A névmások története a középmagyar kor végéig*

Bevezetés

Néhány megjegyzés: (1) A szövegen belül nincsenek hivatkozások, ezek a fejezetek végén „Továbbvezető irodalom” címen találhatók meg. (2) A névmások tárgyalási helye az alapszófajok között van: az ige-névszók, az igék, az igenevek és a névszók után következnek. A névmásokat (az alapszófajokon belül) a határozószók, majd (a megfelelő szófajokat tárgyaló) viszonyszók, végül az indulatszók követik. (3) A sokat vitatott és vitatható „határozószói névmás”-t, illetőleg „névmási határozószó”-t a határozószók között tárgyalom, névmási határozószók elnevezéssel (érveimet l. Annales, SectLingu. 15 [1984]: 149–57; Nyr. 111 [1987]: 109–14; MNy. 84 [1988]: 31–44). A velem, utánam-félék viszont, mivel funkcionálisan a személyes névmások ragos és névutós alakjai, a személyes névmások között találhatók, „határozószói személyes névmások” elnevezéssel (a TNyt.-ban is így jártunk el). (4) Beszélek számnévi névmásról, bár én is úgy gondolom, hogy a számnév tulajdonképpen a melléknév alcsoportja. Ugyanakkor úgy látom, hogy a történeti leírásban az olvasó számára így világosabb lehet a kép. (5) Külön alfejezet a birtokos névmásoké is, bár igaz, hogy ezek tulajdonképpen a személyes névmások birtokjeles alakjai. A tágabb értelemben vett személyes névmások között, de önálló névmáscsoportként való tárgyalásuk talán érthetőbbé teszi a velük kapcsolatos történeti kérdéseket. (6) Megjegyzendő, hogy a névmásokkal kapcsolatban több szó esik az állományváltozás kérdéseiről, mint a funkcionálisakról, ez utóbbiakat ugyanis a mondattan és a szövegtan megfelelő alfejezetei részletesen tárgyalják. (7) Ebben a cikkben az ősmagyar, az ómagyar és a középmagyar kori névmási alfejezeteket (amelyek a tankönyvben a teljes ősmagyar, ómagyar, középmagyar kori szófajtörténeti fejezetekben találhatók) eredeti helyükről kivéve, egymás után téve adom közre. Ez a mostani szerkezet a névmások változási folyamatának könnyebb figyelemmel kísérését teszi lehetővé. (8) A szófajtörténeti fejezeteket több tanítványommal is elolvastattam: ez a változat már az ő véleményük figyelembevételével készült (erről érdemes lenne külön is írni-beszélni). Itt mondok köszönetet rajtuk kívül tankönyvünk két szerkesztőjének, Kiss Jenőnek és Pusztai Ferencnek gondos, türelmes, értékes tanácsaikért. A további kritikus véleményeket előre is köszönöm.

Remélem, hogy a hallgató-olvasó számára a névmásokkal kapcsolatban világossá válik, hogy a ma alapvetően zárt szóosztályt alkotó névmásra a régi magyar nyelvben nem volt érvényes ez a szabály. Egy-egy korszakra vonatkozóan ugyan (az adatokon kívül a belső rekonstrukció módszerét is felhasználva) lényegében listázhatók a névmásegyedek, de az idő haladtával jelentősen bővült ez a szóosztály, s belső struktúrája is megváltozott. A szófajtörténeti fejezet végi összefoglalás ilyen kérdésekre is kitér.

I. AZ ŐSMAGYAR KOR

Általános kérdések

A névmás a legrégibb szófajok közé tartozik. Már az uráli alapnyelvben alakilag is elkülönült a fogalomszók csoportjától: elemei egy szótagúak, CV, illetve V felépítésűek voltak.

Az ősmagyar kor elején kérdő, mutató és személyes névmások voltak. Legkorábbi szövegemlékeinkből több mint 30 különféle névmásalak adatolható: ezekből egy fő vonalaiban már megállapodott személyes, mutató és kérdő névmási rendszer képe bontakozik ki. Ezekhez a névmásrendszerekhez képest valószínűleg később szilárdult meg a kérdő névmásokból kialakuló határozatlan és vonatkozó névmási kategória; bár a funkcionális elkülönülés feltehetően az ősmagyar kor második felére lezajlott, a formai átalakulásra csak a kései ómagyar korból vannak adataink.

Ősi, részben palatális-veláris kettősséget mutató névmástövek szolgáltak a kibontakozó magyar névmásrendszer alapjául. Egyes névmások megőrizték tőalakjukat (például a *k-, *m- kezdetű kérdő-határozatlan névmás), mások képzőt vettek fel (például az ez, az mutató névmás, amelyben a -z elem nagy valószínűséggel képző). Ezeknek általában továbbra is megmaradt elsődleges névmási jellegük. Azok a névmások viszont, amelyekhez primer határozóragok kapcsolódtak, a szintaktikai szerep következményeképpen szófaji változáson is átestek: ragszilárdulással határozószóvá váltak; ez történt például a ma h- kezdetű kérdő, a t- kezdetű mutató névmásokkal (például: hol, tova; ezek a továbbiakban a névmási alapszavú határozószók csoportját gyarapították).

A névmás alapvetőleg helyettesítő funkciójú szófaj (pronomen: ’főnév helyett’). A helyettesített szó szófajától függően a névmásrendszer két nagy egysége különíthető el: a csak főnévi értékű névmásoké, valamint a főnévi, melléknévi és számnévi értékű névmásoké. A csak főnévi értékű (vagy más megnevezéssel: egy szófajú) névmások – a kölcsönös névmást kivéve – megkülönböztetik a három nyelvtani személyt, valamint az egyes és többes számot. Körükben beszélhetünk szorosabb értelemben vett személyes névmásokról (én, te stb.; engem, téged stb.; tőlem, tőled stb.; stb.) és tágabb értelemben vett személyes névmásokról (ilyen a birtokos, a visszaható és a kölcsönös névmás).

A másik nagy névmási részrendszer elemeinek közös vonása a szófajhármasság, és az, hogy ezek csak 3. személy értékűek. E főnévi, melléknévi és számnévi értékű névmások közé a mutató, a kérdő, a vonatkozó, a határozatlan és az általános névmásokat soroljuk.

1. A főnévi névmások

1.1. A személyes névmások

1.1.1. A nominatívuszi sor

1. Az én, te, ő, mi, ti, ők személyes névmások gyökerükben uráli alapnyelvi eredetűek; többes számuk is volt, de a mi, ti, ők más módon, az ősmagyar korban jött létre.

Az ősmagyar korra korai szövegemlékeink alapján (melyekben csak az ők nem fordul elő) a következő személyes névmási alakokat tehetjük fel:

Tehát: a személyes névmások esetében nincs egységes többesítő eszköz; -k többesjel csak a T/3.-ban található: ez később szilárdulhatott meg, mint a T/1. és a T/2. személyes névmás.

A mi és a ti névmásokban ősmagyar *-- ~ - – (< ősi *--) hangalakú névmásképző jelöli a többes számot. Ez nyomósító, tőtestesítő szerepben járulhatott az E/1. *m és az E/2. *t névmáshoz, és azokkal szembenállva, a névmásképzős alakok ráértéssel vehették fel a többes számú jelentést. (A HB.-beli miv, tiv valószínűleg mi, ti-nek, esetleg ebből – a vokalizációjával – keletkezett mi, ti-nek olvasandó.)

Én és mi. Az 1. személyben egyes számú *m és többes számú *m ~*m állt egymással szemben. Az E/1. személyes névmás CV felépítése azonban az ősmagyar korban megváltozott, és VC felépítésűvé (én) vált. Legvalószínűbb az a feltevés, hogy a *m személyes névmás elé egy nyomósító szerepű ősi *i ~ ë közelre mutató névmás járult: *im ~ *ëm ’íme én’ jelentésű kapcsolatot alkotva. Az -m- > -n- változásban az engëm g-jének hatása játszhatott szerepet. A szókezdő magánhangzót tekintve (nyíltabbá válás eredményeként) az ősmagyar korban *ën ~ *en váltakozással számolhatunk; mindkét forma részt vehetett később a nyúlás folyamatában: én ~ n.

A T/1. személyes névmás mai mi és nyelvjárási mü alakja feltehetőleg az ősmagyar kori *m ~ *m váltakozásra vezethető vissza: a HB.-beli (miv) mi későbbi folytatása a mi > mű > mü lehet; a mi alak inkább a palatoveláris folytatása, vokalizálódásának eredménye lehet: *mi > mí > mi (ugyanígy a T/2. tü ~ ti).

Të és ti. A 2. személyű személyes névmás az ősmagyar kor elején *t, illetőleg *ti hangalakú lehetett: ehhez járult a *-- > ~ névmásképző (HB.: tiv) többséget jelölő funkcióban, és ez a ti őrződött meg a tiéd, tiétek birtokos névmásban is. Az E/2.-ben, hangsúlyos, emfatikus helyzetben ti > të nyíltabbá válás következett be: ez a hangváltozás a 2. személyű birtokos névmások (tiéd, tiétek) tanúsága szerint az -é birtokjelnek a névmástőhöz kapcsolódása után, az ősmagyar kor második felében játszódhatott le. A T/2. hangalakja a T/1.-éhez hasonlóan alakult. Az ősmagyar kor második felében, végén tehát E/2. *ti > të és T/2. *ti ~ ti személyes névmással számolhatunk.

Ő és ők. A 3. személyű névmások az eddigiektől több szempontból is eltérően alakultak. Ez a sok más nyelvben is tapasztalható különbség kommunikációs, illetve szemantikai okokkal egyaránt magyarázható: a) Az 1. és 2. személy közvetlenül részt vesz a beszélgetésben, míg a 3. személy nem; b) A beszélgetés során az 1. és 2. személy – a beszélőtől függően – szüntelenül változik, a 3. személy viszont bármelyikhez képest azonos; c) A 3. személyű névmások jelentéstartalma sokkal tágabb, mint az 1. vagy a 2. személyűeké.

A 3. személyű ősi *s szókezdő sz hangjának elnémulása után, illetve vele párhuzamosan ehhez a személyes névmáshoz is tőtestesítő *-- (> ~ ) névmásképző járult. Az így keletkező i ~ i hangalak az ősmagyar korban sokáig az E/3. (ő) és a T/3. (ők) funkcióját is betölthette.

Az ősmagyar korban tehát lehetett egy olyan hosszabb periódus, melyben volt T/1. és T/2. személyes névmás, de nem volt T/3. alak. Birtokos jelzőként ma is az ő személyes névmás szerepel T/3. funkcióban is: az ő házuk. E/3. névmási birtokos jelző áll T/3. birtokszó előtt a HB.-ben is: iv uimadagucmia: (az) ő imádságuk miatt. Ugyanez a helyzet akkor is, ha az ő személyes névmás határozószói személyes névmást (ővele, ővelük) vagy visszaható névmást nyomatékosít (őmaga, őmaguk). A -k többesjel az alanyi funkcióban levő ő-höz járulhatott (i + k > ő + k), a többes számú főnevek analógiájára.

2. A nominatívuszi személyes névmások funkciói:

alany (vö. KTSz.: „ment en tudum”, „aldut uog te”: áldott vagy te; HB.: „Kic ovc. miv vogmuc”: Kik azok? mi vagyunk);

birtokos jelző (vö. ÓMS.: „en ees urod”: én édes uracskám, „the werud hullothya en iuhum olelothya”: te véred hullása én jonhom [’lelkem’] alélása; HB.: „miv iemucut”: mi ősünket). Az ű (ő) személyes névmás nemcsak E/3., hanem T/3. birtokszó előtt is áll (vö. HB.: „vimagguc mend entucut … hug yten iv uimadagucmia [T/3.] bulaa w bunet [E/3]”: imádjuk mind szenteket, … hogy isten ő imádságuk miatt bocsássa ő bűnét).

Személyes névmás nemcsak szintagmatag lehetett, hanem nyomatékosító szerepben is állhatott, mégpedig határozószói személyes névmások előtt (vö. KTSz.: te veled; HB.: w neki; KTSz.: ev mia; HBK.: tiv bennetuc ’titeket’).

1.1.2. Az akkuzatívuszi sor

Hat elemből áll: engem, téged, őt, minket, titeket, őket, eltérő morfológiai felépítéssel.

1. Az engem(et), téged(et) alakban - (<*-) képzőelem van, amelyet személyjel (-m, -d) követ (a -t tárgyrag nem kötelező);

2. A minket, titeket alakban a mi-, ti- tőhöz személyjel, majd kötelező tárgyrag járul;

3. Az őt, őket alakban sem képzőelem, sem személyjel nincs, a tárgyrag pedig kötelező. Szerkesztésükben a főnevek mintáját követik. Az akkuzatívuszi sor is az ősmagyar korban formálódott ki: a fenti (1-3.) sorrendben.

A névmásképzőnek legvalószínűbben tőtestesítő szerepe volt: *imgm ~ ëmgm > emgem (a második, nyíltszótagi magánhangzó kiesésével). Személyjel a hat elem közül négyben található (E/1–2., T/1–2.); a morfémák sorrendjét tekintve megelőzik a tárgyragot, s ez arra utal, hogy a szóalakba korábban épültek be.

A -t tárgyrag elterjedése az akkuzatívuszi soron a 3. személyű alakok felől indulhatott meg. Egyrészt azért, mert ebben a személyben (szemben az 1. és 2. személyű alakokban megjelenő determináló erejű személyjelekkel) nincs személyjel. Másrészt: mind jelentéstani, mind grammatikai viselkedésük tekintetében ezek a névmások állnak legközelebb a főnevekhez. Minden bizonnyal a kéz : kezet, ház : házat, nő : nőt típusú szembenállások teremtették meg az alapját annak, hogy a névmási sor megfelelő helyén ő : őt, később emellett ők : őket alakpárok jelentkezzenek.

