A magyar nyelvészeti szövegkutatás irányai, tárgykörei*

1. A szövegkutatás szélesebb körű kibontakozása a magyar nyelvészetben a hetvenes évek második felére tehető. Ezt a folyamatot több tényező befolyásolta. Ha a szöveg irányába tett lépés ösztönzőit a nyelvészeten belül (és nem más szaktudomány külső hatásában) keressük, elsőként kell említeni a mondattani kutatásban felmerülő kérdéseket, pontosabban azokat a törekvéseket, amelyek egyfelől a nyelvhasználat természetes egységeinek tekintett nyilatkozatokból kiindulva és azok közegében kíséreltek magyarázatot találni a szerkezetileg oly variábilis mondatalakulatok közös ismérveire és szerkezeti tagoltságára (Berrár 1963; Deme 1971); másfelől azokat, amelyek a generatív grammatikában megoldatlan mellérendelés leírását a mondatsorként értelmezett szöveg segítségével próbálták megoldani (Kiefer 1975, 1976). A további, ám módszertani tekintetben döntő fordulatot hozó ösztönzés a nyelvészeti pragmatika szemléletalakító hatása, amely a hetvenes évek legvégén már egyértelműen érzékelhető a magyar szövegnyelvészetben is, de a kutatási tematikában is megmutatkozó áttörésre csak a nyolcvanas években került sor (Kocsány 1986). Végezetül nem hagyható figyelmen kívül a szövegkutatás külföldi eredményeinek megismerése sem, bár e vonatkozásban a recepció intenzitása és szervezettsége elmaradt a nyelvelméleti irányzatokétól, aminek következtében a kutatás folyamataira, logikájára vonatkozó hazai ismeretek a nyolcvanas évekig meglehetősen hézagosak voltak (az első rendszerező tudománytörténeti áttekintés: Kocsány 1989). Az említett tényezők, ha szaktudományi szempontból azonosnak tekinthetők is, a szövegjelenség más-más aspektusát állították előtérbe, így a szövegkutatásnak különböző szemléleti irányai alakultak ki a hazai nyelvészetben is.

Dolgozatom alábbi részében ezeket kívánom áttekinteni. Mivel a rendelkezésemre álló keret nem teszi lehetővé a két évtizedes kutatás eredményeinek részletes ismertetését, elsősorban a megközelítésmódok főbb típusainak bemutatására szorítkozom.

2. Mindenekelőtt azonban meg kell kísérelni azoknak a szempontoknak a kijelölését, amelyek alapján a szövegkutatás irányai elkülöníthetők egymástól. Az egyes szakmunkák tárgyértelmezése, célkitűzése, elméleti alapállása, vizsgálati módszerei és a megjelölt tudományközi kapcsolatok alapján ezek a szempontok az alábbiak szerint adhatók meg: a) a szöveg mibenlétére vonatkozó felfogás (konstrukcionális vagy funkcionális szemlélet); b) az adott kutatás tárgyát képező szövegfajta (esztétikai, illetőleg nem esztétikai célú szöveg); c) a szövegjelenség vizsgált aspektusa (szerveződése, funkciója, típusa); d) a vizsgálatban alkalmazott módszer (az összetevők felől közelítő, illetve a szövegegészből kiinduló eljárás); e) az adott szövegkutatás szaktudományos vagy átfogó, valamennyi szövegtudományra kiterjedő tárgyértelmezése; f) a nyelvészeti szövegkutatás szerepkörének értelmezése (tárgytudományi, segéd-, illetve társtudományi besorolása). A fenti (egymást részben átfedő és értelmező) szempontok alapján megítélésem szerint nemcsak az egyes nyelvészeti szövegvizsgálati módok jellege határozható meg, de elkülöníthető egymástól a nyelvészeti és a nem nyelvészeti célú szövegkutatás is. Az elmúlt években nálunk is érezhető azoknak a külföldi áramlatoknak a hatása, amelyek távolodóban vannak az eredeti nyelvészeti kiindulástól.

A tudományág három évtizedes történetét áttekintő de Beaugrande (1994: 4574–75) a folyamat irányáról a következőket írja: A hatvanas évek elején meginduló nyelvészeti szempontú szövegkutatás mindinkább szembesült azzal a ténnyel, hogy a szöveget elsősorban nem terjedelme különbözteti meg a mondattól, ennélfogva nem formai összetevői, hanem kommunikációs minősége alapján határozható meg, s mint ilyen, szorosan kapcsolódik a társadalmi cselekvésformákhoz és az ember megismerőképességéhez. A pragmatikai meghatározottság felismerésével párhuzamosan fokozódott az eltávolodás a kizárólagos nyelvészeti megközelítési módoktól; ezt a folyamatot a szerző hat reprezentatív felfogás alapján mutatja be. Szemléjében a folyamatskála utolsó két fokát a kutatás módszerére vonatkozó alábbi felfogások képviselik: a) a kiterjesztett nyelvi keretek között folyó szövegkutatás, amelybe beleértendők a retorikából, stilisztikából, irodalomtudományból kölcsönzött módszerek; ezek hatására a szövegvizsgálat súlypontja a nyelvészettől eltolódik más területek felé; b) a nyelvészetből kilépő és a szemiotika, az etnometodológia, a kommunikációelmélet valamint a megismeréstudomány keretei között folyó szövegkutatás. A folyamatot a szerző szerint a tudományág „hagyományos” nyelvészeti felfogásától annak „radikális” értelmezéséig jutó fokozatok jellemzik. Ugyanakkor megjegyzi azt is, hogy napjainkban különböző irányzatok egymás mellett élnek.

A pragmatikai nyitás hasonló folyamatairól számol be elsősorban német források alapján Kocsány Piroska 1989-es áttekintése, de ott kizárólag szövegnyelvészeti irányokról esik szó.

A magyar nyelvészeti szövegkutatás alakulástörténete az ismertetett tendenciával nagyjából párhuzamosnak mondható. Nálunk a kilencvenes évek elején jelent meg az a külföldi kutatóbázissal is rendelkező extenzív irányzat (Petőfi S. János szemiotikai szövegtana), amely a szöveget (kitüntetetten a multimediális szövegeket) a nyelvészet mellett több szaktudomány (de elsődlegesen mégis az irodalomszemiotika) közegében, moduláris módszerrel vizsgálja. Ez érzékelhetően arra ösztönözi a szövegnyelvészet kutatóit, hogy ismételten értelmezzék saját szaktudományuk lehetőségeit a szöveg kutatásában és a nyelvészeti pragmatika keretei között (vö. Fábricz 1992: 51–2; Kocsány 1996: 158–62).

3. A továbbiakban két metszetben próbálok vázlatos képet adni a magyar szövegkutatás két évtizedéről: a) megkísérlem elhatárolni a szövegkutatás céljait szűkebben és tágabban értelmező irányzatokat a fönt megfogalmazott szempontok szerint; b) megkísérlem típusokba rendezni a szűkebben értelmezett szövegnyelvészeti kutatások legfontosabb témáit, illetve futó áttekintést adni az eredményeket prezentáló forrásokról: a gyűjteményes kötetekről és néhány karakteres összefoglaló munkáról.

1. Irányzatok és tudományközi kapcsolatok

A szövegkutatás hagyományos toposzai közé tartozik a tudományág elnevezés-változatainak ismertetése, ami nézőponttól függően (a ’szöveg’ mindmáig nyitott fogalma mellett vö. Knobloch 1990: 68 és kk.) hol a tudományág kiforratlanságának bizonyítására szolgál, hol a szövegjelenség vizsgálatának bonyolultságára, többféle lehetőségére utal. Mindkét megközelítés azon az előfeltevésen nyugszik, hogy a kutatási tárgy értelmezése, a vizsgálati mód és a diszciplína megnevezése összefügg egymással. Ezt igazolja a történeti nézőpont is: az elnevezésváltozatok (tudatos fogalomhasználat esetén) követik a jelenség természetére vonatkozó felismeréseket. A fentiekből kiindulva indokoltnak látszik az a föltételezés, hogy a szövegkutatás hazai megnevezésére vonatkozó reflexiók támpontot nyújtanak az irányok elkülönítésére. (Itt azonban utalnunk kell arra, hogy a szövegre vonatkozó megnevezések nem függetleníthetők az adott tudományos hagyománytól és annak ismeretelméleti előfeltevéseitől sem.)

