Pedagógusjelöltek Kazinczy-versenye Budapesten

A Budapesti Tanítóképző Főiskola adott otthont 1999. március 25-26-27-én a pedagógusjelöltek Kazinczy Ferencről elnevezett Szép magyar beszéd verseny 27. országos döntőjének. A rendezvény a szokásos módon zajlott le. Az első nap délutánján került sor a szakmai konferenciára. Ez címéhez híven – Pillanatképek napjaink nyelvhasználati sajátságairól – színes, változatos, pergő előadásaival egy-egy problémakört az időhöz (15 perchez) mérten részletesen bontott ki. Bolla Kálmán egyetemi tanár Merre tart a magyar kiejtés? címmel tartott igen tanulságos referátumot. Benczik Vilmos főiskolai docens A nyelv az elsődleges és a másodlagos szóbeliségben, Markó Alexandra egyetemi tanársegéd pedig A magyar intonáció az ezredfordulón, avagy minden így marad? című előadását tartotta meg. Utóbbi arra volt kitűnő példa, hogy milyen sokféle irányba folytatódhat a beszédkutatás. Egyetlen mondat – Minden így marad? – nem kevesebb mint 36-féle intonációval szólalhat meg, s az előadó azt vizsgálta, vajon az egyetemi hallgatók mennyire ismerik fel ezeket, mennyire képesek dekódolni. Csak azt sajnálhattuk, hogy az idő rövidsége miatt nem hallgathattuk végig a különböző hangvételben elolvasott mondatokat. (Bár az előadások mindegyike teljes terjedelmében megjelenik az Egyetemi Fonetikai Füzetek következő számában, ez esetben azonban óriási a különbség az előadás meghallgatása, illetve elolvasása között.) Földi Éva egyetemi adjunktus kortárs irodalmi szövegek attitűdtartalmának percepciójáról szólt Esterházy Péter és Békés Pál egy-egy rövid írása alapján. Forgó Zoltán tanácsadó és Módos Péter középiskolai tanár napjaink nyelvhasználatáról fejtette ki véleményét a hagyományos nyelvművelés szellemében. Előbbi Kommunikációs nehézségek a hivatalos nyelvben, utóbbi Idegen nyelvi hatások megítélése nálunk és más európai országokban címmel. Végezetül Subosits István ny. főiskolai tanár tartott igen értékes és érdekes előadást a beszédről mint agresszióról. Örömmel nyugtázhatjuk, hogy a jelen lévő szaktanárok is szívesen mondták el véleményüket, különösen a fiatalok előadásához kapcsolódóan. (Ez a „fiatalítás”, valamint az, hogy többféle iskolatípus oktatója mondhatta el a véleményét a konferencián, a sokoldalúság és a színesség jegyében történt, s a szimpózium összeállítóját, szervezőjét dicséri). Bizton állíthatjuk, hogy a szakmai konferencia pezsgő szellemi együttlétet és -gondolkodást jelentett mindenki számára, ezzel valóban tartalmasan töltötte be a szerepét, s nem csupán egy kipipálandó napirendi pont volt.