Az analógia részint innen, a 3. személyből vihette tovább a tárgyragot, először a T/1. és T/2. minket, titeket alakokra. E formák megszilárdulásához és gyors elterjedéséhez az is hozzájárulhatott, hogy a megfelelő főnévi alakokban (házunkat, házatokat) a személyjel és a kialakuló -t tárgyrag kapcsolata szoros volt. A -t tárgyragot legkésőbb az engem, téged vehette fel (máig sem kötelező érvénnyel); de ez a „legkésőbb” is ősmagyar kori, ősmagyar kor végi lehet.

1.1.3. A határozószói személyes névmások

A személyes névmási paradigmából a nominatívusz és az akkuzatívusz kivételével az összes viszonyragos és névutós alak hiányzik: nincs én-be, te-előtt. Helyettük alakkiegészüléssel a megfelelő személyragokkal ellátott ragos névszók és névutók épültek be a ragozási rendszerbe (belém, előtted). Ezek az alakok az ősmagyar kor első felében jöhettek létre (egyes elemek esetleg alapnyelviek). A mai magyar viszonyragozási rendszer 12 elemének van határozószói személyes névmási megfelelője: közülük 8 már a korai ómagyar korból is adatolható; ez is régi keletkezésükre utal (vö. HBK.: bennetuc; KT.: rohtonc; KTSz.: rolad; ÓMS.: Tuled; KTSz.: hu[i]ad; KT.: nekunc, neky; KTSz.: veled; HB.: erette).

Kialakulásuk: a belé típusú primer ragos főnevek személyes névmással olyan birtokos szerkezetet alkottak, melyben a személyes névmással kifejezett birtokos jelző a birtokszó után állt: belé + me: ’(én)belém’. Ebben a szórendi helyzetben a személyes névmás toldalékká agglutinálódott: belém. Ezzel a folyamattal párhuzamosan zajlott a belé típusú ragos főnevek határozószóvá szilárdulása (később egyesek igekötővé válása), másrészt névutóvá (később raggá) válása (a névutó hamarabb vált raggá, mint a határozószó igekötővé):

Morfológiai felépítésük: tő + primer határozórag + személyrag.

A belém, beléd típusú határozószói személyes névmások töve tehát eredetileg önálló szó volt: bél :> belőlem, bennem, belém; tő :> tőlem; *rog ’közelség’ :> rólam, rajtam, rám; ur. *nä ’ez’ :> nekem; stb. E szavak elején tehát nem a -ben, -ról stb. szekunder rag található, hanem azok a (primer raggal ellátott) önálló szavak, amelyek a szekunder határozóragoknak is előzményéül szolgáltak. A belém, rólam stb. hangrendje jelzi, hogy a tövet alkotó önálló szó milyen hangrendű volt.

E határozói jelentéstartalmat kifejező személyes névmási rendszerben vannak:

– irányhármasságot kifejezők: a) belőle, benne, belé; b) róla, rajta, rá; c) tőle, nála, hozzá;

– egyirányú határozószói személyes névmások: vele, érte, neki. A velem > vélem, nekem > nékem alakok első szótagi hosszú magánhangzója hangsúly hatására bekövetkezett nyúlás eredménye.

1.1.4. A nyomatékosító szerepű -n toldalékos személyes névmások

Ősmagyar fejlemények lehetnek, bár korai ómagyar kori szövegemlékeink közül csak a GyS.-ból idézhető példa e névmási sorra (vö. „vn [= ünün ~ önön] aiaual mdut ígen^c tanoagaban”: önön szájával mondott igének tanúságában, „Vnun tonohtuananac”: Önön tanítványának). Ez az -n toldalék az alapnyelvi *-n névmásképzőre vezethető vissza, melynek általában nyomósító, tőtestesítő funkciója volt. Az E/3. alakok magukon viselik az -n toldalékot, ráadásul kettőzve (önö-n).

E személyes névmások birtokos jelzőként kapcsolódnak a birtokszóhoz, amely velük számban és személyben megegyezik (ën ~ ënën szám, tën ~ tënën szád, ön ~ önön szája). Ezen kívül még nyomósító elemként állhatnak a magam, magad stb. visszaható névmások előtt, azokkal számban és személyben egyezve (ën ~ ënën magam).

Valószínű, hogy az ősmagyar korban élesebben kettévált a mondatban eredetileg csak alanyi szerepben álló nominatívuszi személyes névmási (én, të, ő stb.) és a csak birtokos jelzői szerepben előforduló -n toldalékos (ën, tën, ën > ön stb.) személyes névmási rendszer. Alanyként azonban a magyarban nem kellett mindig kitenni a személyes névmást, hanem csak nyomósító, hangsúlyos helyzetben volt rá szükség. Ez a funkcionális terheletlenség elősegíthette, hogy az ősmagyar kor során a nominatívuszi sor elemei fokozatosan behatoljanak a birtokos jelzői szerepkörbe, ezzel elősegítve az -n végződéses sor meggyengülését. A funkcionális megingást jelezte, hogy az ën, tën, ën ~ ön, min, tin sor egy második, szintén nyomatékosító szerepű -n toldalékot vett fel: ënën, tënën, ënën ~ önön, minën, tinën. E két ötelemű névmási sor megfelelő alakjai (például: ën – ënën) tulajdonképpen ugyanazt jelentették; a rendszer túlméretezett volt, ezért egyes elemei (például: min – minën, tin – tinën) fokozatosan kivesztek (T/3. -n toldalékos személyes névmás nem is keletkezett, a rendszer fokozatosan visszaszorult).

Ugyanakkor az -n toldalékos elemek jelentéstartalma fokozatosan átalakult: a ’saját’ jelentés kifejezése vált e névmások fő feladatává: GyS.: vn aiaual ’saját szájával’. Ebben feltehetően fontos szerepe volt a visszaható névmásokkal való gyakori előfordulásuknak: például: tënnën magadat. Az E/1. ënnën ~ önnön magam és az E/3. ënnën ~ önnön maga ómagyar kori adatai jelzik, hogy egyre jobban elmosódott a kiejtésbeli különbség az E/1. és az E/3. alakok között.

1.2. A birtokos névmások

A személyes névmások birtokjeles alakjai. Létrejöttük előfeltétele az -é birtokjel kialakulása és névszótövekhez való kapcsolódása volt. Mivel ez már az ősmagyar kor során megtörtént, feltehető, hogy a birtokos névmási sor is ekkor alakult ki.

Morfológiai felépítésüket tekintve a birtokos névmási sor elemei egységesek: a személyes névmási tőhöz kapcsolódott az -é birtokjel és a tővel egyező személyt és számot jelölő személyjel:

Figyelmet érdemel, hogy az E/1. és az E/2. névmásban a birtokjel előtt a személyes névmások régebbi hangalakja áll: en- (> én), ti (> të); tehát en-é-m és nem én-é-m, ti-é-d és nem të-é-d a névmás hangalakja. Ebből az következik, hogy a birtokjel még a magánhangzók megváltozása előtt járult a tőhöz.

A miénk, tiétek névmások valószínűleg az eredetibb, képző nélküli mi, ti tövekből alakultak. (A tiéd > tied, miénk > mienk, tiétek > tietek névmásokban az é > e rövidülés ómagyar kori lehet.)

A 3. személyű névmásokban (övé, övék) megjelenő -v- az ősi *- névmásképző fejleménye. Ezek – morfológiai felépítésüket tekintve – eltérnek az 1. és 2. személyűektől: nincs ugyanis bennük személyjel. (Ezt láttuk a személyes névmás akkuzatívuszi sorában is: őt, őket.) Az övé névmás felépítése ugyanolyan, mint a főnévé: ház-é ~ öv-é. A T/3.-ban (övék) más a morfémák sorrendje: ház-ak-é, de öv-é-k. Látjuk, hogy a T/3. birtokos névmás az E/3. övé többesjellel ellátott alakja. Ennek alapján feltehetjük, hogy volt az ősmagyar korban egy olyan szakasz, amikor az övé nemcsak E/3., hanem T/3. funkciót is betöltött. (Hasonló volt a helyzet az ő személyes névmással.) A nyelvjárásokban megőrződött övöké viszont a megfelelő főnév morfológiai szerkezetéhez hasonló: házaké.

A birtokos névmásokba valószínűleg már az ősmagyar korban beépült az -i birtoktöbbesítő jel: enyéim, tieid stb., így ez a paradigma is lényegében ősmagyar kori.

1.3. A visszaható névmások

1. Ómagyar kori funkcionális sokszínűségük is azt támasztja alá, hogy keletkezésük már az ősmagyar kor első felére feltehető. A visszaható funkció kifejezésére a magyar nyelv nem a már létező ősi személyes névmási elemeket használta fel (én, ën ~ ënën stb.), hanem új alakokat fejlesztett.

A visszaható funkció lényege annak kifejezése, hogy a cselekvő alany és a cselekvés tárgya azonos: Én látom magamat. A visszaható névmások keletkezése összefügg az ősmagyar kor folyamán formálódó határozott és általános igeragozás kialakulásával.

E hat elemű névmási sor töve a ’test’ jelentésű mag főnév (vö. mag-zat), melyhez személyjelek járulnak. Önálló visszaható névmássá valószínűleg ’test’ ’saját test’ ’saját személy’ ’maga’ jelentésfejlődés során vált. Már korai szövegeinkből adatolható (vö. HB.: „Num heon muga nec”: Nem csak magának; ÓMS.: „ne leg kegulm mogomnok”: ne legyen kegyelem magamnak). Ezek az adatok azt jelzik, hogy a visszaható névmás eredeti főnévi jellegét megőrizve határozói viszonyragokat vehet fel (vö. háznak ~ magamnak, de: nem én-nek, hanem nekem).

2. A visszaható névmásnak az ősmagyar kor során nem visszaható funkciója, csak a saját személyt kifejező használata is kialakult; -n toldalékos személyes névmással nyomósított szerkezetben (ën[ën]-magad, tën[ën]-magad stb.) alanyként is állhatott: Ënnën magam elmegyek veletek; ilyenkor személyes névmási funkciót tölt be. (Önálló alanyi szerepben csak a középmagyar korban jelentkezik: magam megyek.)

Birtokos jelzőként is állhatott: a magam háza, a magad baja stb. A visszaható névmás ilyenkor a főnevekhez hasonlóan viselkedik (az apám háza, a fiad baja): a birtokos számát és személyét a személyjelek fejezik ki; a birtokszóként álló főnév pedig csak 3. személyű személyjeleket kaphat: magam háza, magad baja stb., szemben az én házam, te bajod szerkezettel. Érdemes megfigyelni, hogy ez esetben a T/3. személyű birtokost is ki lehet önálló alakkal fejezni: maguk baja, de: ő bajuk (lásd a személyes névmásokról mondottakat).

2. A főnévi, melléknévi és számnévi névmások

2.1. A mutató névmások

Alapnyelvi eredetű mutatónévmás-tövek folytatásai; rendszerük lényegében az ősmagyar korban kialakult. Ősi sajátossága a mutató névmási kategóriának, hogy a palatális-veláris szembenállás révén mód nyílik a közelségre-távolságra vonatkozó információ közlésére. Az is régi sajátosság, hogy különféle fajtái a közlési helyzettől függően képesek kifejezni rámutatást, nyomósítást, azonosítást.

Az alapnyelvi mutatónévmás-tövek, melyekből a magyar mutató névmási rendszer kibontakozott, a következők: a magas hangrendű s közelre mutató alapnyelvi *, melynek magyar nyelvbeli folytatói az i-, ë- és e- (például: i-tt, ë-hol, e-z), a mély hangrendű s távolra mutató alapnyelvi *, melynek folytatói az u-, o- és a- (például: ú-gy, o-tt, a-z). A puszta vokálisból álló névmástövek mellett voltak még t-vel és m-mel kezdődő, szintén palatális-veláris kettősséget felmutató, CV felépítésű névmástövek. A *t/t található például a túl, távol, té-tova-féle határozószókban, a *m/m névmás van a ma, most, majd stb. határozószók tövében.

1. A főnévi mutató névmások. Az alapnyelvi puszta vokális található az ez, az mutató névmásban. Mássalhangzója ősi *t-re megy vissza: ez minden bizonnyal névmásképző. Az ősmagyar korban VCV felépítésű volt.

a) A magánhangzóból álló névmástőhöz primer határozóragok is járultak: az ilyen ragos névmások határozószóvá szilárdultak: itt, ide, ily ’így; ennyire’, így; ott, úgy stb., vagy más fajta névmássá váltak: ilyen, olyan, ennyi, annyi. Ezek tőbeli magánhangzóját is figyelembe véve az ősi, illetőleg ősmagyar eleji névmástő magánhangzója felső nyelvállású lehetett, ami az ősmagyar, illetve az ómagyar korban kétszeresen is nyíltabbá vált: i > ë > e, illetve u > o > a.

A főnévi mutató névmásokhoz a szófaji jellegüknek megfelelő összes viszonyrag járulhatott, különbség csak abban mutatkozott, hogy a toldalék a teljes vagy a csonka tőhöz kapcsolódott-e. Az ősmagyar korban nemcsak a -k többesjel, hanem a -t tárgyrag is a teljes tőhöz járult (vö. HB.: ovc [= azok]; KT.: out [= azot > azt]. A testes határozóragok a csonka tövű névmáshoz kapcsolódtak: HB.: ochu [= azhoz > ahhoz]; KTSz.: onoc [= aznak > annak]).

b) Az ezen, azon névmások is ősmagyar koriak; ezek az ez, az főnévi mutató névmás és egy feltehetően nyomósító szerepű -n névmásképző összekapcsolásával keletkeztek. (Ugyanez a névmásképző található az ilyen, olyan, milyen melléknévi névmásokban is.)

c) A t-vel és m-mel kezdődő, palatális-veláris ősi mutató névmási tövek az ősmagyar kor előrehaladtával feltehetően egyre inkább csak ragozott formában, határozószóvá szilárdulva élnek (tél, túl, tova, távol; ma ’most’, most, majd stb.).