Adatul szolgálnak továbbá a tudományközi kapcsolat(ok)ra való hivatkozások is. Ma már nyilvánvaló: a szöveg adekvát vizsgálata (bármely szövegtudomány esetében) csak interdiszciplináris keretek között lehetséges. Ám a szemléletet és a módszert döntően befolyásolja a diszciplináris viszonyulások hálózata és ennek hierachiája.

1. Az első szövegnyelvészeti munkákban nem találunk utalást a lehetséges új nyelvészeti ág elnevezésére. A hatvanas években még a „beszédmű” megnevezést használták a kutatók a „szöveg” fogalma helyett (Deme 1966, 1971; Békési 1976), amely egyszerre volt a bühleri Sprachwerk és a harrisi discourse magyar változata. Később Deme (1971: 380, 388) a beszéd szerkezeti szintjeit vizsgáló nyelvészeti ágak elkülönítésére javasolja a szintagmatika, szentenciológia, textológia (szövegtan) elnevezést, de az idegen eredetű fogalmak nem váltak közkeletűvé. A minket érdeklő textológia elsősorban azért nem, mert egy speciális feladatkörű és igen régi szövegtudományt jelöl: a szövegkritikát, amit a tudományrendszertani többértelműség kockázata nélkül nem lehetett alkalmazni. Erre utalt is Balázs János (1979: 9), amikor mérlegelve a külföldi szakirodalom műszókínálatát (szövegelmélet, szövegnyelvészet, szövegtudomány) és ezt a megnevezést is, a szövegtan terminus mellett érvelt. Indoka az volt, hogy ez illeszkedik be a magyar nyelvészet fogalomhasználati hagyományába: a -tan utótagú sorozatba, „mintegy záró láncszem”-ként. Ez utóbbi megjegyzést később úgy értelmezték, hogy a szöveg „a nyelvi egységek hierarchiájának a csúcsa” (Nagy 1981: 16), vagyis rendszerszintű nyelvi egység (Gaál 1983: 108). Balázs veszélyesnek tartja a fogalmi „tarkaságot”, és figyelmeztet: „…ha meg nem szüntetjük, hovatovább zavart okozhat”. Az általa javasolt terminus valóban alkalmasnak bizonyult a nyelvészeti szempontú szövegvizsgálat lefedésére úgy, hogy nem kellett leszűkítő értelmezésétől tartani, vagyis bele lehetett érteni a szöveg nyelvi-formális aspektusai mellett funkcionális dimenzióit is. Hosszú ideig így használták a magyar szakirodalomban. Újabban azonban bevett használata elmozdult egy kiterjesztett (nem csupán nyelvészeti tartalmú) értelmezés felé (Petőfi 1997b: 7, 9; Szikszainé 1999: 18).

A hetvenes évek elején a külföldi (elsősorban a német) szakirodalomban bevezetett szöveggrammatika és szövegelmélet megnevezésváltozatok kritikai reflexiója Kiefer Ferenc (1976) nevéhez fűződik. A kritika iránya és a vita lényege az akkori hazai tudományos kontextusban nem volt teljesen világos, mivel hiányoztak az erre vonatkozó tudománytörténeti ismeretek. Csak a de Beaugrande–Dressler-féle (1981: 30–5) szövegnyelvészeti kézikönyv tudománytörténeti bevezetője utalt arra az 1970-ben indult, generatív inspirációjú konstanzi kutatási programra, amelynek keretében nyelvész és irodalomteoretikus kutatók (közöttük Petőfi S. János és van Dijk) – mint ahogy az egyik részvevő (Petőfi 1995: 243) idézi a program célkitűzését – „a szöveggrammatika elméletének kidolgozására” vállalkoztak, ő maga e programot reprezentáló könyvében pedig „egy, a nyelvészeti kutatás akkori kontextusába beágyazott szövegelméleti és szöveggrammatikai koncepció” fölvázolására (i. m. 244). De Beaugrande–Dressler (i. m. 30) szerint a kísérlet, amelynek tárgya egy rövid Brecht-szöveg absztrakt grammatikájának generálása és lexikonának megformálása volt, nem hozta meg a várt eredményt. Ez volt az a pillanat Knobloch (1990: 77) szerint, amikor a nyelvészet és az irodalomtudomány egy rövid időre közel került egymáshoz, és közösen fáradoztak egy nyelvészeti és egy irodalomtudományi szövegfogalom kimunkálásán. Ahogy a nálunk még mindig hézagos tudománytörténeti adatokból kivehető (bár van Dijk és Petőfi ekkori munkáinak irodalomelméleti jelentőségét már méltatta Bókay 1979), a generatív szemantikai viták időszakában a nyelvészet a szöveg irányába tett lépéssel nyitott kérdéseinek megoldását kereste, az objektivitás illúziójában élő strukturalista irodalomtudomány pedig a módszertani egzaktság lehetőségét (vö. van Dijk 1972: 462 és kk.). Ez volt tehát az a tudományos program, amelynek célkitűzését a diszciplínát megnevező terminusok reflexiójával Kiefer (1976: 197–200) bírálta, mondván: a szóban forgó szövegelmélet nem rendelkezik olyan egzakt modellel, amely magyarázatot adhatna a szöveg és az őt alkotó mondatok, valamint ezek egymás közti viszonyára, vagyis a szöveg grammatikájára. Hasonlóan érvel egy későbbi dolgozatában, ahol a nyelvészeti szövegkutatás megnevezésére a nemzetközi gyakorlatban szokásos szövegnyelvészet műszót javasolja, ami ha nem is pontos, nem érthető félre (1979: 218). Föltehetően a bírálatokra reflektálva írja pályaképében Petőfi (1997a: 213), hogy a szövegkutatás kezdetén a „használat előnyeire és/vagy hátrányaira való alaposabb reflexiók nélkül” használták a szöveggrammatika, -nyelvészet és -elmélet fogalmakat. Egy másik tanulmányában (Petőfi 1997b: 7), amelyben a diszciplína új elnevezésére tett javaslatot, a korai megnevezések motívumait említi: a szövegnyelvészet a nyelvészeti indíttatást kívánta hangsúlyozni; a szöveggrammatika a grammatika szakszó „mind jobban elburjánzó” használatának a következménye; a szövegelmélet a kutatás teoretikus jellegét emelte ki. Ugyanitt kritikusan megjegyzi: az elmélet „teljesíthetetlenül ambiciózus” igény volt, a nyelvészet és a grammatika pedig túl tág, illetve túl szűk fogalom egy elméleti keret számára.

Az ő nevéhez fűződő új, átfogó szövegtudomány neve: szemiotikai textológia, amely a verbális és nem verbális (zenei, illusztrációs stb.) szövegek felépítését kívánja leírni ugyanazon elmélet keretében úgy, hogy figyelembe veszi mind a formális, mind a szemantikai, mind a pragmatikai aspektusaikat (Petőfi–Vass 1992: 178). Nyelvi szövegekre vonatkoztatva az elmélet két résztudományt foglal magában: a szöveg nyelvi vonatkozásaival foglalkozó szövegnyelvészetet és a világra vonatkozó ismeretekkel operáló szövegtant (textológiát); a két fogalom „egymástól különböző tudományágakat jelöl” (Petőfi 1997b: 7, 9, 19). Ugyanakkor a legújabb leíró szövegtan „a textológia és a szövegtan elnevezéseket – a szokásnak megfelelően – szinonimaként használja” (Szikszainé 1999: 18). A szerző itt nyilván az adott irányzathoz tartozó kutatók fogalomhasználati szokására utal. Nem tudható ugyanakkor, hogy a szövegtan terminus itt melyik logikai szintre helyezhető: részrendszere-e a textológiának, mint Petőfi utóbbi tanulmányában láttuk, vagy azonos vele. A textológiát „a szövegtanulmányozás általános elméleteként” értelmezi, megjegyezve, hogy a fogalom eredetileg a szövegkritikára vonatkozott, de „napjainkra a szövegtannal egyenértékű megnevezéssé vált” (i. m. 17–8). Ám ennek a feltételezésnek ellentmond a Helikon c. folyóiratnak a textológiával mint eredeti feladatkörű, többezer éves szaktudománnyal foglalkozó 1998/4-es tematikus száma és az ott közreadott legújabb nemzetközi bibliográfia (Kerényi szerk. 1998).