Az esti ünnepi műsort is csak felsőfokú jelzőkkel illethetjük. Kelemen Endre főigazgató Kazinczy-versenyhez méltó, tartalmas, szabadon elmondott megnyitó beszédében köszöntötte a csaknem 50 versenyzőt, a szaktanárokat és a vendégeket. Szorongással és aggodalommal várta a verseny első napját, bízott abban, hogy az újvidéki hallgatók is el tudnak jönni a seregszemlére. Sajnos nem így történt. A politika közbeszólt. A főigazgató ezt a rendezvényt olyan színtérnek tekinti, amelyik kötelező alkalom arra, hogy tisztelegjünk azok előtt, akik sokat tettek a magyar nyelvért, a szép beszédért. Elsősorban Kazinczy Ferenc előtt, aki elsőként határozta meg stílusreformjával a polgárosodó Magyarországot, a hagyomány és modernizáció ötvözését. S fejet hajtunk ilyen versenyekkor Péchy Blanka előtt is, aki 105 éve született, s 11 éve halott. Ő a Kazinczy-díj és a mozgalom megteremtésével, személyes sorsát is kiteljesítve fáradozott az ügyért. S végezetül az intézmény vezetője utalt arra is, hogy a főiskola életében is egy kisebb évfordulót ünnepelnek ezzel a rendezvénnyel, az 1869-ben Eötvös alapította első állami tanítóképző intézet ugyanis idén ünnepli 130. évfordulóját. Számukra mindig is kristálytengely volt az anyanyelvi nevelés. Honti Mária tanár, ny. államtitkár ünnepi köszöntőjét egy személyes gondolattal kezdte. Mint mondta: otthon érzi magát ebben az intézményben, mindenkit kollégájának érez, hisz valaha ő is tanítóképzőben végzett. Ünnepi beszéd helyett azonban egy olyan előadásából idézett, amely az anyanyelv és kultúra, az anyanyelv elsajátítása és az „emberré eszmélés” kapcsolatáról szólt, s melyet két éve Szabadkán adott elő. Ő is sejtette ugyanis, hogy a körülöttünk ólálkodó történelem beleszól abba, hogy kik tudnak részt venni a versenyen, és kik nem. A díszünnepség színvonalas műsorát a főiskola hallgatói adták. Hallhattunk áriát, kórusművet és virágéneket, mesét Benedek Elek-díjas főiskolástól, s prózát Kazinczy-érmes hallgatótól.

A verseny második napján, délelőtt a kötelező szöveget olvasták fel a versenyzők. Ez a következő volt:

Karinthy Frigyes: Szigorlat

A kedves öreg ügyvéd mesélte ezt el – a nevek nem fontosak, bár régen történt az eset, nem tagadnák ma már a szereplők se.

– Legfontosabb szigorlatom előtt álltam – az akkori világ egyik híres jogtudósa volt a tanár, éles eszű, nagyszerű ember, egyébként rettegett réme a hallgatóknak, akiket könyörtelenül buktatott. Mint afféle vidám jogász, az utolsó percben kezdtem nyugtalankodni, vajon megbízható-e egészen az axióma, mely szerint a jogászt nem ütik agyon. Elhatároztam, hogy megkorrigálom egy kicsit a szerencse esélyeit. Volt egy nagybátyám, neves politikus, tekintélyes közéleti alak, akiről tudtam, hogy bizonyos erkölcsi érdekközösségben áll az illető tanárral. Levelet írattam vele, egy nappal a szigorlat előtt, amiben a tanár figyelmébe és jóindulatába ajánltattam szerénységemet – magyarul: pressziót gyakoroltattam rá, hogy ne buktasson meg.

Aztán nyugodtan elmentem szigorlatozni.

Mikor – három jogász kivégzése után – rám került a sor, a tanár gyors pillantást vetett rám, aztán zsebébe nyúlt, levelet vett ki, és odatette nyitva maga elé a asztalra. Meghökkenve meredtem oda, azonnal felismertem a nagybátyám írását, az ő levele volt.

Kezdtem nagyon furcsán érezni magam.

– Ön az? – mondta a tanár nyugodtan és hangosan. – Örülök, hogy megismerhetem. A kedves nagybátyja volt oly szíves figyelmembe ajánlani önt.

Egy rémült pillantást vetettem a hallgatóság felé.

A tanár úgy tett, mintha nem venne észre semmit. Gondolkodott, aztán megkezdte
a vizsgát.

– Hát kérem, jelölt úr – mondta nagyon udvariasan –, azt hiszem, érdekes lesz, ha most azokra a bűncselekményekre térünk, amik a gazdasági és politikai jogászat gyakorlatában fordulnak elő. Beszéljen talán… beszéljen valamit az erkölcsi megvesztegetés és befolyásolás különféle formáiról, és azoknak minősüléséről.

Éreztem, ahogy elsápadok, aztán elönti arcom a vér, aztán megint elsápadok. A hallgatóság körében, mögöttem, kuncogást véltem hallani. Legszívesebben elsüllyedtem volna. Egy hang nem jött ki a torkomon. Zúgó füllel annyit hallottam, hogy a tanár többször, türelmetlenül ismétli: „Nos?”