2. A melléknévi mutató névmások. Nagy valószínűséggel kialakulhattak az ily (> ilyen), oly (> olyan) melléknévi mutató névmások is. Tövük az ily, oly ’így, úgy’ módhatározószó (i-/o- névmástő + -l ablatívuszrag), melyhez -n névmásképző járult. A HB.: „wl keeruv” adata az ’annyira’ jelentésű fokhatározó-szói szerepet mutatja. Az íly, úly ~ óly magánhangzója az ősmagyar korban (és a HB. idején is) feltehetőleg hosszú: hangsúlyos, sőt emfatikus nyúlás eredménye lehet; ezt őrzi az így, úgy módhatározószó. (A névmás rövid magánhangzós ily, oly alakja az ómagyar korban alakulhatott ki; ebben szerepet játszhatott az itt, ott, ide, oda analógiája.)

Az ily, oly módhatározószó melléknévi névmássá válása párhuzamba állítható a határozószók melléknevesülésének folyamatával (messze földön; lásd a határozószók fejezetét).

3. A számnévi mutató névmások. Az ősmagyar korra az ennyi, annyi meglétét tehetjük fel. Korai ómagyar kori szövegeinkben ugyan nem fordulnak elő, de a HB.-beli „Menýi milotben” kérdő névmási adata utal meglétükre. Két morfémából állnak: az ez, az mutató névmáshoz az egyező mértéket jelölő -nyi képző járul; az ennyi, annyi névmás hosszú -nny hangja regresszív hasonulás eredménye (bár az sincs kizárva, hogy a magánhangzós e-, a- tőhöz járult a -nyi, és akkor intervokális helyzetben geminálódott az -ny-).

2.2. A kérdő névmások

Az uráli eredetű ki, mi kérdő névmások az ősmagyar kor elején is CV felépítésűek lehettek, s a tő mássalhangzója k, illetve m volt. A rokon nyelvi megfelelők arra utalnak, hogy az ősi kérdő névmások is palatális-veláris kettősségűek voltak.

Az m-mel kezdődő kérdő névmás az ősmagyar korban palatális mi, mely, menyi (HB.) hangalakban szilárdult meg. A k- kezdetű kérdő névmás ősi palatális-veláris kettőssége az ősmagyar korban is folytatódott: palatális magánhangzó előtt a k- megmaradt k-nak (ki), veláris előtt pedig spirantizálódott: k- > - > h- (hol, hány stb.).

1. A főnévi kérdő névmások. A főnévre kérdező ki és mi már a korai ómagyar korból adatolható, mégpedig a maival egyező alakban (vö. HB.: „mic vogmuc”, „Kic ovc”; KT.: „de qui legen neký atia”: de ki legyen neki atyja). Funkcionális megoszlás alakult ki a két névmás között: a ki elsősorban személyekre vonatkozóvá vált, a mi viszont személyekre, élőlényekre, élettelen tárgyakra és elvont dolgokra egyaránt vonatkozhatott.

2. A melléknévi kérdő névmások. Ebben a névmási kategóriában nem alakult ki önálló személyre vonatkozó elem, mint a főnévi kérdő névmások esetében (ki). Az ide tartozó névmások többsége a mi- kérdő névmási tőből vagy ennek më- tőváltozatából eredeztethető. A korai ómagyar korból nem maradtak fenn adatok, de a mely-ről feltehetjük, hogy az ősmagyar kor során alakult ki a me- főnévi kérdő névmás és az -l ablatívuszrag összekapcsolódásával, valószínűleg az ily, oly melléknévi mutató névmásokkal párhuzamosan. Lehetséges, hogy a ho- kérdőnévmás-tőből az ősmagyar korban keletkezett a holy(an) ’milyen’ névmás. Az, hogy a palóc és a szlavóniai nyelvjárásokban előfordul, régisége mellett szól.

3. A számnévi kérdő névmások. A hány és a mennyi is az ősmagyar korban keletkezhetett: HB.: „Menýi milotben”. A mennyi-ben a mi kérdő névmás më- tőváltozatához az egyező mértéket jelölő -nyi képző járult; ez valószínűleg az ennyi, annyi névmással párhuzamosan történt. A HB. adata még a rövid -ny-et mutatja. A geminálódás (az ennyi, annyi analógiájára) későbbi lehet. A hány az ősi k kezdetű veláris magánhangzós kérdő névmási tőre vezethető vissza (vö. hol, hová stb. is); ehhez valószínűleg az ősi -n határozórag (n > ny) járult.

A két névmás funkcionális elkülönülése is ősmagyar kori lehet: a mennyi elsődlegesen a mennyiségre kérdezhetett, a választ nem számszerű értékben hívhatta elő. A hány viszont inkább szám szerinti mennyiség után tudakozódhatott.

2.3. A vonatkozó névmások

A kérdő névmási rendszerre épül, abból vált ki az ősmagyar korban (a határozatlan névmások mellett) a vonatkozó névmások kategóriája. Kialakulásuk a vonatkozó mondatszerkezetek létrejöttével volt összefüggésben. A mondatban kötőszói szerepűek.

A ki, mi stb. vonatkozó(-határozatlan) névmásoknak a kérdő névmások közül való funkcionális kiválását az ősmagyar korban még nem követte alaki elkülönülés: az aki, ami stb. alakok még a JókK.-ben is ritkák.

Valószínűleg e névmásoknak is kialakult szófaj-helyettesítő szerepük, bár Árpád-kori szövegeinkben csak az elsősorban főnévhelyettesítő ki, mi, illetve ezek toldalékolt alakjai fordulnak elő; vö. ÓMS.: „maraggun urodum kyth wylag felleyen”: maradjon uracskám, kit világ féljen, „en erem e buthuruth kyt niha egyre”: én érzem ez bútőrt, kit [’amit’] néha ígére; stb. A HB.: „ya ki nopun emdul”: isa, ki [’amely’] napon eendel; valamint az ÓMS. adatai: „en iumhumnok bel bua qui umha nym hyul”: én jonhomnak bel búja, [a]ki [’ami, amely’] soha nem hűl. Mindezek arra utalnak, hogy még ekkor sem használatos a szintén főnévhelyettesítő mely (amely) névmás, hanem helyette melléknévi szerepben a ki áll.

Az, hogy a korai vonatkozó névmások főnévhelyettesítő szerepűek, valószínűleg keletkezéstörténeti okokkal magyarázható: kezdetben a vonatkozó mellékmondat a főmondat alanyául (illetve állítmányául) szolgált, s így a kötőszóként álló vonatkozó névmásnak elsődlegesen a főnév-helyettesítő szerepe volt jelentős. Másrészt a főmondatban utalószóként szintén a csak főnév-helyettesítő az mutató névmás állt; vö. JókK. 48: „a beedek kyket hallottal”.

2.4. A határozatlan névmások

A kérdő névmásokból vált ki az ősmagyar korban a vonatkozó névmásokon kívül a határozatlan névmási kategória is. A ki, mi, mely, mennyi, hány névmás kezdetben alaki különbség nélkül tölthette be mindkét funkciót (sőt a vonatkozó névmásit is); a két szerepet a hangsúly és a hanglejtés eltérése különböztethette meg (például: „Ki ment el?” – „Ki [’valaki’] elment, ki [’valaki’] ittmaradt.”).

Szófaj-helyettesítő szerepük ezeknek is volt, de nem alakult ki az a következetes használat, hogy egy-egy elem csak egy-egy szófajt helyettesít. A ki, mi, mely például főnév és melléknév helyett is állhatott: ’valaki, valami’ és ’valamilyen’ jelentésben egyaránt szerepelhetett. A hány, mennyi viszont valószínűleg csak meghatározatlan mennyiségre vonatkozott.

Az ősmagyar korban keletkezhetett az egy ’egyik’ és a más határozatlan névmás: az egy számnévből, illetve az m- kezdetű ősi mutatónévmás-tőből (vö. ma, majd); a más -s eleme valószínűleg melléknévképző.

Az egy és más határozatlan névmáshoz talán már az ősmagyar korban hozzákapcsolódott az -ik kiemelőjel: az így keletkezett egyik, másik határozatlan névmás is egyaránt lehet főnévi és melléknévi névmás. Számnevet szemantikai okokból nem helyettesíthetnek.

Ősmagyar kori lehet az egyéb is: megszilárdult középfokjeles alakulat az egy melléknévi határozatlan névmásból. (Vö. KTSz: „e nem ygeb germuk hanum yt[en]”: ez nem egyéb gyermek, hanem isten.)

Az eddig említett egyszerű határozatlan névmások mellett egyes összetettek is létrejöhettek már az ősmagyar korban: kérdő névmásokhoz kapcsolódó né- és vala- előtaggal. A né- valószínűleg az uráli *nä ’ez’ mutató névmási tővel van kapcsolatban (vö. néki ’több közül némely személy’, némi, némely, néhány), a vala- pedig a val- tövű létige folyamatos melléknévi igeneve (valá ~ való). A korai ómagyar korból egy né- előtagú szót tudunk adatolni, ami ugyan nem névmás, hanem határozószó, de a né- előtag létét bizonyítja (vö. ÓMS.: „en erem e buthuruth | kyt niha egyre”: én érzem ez[en] bútőrt, kit néha [’egykor, régen’] ígére).

A né- és a vala- előtagú névmások funkcionális elkülönülése is megindulhatott vagy megtörténhetett: a né- előtagúak az általuk pontosan meg nem nevezett személyek, dolgok stb. kis számára, kis mennyiségére utalhattak (például: némely barátok mondták), a vala- előtagúak pedig inkább a meg nem határozottságot, az ismeretlenséget jelölhették (például: valamely barátok adtak jó példát).

Feladatok

1. Hogyan vélekedik az én személyes névmás etimológiájával kapcsolatos azon felfogásról, amely szerint e névmásunk az ëz közelre mutató névmás ë- eleméből és az uráli *-n névmásképző kapcsolatából keletkezett? A hangtani szempont mellett a rendszertani körülményekre is figyeljen!

2. Hogyan függenek össze a következő háromirányú részrendszerek egymással?

a) a belőlem, bennem, belém és a -ból/-ből, -ban/-ben, -ba/-be;

b) a rólam, rajtam, rám és a -ról/-ről, -on/-en/-ön, -ra/-re;

c) a tőlem, nálam, hozzám és a -tól/-től, -nál/-nél, -hoz/-hëz/-höz.

3. A személyes névmások akkuzatívuszi sorában engem(et), téged(et), őt, minket, titeket, őket alakokat teszünk fel már az ősmagyar kor végére. Védje meg azt az állítást, hogy az ősmagyar korban a -t tárgyrag először a 3. személyű alakokon jelenhetett meg, s onnan terjedt tovább: először a T/1. és T/2. alakokra, majd az E/1. és E/2.-re.

4. Mi lehet a magyarázata annak, hogy a 3. személyű személyes névmással kifejezett tárgyat tartalmazó mondatokban (például: Te látod őt) határozott ragozású, az 1. és 2. személyű személyes névmással kifejezett tárgyat tartalmazókban pedig (például Te látsz engem; Ő lát téged) általános ragozású az ige?

5. Miben és miért térnek el egyes 3. személyű névmások az 1. és 2. személyűektől? Vö. őt, őket – engem, minket, téged, titeket; övé, övék (övüké) – enyém, miénk, tiéd, tiétek stb.

6. Az Ön által ismert idegen nyelvekben milyen különbségek mutatkoznak az 1.-2. és a 3. személyű névmások között?

7. A t-vel és m-mel kezdődő, palatális-veláris alapnyelvi eredetű mutató névmási tövek már csak (primer) határozóraggal megszilárdulva adatolhatók nyelvemlékeinkből; például: tél, túl, té, tova, távol; ma, most, majd. Rokon nyelvi megfelelők segítségével próbáljon állást foglalni abban a kérdésben, hogy mikor kezdődhetett meg a ragszilárdulás, azaz mikor szűnhetett meg e névmások szabad, önálló használata. (Az alapnyelvben? Az ősmagyarban?) Ez egyúttal azt a kérdést is magában foglalja, hogy mikor keletkezhettek az egyes primer határozóragok megszilárdulásával e névmástövű határozószók.

II. AZ ÓMAGYAR KOR

Főleg azokat a jelenségeket mutatjuk be, amelyek számottevőbben változtak a korszak folyamán. Alaki és funkcionális kérdésekről egyaránt lesz szó, de az adott névmásfajta ómagyar kori helyzetétől függően különböző hangsúlyokkal.

1. A főnévi névmások

A főnévi névmások rendszere az ómagyar kor elején már majdnem mai teljességében áll előttünk. Új típusként csupán a kölcsönös névmás jött létre az ómagyar kor folyamán.

1.1. A személyes névmások

A szorosabb értelemben vett személyes névmások paradigmatikus rendszert alkotnak: van lineáris paradigmájuk, azaz nominatívuszuk, akkuzatívuszuk, kifejezik a birtokos jelzőt; határozós alakjait – rendszertani kiegészüléssel – a határozószói személyes névmások képviselik. Ugyanakkor vertikális paradigmájuk is van, azaz 6 elemből álló szám- és személyjelölő rendszerük.

A birtokos jelzőként álló személyes névmás paradigmájából az ómagyar korban (és ma is) hiányzik a T/3. személy. Szerepét az E/3. látja el: az én házam, a te házad, az ő háza, a mi házunk, a ti házatok, de: az ő házuk. Tehát a főnévi birtokszó 6 elemű jelrendszeréhez a birtokos 5 elemmel kapcsolódik. Ezt az 5 elemet használja föl nyelvünk a határozószói személyes névmás (3. sz.: ővele, ővelük) és a visszaható névmás nyomatékosítására is (3. sz.: őmaga, őmaguk), azaz a nyomatékosító szerepű ő E/3. és T/3. értékű. Az előbbihez hasonlóan az -n toldalékos névmás paradigmája is 5 elemet tartalmaz, 3. személyben nem tesz különbséget egyes és többes szám között (önmaga, önmaguk).