2. A szövegnyelvészet tudományrendszertani státusát és feladatkörét illetően tehát további problémát jelent a rész-, társ- vagy segédtudományi helyzete, amelyet a fenti javaslat egy átfogó szövegtudományon belül jelöl ki számára. És ezen a ponton válnak fontossá az interdiszciplináris kapcsolatok.

A szövegjelenség pragmatikai meghatározottságának felismerésével egyidejű az a belátás, hogy nyelvészeti kutatása (is) szükségszerűen interdiszciplináris jellegű. Itt az elméleti és a módszertani keretet első fokon a nyelvészeti pragmatika tudományai adják (vö. Kocsány 1989: 80 és kk.). Hogy más szövegtudományok módszere mikor használható fel a szövegnyelvészetben, az megítélésem szerint függ egyfelől a vizsgált szövegtípustól, másfelől a kölcsönzött módszer nyelvészeti adaptálhatóságától. S ez fordítva is igaz. Elvileg mindenfajta verbális szöveg nyelvisége a nyelvi működés nyomvonalán elérhető a nyelvészet számára, de az, hogy sajátos pragmatikája is elérhető volna egyszersmind (amely pedig minden szöveg meghatározó tényezője), az igen kérdéses. Ezt példázza egyebek mellett az irodalmi művek formanyelvének nyelvészeti (stiláris) leírása, amely a szövegek értelmezése és esztétikai megértése (vagyis az adott szöveg voltaképpeni funkciója) szempontjából úgyszólván irreleváns.

A szemiotikai textológia interdiszciplináris kapcsolatrendszere jóval kiterjedtebb, mint a szövegnyelvészeté. A Petőfi által több fázisban kidolgozott rendszer utolsó változatát (Petőfi 1997b: 10) ismertetem rövidítve. E szerint a nyelvi szövegre irányulás esetén a szemiotikai szövegtan tárgyát a köznapi, tudományos, jogi, vallási, ideológiai, irodalmi stb. szövegek képezik. Interdiszciplináris elméleti keretét az alábbi tudományok adják: filozófia, pszichológia, szociológia/antropológia, szemiotika, kommunikációelmélet, a formális metodológiák diszciplíniái stb.; társtudományai: az adott nyelv nyelvészete (ami itt a saussure-i elveken nyugvó leíró nyelvészet rendszerét jelenti) és szövegnyelvészete, valamint olyan tudományok, mint a poétika, narrativika, retorika, stilisztika, másutt ide sorolja még a verstant és az esztétikát is. A leíró szövegtan (Szikszainé 1999: 25) az interdiszciplínák közé számítja szöveggel foglalkozó tudományokat (a fentieken kívül említve még a folklórt, recepcióesztétikát stb.) megjegyezve, hogy „integráló tudományként igyekszik … ezeket magába olvasztani”.

A mondottakból következik, hogy a szaktudományként értelmezett szövegnyelvészet a szövegkutatás önálló iránya, mivel tárgya, célkitűzése, módszere szükségszerűen eltér a szövegkutatás extenzív irányzataitól; segédtudományi szerepe e tudománycsoporton belül a szemiotikai szövegtan belügyének tekinthető, ám az ebből adódó terminológiai konzekvenciákat nem lehet megkerülni.

Hasonló a viszony az irodalmi formanyelv vizsgálatára szakosodott stilisztikával is. Ez a tudományág elsősorban az irodalomtudomány formális műelemző módszereivel (leginkább az irodalomszemiotikával) tart szoros kapcsolatot, olyannyira, hogy elhatárolásuk nehézséget is okoz (vö. Szabó 1977: 6–7). Egyfelől az említett irodalomtudományi iskolák műszemlélete fordította a korábban „atomizált” és „punktualista” módszerekkel dolgozó nyelvészeti stilisztikát a szöveg felé (a fogalmakra Genette 1991: 354), másfelől (második lépcsőben) az irodalmi strukturalizmus és az induló szövegnyelvészet korábban említett kezdeti együttműködése. E tudománytörténeti előzmények követhetők nyomon Szabó Zoltánnak a stilisztika és a szövegnyelvészet kapcsolatát tárgyaló munkáin (1988, 1992, 1995). Ő volt az elsők egyike, akik közvetítették (Dressler, Schmidt munkái nyomán) a szövegnyelvészet első összefoglalásait, és mérlegelték az új nyelvészeti ág módszertani hatását az irodalmi formanyelvet vizsgáló stilisztikára (1992: 205). A szövegtan ebben az értelmezésben is segédtudományként funkcionál, amit egyebek mellett az is mutat, hogy a szövegnek az első szövegtani összefoglalókban még elkülönítetten tárgyalt kapcsolatrendszereit alkalmazza, illetve nekik felelteti meg a stilisztikai elemzés különböző szintjeit: a stílusminősítést, a stíluselemzést és a stílustipológiát (1988). Az adatok tanúsága szerint a stilisztikának ez az ága nemcsak ösztönzője volt a szövegkutatás extenzív irányának: a szemiotikai textológiának, de láthatóan szemléletének, módszerének egyik meghatározója is (erre nézve vö. Szabó 1992: 205–7 és Petőfi 1997b: 10 és kk.).

A fentiekből adódó következtetés: a nyelvészeti célú szövegkutatásban számolni kell a továbbiakban azzal, hogy a tudományág egykori megnevezése mára többértelművé vált, tehát megfontolást igényel, hogy a terminológiai zavar elkerülése és a szemléleti, módszertani egyneműség fenntartása érdekében nem kellene-e a szövegkutatás újabb fejleményeit figyelembe véve azoknak a kutatóknak a gyakorlatát követni, akik e tárgyat a kezdetektől fogva a nemzetközi szakirodalomban szokásos szövegnyelvészet műszóval jelölik (a korábbi hasonló javaslatra: Fábricz 1992: 51). Dolgozatomban ezt megelőzően körülírást alkalmaztam a tárgy megnevezésére; a továbbiakban a szövegnyelvészet fogalmat használom a nyelvészeti célú munkákra utalva a történeti visszatekintésben is.

2. A magyar szövegnyelvészet főbb tárgykörei és jelentősebb forrásai

A tudományág hazai történetének sajátos paradoxona, hogy kezdeteit mai ismereteinkkel is egybevágó funkcionális szemlélet jellemzi, ugyanakkor a kutatás súlypontja az elmúlt két évtized alatt leginkább a szöveg szerveződésére: a mondatok közötti kapcsolatok vizsgálatára esett. Ennek oka egyfelől a nyelvészet mondatközpontú beállítódása, amely (de Beaugrande 1994: 4573 szerint) a generatív grammatika hatására a mondat keretei közé vonta még az eredendően (Harris értelmezésében) nem mondatnyi terjedelmű nyilatkozatot és az egységnyi beszédaktust is; másfelől a szöveg szó jelentésének implikációi, amelyek a fogalom műszói értelme ellenére mindmáig a módszertani tisztázatlanság lehetőségeit rejtik magukban. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a mondatközi kapcsolatok vizsgálatában kezdettől kiemelt szerepet kapott a szemantikai szempont és az a belátás, amelyet Kelemen (1975: 394) egy mondatszemantikai vitában fogalmazott meg, hogy a szöveg kohézióját nem lehet kiterjesztett szintaktikai struktúrákkal megragadni, s hogy a „szöveggrammatika szemantikai beágyazottságú grammatika”.

1. A szövegen belüli kapcsolatok megnevezésére és leírására különböző fogalmakat használtak; közülük néhány a kutatás gyakorlatában már nem él, de az oktatásban még igen.

Az adatok tanúsága szerint legkorábban a lineáris és globális kohézió fogalma vált általánossá a szöveg szintaktikai-szemantikai és az átfogó szemantikai szerveződésének lefedésére (Szabó 1977: 179; Károly 1979: 25; Nagy 1981: 25; uő: 1983). A terminusok forrása van Dijk 1972-es A szöveggrammatika néhány szempontja című munkája (ismerteti Bókay 1979: 48–50), amely a generatív modell nyomán megkülönbözteti a mondatok közötti kapcsolódás különböző fajtáit: a lineáris felszíni és a szöveg szemantikai bázisát jelentő mélystruktúrát: a mikro-, illetőleg a makrostruktúrát (vö. még van Dijk 1980: 41 és kk.).