Úgy éreztem, nagy kő esne le a szívemről, ha egyszerűen megbuktat, helyre küld, anélkül, hogy rögtön letartóztatna.

De egyik se történt.

Kétpercnyi végtelennek látszó hallgatás után, miközben az inkvizíció kínjait szenvedtem el, megszólalt.

– Hát, kérem – úgy látszik – ebből nem készült. Mindjárt gondoltam. Ez az ön szerencséje. Ha elméletben készült volna, okvetlenül megbuktattam volna a gyakorlati példa alkalmazása miatt. Így enyhítő körülménynek veszem a törvényismeretben való járatlanságát és adok más kérdést.

Egészen könnyű kérdést adott, amire folyékonyan tudtam felelni, és átengedett.

In: Karinthy Frigyes 1992. Kísértetek és szellemek. Pannon Könyvkiadó, Budapest, 173–4.

Bizonyos értelemben a kötelező szöveg fordulópontnak tekinthető a verseny utóbbi évtizedének történetében. Az eddigiek általában esszé típusúak voltak, csupán a tavalyi szöveg (részlet Illyés Gyula Petőfi című könyvéből) tartalmazott egyetlen párbeszédes részt. A Karinthy-szöveg gerincét azonban éppen a párbeszédes rész adta. Így e kapcsán is beteljesedett a versenyfelhívásnak azon módosítása, miszerint a magyar széppróza is képviseltetheti magát. Az alábbiakban a részletes elemzés igénye nélkül (ez majd megtörténik a már említett EFF-kiadványban), vázlatosan szeretnék szólni a szövegről s a hallgatók által nyújtott interpretációkról, „meghangosításokról”.

Paradoxonnal szólva: a szöveg első látszatra való könnyűségében rejlett a nehézsége. A novella egy vidám, hetyke legény, leendő jogász úrfi életének jelentős vizsgájáról szól. A főhős könnyelmű gondolkodásának megfelelően könnyedén szeretett volna túllenni a hírhedten szigorú professzor kemény vizsgáján. Protekcióval. Éppen olyan eszközzel kíván élni, amilyennel elkövetett ügyekben ő majd vádló, védő vagy bíró kíván lenni. Mindezt a professzor tudta, s így a főhőst a saját maga hozta „fegyverrel”, eszközzel kívánta lassú, kínokkal teli módon „kivégezni”, inkvizíció alá vetni. A kezdetben vidám ficsúr a vizsgán megkomolyodik, inkább a jellemfejlődéséről és -változásáról ad számot, mint a tananyagról. Már-már kegyelemdöfésnek, a végső megszégyenülésnek tekinti azt, hogy a professzor végülis átengedi a vizsgán. A népmesébe illő tanulság világos. A felolvasónak ezt kellett megértenie, s ha így tett, tudta, hogy patikamérlegen kell kimérnie a professzor mondatainak iróniáját. Mert az „Ön az?”, valamint a „Hát kérem, jelölt úr […] azt hiszem, érdekes lesz, ha most azokra bűncselekményekre térünk, amik a gazdasági és politikai jogászat gyakorlatában fordulnak elő. Beszéljen talán… beszéljen valamit az erkölcsi megvesztegetés és befolyásolás különféle formáiról, és azoknak minősüléséről” mondatokat nem gúnnyal, harsány malíciával kellett hangoztatni, hanem csupán csipetnyi éllel. Hiszen a professzor finom úriember, udvarias, mert még a jelölt zavarát sem akarta észrevenni, akkor is inkább elfordult. Fölénye visszafogottságában volt, s nem kéjes bosszúvágyában. Egyszerűen nevelni akart, jó útra terelni egy fiatalt. Ezt bizonyítják az idéző mondatok: „mondta a tanár nyugodtan és hangosan”, „mondta nagyon udvariasan”. Itt tévedett a legtöbb versenyző. Az idézet és az idéző mondat gyakran inkongruens volt. Volt, aki egyenesen kiabálva olvasta az „Ön az?” mondatot, mintha a professzor egy szörny lenne, s most kívánná lenyelni szőröstül-bőröstül a jelölt urat. Volt, aki e mondatokat úgy hangoztatta, mintha a vizsgázó már a vádlottak padján ülne a bíróság előtt. Néhányan pedig szélsőséges iróniával, gúnnyal „fűszerezték” előadásmódjukat. Véleményem szerint ezeknek a mondatoknak a helyes értelmezése volt az értő és értető felolvasás „kristálytengelye”. Aki képes volt ellenállni a bombasztikus megszólaltatásnak, aki a finom, árnyalt hangvételt érvényesítette, az „győzött”. Sajnos még mindig nagyon sokan „reprezentációs terepnek” tekintették a szöveget, azaz be akarták bizonyítani, hogy a modulációk milyen gazdag tárházával rendelkeznek. Holott ezt csupán egy raktárnak kell tekinteni, s mindig azt elővenni belőle, ami a hiteles meghangosításhoz szükséges. Csak két példát hadd említsek még. Az egyik versenyző, miközben azt olvasta, hogy „…azonnal felismertem a nagybátyám írását…”, olyan vidám volt a hangja, mintha rég nem látott nagybátyját üdvözölné, s nem pedig a megszégyenülés első momentumával szembesülne. Egy másik versenyző ugyancsak az értelmezéssel maradt adós, hiszen mosolyogva olvasta: „Éreztem, ahogy elsápadok…”

