatisága amúgy is formális, mivel nem bővítmény jellegű összetevőt fejeznek ki. Ezek mindig formaszóknak adnak tartalmat, azaz az utalószót fejtik ki: A veranda olyan volt, hogy nagy üveges ablaka éppen a hársfára nézett. A jelzői mondatok az állítmányival szintaktikailag számos hasonlóságot mutatnak. Összefüggésük az állítmány és a jelző egymásból való levezethetősége alapján nyilvánvaló. A célhatározói mellékmondatok túlnyomó többségükben nem vonzatok, de tipikusan hogy kötőszósak.

A III. csoport 3–9. tagjai többnyire szabad szerkesztésmódú határozói összetevőt kifejtő mellékmondatok. A helyhatározóiak sajátosak abból a szempontból, hogy tekintélyes részük – irányjelentésük miatt – valójában kötött szerkesztésmódú, a mellékmondatot bevezető kötőszó azonban sohasem a hogy, hanem a határozói (független) alárendelésekre jellemző vonatkozó névmási határozószó. Ha azonban ugyanaz a főmondatbeli alaptag elvont jelentésben szerepel, megjelenik a hogy kötőszó is; ilyenkor természetesen a kötött határozói csoportba soroljuk a tagmondategyüttest: A kanyarnál térjen arra, amerre a templomtornyot látja (helyhatározói mellékmondat), ill. Most végre térjünk rá, [hogy] hogyan lehetne megoldani ezt a bonyolult kérdést; Ki kell térnem arra is, hogy mit jelent számomra a zenehallgatás öröme (kötött határozói mellékmondat, tartalomkifejtés). Az úgynevezett értelmező helyhatározói mellékmondatok pedig teljes bizonyossággal a szabad szerkesztésmódú alárendelések közé tartoznak: Kérem, térjünk most Fehérvár felé, ahol a szüleim éltek. Ez a csoport nagyjából megfelel a független alárendelésnek.

A IV. csoport tagjai, az úgynevezett sajátos jelentéstartalmú mondatok keletkezésükkor egy megfelelő mondatrészkifejtő típusra „telepedtek rá”, annak kifejezőeszköz-tárát tették magukévá (de nem eredeti értékükben). Hogy melyik típusban keletkeztek, kötőszavukból ma is kikövetkeztethető: a hasonlítás a mód-/állapothatározásban, a feltételesség az időhatározásban, a következményesség a mód/fokhatározásban. A megengedés heterogén eredetű, igen későn keletkezett típus (más nyelvekben, például a németben, oroszban is). Forrásai: idő- és okhatározás, ellentétesség, feltételesség; sőt egykori eredeti főmondatból devalválódott, majd szófajt váltott kötőszava is van, a jóllehet.

A rendszerbe soroláskor mindig a tipikusat vettük alapul, szerkesztésmódban, kötőszóhasználatban és további jellemzőkben egyaránt.Természetesen ennek a rendszerezésnek is megvannak a nehézségei, buktatói. A jelentés szempontjai például csak részben jutnak érvényre, így jelentésbelileg összetartozó mondatok kerülnek külön-külön csoportba (Az az érzésem, hogy…; Azt érzem, hogy…; Látod azt a lányt, aki szalmakalapban van? Látod azt, aki szalmakalapban van?). – Szintaktikai területen is akadnak nehézségek. A formailag hogy kötőszós mondatok között például nemcsak aszemantikus, hanem tartalmas, „élénkebb jelentésű”, azaz vonatkozó hogy mondatbevezetők is vannak (időhatározói, okhatározói, állapothatározói mondatokban: Hogy nagyon elfáradt, leült pihenni). Ugyanakkor van olyan aszemantikus hogy-gyal kapcsolódó sajátos típus is, amelynek főmondatában a mutató névmási utalószó nem rag-, hanem névutóelemet tartalmaz: azelőtt, azután, azóta, anélkül, ahelyett, amellett, hogy…: Bátor anélkül, hogy meggondolatlan volna. Ahelyett, hogy sírsz, dolgoznod kellene. Amellett, hogy örülsz, azért tehetnél is valamit. Ezek a mondatok nem kötött szerkesztésmódúak, a mellékmondatok nem vonzatok. A mellékmondati bővítmények a névutós utalószónak (formaszónak) adnak tartalmat, s az utalószó + mellékmondat egy névutós névszóval egyenértékű: meggondolatlanság nélkül bátor; sírás helyett kell dolgoznod; az öröm mellett tehetnél is valamit. Mindezeket a tagmondategyütteseket – a funkciónak megfelelően soroltuk be a III. csoport megfelelő alosztályaiba. A birtokos jelzői mellékmondatok szerkesztésmódjukat tekintve kötöttek, azonban – mint a jelzőiek egyik fajtája – a III. csoportba kerültek (természetesen a kötött szerkesztésmódra való megjegyzés kíséretében).