Dressler 1972-es Bevezetésére vezethető vissza a szövegkapcsolatok fajtáinak szintek szerinti leírása. Dressler grammatikai és pragmatikai szintet különböztet meg, az előbbibe (generatív kiindulásának megfelelően) beleérti a szemantikai komponenst is. A hazai munkákban a szintek száma egyes szerzőknél gyarapodik (Nagynál: grammatikai, jelentés-, közlés- és stílusszint 1981: 51–66; Szabónál: szövegfonetikai, -grammatikai, -szemantikai és -pragmatikai szint 1988: 11); másoknál az eredetivel tartalmilag azonos marad (Balázs külön tárgyalja a szintaktikai, a szemantikai és a pragmatikai kapcsolódásokat 1985: 109–94; Tolcsvai Nagy ugyanígy, csak fordított sorrendben, a meghatározó pragmatikai szintet emelve ki 1994: 15–41).

Lényegében azonos jelenségre vonatkoznak a konnexió, kohézió és a koherencia fogalmak, amelyek (a szemiotika háromelemű jelfelfogása értelmében) a szövegkapcsolódás grammatikai, szemantikai, illetőleg pragmatikai dimenzióira utalnak, ám ezeket nem elkülöníthető szintekhez, hanem egymással kölcsönviszonyban álló funkciókhoz kötik. Kiemelt szerepű a koherencia: a szöveg értelmezhetősége, mivel ez jelenti azt, hogy egy adott konszituációban, az együttműködési szabályoknak megfelelően tagolt és kifejtett nyilatkozatot a partnerek mint teljes és funkciójában lezárt közleményt fogadnak el és értenek meg. Újabb szövegnyelvészeti munkák (Vater 1992) ezt tekintik a szöveg meghatározó tényezőjének. Mint Kocsány (1996: 156) írja, ezeknek a fogalmaknak a használata a nyolcvanas évek közepétől vált általánossá. (Korábban, így a magyar szakirodalom is, szinonimaként használta a kohézió és koherencia fogalmakat.) Nálunk a három fogalom először Petőfi ismertető dolgozataiban jelent meg (1982: 11, 1988: 225); az utóbbi a szövegösszetevők horizontális (szintaktikai-szemantikai) szerveződésére bevezeti még a textúra fogalmát mint a vertikális (és átfogó) kapcsolatot jelölő kompozíció ellenpárját.

A szöveg szemantikai kapcsolóeszközeiről szólva Kelemen (1976: 194) utal Greimas izotópia fogalmára, de a hazai szakirodalom ezt a terminust nem használta.

2. A tudománytörténet a szöveg nyelvészeti megközelítési módjait két dichotómiával írja le: a) konstrukcionális vagy funkcionális kiindulású vizsgálat; b) a szerveződést az összetevők (a mondatok) felől vagy az összetevőket a szövegegész felől megközelítő: induktív, illetve deduktív módszer (vö. Kocsány 1989: 27–9: Vater 1992: 20–2). A magyar szakirodalom azt mutatja, hogy a szövegszerveződés kétféle megközelítése nem szükségszerűen párhuzamos, inkább metszi egymást. Az alábbiakban a fönti szempontok alapján próbálom meghatározni a hazai szövegnyelvészet tematikájának főbb típusait.

2.1. A hazai szövegkutatás kezdetén jelentős hatást gyakorolt nálunk a korai szövegfelfogásra a bloomfieldi–harrisi utterance fogalom, valamint a hozzá kapcsolódó nyelvleíró módszer, s így alakult ki az a koncepció, amely a szöveget mint önálló beszédegységet funkciója alapján értelmezte, szerkezetét pedig e funkció felől magyarázta. Ehhez az elmélethez kapcsolódik közvetve vagy közvetlenül az alább szóba kerülő két téma: Békési Imrének a szöveg szemantikai-logikai konstrukciótípusaival kapcsolatos kutatása, valamint Antal Lászlónak a szövegmondattípusok és a szövegszerkezet összefüggésére vonatkozó felfogása. Mindkét koncepció deduktív módon közelíti meg a szövegszerveződést.

Békési kutatásai Deme Lászlónak ahhoz a felismeréséhez kapcsolódnak, amely szerint a nyelvi szerveződés minden szintjén létrejönnek kettőnél több elem között szorosabb vagy lazább szemantikai-logikai kapcsolatok, amelyek tömböt alkotnak. Ebből kiindulva kezdte meg Békési előbb a „bekezdésnyi” terjedelmű szövegek: napihírek mondatai közti logikai-szemantikai kapcsolatok vizsgálatát, és a mondatok sorrendjének megcserélésével e kapcsolatok módosulási szabályainak feltárását (az eljárásra 1976, 1979; az eredmény összefoglalására 1982). A napihírek voltaképpen rövid elbeszélőszerkezetek, tehát az itt kapott eredmény a narratív szövegtípus leírásában is hasznosítható. Később a vizsgálat kiterjedt érvelő szövegek ok-okozati, valamint ellentétet kifejező viszonyainak és a köztük lévő összefüggéseknek a vizsgálatára (1986). A pragmatikus megközelítés irányába tett jelentős lépés az úgynevezett kettős szillogizmusok szerkezetének elemzése, amelyben kijelölhető a megfelelő nyelvi közléshez kapcsolódó implicit tudás (előfeltevés, hiedelem stb.), amely nem a nyelvi formában csupán a viszonyok segítségével ragadható meg. (Ez a vizsgálat is bizonyítja, hogy szövegen belüli kapcsolódási módokat nem lehet „szintek” szerint elkülöníteni.) A kettős szillogizmus Békési szerint (1995: 183–5) olyan jelentésszerkezet, amelyben az ellentétes kötőszó nem két kijelentés, hanem két érvelés viszonyát jelöli. A konstrukció fő tétele láthatóvá teszi a konvencionális tapasztalatot, illetve előfeltevést, az alsó tétel a nyelvileg kifejtett tényállás mellett az egyedi feltevést (vö. még 1993). Békési kutatásainak szövegtipológiai implikáció is vannak.

Antal László 1979-es előadásában (68–70) a szövegösszefüggőség olyan vonatkozásait érinti, amelyek két évtized távolából már közhelynek számítanak, de a megközelítés sajátos módja mai ismereteink alapján új következtetésekre ad lehetőséget. A bloomfieldiánus szemléletű Antal abból a körülményből kiindulva, hogy a szöveg strukturális és tartalmi egész, arra a kérdésre keresi a választ, mennyire függnek össze a szöveg mondatai. Waterhouse egy 1963-as tanulmányára hivatkozik, aki a nyelvi egységeknek a deskriptivista módszerből ismerős elkülönítési technikájával független és függő mondatokat különböztet meg. Mindkettő szerkezeti kategória. Független mondat az, amelyben nincs lexikai vagy grammatikai jele annak, hogy egy szöveg része lenne; a függő mondat grammatikai vagy lexikai eszközökkel utal a megelőzőkre, illetve a következőkre. Az utóbbinak három fajtáját említi: az additív (hozzáadó), a helyettesítéses (névmással utaló) és a csonkított (hiányos) mondatokat. Antal további kérdése: Mi a kétféle mondat szerepe a szövegben? Ha a független mondatokat elhagyjuk, a szöveg darabokra hullik. Ebből az alábbi következtetést vonja le: a) A független mondatok valójában megszakítják a nyelvi folytonosságot a szövegben. b) Ha mégis ezek szükségesek a szöveg összetartásához, a szövegen belüli kapcsolódás nem csak nyelvi. c) E szerint a szöveg többfajta szerkesztési elv szerint épül fel, a nyelvi szerkezet csak egy a sok közül. A szöveg egységét a „tartalom” biztosítja a nyelvi szövedék hiánya esetén is.