1.1.1. A nominatívuszi sor

Az E/1.-ben az ómagyar korban még az alsó nyelvállású hosszú vokálist tartalmazó n alak lehetett az uralkodó forma. Az E/2.-ben zárt ë-vel számolhatunk: të. Az E/3. személyű névmás a nyelvjárásonként eltérő irányú monoftongizálódás eredményeként ő és ű formában élt. (Az illabiális irányú monoftongizálódásnak is vannak nyomai: é ’ő’.)

A T/1.-ben a mí ~ m (> mi ~ mü) alaki kettősből a fő variáns a mí > mi lehetett. Valószínű, hogy -nk személyraggal bővült változata, a mink is ómagyar kori, bár csak későbbről adatolható. A tí ~ t (> ti ~ tü) mellett is megjelent az ómagyar korban a -k többesjellel bővült tik forma, de csak tárgyesetben tudjuk adatolni: PeerK. 187: tikteket. A T/3.-ban ők ~ űk alakváltozatok éltek. Ritkán felbukkan a nyelvemlékekben az elemismétléses őkek alak is.

Ezek a személyes névmások a mondatban az alany (és ritkán az értelmező) szerepét töltötték be.

1.1.2. A birtokos jelzői szerepű személyes névmások

1. A birtokos jelzőként álló személyes névmás természetesen nem kaphat semmiféle toldalékot, de szerepkörében – ha nagyon korlátozott mértékben is – az ómagyar korban megjelent a neki határozószói személyes névmás. Itt a főnevek köréből kiinduló analógiás hatással számolhatunk: a világ világa típusú, eredetileg ragtalan birtokos jelző mellett még az ősmagyar korban megindulhatott a -nak/-nek ragos forma kialakulása is: virágnak virága. Ennek analógiájára a személyes névmási birtokos jelzőnek két ragozási sora jött létre:

Az ómagyar korban is az ő háza típus volt az általános; a neki a háza típus periferikus jelenség lehetett, bár már a KT.-ből adatolható: neký atia.

A személyes névmási birtokos jelző rendkívül gyakori volt az ómagyar korban: mind főnév előtt (te véred), mind határozószói személyes névmás előtt (mi velünk). Ez elsősorban nyomatékosítási céllal, illetve a közlés érzelmi telítettségével magyarázható.

2. Az ómagyar korban bizonyos megszólítási formákba is beépült névmási birtokos jelző: (a) Az „uram, én Istenem” szerkezet tagolatlan mondat értékű, a mondat szerkezetébe nem épül be; (b) A te kegyelmed-, ti kegyelmetek-, te nagyságod-, te felséged-féle formulák viszont beépülnek a mondatba, és ott alanyi, tárgyi, határozói és birtokos jelzői szerepet tölthetnek be. Főleg levelekben gyakoriak. A te kegyelmed-félék belső szerkezetüket tekintve 2. sz.-űek, a mondat szerkezete felől nézve azonban 3. sz. értékűek: 3. sz.-ű igei állítmányhoz kapcsolódnak akkor is, ha a távolabb álló szövegrészekből kitetszik, hogy a felek között udvarias tegező viszony van: 1486 k.: „tugya the Kegelmed … tugyad byzonnyal” (MNy. 1925: 115). Az efféle szerkezetekben lelhetjük meg nyelvünkben a magázás kiindulópontját.

1.1.3. Az akkuzatívuszi sor

Az engëm ~ engëmet, tégëd ~ tégëdet az adatok szerint egyenrangú változatok voltak az ómagyar korban. A tárgyragos alakokat nyomatékosabbnak érezhették, ezért – főleg az emelkedettebb hangulatú biblikus szövegekben – ezek a gyakoribbak. E/3.-ban az őt, űt helyett az elemismétléses őtet, űtet volt az általános használatú. Ez utóbbi forma a kódexek korában a magasrendű írásbeliségnek is szerves eleme volt. Meglétét mind a mai napig folyamatosnak kell tekintenünk, bár napjainkra alsóbb nyelvi szintre szorult vissza.

A többes számban a minket, titëket (tiktëket) mellett megtalálhatók a bennünk(et), bennetëk(et) elemek is: HB.: tiv bennetuc ’titeket’. Az eredetileg szoros belviszonyt kifejező helyhatározó partitivusi ’közülünk, közületek’ jelentésű határozóvá vált, majd részleges tárgy, végül a személyes névmás T/1. és T/2. akkuzatívuszi alakja lett belőle.

A tárgyragos alakok csak a korszak végén bukkannak fel. Mindamellett az ómagyar kor írásbeliségében a bennünk(et), bennetëk(et) ritkán fordul elő: a minket, titeket lehetett az uralkodó variáns.

1.1.4. A határozószói személyes névmások

1. A főnévi határozóragokkal párhuzamba állítható határozószói személyes névmások. A belé, belől, rëá névutó raggá válása után a következő háromirányú részrendszerekkel számolhatunk: a) belőle, benne, belé; b) róla, rajta, rá; c) tőle, nála, hozzá. Egyirányúak: vele, érte, neki.

Néhány ómagyar kori sajátosságuk:

a) Hangalakiak. A belőle, tőle ő-je ű-vel váltakozott. Intervokális -l- hangjuk (bizonyos nyelvterületeken, illetve kódexekben) geminálódott (időtartam-átváltással), az E/3. birtokos személyjel pedig labiális (ö) változatban jelent meg: MünchK. 87vb: blll, tll.

A korábbi hozjá alakban megtörtént a teljes hasonulás (zj > zz), és a korszak folyamán egyre gyarapodnak a hasonult (hozzá) ejtést tükröző adatok.

Az érte névmás mellett, vele egyenrangúnak látszó használatban élt a tővégi magánhangzót is tartalmazó érëtte, illetve érötte.

b) Morfológiaiak. Egyes latívuszi irányú névmásokhoz E/3. sz.-ben birtokos személyjel is járult: rëá – rëája, hozzá – hozzája, de ezek a ritkább alakok. A neki mellett is megjelent a nekie, sőt ez a T/3. sz.-ben is előfordult: 1507: „Nekek A Jsten meg(f)et” (NyIrK. 1962: 187).

Elemismétlés is felbukkan egy-egy névmásban: BécsiK. 8: tlledtl, 20: tlletl. A nála elemismétléses alakjának (nálamnál) viszont funkcionális értéke volt: a hasonlító határozó sajátja: PéldK. 68: „nalatoknal … erewb vagyok”.

2. A névutókkal korreláló határozószói személyes névmások az előbbi csoportnál lazább rendszert alkottak. Háromirányúak: alóla, alatta, alá ~ alája; előle, előtte, elébe ~ elében; közüle, közötte, közibe (közé?); mellőle, mellette, mellé ~ melléje. Egyirányúak: ellene, felőle, körüle ~ környüle, miatta, utána. A miatta funkciója az ómagyar korban ’általa’ jelentésű eszközhatározó volt.

Új elem a nélküle névmás (ekkori a nélkül névutó is). Adatainkban a névutó található ugyan, de a személyre vonatkoztatás mozzanata sejteti a majdani névmást: FestK. 389: naalad neekwl. A -nak/-nek ragos főnévhez járuló közepette névutónak keletkezett a kódexek korában névmási alakja (BécsiK. 22: mkzpttnc), de ez a kezdemény folytatás nélkül maradt.

1.1.5. Az -n toldalékos személyes névmások

A korábban kialakult rendszer az ómagyar kor folyamán a fellazulás jeleit mutatja. E névmások eredetileg birtokos jelzőként kapcsolódtak a velük számban és személyben megegyező birtokszóhoz: ën ~ ënën (ënnën) szám, tën ~ tënën (tënnën) szád. Az ómagyar kor második felére azonban az eredeti szintagmatikus viszonynak csak a burka maradt meg: nyomatékosító és nyomatékosított viszonyává értékelődött át. Ugyanúgy 5 elemből állt a paradigmája, mint a birtokos jelzői személyes névmásoké. Az -n toldalékos személyes névmások: ën, tën, ën ~ ön, min, tin, illetve az újabb -n toldalékot felvett alakok: ënën, tënën, ënën ~ önön, minën, tinën.

A rendszer fellazulásának okai között szerepelt például a funkcionális megingás: az E/1. ënnën ~ önnön magam és az E/3. ënnën ~ önnön maga hasonló hangalakú volt; vagy a nominatívuszi E/1. én (n) és az -n toldalékos E/1. ën hangalakja is elég közel állt egymáshoz; az ën, tën stb. és az ënën, tënën stb. jelentése is tulajdonképpen hasonló volt; stb.

Az -n toldalékos elemek jelentése átalakult; már a GyS.-ban is ’saját’ jelentésű az E/3. alak: vn aiaual: Önön szájával, Vnun tonohtuananac: Önön tanítványának. Ugyanakkor a ’saját’ jelentés kifejezésére más nyelvi eszközök jelentek meg (a tulajdon és a saját), elősegítve az -n toldalékos névmások fokozatos visszaszorulását: MünchK. 95vb: „a· tulaidon iuhocat ha nuec eent”; DöbrK. 8: „az lelknek tulaidon aiat Jozaga”. Az -n toldalékos névmás és a tulajdon azonban együtt is szerepelhetett: JókK. 3: „ewn tuladon kamarayaban”.

1.1.6. Személyes névmásszerű szóalakok

Az ómagyar korban megjelentek olyan névmási szóalakok, amelyek természetük szerint nem különböztették meg a nyelvtani 1. és 2. személyt, tehát nem volt személy szerinti paradigmájuk, esetenként mégis személyjelet kaptak, s így személynévmásszerű funkciót töltöttek be. Csak többes számú alakjuk létezett. T/1.: MünchK. 46vb: egginc, mainc; 1540: walamellnknek, mndenkewnknek (RMNy. 2/2: 33); T/2.: MünchK. 12vb: kitc; BirkK. 2b: valakitek; DöbrK. 376: kiteknek, 383: mindenteket, mindentekert; ÉrdyK. 61: mellytk; stb. (Kérdő, vonatkozó, határozatlan és általános névmások fordultak elő a kései ómagyar korban ilyen kivételes személyjelezett alakban.)

1.2. A birtokos névmások

Ritkán fordultak elő. Néhány megjegyzés:

Az E/1. hangalakjában é ~ í váltakozás látszik (eném ~ ením); ebben az eredeti intervokális n-nek palatális ny hanggá válását is jelzik adatok: DöbrK. 330: eńimbl.

Morfológiai sajátságok. Az E/3. övé mellé a 16. század elején, szórványosan, de már létrejött a birtokos személyjellel megtoldott övéje szóalak (DöbrK. 297: veie; ÉrdyK. 587: eweyet).

A birtok többségét az ómagyar korban is az -i birtoktöbbesítő jel fejezte ki: enyéim, tieid, övéi, mieink stb.; ugyanakkor az E/1. és az E/2. birtokos névmáson az ómagyar korban a -k többesjel is kifejezhette a birtok többségét: enyémek, tiedek (JordK. 35, 687).

1.3. A visszaható névmások

Néhány megjegyzés:

a) Hangalaki sajátságok. A T/1. és a T/3. még jobbára (mi) magonk, (ők) magok alakú volt, de az o helyén megjelent az u is: (mi) magunk, (ők) maguk.

b) Morfológiai sajátságok. A főnévi jelek közül az -é birtokjelet vehették föl: 1524: „kynek egeegeth wg kewannom mken en magameth” (MNy. 1929: 69). Főnévi ragok és névutók is járulhattak hozzájuk: magával, magunk után. Tárgyként az E/1. és E/2.-ben együtt élt az eredeti ragtalan és a -t tárgyragos forma: látom magam ~ magamat.

c) Funkcionális kérdések. Korai nyelvemlékeinkben önmagukban állnak (HB.: muga nec; ÓMS.: mogomnok), később nyomatékosító, illetve stilisztikai célú személyes névmással együtt is használatosak voltak: të magad, tën magad, tënnën magad: DöbrK. 377: „Zereted te kzeledet: mikent tennn magadot”. Az ómagyar korban több funkcióban is gyakori volt. Eredeti funkciójában, a reflexivitás kifejezőjeként fordult elő legtöbbször: JókK. 45: „magat terdre le hattuan”. Ebben a szerepben határozószói személyes névmásokkal is váltakozhatott: magával visz valamit vagy vele visz valamit (leggyakrabban a hozzá fordult elő ’magához’ szerepben: VirgK. 41: „vegy engem te hozzad”).

A visszaható névmás (egyéb, főnévre jellemző mondatrészi szerepek mellett) alanyként is állhatott, de akkor nem visszaható, hanem erősen hangsúlyos személyes névmás értékű, ’saját személye’ jelentésű volt: MünchK. 87rb: „tnmagatoc vallotoc nnkem tanoagot”: tünmagatok vallotok énnekem tanúságot.

Az alanyként álló maga továbbfejlődéseként jöhetett létre – valószínűleg a kései ómagyar korban – a névmás ’egyedül’ jelentése, egyszersmind határozószóvá válása: JókK. 27: „ewnnewn maga marada”. A maga ellentétes kötőszóvá is vált.

1.4. A kölcsönös névmás

Az ómagyar korban keletkezett az egymás: JókK. 25: „kerlek ttekett … ereetek egmat”. Csak 3. személyt jelöl, és eltérően az összes főnév-helyettesítő névmástól, szemantikai okokból következően nincs többes száma. Nincs személyparadigmája sem, mindhárom személyben ugyanabban az alakban használatos.