Egy másik osztályozási nehézség az értelmező mondatokat érinti, amelyek sok szállal kapcsolódnak a jelzői mondatokhoz (ún. nem korlátozó vonatkozó mellékmondatok). Ugyanakkor azonban a határozói, különösen a hely- és időhatározói mondatok között számos olyan értelmező helyzetű és funkciójú mondat van, amelyek több szempontból is eltérnek az értelmező jelzői mondatoktól. Egy közös értelmezői kategória belehelyezése a rendszerbe – az eltérő tulajdonságok miatt – komoly nehézségekbe ütközne. A nyelvi valóság annyira szövevényes, hogy minden egyes nyelvi megvalósulást figyelembe vevő, minden szempontot kielégítő rendszerezést (amely némileg még áttekinthető is marad) nem lehet alkotni.

Az alárendelt összetett mondatok részletesebb tárgyalása előtt az előzőekhez is kapcsolódva még egy megjegyzés: a nyelv a kommunikáció révén igen komplikált valóságviszonyokat van hivatva kifejezni. A mondattan variációs igénye az alsóbb nyelvi szintekkel szemben köztudomásúan igen nagy, a grammatikai szinonimitás lehetőségei is szélesek. Az egyes mondattípusok között terjedelmes átmeneti sávok vannak. Egy tankönyvben lehetetlenség az alárendelés minden bonyolult jelenségét befogni, csak a legtipikusabb kérdések érintésére szorítkozhattunk. A nyelvi valóság jobb megismerése céljából ajánljuk tehát szakirodalmi elemzések, grammatikai és mondatjelentéstani dolgozatok figyelemmel kísérését, tanulmányozását.

SZAKIRODALOM

Bánréti Zoltán 1983. A megengedő kötőszók szintaxisáról és szemantikájáról. NytudÉrt. 117. sz.

Békési Imre 1986. A gondolkodás grammatikája. Budapest.

Berrár Jolán 1957. Magyar történeti mondattan. Tankönyvkiadó, Budapest.

Berrár Jolán 1960. A magyar hasonlító mondatok története a XVI. század közepéig. NytudÉrt. 23. sz.

Berrár Jolán 1977. Megjegyzések a sajátos jelentéstartalmú mellékmondatok kérdésköréhez. In: Rácz Endre–Szathmári István (szerk.): Tanulmányok a mai magyar nyelv mondattana köréből. Tankönyvkiadó, Budapest, 171–87.

Dömötör Adrienne 1995. A jelzői mellékmondatok. In: Benkő Loránd (főszerk.), †Rácz Endre (szerk.) A magyar nyelv történeti nyelvtana II/2. Akadémiai Kiadó, Budapest, 666–93.

É. Kiss Katalin 1979. A mondatátszövődésről. In: Szathmári István–Várkonyi Imre (szerk.): A szövegtan a kutatásban és az oktatásban. MNyTK. 154. sz., 93–104.

É. Kiss Katalin 1983. A magyar mondatszerkezet generatív leírása. NytudÉrt. 116. sz.

É. Kiss Katalin–Kiefer Ferenc– Siptár Péter 1998. Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó, Budapest.

Eisenberg, Peter 1989. Grundriß der deutschen Grammatik. J. B. Metzlersche Verlag, Stuttgart.

Elekfi László 1986. Petőfi verseinek mondattani és formai felépítése. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Elekfi László 1997. Tagmondatok szubjektív igazságértéke kételemű tételkapcsolatokban. Linguistica Series A. Studia et dissertationes 20. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete, Budapest és Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, Szeged.

Engel, Ulrich 1988. Deutsche Grammatik. J. Groos Verlag, Heidelberg.

Haader Lea 1995. Az alanyi, állítmányi, tárgyi és határozói mellékmondatok. In: Benkő Loránd (főszerk.), †Rácz Endre (szerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana II/2. Akadémiai Kiadó, Budapest, 506–665.

Haader Lea 1998. A mondatátszövődés a nyelvhasználat szemszögéből. Nyr. 122: 318–24.