A tartalom fogalma Antalnál többértelmű. Egy korábbi tanulmányában (1976) a jelentés (szemantikai értelmű) fogalmával szembeállítva a pragmatikai jelentés ekvivalense volt (adataim szerint ez az Antal-tanulmány különböztette meg nálunk először a két jelentésfajtát). Itt pedig jelentheti egyfelől a témát (erre utal az, amit a független mondatoknak mint tematikus pilléreknek a kapcsoló szerepéről mond), másfelől a „szövegértelmet” mint „összképzetet” (az utóbbi Klein és von Stutterheim fogalma, idézi Vater 1992: 24), ami más, mint a szöveget alkotó mondatok jelentése. A mondat/szöveg, jelentés/tartalom párok egymáshoz való viszonyát szerzőnk a következő módon látja: A tartalom a szöveghez tartozik, a jelentés a mondathoz; a mondat kétarcú: a jelentés legnagyobb és a tartalom legkisebb egysége. Tartalomról a mondat szintje alatt nem lehet szó; jelentésről a mondatnál nagyobb egységek esetében „a nyelvész nemigen tud és mer beszélni” (70).

Megítélésem szerint a független mondatok kapcsoló szerepére való rámutatás fontos felismerés. Lényege nem a szerkezeti önállóság, hanem a témaszerkezet alakításában betöltött funkció. A független mondat lehet a témaegység bevezetője: az anaforikus szekvenciák kiindulópontja, amely vagy szövegkezdő helyzetben témakijelölő, vagy a szövegen belül témaváltó szerepű, és ekkor az előzmények felől: „fölülről” határolja le a témaegységet. Tematikus határoló szerepben ellenpontja az anaforikus főnévi csoport mint az anaforikus szekvencia záró eleme (vö. Bánréti 1979a, b, c), amely „alulról” fogja össze (értelmezi, értékeli, kifejti stb.) az előzményeket, és ezáltal egy új tematikus egység, végső soron pedig a szövegértelem felé csatornázza azok „tartalmát”. (Deménél a tételmondat hasonló szerepű, mint a független mondat; 1983: 35.) Lehet a független mondat tematikus zárlat is, ekkor összefoglaló szerepű s mint ilyen, konklúzió. A szerkezeti függetlenség záró pozícióban, nézetem szerint, szemantikai és logikai megkötésekkel jár: vagy általánosítja az előzmények közös értelmét, vagy tartalma azokból következik. Ha megfelel egyéb kritériumoknak is, a szemantikai, logikai és szerkezeti értelemben önzáró struktúrája folytán esetleg önállósulhat mondássá (a mondás mint szövegtípus kritériumaira l. Kocsány 1991: 176)

2.2. A másik módszer a szöveget a mondatok felől közelíti meg, és azoknak a grammatikai-szemantikai jelenségeknek a vizsgálatára összpontosít, amelyek a mondatok közötti kapcsolódást biztosítják. A grammatikai-szemantikai eszközök előtérbe állítása nem jár szükségképpen együtt olyan felfogással, amely a szövegszerveződést kizárólag grammatikai szabályokkal magyarázná, ám az kétségtelen, hogy ennek a kapcsolatfajtának a tanulmányozása legalább két mondat kohézív kapcsolatát feltételezi. Történeti nézőpontból kiviláglik, hogy mind a strukturalista, mind a generatív grammatikában felvetődött a mondatok közötti kapcsolódás (a szöveg) problémája; az utóbbiban, mint bizonyos grammatikai kérdések megoldásának lehetősége egy kiterjesztett generatív (szöveg)grammatika keretében; az előzőben úgy, mint a rendszer elemeinek funkcionálása a mondat határán túl. Ebből adódik a szöveggrammatika fogalmának kétféle értelmezése: a) a tágabb: olyan szabályrendszer tételezése, amelyből levezethető a szöveg szerveződése és mondatainak grammatikai alkata (lehetőségét kizárja Kiefer 1976, 1979); b) a szűkebb: azoknak a grammatikai eszközöknek a számbavétele, amelyek a mondatok közötti grammatikai-szemantikai kapcsolatokat biztosítják. Ez utóbbi (vagyis a szövegkonnexió) értelemben, használja a szöveggrammatika fogalmát Rácz Endre (1991: 146–50; 1992). Mivel a grammatikai eszközök voltaképpen szemantikai jelenségeket kapcsolnak össze (vö. Kocsány 1996: 153 és kk.), talán indokoltabb ezt a kapcsolatfajtát, amelynek a legfontosabb formáit az alábbiakban említjük, grammatikai-szemantikai kapcsolatnak tekinteni, amit röviden lefedhetünk a kohézió fogalmával.

A szöveggrammatika kapcsán problémaként merül fel a mondatgrammatika és a szöveggrammatika elhatárolásának és a speciális szöveggrammatikai jelenségek fölkutatásának a szükségessége. Kiefer (1975, 1976) az elhatárolásban kiemelt szerepet tulajdonít a mellérendelő mondatokon belüli szemantikai kapcsolatok vizsgálatának. A kapcsolatfajták közül az és kötőszós kapcsolatokat elemzi, és megállapítja, hogy egy mondaton belül nem kapcsolhatók az azonos jelentésű, az egymásnak ellentmondó és az inkluzív viszonyban lévő mondatok, illetve az egzisztenciális előfeltevést kifejező mondat a mellérendelésben nem állhat az előfeltevést tartalmazó mondat után. A mondatsorozatban (szövegben) nincsenek ilyen megkötések. A mondat- és szöveggrammatika elhatárolásával foglalkozik Rácz Endre (1992) dolgozata is, amely a) az értelmi egyeztetés mondat- és szövegbeli lehetőségét; b) a főmondati utalószók és az anaforikus/kataforikus névmások viszonyát e szempontból vizsgálja. Ha az irányító tag mennyiségjelzős főnév, az összetett mondatok megengedik mind az alaki, mind az értelmi egyeztetést; egymást követő önálló mondatban (szövegben) csak értelmi egyeztetés lehetséges. A másik jelenség kapcsán a főmondati utalószók funkcióiból indul ki. Az utalószó olyan mondatgrammatikai eszköz, amely a mellékmondatot képviseli a főmondatban, ilyenként tehát grammatikalizálódott anaforikus vagy kataforikus névmás, amelynek ante- vagy posztcedense egy meghatározott grammatikai forma; alakilag leginkább mélyhangrendű. Az anafora (katafora) szerepköre más: ante- és posztcedense lehet a szövegben egy szó, egy mondat vagy egy szövegrészlet, amelyet Korchmáros (1975–1976) nyomán pontszerű vagy foltszerű utalási formaként jellemez.

Rácz (1992: 1) az alábbiakat tekinti szövegkonnexiós eszköznek: a determinációt (névelőzést); az ana- és kataforát, hozzájuk kapcsolva az ellipszist és az egyeztetést; a kötőszókat (konnektorokat); az igeidőket és -módokat; a téma-réma tagolást (mint tematikus progressziót); az előfeltevéseket; az idézés formáit. Az itt felsorolt legtöbb jelenség kapcsoló szerepének tárgyalása a szövegnyelvészet legkidolgozottabb része a magyar szakirodalomban is. Mivel e témák leírása megtalálható a különböző szövegtanokban, így a legújabb szövegtannak a szövegösszefüggést tárgyaló fejezeteiben is (Nagy 1981: 33–44; Balázs 1985: 109–65; Tolcsvai Nagy 1994: 15–42; Szikszainé 1999: főként 55–72, 140–59), ezúttal az említett témákkal kapcsolatos kutatás tendenciájában érzékelhető elmozdulásra utalnék. a) Általánosan jellemző, hogy az utóbbi tanulmányok nem különítik el élesen a grammatikai és a szemantikai és a pragmatikai megközelítési módot, vagyis a korábbi „metszetvizsgálatok” egymásra vetülése és integrációja figyelhető meg. b) A névmási utalások (illetve a mondatrészi szerep és névmásfajta kapcsolata), a szerkesztettségi hiány, valamint az egyeztetés szoros összefüggése egyre inkább (és meggyőző adatok alapján) kiegészül az aktuális tagolás topik-fókuszszerkezetéből adódó szempontokkal (vö. Pléh–Radics 1976; Dienes 1978; É. Kiss 1978; Pléh 1984; Rácz 1991: 146–150; Kocsány 1995). c) Az aktuális tagolás mindkét változatában (téma-réma; topik-fókusz) a hazai kutatás is lépett a szöveg felé. E vonatkozásban már nem csak a „tematikus progresszióról” esik szó Danes nyomán (Huszár 1983), hanem a tagolás új információt tartalmazó részéről is (Elekfi 1986; É. Kiss 1983), ami föltehetőleg módot ad a szöveg közlésszerkezetének leírására. d) Az aktuális tagolás két változata közül a szintaktikai kritériumokkal operáló változat (É. Kiss 1983) használata az általánosabb, mivel ez összeépíthető az utalás más grammatikai formáival. A szövegnyelvészet számára ígéretes alkalmazásával a szöveg megértésére vonatkozó újabb pszicholingvisztikai kutatásokban találkozunk (Gergely 1995). e) Az anafora fogalom jelentése kitágult, a korábbi névmási visszautalás értelmű használata helyett (Rácz 1992) ma már a visszautalást jelenti általában, ide értve a névszós helyettesítést épp úgy, mint az inklúziós eseteket (Pléh 1994: 288–291).