Kialakulása is különbözik a csoport többi elemétől: összetétel révén keletkezett valószínűleg a korai ómagyar korban. Az előtag az ’egyik’ jelentésű ëgy határozatlan névmás (a mondat alanyának szerepében), az utótag a más határozatlan névmás (tárgyként vagy határozóként állva): „ëgy (a) mást segíti”, „ëgy (a) másnak szól”. Idővel az egyirányú cselekvés kétirányúvá vált, s belépett a kölcsönösség mozzanata: a más jelölte személy is segíti az ëgy névmás jelölte személyt; ezzel működni kezdett a nyelvnek az a szabálya, hogy ha többen cselekszenek egyszerre, akkor az állítmánynak többes számba kell kerülnie. A két elem egységként kezdett funkcionálni, és lassan összeforrt.

Átmeneti formákkal is találkozunk; például birtokos személyjel is kapcsolódhatott a még önálló ëgy és más névmáshoz, melyekben jelen van a kölcsönösség mozzanata: KazK. 8: „egitk matokat egituen”.

2. A főnévi, melléknévi és számnévi névmások

Közülük az általános névmás a legfiatalabb: az ómagyar kor második felében jött létre.

2.1. A mutató névmások

A t- és m- kezdetű mutató névmás az ómagyar korban önálló névmásként már nem fordult elő. A puszta vokálisos (a/e) mutató névmás viszont igen.

Valamennyi mutató névmásnak közös tulajdonsága, hogy képes utalni a beszélőhöz viszonyított közelségre (palatális változat), illetőleg távolságra (veláris változat); ez érvényes az ómagyar korban keletkező mutató névmásokra is.

1. A főnévi mutató névmások. Az e, a, ez, az, ezen, azon névmások közül leggyakoribb az ez, az.

Újak is keletkeztek; összetétellel például több ugyan- előtagú főnévi mutató névmás: ugyanez, ugyanaz, ugyanezen, ugyanazon. Az ugyan- előtag valószínűleg eredetibb nyomósító funkcióból a ’hasonlóképpen’ határozószói jelentésen át jutott el a kései ómagyar korra az azonosító szerephez; így alkot összetett szót a mutató névmással (valamint a mutató névmási határozószóval: ugyanitt, ugyanazonképpen). A mind- előtagú főnévi mutató névmások, a mindez, mindaz az összefoglaló anafora fontos eszközei a korszakban.

Új az emez (~ imez), amaz névmás is. A palatális változat előtagja az im, imë vagy ime (mutató névmási elemekből álló nyomatékosító határozószó, illetőleg módosítószó). Az am- előtag valószínűleg az ám szóhasadással elkülönült alakváltozata. (Erre mutat például az ámhol ’íme ott’ határozószó.) Összetapadásukat az intonáció módosulása (hangsúly, szünet) kísérte, ezért nem mindig lehet megállapítani, hogy még két lexémával vagy már egyetlen egységet alkotó névmással kell-e számolnunk.

E névmások a kései ómagyar korban még csak a kialakulás szakaszában voltak. Az volt a funkciójuk, hogy nyomatékosan rámutattak valamire, s azt szembeállították egy tartalmas szóval megnevezett vagy más névmással megjelölt, esetleg csak gesztussal kijelölt dologgal: VirgK. 60: „Imez vennek mosam en meg labat, te kedeg az masyknak”.

a) Néhány morfológiai megjegyzés. Az e, a, ez, az főnévi mutató névmás toldalékolhatósága (mint lehetőség) azonos a főnévével, részleteiben azonban számos pontban eltér tőle: képző, jel, rag, névutó járulhat hozzá, de mindegyik morféma tekintetében vannak megszorítások. Például a főnévhez járuló képzők közül csak a -beli és a képzőszerű utótagnak minősülő -féle kapcsolódott hozzájuk: azbeli, ezbeli, ebbeli, ezféle, afféle, efféle. A névszójelek közül csak a -k többesjelet és az -é birtokjelet veszik fel. Az ómagyar kor második felében keletkezett ragok közül a -nként és a -stul/-stül sem akkor, sem ma nem járul névmáshoz. A -kor, -ént, -ként igen, de ezek határozószók lettek, nem ragos névmások: ekkor, ezént ’így’, ak(k)ént stb.

b) A funkcionális kérdések közül egyet emelünk ki. Mivel a mutató névmás nemcsak élettelen dologra utal, hanem gyakran vonatkozik személyre is, ezért a személyes névmás helyett is használták: JókK. 39: „menenek aok [’ők’] ent ferencert”. Használati megoszlásuk a szöveg jellegétől függött: az érzelmileg telített és az eredeti magyar nyelvű szövegekben a személyes névmás fordult elő gyakrabban.

2. A melléknévi mutató névmások. Az ősmagyar kori ily, oly, ilyen, olyan mellé az ómagyar korban új névmások keletkeztek. Éspedig:

a) Képzéssel: a -tén/-tán képzőbokorral létrejött ilyetén, olyatán (tulajdonságra, illetve fajtára mutat rá);

b) Összetétellel: az összetettek egy részének előtagja a nyomatékosító funkciójú ez mutató névmás: ezily, ezilyen, ezilyetén. Az im- (> em-) előtagúak keletkezése csak a kései ómagyar korban kezdődött el: imily, imilyen, imilyetén: KazK. 177: „Critus imelletenkeppen felele”.

Utótagként a -féle járul hozzájuk, többnyire ’fajta’ jelentésben: ilyenféle, ezilyenféle stb. (más névmásoknak is alkotóelemévé vált: efféle, afféle, akármelyféle, másféle, mindenféle). Megszilárdulni látszik benne a hasonlóságra való utalás képessége, s ennek révén egyre inkább képzőnek tűnik.

Az ómagyar kor végén jelentek meg az első -nemű utótagú melléknévi mutató névmások: ilynemű, ilyennemű, ezilyennemű, bár lehet, hogy ezek ekkor még csak összetétellé válóban levő szószerkezetek voltak: JordK. 408: „E eellýen nemw keetet [kísértet ’kísértés’]”.

E névmásokban az i- ë-vel, az ly pedig (fonetikai helyzettől és nyelvjárástól is függően) l-lel váltakozik, illetve az ly ~ l geminálódhat is: ilyen, illen, olyatán, ëllyen stb.

3. A számnévi mutató névmások. Az ősmagyar kori ennyí ~ ennyé; annyí ~ annyé névmás képzőjének magánhangzója az ómagyar kor folyamán (rövidülés és nyíltabbá válás eredményeképpen) í ~ é ~ ; ~ i ~ ë ~ e váltakozást mutat. E magánhangzóval kapcsolatos változás az is, hogy a kései ómagyar kor elején a képzőben megkezdődött a hangrendi illeszkedés folyamata: ennek eredményeképpen az annyi mellé annyá ~ annya változat is keletkezett (JókK. 1; MünchK. 46va). Ez azonban nem vált általánossá; az egyes mai nyelvjárásainkban felbukkanó annya alak megőrzött régiség lehet.

Az ómagyar korban keletkezett az ez, az főnévi névmással nyomatékosított számnévi mutató névmás: JókK. 41: eenne (= ennyi). A korszak vége felé előfordulási gyakoriságuk csökken. Azonosító értelemben felbukkan az ugyan- előtagú, valamint a hasonló szerepű meg- előtagú forma is: JordK. VIII b: vgýan anńee; JordK. 168: „Zerez ennekem heeth oltarokath, es zerez myndenykre egy egy twlkot, es megh annee zamw kookath”: Szerezz énnekem hét oltárokat, és szerezz mindenikre egy-egy tulkot, és mégannyi [’éppen annyi, ugyanannyi’] számú kosokat.

2.2. A kérdő névmások

1. A főnévi kérdő névmások. Az alapnyelvi eredetű ki, mi kérdő névmás az ómagyar korban együtt élt a belőle hangsúlyvesztéssel létrejött ki és mi határozatlan, valamint vonatkozó névmással. A kérdő, a határozatlan és a vonatkozó ki és mi nem mindig különült el élesen egymástól.

Két új elem: a mi kérdő névmás és a csoda főnév összetételével alakult micsoda és az ennek mintájára létrejött kicsoda. Ezek az összetett névmások erős emocionális tartalmúak voltak, de grammatikai különbség nem volt a mi és a micsoda, illetve a ki és a kicsoda között.

A ki és a kicsoda kizárólag személyekre vonatkozott, a mi, micsoda pedig általában nem személyre. Személyre is kérdezhetett azonban a mi, micsoda, ha definiáló (és nem identifikáló, nem azonosító) szerepük volt. Ez a funkciójuk a kései ómagyar kor során szilárdulhatott meg: VirgK. 43: „Myczoda vagy te … mi vagiok en”; a JókK. megfelelő helyén még a ki és a mi felváltva szerepel ebben a funkcióban.

2. A melléknévi kérdő névmások. Az ősmagyar kori mely-ből az -ik kiemelőjellel az ómagyar korban jött létre a melyik kérdő névmás, összetétellel a minemű ~ minemő és ennek rövidült alakja, a minő.

A melyek a melyik többes számú szóalakja, és nem a mely ’milyen’ többese, tehát nem ’milyenek’, hanem ’melyikek’: BécsiK. 17: „mllc … legenec vaosoc”. E kérdésre a válasz főnévvel vagy főnevekkel adható meg; tehát elkülönült az egyes számú alaktól: főnévi névmási értéke volt.

3. A számnévi kérdő névmások. A mennyi, hány tovább élt: különböző hangalaki változatokban, a szófajnak megfelelő toldalékolással és funkciókban.

2.3. A vonatkozó névmások

1. A ki, mi, mely stb. vonatkozó-határozatlan névmások funkcionális kiválását a kérdő névmások közül a korai ómagyar korban valószínűleg még nem követte alaki elkülönülés (bár a JókK.-ben elvétve felbukkannak aki, ami-féle alakok). A többi névmástól való következetes alaki elkülönülésük a kései ómagyar kor jelentős eseménye volt. Ezt a homonímia elkerülésének szándéka támogatta: az eltérő funkciókhoz eltérő alakok kapcsolódtak.

E korban elsősorban a-, az- előtagot kaptak; emellett vala- előtagú vonatkozó névmások is keletkeztek (a vala- előtagú névmások határozatlan és általános névmási szerepben is éltek az ómagyar korban). Utótagként a már tárgyalt főnévi, melléknévi és számnévi kérdő névmásokkal azonos alakú vonatkozó névmások szerepeltek. Ezért e három névmáscsoport legfontosabb kérdéseit összevontan tekintjük át.

2. Az a, az, (e, ez) előtagú összetett névmások. A veláris és palatális mutató névmás (utalószó) közül a veláris lett az összetett vonatkozó névmás előtagja. A kései ómagyar korban észlelhető ugyan némi kezdeményezés a palatális hangrendű utalószó és a vonatkozó névmás összekapcsolódására, meggyökeresedni azonban nem tudott. (NádK. 266: „E mith irtam meghiuatlan irtam”; ÉrsK. 488: „eez myt mondaaz myes [mi is] twgyok”, sőt: 46: „Emmyt tee thez meg em te dolgod”; NagyszK. 113: ekith).

A két névmás összekapcsolódásának folyamata. A főmondatbeli mutató névmás (mint utalószó) és a vonatkozó névmás (mint kötőszó) akkor tudott összekapcsolódni, ha egymás mellett álltak a mondatban: MünchK. 85va: „ a ki n vtannam iud”. Ebben a helyzetben a mutató névmás hangsúlyvesztése és a tagmondathatár eltolódása után bekövetkezhetett a két lexéma összetapadása. Ez lassan, több fokozaton keresztül történt meg.

Az a-, az- előtagú vonatkozó névmás megszületésének tényére bizonyos grammatikai körülmények utalnak. Például az egyeztetés hiánya. A következő mondatban az akiket már összetett névmás: NádK. 322: „nem mind igazak a kiketh mondal”; itt utalószóként többes számban állna a mutató névmás (ti. azok, akiket). Új utalószó beiktatódása is jelzi az egyelőre még különírt előtagnak az utótaggal való összetartozását: DebrK. 66: „eh kepen vannak e azok a meľeket hozzad mondnak”; 1526: „az mith rtal azt megh ertetem” (MNy. 1941: 205).

Az összetett szóvá válás akkor tekinthető formailag is lezáródottnak, ha az az mutató névmás z hangja a következő mássalhangzóhoz hasonul: akki, ammi, ammely, ammennyi. (Az ilyen alakok az a mutató névmási előtagnak az utótaghoz kapcsolódásával is létrejöhettek: a + ki, a + mi stb.; így a hosszú -kk-, -mm- geminálódás eredménye is lehet.)

3. A vala- előtagú összetett névmások. Például: DöbrK. 381: „valakiket lelendetek hyiatok a menegzbe”. A vala- előtag vonatkozó névmási határozószókban is megtalálható, valamint a vele alakult összetett névmásoknak határozatlan és általános névmási szerepe is volt az ómagyar korban.

4. Főnévi vonatkozó névmások: ki, aki, valaki, hogyki; mi, ami, valami; mely, amely, valamely (főnévi névmási szerepet is betöltöttek, nemcsak melléknévit).

Melléknévi vonatkozó névmások: mely, amely; minemű, aminemű; valószínűleg (talán a beszélt nyelv szintjén): minő, aminő.

Számnévi vonatkozó névmások: mennyi, amennyi, valamennyi; a hány, ahány, valahány is meglehetett, bár ómagyar kori adataink nincsenek rájuk; nem valószínű ugyanis, hogy a vonatkozó szerepű hány nélkül létrejöhetett volna a vonatkozói funkciójú valahányszor (PéldK. 75).

2.4. A határozatlan névmások

1. Az ómagyar kor előrehaladtával a kérdő névmástól való alaki elkülönülésük – elsősorban a vala- és a né- előtag révén – erősödött: valaki, néhány stb. Ugyanakkor e névmások előfordulásaiban még sokszor összefonódva jelent meg több névmási funkció: a határozatlan, a vonatkozó és az általános névmási szerep: MünchK. 86ra: „Valamit [’valamit’, ’amit’, ’bármit’] mdand tnctec tgtc”. Sőt: a határozatlan névmás más szófajokkal is érintkezik, például az egy számnévvel, illetve határozatlan névelővel.