A történet elmesélése utólagos gyónásnak is tekinthető, az első mondat után egyes szám első személyre vált át a történet elmondója. („A kedves öreg ügyvéd mesélte ezt el – a nevek nem fontosak, bár régen történt az eset, nem tagadnák ma már a szereplők sem. Legfontosabb szigorlatom előtt álltam…”). Az idő távolából önironikusan emlékszik vissza a főhős, ezt a következők bizonyítják: „…vajon megbízható-e egészen az axióma, mely szerint a jogászt nem ütik agyon”, „…magyarul: pressziót gyakoroltattam rá…”. „Mikor – három jogász kivégzése után – rám került a sor…”, „miközben az inkvizíció kínjait szenvedtem el…” Ennek az érzékeltetése már bizony nehéz volt a versenyzők számára.

Mindezek ellenére színvonalas és kiegyenlített volt a mezőny teljesítménye, hangképzési hibák is csupán a sziszegők és a susogók körében akadtak.

A szabadon választott szövegek nagyrészt komoly hangvételűek voltak, a könnyed humort, pontosabban a groteszket elsősorban Örkény István egypercesei képviselték. Nem kevesebben, mint nyolcan választottak tőle, igaz hárman komorabb tartalmú írást. Ilyen nagy különbség még sohasem volt a szabadon választott szövegek szerzőit illetően. 1998-ban és 1997-ben is Kosztolányit választották a legtöbben, négyen, illetőleg öten. Az idén a szerzők sorrendje a továbbiakban a következő volt: öten Kosztolányi, hárman Pilinszky írását választották, s rajtuk kívül a szerzők igen széles skálájával találkozhattunk Kodálytól és Mórától kezdve Kampis Péterig és Fischer Sándorig. A verseny héttagú bírálóbizottsága (elnöke Bolla Kálmán egyetemi tanár, Budapest; titkára Rádli Katalin főosztályvezető-helyettes, Oktatási Minisztérium; tagjai: Baukó János egyetemi adjunktus, Nyitra; Kálmánné Bors Irén főigazgató-helyettes, főiskolai docens, Budapest; Rozgonyiné Molnár Emma főiskolai tanár, Szeged; Tuba Márta egyetemi tanársegéd, Debrecen és Wacha Imre főiskolai docens, Budapest) sorrendben a következő hallgatókat díjazta Kazinczy-éremmel:

Bízzunk abban, hogy ezek a hallgatók a későbbiekben bátran „viselik” ezt a kitüntetést, s ha arra lehetőség adódik titulusuk lehet a következő: Kazinczy-érmes tanár, újságíró, szerkesztő stb. Ezzel a mozgalmat is népszerűsítik, s az érem elismertségét is növelik. Több százan vannak már azok, akik ezt megtehetnék, s hogy jövőre is növekedjék a számuk, Szegeden találkoznak újra, a 28. Kazinczy-versenyen a főiskolák és egyetemek legjobb hallgatói.

Minya Károly