2.3. A két megközelítés közötti szintézist képviseli a szövegtéma és a szövegszerveződés összefüggésének a vizsgálata. A szövegnyelvészeti munkák mindegyike ma már a „textualitás” kritériumát a „szövegtémában” és annak értelmezhetőségében jelöli meg, megjegyezve ugyanakkor, hogy mibenlétének meghatározása nehéz. (Felismerését a cím segítheti.) Brown–Yule (1983: 68) szerint a téma formális leírására tett kísérlet kudarcra van ítélve.

Bánréti Zoltán 1979-ben megjelent három tanulmánya (sorrendjüket részben a hivatkozások, részben a témakifejtés logikája alapján következtettem ki) ezzel a kérdéssel foglalkozott. Az anaforikus főnévi csoport által referált tény és a szövegelőzménybeli kijelentések összevetésével meg tudta ragadni a téma (rész)elemeit a szövegszerveződés folyamatában. A probléma fölvázolásakor abból a nyilvánvaló tényből indult ki, hogy a szöveg mondatai „azáltal válnak egymáshoz viszonyíthatóvá, hogy előzőleg a szöveg témájához viszonyítjuk őket” (1979a: 77), majd későbbi tanulmányaiban kidolgozta azokat a logikai, szemantikai, pragmatikai fogalmakat, amelyekkel ezt a viszonyítást el lehet végezni, és nyelvészetileg le lehet írni. Az előzmény és az utaló névszói csoport között lévő logikai, szemantikai, pragmatikai viszony alapján néhány példa segítségével leírt néhány viszonytípust (1979b: 410–3). Továbbvivő gondolat, hogy a szövegtéma szerveződését a „beszélő világ-modelljével” hozza összefüggésbe (1979c: 324), ennek folytán a tárgyalt utalóformát a szövegelőzmény propozícióira vonatkozó beszélői interpretációként értelmezi. Az anaforikus főnévi csoporton keresztül tehát a beszélői nézőpont megragadhatóvá válik, s ezáltal a szövegkutatás egy lépéssel közelebb került a szövegmodalitás problémájának továbbgondolásához.

A téma anaforikus kiemelésének egy nyelvtörténeti változatát elemezte Gallasy Magdolna (1992): a főtémának (a főszereplőnek, a szóban forgó dolognak stb.) jelzői szerepű közelre mutató névmással való folyamatos jelölését a szövegben. Okát arra vezeti vissza, hogy az ómagyar kor írásos gyakorlata megkívánta az erős szövegkohéziót, vagyis azt, hogy ismételten megnevezzék és rámutassanak arra, akiről (vagy amiről) szó van, ezáltal tartsák előtérben. Ezt a tudati közellétet fejezte ki a térbeli közelségre mutató ez névmás. A főtémának ilyen jelölése elkülönült a szöveg egyéb utalásaitól: az összefoglaló funkciójú ez-től és a már névelői szerepű veláris mutató névmástól. Ennek folytán a főtéma kiemelkedett az utalások szövedékéből, és megkönnyítette azonosítását. A Gallasy által vizsgált jelenség a anaforikus főnévi csoport egy sajátos változata, amelynek talán szövegtipológiai vonatkozásai is lehetnek. (A szerző felismerése ezúttal is bizonyítja, hogy a nyelvtörténeti megközelítés ma még kellően ki nem aknázott szempontokkal és adatokkal gazdagíthatja a szövegnyelvészeti kutatásokat.)

A szövegtémát vizsgálta Dániel Ágnes (1990: 11–37) a szövegcímben jelölt téma beszerkesztettségének több szövegen végzett összehasonlító elemzésével. Szemléletes ábrái jól mutatják az egyes szövegek tematikus vázát és vele a szerzői gondolatmenetet. Ugyanebben a kötetében található az idéző mondat szövegbeli funkcióját elemző dolgozat; ez a funkció lehet tagolás, az elbeszélői tudósításnak a szcenírozásra váltása, a beszélők személyközi kapcsolatainak bemutatása és beszédaktus (73). Az idézet ilyen szempontú szövegszerkezeti megközelítése adalékul szolgál a szabad függő beszéd vizsgálatához is.

3. A szövegszerveződés számos aspektusáról csak hézagos ismereteink vannak. A modalitásról eddig egy tanulmány készült: Murvai Olgaé (1982); a szöveg időszerkezetének nyelvészeti megközelítéséről csupán egy vázlat, amely két mondat viszonyából vont le következtetéseket (Kiefer 1992); a mindennapi nyelvhasználati stílus szövegnyelvészeti vonatkozásai felé is csak a kezdő lépések történtek meg (Tolcsvai Nagy 1996). Megítélésem szerint e területeken nem várhatók jelentősebb eredmények addig, amíg a szövegtipológiai (beszédműfaji) kutatások nem haladnak előre (vö. Kocsány 1992: 149; Péter 1992: 174–5; Eőry 1996).

4. A szövegnyelvészet egyes kérdéseit tárgyaló dolgozatok zöme folyóiratokban, periodikákban, tematikus-gyűjteményes, illetve vegyes tematikájú kötetekben jelent meg (adataik megtalálhatók a szakirodalom-jegyzékben). Az összefoglaló, önálló könyvben megjelent munka kevés (tudományos igénnyel eddig három készült: Nagy 1981, Balázs 1985, Szikszainé 1999), de ennél több a tárgy egészét átfogó elméletileg megalapozott tézisszerű összefoglalás (Schveiger 1982, Terestyéni 1992), illetőleg oktatási anyag: előadásvázlat, tematika.

Az átfogó igényű szövegnyelvészeti (szövegelméleti) összefoglalásokat szövegfelfogásuk és elméleti irányuk szerint az alábbi módon jellemezhetjük. (1) Nagy (1981) leíró nyelvészeti alapról közelíti meg a szöveget, legkidolgozottabb része a szöveggrammatika. (2) Schveiger (1982) koncepciója generatív kiindulású, szemiotikai szemléletű, de nyelvészeti irányultságú koncepció, amely a korábbi szövegnyelvészeti és elméleti szakirodalom eredményeit tézisszerűen fogja egybe; a szövegkapcsolatokat szintek szerint tárgyalja, központi kategóriája a kohézió. (3) Balázs (1985) a szöveget és a szövegnyelvészetet retorikai alapról közelíti meg: mintegy a retorika (és a szövegelvű stilisztika) modern változataként értelmezi. Ennek következtében számos párhuzamot mutat ki a szövegnyelvészet elméleti alapjai és a retorika tanításai között (pl. a beszédaktus-elméletet, a szövegszerkezetet, a szövegtípusokat tárgyaló részekben). Szövegfelfogása funkcionális, de csak a többmondatos szövegek szerkezetével foglalkozik, amit a kapcsolatfajták szintjei szerint tárgyal. A szöveg felépítését a retorika fogalmaival írja le, továbbvivő gondolata: a beszédrészeknek beszédaktusokként való értelmezése. Kidolgozott szövegtipológiai fejezete van. (4) Terestyéni (1992) szövegelméleti téziseiben szerves egységet alkot a jelszerveződés és a pragmatikai tényezők bemutatása. Kommunikációelméleti alapról közelíti meg a szöveget, amelyet mint reprezentációt, valamennyi kommunikációs célú produktumra kiterjesztve értelmez. Ez megfelel a grice-i jelfelfogásnak. A dolgozat három tematikus egysége a) a szöveggel mint reprezentációval, b) a kommunikációs cselekvés mibenlétével és c) a szövegek interpretációjával foglalkozik. A második rész tárgyalja a beszédaktusokat, az együttműködési szabályokat; a harmadik a (dialogikus/monologikus) szövegfajtákat, a szöveg (explicit, implicit) információszerkezetét, témáját, a megértés kontextuális és kognitív feltételeit; végezetül utal a (verbális) kommunikációnak az esztétikai célú szövegeire is. A tézisműfaj logikai rendjét követve minden újólag bevezetett fogalmat pontosan definiál. Terestyéni kommunikáció- és cselekvéselméleti alapú szövegelmélete azt példázza, miként lehet egy bonyolult interdiszciplináris elméleti apparátust tematikusan és módszertanilag integrálva egy célra irányítani. Ez a szervesség modellként szogálhat a szövegnyelvészet számára is.