2. A határozatlan névmásokon belül nem vált szét egyértelműen a főnévi, melléknévi és számnévi névmások csoportja. Voltak olyan névmások, amelyekben a főnévi és a melléknévi, illetve a számnévi szerep együtt jelent meg:

a) Egyértelműen főnévi névmások: ki, valaki, néki ~ olykor egynéki ’némely ember’.

b) Főnévi-melléknévi kettős szófajúként viselkedett a mi, egyéb, egy(ik), más(ik), valamely, némely, egynémely; szófaji értékük csak a mondatban dől el.

c) Főnévi-melléknévi-számnévi hármas szófajú a valami.

d) A melléknévi és számnévi szerep összefonódva jelent meg a némi ~ ritkán egynémi névmásban: JókK. 1: „nemy yraok”.

e) Tisztán melléknévi értékűek a -nemű képzőszerű utótaggal ellátott névmások: egyébnemű, valaminemű, néminemű.

f) Tisztán számnévi névmás a valahány, valamennyi, néhány, egynéhány.

2.5. Az általános névmások

1. E névmáskategória kialakulása a korai ómagyar kor végén indulhatott meg (szoros összefüggésben a határozatlan névmással). Az általános névmás minden élőlényre vagy élettelen tárgyra, esetleg elvont dologra, ezek tulajdonságára vagy mennyiségére vonatkozhat, ily módon teljesen új jelentéstartalmat hordoz. E kategória tényleges kibontakozása, alaki elkülönülése – elsősorban a së- és az akár- előtag révén – a kései ómagyar korban történt meg.

2. Az általános névmások között is vannak főnévi, melléknévi és számnévi névmások, de többségük olyan, amely több szófaj jegyeit is hordozza, például: mind, minden, semmi. Főnévként főnévi toldalékokat kapnak, és főnévre jellemző mondatrészszerepeket töltenek be. Tisztán melléknévi általános névmások: akármely, akármelyik, a -nemű és a -féle utótagúak: mindennemű, semminemű, akárminemű, mindenféle stb. Tisztán számnévi általános névmás: akármennyi.

A vala- előtagúak általános névmásként is funkcionáltak (nem csak határozatlan és általános névmásként). Nem is válik el egymástól mindig élesen a három funkció.

3. Az általános névmásoknak a főnévi, melléknévi, számnévi szófaji rendszerét átszövi egy másik, hármas tagolódású szemantikai-grammatikai rendszer:

a) Az állító-összefoglaló (gyűjtő) értelmű általános névmások; az ómagyar kor végén: mind, minden, a többé-kevésbé lexikalizálódott mindenek (a még hiányzó mindenki szerepében), a mindenik, a lexikális egységként viselkedő ki mind, a ki-ki; az egyminden, a mindennemű, mindenféle.

b) A tagadó-kirekesztő értelmű általános névmások: senki, semmi, semegy, semegyik, semminemű, talán a semmiféle is.

c) A megengedő értelmű általános névmások: akárki, akármi, akármely, akármelyik, akárminemű, akármiféle, akármennyi.

Feladatok

1. Az ÓMS.-ban is előforduló „ne leg kegulm mogomnok” kifejezésben a visszaható névmás helyén a nekem dativusi határozószói személyes névmás is állhat. Vizsgálja meg ómagyar kori példákon, milyen esetekben lehetséges és milyenekben nem lehetséges ez a helyettesítés! Ugyanígy: magamhoz, magadhoz stb. visszaható névmás, illetve hozzám, hozzád stb. személyes névmás (KTSz.: „cuetegum huz[i]ad weged”).

2. Milyen alapon állíthatjuk, hogy a mutató névmások közül a puszta magánhangzóból álló (a/e) az ómagyar korban is része volt a névmásrendszernek?

3. Vizsgálja meg korai ómagyar kori adatainkban az az mutató névmás toldalékos alakjait! (Milyen ragok milyen tőhöz járulnak; történik-e hasonulás?) Hasonlítson össze ezzel néhány kései ómagyar kori megfelelőt!

4. A főnévi mutató névmás toldalékolása bizonyos pontokon eltér a főnévétől. Keressen ilyen eltéréseket, megszorításokat! (A képző, jel, rag mellett a névutó kapcsolhatóságára is figyeljen!) Milyen szófaji minősítésbeli problémák jelentkeznek az elemzés folyamán? Ezek miből következnek?

5. Vizsgálja meg, hogy az egyes névmások határozóragos alakjai mikor maradnak meg a névmási kategórián belül, és mikor, miért válnak határozószóvá! Miért jelentkeznek problémák a szófajiság megállapítása során?

6. Az ennyi, annyi számnévi mutató névmásnak az ómagyar korban több jelentése volt: ’nagy mennyiségű’, ’oly sok’, ’kevés, egypár’, ’ekkora, akkora’, ’igen nagy’ stb. Gyűjtsön ilyen adatokat!

7. Mely kérdő névmásoknak van az ómagyar korban ’melyik’ és melyeknek ’milyen’ jelentése?

8. Figyelje meg, hogy a ki, aki, valaki, illetve a mi, ami, valami vonatkozó névmás élőt vagy élettelent, illetőleg élőt és élettelent is jelölt-e az ómagyar korban!

III. A KÖZÉPMAGYAR KOR

1. A főnévi névmások

1.1. A személyes névmások

1. A szorosabb értelemben vett személyes névmások nominatívuszi sora:

Az első oszlopban levők szilárdultak meg az alakuló irodalmi nyelvi normában, a többi nyelvjárási szinten élt, illetőleg részben él ma is. Vö. például Kövesdi Pál (1686) nyelvhelyességi-stilisztikai megjegyzését: „Ti (barbare tik), titeket (barbare tikteket)” (CorpGr. 563).

Birtokos jelzőként – a ragtalan személyes névmás (én uram) mellett – a nekem uram típusú szerkezet is tovább élt, gyöngülő tendenciát mutatva: 1593: „Nagyságos úrnak, Batyány Ferenc uramnak, nekem uramnak adassék” [ti. a levél] (Balassi 360); 1664: (megszólításban): „nekem Bizodalmas Apám Uram!” (Zrínyi II, 349).

2. A személyes névmások zárt rendszerébe speciális szerepű újabb elemek is beépültek a középmagyar korban: ezek a magázás során használt személyes névmások, a kegyelmed > kelmed > kend > ked és a maga. (Az ön csak a 18. század végéről adatolható először.) A korábbi általános tegezést fokozatosan váltotta föl számos nem tegező forma. Ezek meghonosodása nyelvünkben a felsőbb társadalmi körökből indult el, majd terjedt el széles körben. Ez az udvarias, tiszteletet stb. kifejező megkülönböztetés először a megszólításban, a magasabb rangú vagy életkoránál fogva tiszteletet érdemlő személynek szóló címzésben nyilvánult meg. E névmások tehát érzelmi-értékelő tartalmat is hordoznak. Használatuk szociokulturális meghatározottságú.

Főleg levelekben találkozunk a latin tua gratia kifejezés magyarításaként létrejött te kegyelmed-féle szerkezetekkel, melyek formailag 2. személyűek, de a te elhagyásával, a kegyelmed mind gyakoribbá válásával, a hangtestét érintő megrövidüléssel a kelmed, kend 2. személyű jellege elhomályosodott, alanyként használva személyes névmássá vált, a hozzá igazodó állítmány pedig természetesen 3. személybe került: kend tudja. A 2. és a 3. személy sokáig ingadozott: 2. személyű: 1534: „…de mnd azon athal azon kerevm the ·k· hogh ala ses” (Hegedűs-Papp 1991: 298); 3. személyű: 1531: „…azerth kerem the ·k· mnth kegelmes vramath hogh az nap legen en wendegem” (Hegedűs-Papp 1991: 233). Még egy mondaton belül is előfordulhat egyeztetésbeli ingadozás: 1531: „kerlek az isten erth hogh kegelmed tegen elegeth fogadassodnak” (Hegedűs-Papp 1991: 239).

A kegyelmed, kend stb. gyakoriságának növekedésével e címzés is kezdett elértéktelenedni, és egyenrangúak között, illetőleg alacsonyabb társadalmi rangúakkal szemben, valamint az alsóbb osztályok nyelvébe is leszállva vált használatossá.

A maga mint személyes névmás a 16. század második felében születhetett meg: 1574: „Im Myt Mond Maga Ez eleot” (SzT.). A maga kegyelmed ~ kegyelmed maga ’kegyelmed saját maga’ szerkezetből önállósodhatott. A középmagyar korban még ritkán használták: inkább perszövegekben, levelekben fordult elő. A 17. század végétől vált gyakoribbá főleg mint nem éppen udvarias stílusértékű névmás: 1668: „Édes uram, Kd engem ne fenyegessen, mert én bizony olyan embertől, mint maga meg nem ijedek” (LevT. II, 321).

Új személyes névmás a jómagam, jómagad, jómaga stb. is: nyomatékos ’én, te, ő stb., sajátmaga’ jelentésben vált használatossá: 1632: „vala ket ezüst pohara Kadar Istuannak az egiket ugia(n) io maga Czenaltata” (SzT.)

3. A személyes névmások akkuzatívuszi sorában az engem ~ engemet, téged ~ tégedet formák közül a szövegek tanúsága szerint a tárgyragos forma a kedveltebb; a nyelvtanok vagylagosan emlegetik őket. Az E/3. személyben továbbra is az elemismétléses őtet alak a közkeletű.

Tovább él a T/1. és T/2. személyes névmás bennünk(et), bennetek(et) akkuzatívuszi alakja is; ezek is tárgyragos formában gyakoribbak: így szótározza MA. (1604) és PPB. (1767) is. A hasonló szerepű minket, titeket azonban általánosabb használatú.

4. A határozószói személyes névmások közül egyes latívuszragos elemek az E/3. személyben a középmagyar korban is kettős alakban éltek: belé ~ beléje, hozzá ~ hozzája, rëá ~ rëája; alá ~ alája, felé ~ feléje, mögé ~ mögéje, mellé ~ melléje; a kettős alakok közül a személyragot tartalmazó formák a ritkábbak. A T/3. személyben – a főnévi birtokos személyjelezési paradigmához hasonlóan – a tőlök, alájok forma volt az uralkodó: a -k előtti magánhangzó középső nyelvállású; például: Rólok (MA., PPB.).

Az elém, eléd, elé stb. sor mellett élt a szekunder raggal bővült elibém ~ eleibém ~ elémbe ~ előmbe, elibéd ~ eleibéd ~ elédbe ~ elődbe stb. is: 1727: „ott e Nga elt az elnkb(e) adot Instructiot el olvasván tn illjen választ” (SzT. előtt a.).

A nekem, neked, neki stb., a velem, veled, vele stb. változathoz képest elterjedtebbnek látszik – főleg a keleti területeken – a hangsúlyos helyzetű magánhangzó megnyúlásával keletkezett nékem, néked, néki ~ nékie; T/3.: nékik ~ nékiek, illetőleg a vélem, véled, véle ~ vélle, T/3.: vélek hangalak. A rám, rád, rá helyett a rëám, rëád, rëá ~ rëája stb. volt a kedveltebb forma.

A hozzá mellett létrejött a hëzzá hangalak: a hangsúlyos szótagbeli magánhangzó elhasonulására az első adatunk: 1577: „hezza halgatni: obaudire” (Gl. hallgat a.). Nyelvjárási szinten máig él.

A tőlem ~ tűlem névmás a -től ~ -tűl ragnak megfelelő megoszlást mutatja. Ritkul az elemismétléses tőledtől, nálamnál, bár hasonlító határozóként ez utóbbi volt inkább használatos: 1577: „jobban is meg tudja Kegyelmed azt gondolni én nálamnál” (Balassi 227–8). – A határozószói személyes névmásokat a nominatívuszi személyes névmás is nyomatékosíthatja: mitőlünk, énnálam(nál).

A nélküle helyett inkább a nála nélkül járta, például: 1656/57: „örömest el lenne nála nélkül” (Zrínyi I, 598)

Hasonló kettősség volt a kívülem ~ rajtam kívül (pl. DebrGr. 1795: 213). A kívül névutó előtt -n superessivus ragos névszó áll, ennek helyén jelenik meg a rajtam, rajtad stb. határozószói személyes névmás.

5. Az -n toldalékos személyes névmások tovább ritkultak, főleg a többes számú alakok. Mégis például 1645: „az minnen áját [’a mi saját’] régi s btink”: a rovásírásra utal Geleji Katona az Öreg Graduál előszavában (699), a saját elé téve erős nyomatékosítási céllal.

1.2. A birtokos névmások

A régi enyém ~ enyim, tiéd, övé ~ övéje; miénk, tiétek, övék ~ övéjek sor mellé az -é birtokjel megismétlésével bonyolultabb paradigma is keletkezett: enyimé, tiédé, övéé; miénké, tiéteké, övéké (vö. Gyarmathi 1794: 136; DebrGr. 51). A birtok többségének kifejezésére még változatosabb alakok születtek: az E/1. személyű birtokos esetén a régi enyémek ~ enyimek, illetve enyéim változatok közül a -k többesjeles alak az általánosabb használatú; a tiéid mellett megjelent a tiedéi, az övéi mellett az övék és az övéjéi; hasonlóképp: miéink – miéinké, miénkéi; tiéitek – tiéiteké, tiétekéi; övéik – övéiké, övékéi (vö. 1794: Gyarmathi 136; DebrGr. 51) stb.

A birtokjel megrövidült formában is fellépett, például tied, mienk, tieitek, tovább gyarapítva – a morfológiai változatok mellé – a hangalakváltozatokat is.