Hadrovics László 1969. A funkcionális magyar mondattan alapjai. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Károly Sándor 1958. Az értelmező és az értelmezői mondat a magyarban. NytudÉrt. 16. sz.

Kenesei István 1985. Alárendelő mondatok a magyarban. NyK. 87: 311–50.

Kenesei István 1992. Az alárendelt mondatok szerkezete. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan I. Akadémiai Kiadó, Budapest, 529–713.

Keszler Borbála 1990. Subjekt – Subjektsatz. In: Szathmári István (szerk.): Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae. Sectio Linguistica. XXI., 135–9.

Keszler Borbála 1994. A két kötőszó problémája a többszörösen összetett mondatokban. In: Faluvégi Katalin–Keszler Borbála–Laczkó Krisztina (szerk.): Magyar leíró nyelvtani segédkönyv. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 145–7.

Keszler Borbála 1994. Az alárendelő összetett mondatok összefoglalása. In: Faluvégi Katalin–Keszler Borbála–Laczkó Krisztina (szerk.): Magyar leíró nyelvtani segédkönyv. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 135–43.

Kiefer Ferenc 1980. A faktivitás a magyarban. NytudÉrt. 104. sz., 491–9.

Kiefer Ferenc 1983. Az előfeltevések elmélete. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Klemm Antal 1942. Magyar történeti mondattan III. Budapest.

Lotz János 1939. Das ungarische Sprachsystem. Stockholm.

Molnár Ilona 1974. A Dicsekszik, hogy… mondattípusról. Nyr. 98: 398–405.

Molnár Ilona 1977. A tartalmatlan hogy kötőszós összetett mondatok típusai szemantikai szempontból. NytudÉrt. 94. sz.

Molnár Ilona 1985. Egzisztencia-viszonyok a hogy kötőszós összetett mondatban. ÁNyT. XVI. 189–207.

Molnár Ilona 1968. Módosító szók és módosító mondatrészletek a mai magyar nyelv rendszerében. NytudÉrt. 60. sz.

Rácz Endre 1963. A magyar nyelv következményes mondatai. NytudÉrt. 39. sz.

Rácz Endre 1968. Az alárendelt mondatok. In: Bencédy József–Fábián Pál–Rácz Endre–Velcsov Mártonné: A mai magyar nyelv. Tankönyvkiadó, Budapest, 367–430.

Rácz Endre 1991. Modális mellékmondatok. NytudDolg. 38. sz., 85–91.

Rácz Endre 1992. Mondatgrammatika és szöveggrammatika. Linguistica Series C. Relationes 6.

Rácz Endre 1995. Nem mondatrészkifejtő mellékmondatok. In: Benkő Loránd (főszerk.), †Rácz Endre (szerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana II/2. Akadémiai Kiadó, Budapest, 694–718.

Radics Katalin 1977. A vonatkozó mellékmondatokról. In: Rácz Endre–Szathmári István (szerk.): Tanulmányok a mai magyar nyelv mondattana köréből. Tankönyvkiadó, Budapest, 135–70.

Simonyi Zsigmond 1881–1883. A magyar kötőszók I–III. Budapest.

Szabó Dénes 1985. A mai magyar nyelv I-II. Kézirat. Budapest.

Szende Tamás 1996. A jelentés alapvonalai. Corvinus Kiadó.

Tompa József (szerk.): A mai magyar nyelv rendszere. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1962. 330–407

Zolnai Gyula 1926. Mondatátszövődés. Értekezések a Nyelv- és Széptudományok Köréből XXIV/8.

Haader Lea

Haader, Lea: General issues concerning subordination. The paper is part of a chapter of the forthcoming university textbook „Hungarian Grammar” (Borbála Keszler ed., Magyar grammatika. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, to be published in 1999), discussing general issues concerning main and subordinate clauses as part of the overall topic of complex (and compound) sentences. It gives a summary treatment of categories involved in the grammatical organization of complex sentences: main-clause heads, both nominal and pronominal, as well as complementizers (conjunctions), and of the order of clauses, analysing the characteristics of complex sentences that are related to these categories. On the basis of recent research, the author surveys the various views concerning semantic relationships within complex sentences, views that were obviously not represented in earlier textbooks. Finally, she proposes a novel classification of complex sentences that is, nevertheless, compatible with the traditional classification.

* Próbafejezet részlete a Magyar grammatikából. Készült az OTKA (A/053/94) támogatásával.