3. Összefoglalás és kitekintés

Munkám végére jutva a hazai szövegnyelvészet egészére vonatkoztatva szükséges néhány általános kérdést megfogalmazni, s ha lehet, választ találni rájuk.

1. Mennyiben tükrözi a dolgozatban megjelenített kép a tudományág tényleges folyamatait és súlypontjait?

Ha tudatában vagyunk annak a hermeneutikai elvnek, hogy a múltat csak a jelenből érthetjük meg, vagyis hogy minden történeti megértés jelenérdekű, ebből adódóan megkerülhetetlenül személyes is, számolnunk kell azzal, hogy a teljes objektivitás elérése lehetetlen. A történeti tényanyag kiválasztásáért, a belőlük levont következtetésért tehát a kutató tartozik számadással. Az általam fölvázolt kép töredékes; hiányzik egyebek mellett a nyelvészeti célú (és a nyelvészetileg általánosítható) szövegelemzések földolgozása, amelyek jelentősége nem csupán a vizsgálati módszerek leírása szempontjából alapvető, de elméleti vonatkozásban is. Ennek a jelentős anyagnak a számbavételét a rendelkezésemre álló keret nem tette lehetővé. Hiányzik továbbá néhány olyan téma történeti áttekintése, amely a szövegkutatás tárgyköréhez tartozik, de (érthetetlenül) a hazai szövegnyelvészetben mindeddig nem kapott megfelelő súlyt. Közülük egyet említenék csupán: az aktuális mondattagolás kérdését. Ez a nyelvhasználati jelenség köztudottan a szövegnyelvészet előzményei közé tartozik, hazai kutatására is van korai adat (Elekfi 1964), általánosított alkalmazására mégsem került sor. A hasonló példák száma szaporítható.

2. Milyen helyet foglal el a magyar szövegnyelvészet a nemzetközi kutatások mezőnyében?

A válasz több szempontból is nehéz. Mint a korábbiakban többször utaltam rá, tudománytörténeti ismereteink e téren mindmáig töredékesek; hiányoznak azok az alapvető elméleti források, amelyeknek általánosan ismertté válása befolyásolhatná a szakmai közvélekedést, és több irányú kritikai érzéket fejleszthetne ki. Ha a szövegnyelvészeti dolgozatok hivatkozásait elemezzük, azt a következtetést kell levonnunk, hogy a magyar kutatás receptív jellegű. Ám ha a külföldi összefoglalásokban hivatkozott szakirodalom tárgyköreit összevetjük a hazai nyelvészetben korábban kutatott témákkal, azt látjuk, hogy hasonló forrásanyag saját tudományunkban is megtalálható, csupán (mint a fenti példából is látható) ennek itteni fölhasználása hiányos. Mindez összefügg egy általánosnak tekinthető tudományos értékszemponttal: a szellemi bezártság évei után ma rangosabb dolognak számít nálunk külföldi forrásokra hivatkozni, mint a hazai eredményekre. Ez viszont azzal a következménnyel jár, hogy bizonyos eredmények kihullanak a tudományos emlékezetből. (Ilyen példára utal Laziczius tevékenysége kapcsán Péter 1976: 409.) Kétirányú tudománytörténeti reflexió hiányában a fenti kérdést felelősséggel megválaszolni nem lehet.

3. Milyen szempontok szerint alakul a nyelvészeti szövegkutatás jövője?

A válasz a múlt eredményeiből részben kiolvasható. De Beaugrande többször idézett tudománytörténeti összefoglalása (1994: 4575–7), a tudományág alakulástörténete, valamint az 1987-es nyelvészkongresszus előadásai, illetve a Text című szakfolyóirat 1990/10-es tematikus számának összefoglaló elemzései alapján megfogalmaz néhány alapelvet, amely előreláthatólag meghatározza a szövegnyelvészet jövőbeli irányát és módszereit. Ezek közül a fontosabbak: a) A szövegnek nem csupán nyelvi, hanem kommunikációs egységként való értelmezése és ennek cselekvés-, megértés- és interakció-elméleti konzekvenciái. b) A tárgy tudományköziségének belátása. c) A tudomány folyamatos önreflexiójának szükségessége. d) A kutató által konstruált rövid példák helyett a természetes nyelvi adatok (beszédesemények és szövegek) elemzése. e) A nyilatkozategészből kiinduló (analitikus) és az összetevők felől közelítő (szintetikus) vizsgálati mód kellő egyensúlya. f) Annak belátása, hogy a szintaktikai, szemantikai, pragmatikai szintek szerinti vizsgálat nem lehet produktív. g) Annak a tapasztalatnak az általánosítása, hogy a szöveg elemzése csak többirányú megközelítéssel lehet eredményes, a redukció és a formalizálás nem adekvát módszer; a releváns vizsgálatnak figyelembe kell vennie az adott szöveg típusát is. h) A szövegnyelvészet szerteágazó irányainak összefogása és tudományos feladatainak ellátása nem nélkülözheti egy olyan koherens elméleti keret kidolgozását, amely egy átfogó kategória köré rendezve teremti meg az irányzatok szintézisét. Ezt a szerepet a „cselekvés” kategóriája töltheti be. Ennélfogva az általános cselekvéselmélet lehet az a megfelelő keret, amelyben a kommunikációs együttműködés hatékonyan vizsgálható. A szöveget nem csupán részekből és viszonyokból álló összetett jelként, hanem olyan értelmes cselekvésként kell értelmezni, amelynek célját, kifejtettségét az adott szituációnak való megfelelés határozza meg. A fő kérdés immár nem az, hogy miként kapcsolódnak össze a szöveg összetevői, hanem az, hogy miként funkcionál a kommunikációs interakcióban és milyen tulajdonságai teszik ezt lehetővé és hatékonnyá.

4. Miként értelmezik a szövegnyelvészet jövendő feladatait a magyar kutatók?

A Szemiotikai szövegtan című periodika körkérdést intézett magyar kutatókhoz, egyebek mellett választ várva arra, miben látják a szövegkutatás soron következő feladatait. Azoktól, akik e kérdésre válaszoltak, az alábbiakat emeljük ki (vö. Petőfi–Békési–Vass szerk. 1992): kézikönyvek (szaklexikon, bevezetésjellegű összefoglaló) létrehozása (Bencze: 45); az írott és a beszélt szöveg következetes szétválasztása és a beszélt szöveg vizsgálatának előtérbe helyezése az írott szöveggel szemben; a szövegnyelvészet nyelvtudományi értelmezése és a stilisztikától való elkülönítése (Fábricz: 53, 57–8); társalgási, illetve dialogikus szövegek elemzése (Albertné: 18; Cs. Jónás: 132); a szöveg történetiségének vizsgálata; a szövegvizsgálathoz kötött esztétika kidolgozása (Szabó: 206). A nyelvészeti stilisztika nézőpontja felől közelítve: a mindennapi nyelvhasználat szövegtipológiájának és szövegtanának kidolgozása; a művészi és a nem művészi szövegek közti különbség pontosabb meghatározása, amely újabb ismérveket szolgáltathat az irodalmi és a nyelvészeti stilisztika szétválasztására (Péter: 174). A szövegkutatás feladatkörének többszintű értelmezése: olyan kérdések felvetése, amelyek túlmutatnak a mondat határán; hiteles szöveginterpretáció; szövegtípusok interdiszciplináris vizsgálata szinkrón és diakrón megközelítésben (Kocsány: 149). Összevetve az egymással szembenálló és párhuzamos vélekedéseket, az alábbi következtetésre jutunk: egyértelmű igény mutatkozik arra, hogy a szövegnyelvészet mint szaktudomány elsősorban a mindennapi nyelvre, azon belül is annak beszélt változatára összpontosítson, illetőleg hogy szövegtípusokat vizsgáljon.