1.3. A visszaható névmások

1. Gyakran szerepeltek személyes névmással nyomatékosítva, például Balassi végrendeletében 1585: „Maradt továbbá Patakon ezüstmívem, ki én magamé, kinek számát én magam sem tudom” (Balassi 277–8); 1592: „melly hellyet … tw magattok nem mondhattok tieteknek” (SzT.). Ilyen esetben az egyeztetéses szerkesztés az általános, az inkongruencia csak T/3. személyben fordul elő: 1577: „ő magok [= ők maguk] hadták” (Balassi 223); de egyeztetéssel: 1755: „kéz bé adással magokat obligálták hogy eők magok … lésznek” (SzT.).

Tovább nyomatékosított, részleges kettőzéssel keletkezett összetett változata is létrejött: 1690: „[az ember] orvosságokkal használhat magának: ha pedig magamagát és a’ maga javát elmulatja, s … magát szántszándékkal … elrontja, az nem az orvosi tudomány fogyatkozása” (Pápai Páriz: PaxCorp. 759).

2. A visszaható névmás (megfelelő toldalékkal) minden mondatrész szerepét betölthette. Gyakran szerepelt tárgyként olyan igék mellett, amelyek önmagukban nem hordoztak visszaható jelentést: e szerkezetekben a maga fejezi ki a reflexív viszonyt. Például: nagyozza magát ’nagyzol, előkelősködik’, vonogatja magát, megvonssza magát valamitől ’vonakodik’. Az ilyen szókapcsolatok jelentős része kihalt a 17-18. század folyamán, illetőleg visszaható igével cserélődött fel: avatja magát ’avatkozik’, (be/ki/meg)jelenti magát ’jelentkezik’, vagy más ige vette át a jelentését: be/kiveti magát ’(be)szökik, ugrik’, (be/le)vonja magát ’elhúzódik, tartózkodik’. A középmagyar kor óta máig él például: ajánlja magát ’ajánlkozik’, beleártja magát ’beleavatkozik’, viseli magát ’viselkedik’ (vö. SzT. maga a.).

Más esetekben a magát névmást tartalmazó tárgyas szerkezet szemantikailag nem helyettesíthető a visszaható igével. Ilyenkor csak a maga teszi alkalmassá a tárgyas szószerkezetet annak kifejezésére, hogy az alany cselekvése önmagára hat vissza. Mivel ezen szerkezetek reflexív igével nem cserélhetők fel, használatukra a nyelvnek állandó szüksége volt bizonyos tartalmak, mondatbeli viszonyok kifejezésére. A korábbi szerkezetek, frazeológiai kapcsolatok mellé a középmagyar korban újabbak keletkeztek, illetőleg váltak általános használatúvá: 1638: megadja magát, 1643: valakinek oltalma alá helyezi magát, 1665: büntetésnek veti alá magát (SzT.).

A 17-18. században születtek, illetőleg terjedtek el a kibeszéli magát ’addig beszél, amíg neki jólesik’ típusú tárgyas szerkezetek: különböző igekötős igék tárgyaként a maga – visszaható jellegének háttérbe szorulásával – a formális tárgy szerepét tölti be. E funkció létrejöttében az olyan előzményszerkezetek játszhattak szerepet, melyekben a maga még őrzött valamilyen valóságos tárgyra utaló jelentést is: kibeszéli magát valahonnan ’beszéddel kiszabadítja magát’, kirúgja magát ’kiugrat’, kivágja magát ’harcolva kimenti magát’. A konkréttól az elvont felé haladó jelentésváltozással keletkeztek az olyan jelentések, mint például kivágja magát: ’valamilyen jó tulajdonsága, rugalmassága vagy hirtelen jött jó ötlete segítségével sikeresen kikerül valamilyen kényelmetlen helyzetből’ (SzT.).

Ekkoriak a cselekvés megkezdésére vagy a hirtelenül beálló felismerésre utaló szókapcsolatok: 1619-től: eszébe/észre/eszére veszi magát ’felfog, tudatosul benne’; 1757: kapja magát ’gyors elhatározással tenni kezd valamit’ (SzT.).

3. Gyakran szerepelt a maga visszaható névmás birtokos szerkezetben is: ’saját, tulajdon’ jelentésben a hozzá kapcsolódó birtokszó értelmét teszi pontosabbá azzal, hogy megnevezi, kinek, minek a birtokáról van szó. 1710 k.: „(A hold) a maga világosságát amaz nagyobbtól … a naptól veszi” (SzT.). Személyes névmással és a saját névmással nyomatékosítva is előfordult: 1658: „az Eöczem reszet az en magam sajat keresmenjembűl tőttem enyem(m)e” (SzT.). Birtokos jelzőként mind az egyeztetett magam házam, mind az anélküli magam háza típusú szerkezetben előfordult: 1759: a’ magok vallások (Hermányi: Demokritus: 194); l. fent 1658 is. A tendencia az inkongruens szerkezet (magad háza, magunk háza) terjedése felé mutat.

Egyes birtokos szerkezetek idővel frazeológiai kapcsolatokká váltak: 1659: (a) maga nyakába fordítja ’saját fejére zúdítja’; 1704: (a) maga szárnyai alatt megtartja ’gondviselése alatt őrzi’, 1752: maguk fejében nem nézik meg a gerendát, más szemében piszkálják a szálkát (SzT.).

A (a) maga(m) háza(m) típusú birtokos szerkezetek megszerkesztésében az egyeztetés mellett a névelő használata, illetőleg nem használata is fontos szerepet játszik. Az adatokból négy szerkezettípus 16-18. (illetőleg 19.) századi élete kísérhető végig: (1) nem egyeztető névelő nélküli: magam háza; (2) nem egyeztetett névelős: a magam háza; (3) egyeztető névelőtlen: magam házam; (4) egyeztető névelős: a magam házam. A változás iránya: nem egyeztetett nem egyeztetett és egyeztetett (ingadozás) újra a nem egyeztetett szerkezet, illetőleg névelőtlen névelős szerkezet. A névelő használatának, a birtokos szerkezetbe való behatolásának háttere: a maga névmás a beszédbeli előzményből már ismert, tehát határozott fogalomra utal vissza, azonosítva azt a birtokos jelző nyelvtani személyével. Ennek ellenére a 16–18. század közötti időszakban a névelő használatában nagymértékű ingadozás mutatkozik.

4. A visszaható névmások az idő haladtával egyre gyakrabban álltak önállóan, a mondat alanyaként, nyomatékos személyes névmási szerepben: 1656/57: „Magad uralkodol, magad vagy király” (Zrínyi I, 601).

Nyomatékos ’én, te, ő stb. személyesen’ jelentésben, raggal ellátva más mondatrész is lehetett: 1732: „Edes Felesegem. Ket rendbeli Leveledet vettem en magadot várlak vala job szivel” (SzT.).

A jó előtaggal bővült maga(m) is nyomatékos személyes névmásként használatos: ’maga, nem más’: 1632: io maga (SzT.)

5. A maga visszaható névmásból lett a középmagyar korban a magázás során használt maga (maguk) személyes névmás, amely 3. személyű, illetőleg 3. személyre vonatkozó határozott ragozású állítmánnyal áll: 1638: „maga tutta rege(n) ked [’kegyed, kend’] amaz ineket estue danm dano(m) reggel bano(m) báno(m)” (SzT.); 1698: „egy napra magát el bocsatom Kis Karacson utan valo Vasarnapjan” (SzT.).

6. A visszaható névmás – a reflexivitást kifejező funkciójában – határozószói személyes névmással a középmagyar korban is váltakozhatott: magához vesz valamit ~ hozzá vesz valamit. A korszak folyamán előrehaladva ritkult ez a váltakozás: a visszaható névmás használata vált normatívvá. Gyarmathi például meg is fogalmazza nyelvtanában, hogy az én hoztam magammal szerkezet a helyes, az én hoztam velem pedig rossz (1794: 127).

1.4. A kölcsönös névmás

E korban már szilárd összetételként élt. Elsősorban élőlényekre, személyekre vonatkozott. Gyarmathi tanácsa ez volt: „A’ gyermekek irtak, mert egymát meg-tépték” (97); az élettelen dolgora utalás helyes módja szerinte: „Az üvegek özve törtek, mert egyik a’ másikat le-verte” (uo.). A valóságos nyelvhasználatban azonban mindkét esetben előfordult, ahogy ma is: személyekre vonatkozva: 1570: „Latta hogy oda jart hozza egy massal Bezelletek es penztis attak egy Masnak, De eo Nem thwgya Michoda keozeskedesek volt egymással” (SzT.); élettelen dolgokra vonatkozva: 1594: „Vagjon ismet egi masra rakva jskatula No. 3” (SzT.).

A között névutóval ’egyik a másikkal’ jelentésű volt: 1571: „chiak legenek eo k. Igenessek egjmas keozet” (SzT.).

2. A főnévi, melléknévi és számnévi névmások

2.1. A mutató névmások

1. Az egyszerű mutató névmások körébe kevés új elem lépett be: képzéssel jött létre az ’olyanféle, ilyenféle’ jelentésű olyas: 1630: „Semmi ollyast nem tanulnak, a mivel vénségekben tudnák magokat táplálni” (TESz.); becsmérlő jelentésben is: ’afféle, affajta’: 1757: „Vonyát nem láttam Senkivel is hogj paráználkodott volna … valamely ollyas személlyel Soha nem láttam” (SzT.). – Az ilyes első adata újmagyar kori.

A gyakoribb az, ez mellett a puszta vokálisból álló a, e mutató névmás is tovább élt: 1718: „mert a [= az] csak nem bizonyos, hogy”, „a valo nehéz zagon nélkül el lenni” (Mikes: TörLev. 13. levél), „e [= ez] csak komedia” (14. levél).

Az azt, ezt mellett az elemismétléses aztat, eztet is használatos volt.

Az ez(en) ~ eme(z) diákot, az(on) ~ ama(z) időben szerkezet névmási kijelölő jelzője egyeztetett alakban is megjelent: 1656/57: „Verd meg … ezt a diákot” (Zrínyi I, 600); 1690: „azok az eszközök, melyekkel Isten élt” (Pápai Páriz: PaxCorp.: 755); abban az időben (uo. 756).

2. Összetettek nagyobb számban keletkeztek. A nyomatékosító am-/em- ~ im-, ez- előtaggal jött létre például: amoly, amolyan; emily, emilyen ~ imily, imilyen, ezilyen (MA., PPB.). Az előtag szerepe a nyomósítás, a figyelemfelhívás, a szembeállítás, a becsmérlő stílusérték kifejezése is lehet, például: 1598: „walamy hitwa(n) sohonnay imillie(n) amúllia(n) zolgakat tart az harminczadon”; szitkozódó kifejezésben: 1762: „…Huntzfutnak [’semmirekellőnek, alávalónak’] imillyen amollyan Teremtettenek szidta es fenyegedte volna” (SzT.).

Gyakoribbá vált az amaz, emez, ama, eme is (MA., PPB.); az emez-amaz összetétel is létrejött: 1628: „imilyen amolyan dolgoc történtenec, emezt amazt végezték, imigy amúgy voltac az emberec” (TESz. em- a.).

Bővült az ugyan- előtagú azonosító és a mind- előtagú összefoglaló szerepű mutató névmások rendszere, és növekedett elemeik előfordulási gyakorisága: ugyanily, ugyanoly, ugyanolyan; mindazon, mindannyi. Keletkezőben volt a szintolyan.

Gyarapodott a -féle, -nemű utótagú összetett mutató névmások köre: 1588: „olyfele betegseg” (NySz.). Megjelentek a -forma, -szerű, -kora ( korú ’idejű’) képzőszerű utótagú összetételek: 1651: „vagyon Ismet más ollyan forma kűs arany láncz” (SzT.); 1758: „egy olyanszerű szolga mint én” (SzT.); 1577 k: akkora (TESz.).

2.2. A kérdő névmások

Visszaszorulóban volt a ’milyen’ jelentésű mely; új kérdő névmások léptek a helyébe: a mily és a milyen, az ily : ilyen szópár analógiás hatására.

Az ómagyar kori összetett micsodá-ból -s képzővel jött létre a középmagyar korban a micsodás ’milyen’, ’miféle’, ’milyen nagy stb.’ kérdő névmás: 1601: „michyodas arany” (SzT.).

16. századi a sorszámnévképzővel keletkezett hányadik első előfordulása is (1585: TESz.).

Új elem az összetett mekkora is: a mi kérdő névmás më- tőváltozatából alakult az eredetileg ’korú, idejű’ jelentésű -kora képzőszerű utótaggal: 1545: „akara lathn az lobogoth, mikorw [mikorú] lenne” (TESz.). A mekkora alak szóbelseji hosszú -kk-ja az eredetibb rövid -k-ból az akkora, ekkora (< az + kora, ez + kora) hatására fejlődött. (Képzett, illetőleg továbbképzett származéka is középmagyar kori: 1748: mekkoraság ’nagyság’, 1744: mekkoraságú ’nagyságú’: SzT.)

Kérdő névmási tőhöz a -féle, -forma utótag is hozzájárulhatott: miféle, micsodaféle, mennyiféle, micsodásforma: 1604: „miczioda fele örökseg”, 1675: „mitsodás forma levelet” (SzT.)

2.3. A vonatkozó névmások

1. A vonatkozó névmások a-, az- előtag nélküli (ki, mi, mely, minemű, mennyi stb.) és a-, az- előtaggal keletkezett összetett alakjai (azki > akki > a’ ki ~ aki stb.) a középmagyar korban is egymás mellett éltek. Az alakváltozatok küzdelmének eredményeképpen a korszak folyamán nőtt az összetettek előfordulási aránya.

Az aki, amely, ami stb. névmások az ki, az mely, az mi stb. írása mögött valószínűleg még a hasonulás előtti, az írásképnek megfelelő kiejtés állhatott, az akki-féle írás pedig a hasonult, hosszú mássalhangzós kiejtést tükrözhette. Ilyen kiejtés az a’ ki-féle íráskép mögött is meghúzódhatott. (Az akki ~ aki kiejtés kettőssége – más-más nyelvterülethez kötődően – a 19. században is folytatódott.)

2. Az (a)ki, (a)mely, (a)mi használati szabálya csak lassan formálódott, funkciómegoszlásuk sokáig elhúzódott. A nyelvtanírók (így például Geleji Katona) már viszonylag korán állást foglaltak amellett, hogy az (a)ki személyre, az (a)mely nem személyre vonatkozik: 1645: „az ember, a’ ki - A’ fld, a’ melly” (CorpGr. 313). A nyelvhasználatban azonban az (a)ki névmást is vonatkoztatták nem személyre, például állatra ’amely, amelyik’ jelentésben: 1712 k.: Disznót, az ki (SzT.); illetőleg egész mondatra, ’ami’ jelentésben: 1641: „Kadar Anna Jőve eleónkben jelentven hogi az ura … őtet ok nelkül el hatta, az kinek maid harom eztendeie lezen” (SzT.).

3. A vonatkozó névmások lexikális gyarapodása a kérdő névmások keletkezésének függvénye: amikor például a középmagyar korban létrejött a milyen, mekkora kérdő névmás, attól kezdve a milyen ~ a(z)milyen, mekkora ~ amekkora vonatkozó névmás is használatossá vált. Ekkor került be az irodalom nyelvébe az aminő is. A vala- előtagú vonatkozó névmások viszont a korszak előrehaladtával ritkultak.

2.4. A határozatlan névmások

1. Főleg az összetettek csoportja gyarapodott. A vala- előtagúak közül új például a valamily, valamilyen, valamekkora. Ekkor terjedtek el a né- előtagú határozatlan névmásoknak az újabb, nyomatékosító szerepű előtaggal, az egy ’egyik’ határozatlan névmással bővült párjai: egynémi, egynéki ’némely ember’, egynémely, egynémelyik. A határozatlan névmási egy a más határozatlan névmással is alkotott összetételt: főnévi névmásként ’egy s más, ez-az’: 1574: „Eotet hittak volt egimast [’ezt-azt’] fely Irny” (SzT.); melléknévi névmásként, jelzői használatban: 1587: „Borra egetet borra ez fele egi mas [’ilyen-olyan’] aproliekra naponkent kellet keoltenem” (SzT.). Középmagyar korinak látszik az egyik-másik ’némelyik’ is.

Ekkoriban keletkezett a ’valami’, ’valamiféle’ jelentésű holmi határozatlan névmás is (a hol határozószó és a mi ’valami’ névmás összetétele). A határozatlanságot erősítve az egy-más-sal egy szerkezetben is előfordul: 1673: „Fejer varra szállitottanak Fogarasbul elest [= élést ’élelmiszert’], és holmi eggyet másokat ez szerint” (SzT.).

Megjelentek a más határozatlan névmással mint előtaggal alakult összetételek: másféle, másforma.

A középmagyar kor vége felé keletkezhetett az oly mutató névmásból és az -ik kiemelőjelből az olyik ’némelyik’ egyszerű és az olyik-olyik összetett határozatlan névmás (főnévi és melléknévi használatban is): 1792: „Ollyik ollyik bé-dugá fleit … Ollyikok pedig … rángaták” (NySz.).

2. Az ómagyar kori semmit egyebet, egyébnél senkinél, valamit egyebet típusú azonosító értelmezős szerkezetek a középmagyar korra visszaszorultak, jórészt megszűntek, illetőleg minőségjelzős szintagmává értékelődtek át: semmi egyebet, senki egyébnél, valami egyebet, következésképp megszűnt a szerkezetben az alaki egyeztetés.

2.5. Az általános névmások

Új csoportjuk a megengedő értelmű bár- előtagúaké: bárki, bármi, bármely, bármennyi. Mondattani tapadással való létrejöttük a 19. században is folytatódott.

A mind-, minden-, akár- előtagúak közé új elemek léptek: minde, mindez, mindezen, mindaz, mindazon, mindannyi, akármicsodás. Ekkor született a mindenki, mely lassacskán visszaszorította a mindenek-et. (A së- előtagúak közül a sëhény, sëmennyi, sëmekkora első adata 19. századi.)

A mindegyik ’minden egyes’ a már meglevő mindenik mellé lépett. Az utóbbi a -féle képzőszerű utótaggal is összekapcsolódott: mindenikféle (1663: SzT.).

’Mindenki, bárki’ jelentésben a ki-ki is általános névmássá vált: 1581: „kiki az honnat oda Jwt haza menne” (SzT.; MA., PPB.). Emberen kívül, bár ritkábban, tárgyra is vonatkozhatott: 1710 k.: „Nagy tabellákat csináltattam … könnyű volt osztán a panaszlott dolgot kit-kit a maga classisába írni” (SzT.).

A vala- előtagúak az általános névmási szerepből elkezdtek visszaszorulni, ugyanakkor a középmagyar korban sem mindig egyértelmű, hogy az adott mondatban általános vagy vonatkozó névmási szerepet töltenek-e be: 1585: „valami [’bármi’ vagy ’ami’] jószágom vagyon, … holtom után az én magzatomat illeti” (Balassi 278). Ekkor keletkezett a ’senki’ jelentésű névalaki (MA., PPB.), de nem volt hosszú életű.

Feladatok

1. Vizsgálja meg a magázásban használt maga személyes névmás használatát középmagyar kori levelekben! Milyen szociolingvisztikai körülmények befolyásolják, illetőleg határozzák meg e névmás alkalmazását?

2. Nézzen utána a magába száll ’jobb belátásra tér’, magába roskad ’az elkövetett hibáit, botlásait megbánja, s elhatározza, hogy jobb útra tér’, magán kívül van, magánál van kifejezések keletkezésének, és derítse fel a jelentésváltozási folyamatot!

3. Kimutatható-e valamilyen használati megoszlás az ezt, azt, illetőleg a tárgyrag ismétlődésével keletkezett eztet, aztat névmási forma között?

4. Mutatkozik-e valamilyen stilisztikai vagy egyéb különbség az ily, oly, illetőleg az ilyen, olyan melléknévi mutató névmás használatában?

5. Gyűjtött példatár alapján próbálja megállapítani, milyen szabályok formálódnak a középmagyar kori, alakuló köznyelvi normában az amely (mely) és az ami (mi), valamint az aki (ki) vonatkozó névmás használatában. Milyen ragozású a mellékmondat igéje? (Például: amit akar vagy amit akarja.)

6. A vala- előtagú névmások vonatkozó, határozatlan és általános névmási szerepben is éltek, illetőleg továbbéltek a középmagyar korban. Kimutatható-e valamelyik funkció erősödése, illetőleg gyengülése?

7. „Nem szükség, hogy titeket senki tanítson” (Pázmány). Vizsgálja meg ehhez hasonló tagadó mondatokban az általános, illetőleg a határozatlan névmás (valaki) használatát! Az időben előrehaladva milyen változási tendencia mutatható ki?

TOVÁBBVEZETŐ IRODALOM

Antal László 1976. Gondolatok a magyar névmásokról. MNy.72: 90–4.

Balázs János 1973. Funkcionswerte der Pronominalität. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Balázs János 1983. Az areális nyelvészeti kutatások története, módszerei és főbb eredményei. In: Balázs János (szerk.): Areális nyelvészeti tanulmányok. Tankönyvkiadó, Budapest, 7–112.

Bárczi Géza 1963. A magyar nyelv életrajza. Gondolat Kiadó, Budapest, 18, 260–2.

Bereczki Gábor 1996. A magyar nyelv finnugor alapjai. Universitas Könyvkiadó, Budapest, 46–7.

Berrár Jolán 1967. A névmások. In: Bárczi Géza–Benkő Loránd–Berrár Jolán: A magyar nyelv története. Tankönyviadó, Budapest, 207–11.

Calepinus latin–magyar szótára 1585-ből. Sajtó alá rendezte: Melich János, Budapest, 1912.

CorpGr. = Corpvs Grammaticorvm 1866. Szerk.: Toldy Ferenc. Pest.

DebrGr. = Magyar Grammatika, mellyet készített Debreczenben egy Magyar Társaság. Bécs.

Deme László–Grétsy László–Wacha Imre 1987. Nyelvi illemtan. Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 59–66.

Elekfi László 1980. A névmási elemek visszautaló (anaforikus) használata. NytudÉrt. 104. sz. Akadémiai Kiadó, Budapest, 299–305.

Ferenczi Rita 1991. A maga visszaható névmás történetéből. NyIrK. 35: 75–86.

Ferenczi Rita 1993. A maga névmás a birtokos szerkezetben. NyIrK. 37: 141–51.

Glück, Helmut (Hrsg.) 1993. Metzler Lexikon Sprache. Verlag J. B. Metzler, Stuttgart–Weimar.

Gyarmathi Sámuel 1794. Okoskodva tanito magyar nyelvmester. Kolozsvár.

Hadrovics László 1992. Történeti magyar jelentéstan. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Hegedűs Attila–Papp Lajos 1991. Középkori leveleink (1541-ig). Tankönyvkiadó, Budapest. (Régi magyar levéltár 1.)

Kertész Manó 1911. Maga. MNy. 7: 5–10.

Keszler Borbála (főszerk.) 1998. Magyar grammatika (kézirat). Budapest.

Kiss Ignácz 1879. Pázmány nyelve. NyK. 15: 177–247.

É. Kiss Katalin 1998. A névmások értelmezése. In: Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó, Budapest, 169–84.

Klemm Antal 1928–1942. Magyar történeti mondattan. Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda R.-T. Pécs.

Kocsány Piroska 1995. Műhelytanulmány az ő névmásról. Nyr. 119: 285–93.

Kugler Nóra–Laczkó Krisztina 1998. A névmások. In: Keszler Borbála (főszerk.): Magyar grammatika (kézirat). Budapest.

Laczkó Krisztina 1991. Gondolatok személyjeles számneveinkről és névmásainkról. In: Hajdú Mihály–Kiss Jenő (szerk.): Emlékkönyv Benkő Loránd hetvenedik születésnapjára. ELTE, Budapest, 399–403.

D. Mátai Mária 1984. Pronominaladverbien. In: Annales, SectLingu. 15: 149–57.

D. Mátai Mária 1987. A névmási határozószók. Nyr. 111: 109–14.

Pápai Páriz Ferenc 1747. Pax Corporis. Kolozsvár.

Pápai Páriz Ferenc 1767. Dictionarium Latino-Hungaricum et Hungarica-Latino-Germanicum. (Bod Péter által bővített kiadása: PPB. Fakszimile, Universitas Könyvkiadó, Budapest, 1995.)

Pete István 1981. A névmások osztályozása. MNy. 77: 330–5.

Péter Mihály 1990. Névmások érzelmi-értékelő jelentése. In: Havas Ferenc–Horváth Katalin–Ladányi Mária (szerk.): Emlékkönyv Zsilka János professzor hatvanadik születésnapjára. ELTE, Budapest, 193–8.

Pléh Csaba–Radics Katalin 1976. „Hiányos mondat”, pronominalizáció és szöveg. ÁNyT. 11: 261–77.

Pusztai Ferenc 1967. Tegezés és magázás a XVIII. század első felében. MNy. 63: 297–307.

Rédei Károly 1963. Az én személyes névmás eredetéhez. NyK. 166–9.

Simonyi Zsigmond 1888–1892. A magyar határozók 1–2. Budapest.

Sipos Pál 1991. A névmások. In: Benkő Loránd (főszerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana. I, Akadémiai Kiadó, Budapest, 353–400.

Szabó T. Attila 1967. Az aki vonatkozó névmás erdélyi régiségbeli életéhez. NyIrK. 11: 201–12.

Szabó T. Attila 1975–1997. Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár I–IX. (Op-ig). Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, Budapest, Akadémai Kiadó.

Szathmári István 1968. Régi nyelvtanaink és egységesülő irodalmi nyelvünk. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Szathmári István 1980. Irodalmi nyelvünk a Rákóczi-korban. In: Benda Kálmán (szerk.): Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Budapest.

Szathmári István 1991. Mikes és irodalmi nyelvünk. MNy. 87: 198–306.

Szenci Molnár Albert 1604. Dictionarivm Latinovngaricvm. Nürnberg. (Fakszimile: MTA Irodalomtudományi Intézete 1990.)

Tálos Endre 1980. A magyar inkluzív személynévmásai. MNy. 76: 70–72.

Temesi Mihály 1967. A személyes névmás kiegészült alakjairól. NytudÉrt. 58. sz. 319–23.

Tömlő Gyula 1884. Bennünket, benneteket. Budenz-Album. Akadémiai Könyvkereskedés, Budapest. 149–56.

G. Varga Györgyi 1992. A névmások. In: Benkő Loránd (főszerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana. II/1, Akadémiai Kiadó, Budapest, 455–569.

EWUng., NySz., TESz., UEW.

D. Mátai Mária

D. Mátai, Mária: The history of pronouns up to the end of the Middle Hungarian period. This paper is the preliminary version of a section of a new textbook of Hungarian historical linguistics being prepared at the Department of Hungarian Historical Linguistics, Sociolinguistics, and Dialectology of Eötvös Loránd University, Budapest. The section on pronouns presented here is part of a chapter discussing the overall history of parts of speech.

Following a few brief introductory remarks, the pronominal inventories of Ancient Hungarian, Old Hungarian, and Middle Hungarian, as well as the changes this part of speech underwent during those periods, are investigated up to 1772. (The Modern Hungarian period and the summary of the history of pronouns, two subsections that will be included in the textbook, are omitted here for lack of space.) Language is fundamentally characterised by permanence or continuity; yet in this paper the author is more concerned with modifications and changes, primarily ones that are relevant with respect to the system of pronouns, and with their interrelations and system building effects.

* Az ELTE Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelvtörténeti, Szociolingvisztikai, Dialektológiai Tanszékén készülő új magyar nyelvtörténeti tankönyv egy (nem végleges változatú) fejezete. A fejezetnek az újmagyar korra vonatkozó része és az összefoglalása most – terjedelmi okok miatt – hiányzik.