5. Beszéd versus szöveg?

Az ismételten fölmerülő szembeállítás mögött azt kell sejtenünk (erre korábban is utaltam), hogy a jövőben az úgynevezett diskurzuselemzés és a szövegnyelvészet el fog különülni egymástól. Egy ilyen lehetőség nem csupán terminológiai, de nyelvelméleti és tudomány-rendszertani kérdéseket is fölvet. Van olyan határozott vélemény, amely szerint a mai nyelvészet középpontjában a beszéd áll, ennek következtében el kell szakadnia az írott nyelvtől és annak hagyományos tudományaitól: a filológiától és az irodalomtudománytól (Kiefer 1999: 6). Ha az utóbbitól mint szaktudománytól való elhatárolódás jogos is, kérdés, hogy ettől megszűnik-e a nyelv és az irodalom kapcsolata? Ha a szövegnyelvészetből kiválik is a beszélt szövegek vizsgálata, az írott nyelv nem formálhat-e jogot arra, hogy a nyelvészeti kutatás tárgya legyen?

A mondottakból valószínűsíthető, hogy a szövegnyelvészetnek a közeljövőben újra kell értelmeznie tudományrendszertani kapcsolatait. Megítélésem szerint csak akkor tudja megőrizni a nyelvészeten belüli státusát, ha maradéktalanul ellátja szaktudományos feladatait.

SZAKIRODALOM

Albertné Herbszt Mária 1992. A társalgás néhány jellemzője és szabálya. In: Szemiotikai Szövegtan 9–18.

Antal László 1976. Szemantikai interpretáció és nyelven kívüli tartalom. ÁNyT. XI, 5–14.

Antal László 1979. Szöveg, nyelv, tartalom. In: Szathmári–Várkonyi (szerk.) 1979. 67–72.

Balázs János 1979. A szövegtan alapjai. In: Szathmári–Várkonyi (szerk.) 1979. 9–21.

Balázs János 1985. A szöveg. Gondolat.

Bánréti Zoltán 1979a. A szempont a szövegépítkezésben. In: Szathmári–Várkonyi (szerk.) 1979. 77–82.

Bánréti Zoltán 1979b. Téma és anaforikus viszonyok a szövegben. Magyar Nyelv LXXV, 406–15.

Bánréti Zoltán 1979c. A szöveg interpretációja és témája. Nyelvtudományi Közlemények. 323–38.

de Beaugrande, Robert-Alain 1994. Text Linguistics. In: Asher, R. E. (ed.) 1994. The Encyclopedia of Language and Linguistics. Vol. 9. Pergamon Press. Oxford, New York, Tokyo.

de Beaugrande, Robert-Alain–Dressler, Wolfgang 1981. Einführung in die Textlinguistik. Niemeyer Verl. Tübingen.

Békési Imre 1976. A bekezdésnyi szövegmű tömbösödésének és szinteződésének kísérleti vizsgálatáról. ÁNyT. XI, 15–25.

Békési Imre 1979. A kapcsolás problematikája. In: Szathmári–Várkonyi (szerk.) 1979. 73–6.

Békési Imre 1982. Szövegszerkezeti alapvizsgálatok. (Magyar újsághíranyag alapján.) Akadémiai Kiadó, Budapest.

Békési Imre 1986. A gondolkodás grammatikája. (A szövegfelépítés tartalmi-logikai szabályrendszere). Tankönyvkiadó, Budapest.

Békési Imre 1993. Jelentésszerkezetek interpretációs megközelítése. Egy modell az argumentatív szövegmodell tanulmányozásához. JGYTF Kiadó, Szeged.

Békési Imre 1995. A kettős szillogizmus módszertan tanulságaiból. A megszorító (’elvárástörlő’) ellentét két alapformája. Szemiotikuai Szövegtan 5. sz. 183–9.

Bencze Lóránt 1992. Néhány megjegyzés a szövegtani kutatáshoz. Szemiotikai Szövegtan 4. sz. 45–6.

Berrár Jolán 1963. A mondat formai ismertetőjegyei. ÁNyT. I, 53–76.

Bókay Antal 1979. A szövegelmélet modelljei és alkalmazási lehetőségük. In: Szathmári–Várkonyi (szerk.) 1979. 47–55.

Brown, Gillian–Yule, George 1983. Discourse Analysis. Cambridge University Press.

Dániel Ágnes 1990. Sző – szöveg – szer – szervez. A szöveg szerveződésének vizsgálata. Akadémiai Kiadó. Nyelvtudományi Értekezések 132. sz.

Deme László 1966. A nyelvről – felnőtteknek. Gondolat Kiadó, Budapest.

Deme László 1971. Mondatszerkezeti sajátosságok gyakorisági vizsgálata. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Deme László 1983. A szövegség és szövegegység néhány jellemzője. In: Rácz Endre–Szathmári Ist-
ván (szerk.): Tanulmányok a mai magyar nyelv szövegtana köréből. Tankönyvkiadó, Budapest. 31–60.

Deme László 1984. A beszéd és a nyelv. 3. kiad. (1976). Tankönyvkiadó, Budapest.

Dienes Dóra 1978. Szerkesztettségi hiányosság és szövegösszefüggésbeli kiegészülése. Akadémiai Kiadó. Nyelvtudományi Értekezések 98. sz.

van Dijk, Teun A. 1972. A poétika alapjai. Módszertani bevezetés az irodalmi szövegek generatív grammatikájába. Helikon 1974. 462–89.

van Dijk, Teun A. 1980. Textwissenschaft. Eine interdisziplinare Einführung. Niemeyer Verlag, Tübingen.

Elekfi László 1964. Az aktuális mondattagolás egyik alapformája a magyarban. Nyelvtudományi Közlemények 66: 331–70.

Elekfi László 1986. Petőfi verseinek mondattani és formai felépítése. (Különös tekintettel az aktuális mondattagolásra). Akadémiai Kiadó, Budapest.

Eőry Vilma 1996. Szövegtipológia – stílustipológia. (Problémavázlat: elméleti és módszertani lehetőségek. In: Szathmári (szerk.) 1996. 130–51.

Fábricz Károly 1992. Beszédszöveg és szövegnyelvészet. Szemiotikai Szövegtan 5. sz. 51–8.

Gaál Edit 1983. A szövegtan helye a nyelvtani rendszerben. In: Rácz–Szathmári (szerk.): Tanulmányok a mai magyar nyelv szövegtana köréből. Tankönyvkiadó, Budapest. 107–11.

Gallasy Magdolna 1992. A főtéma jelzése. In: Emlékkönyv Rácz Endre hetvenedik születésnapjára. (Szerk.: Kozocsa Sándor Géza–Laczkó Krisztina.) ELTE BTK. Mai Magyar Nyelvi Tanszék. 91–6.

Genette, Gérard 1991. Stílus és szignifikáció. Helikon 1995. 3. sz. 334–63.

Gergely György 1995. Az aktuális tagolás szerepe a mondatmegértésben. ÁNyT. XVIII, 43–61.

Huszár Ágnes 1983. A mondat aktuális tagolása és annak tanítása. Magyar Nyelvőr 107: 87–100.

Cs. Jónás Erzsébet 1992. Gondolatok a szövegtípus mint szövegtípus vizsgálata kapcsán. Szemiotikai Szövegtan 5. sz. 129–33.

Károly Sándor 1979. A szöveg és a jelentés szerepe kommunikációs szemléletű nyelvészeti törekvéseinkben. MNyTK. 154. sz. 23–32.

Kelemen János 1975. Hozzászólás Kiefer Ferenc előadásához. Nyelvtudományi Közlemények 77: 391–5.

Kelemen János 1976. Szöveg és jelentés. ÁNyT. XI, 183–96.

Kerényi Ferenc (szerk.) 1998. Textológia vagy textológiák? Helikon 1998. 4. sz.

Kiefer Ferenc 1975. Irányzatok és problémák a mai jelentéskutatásban. Nyelvtudományi Közlemények 77: 359–82.

Kiefer Ferenc 1976. A szövegelmélet grammatikai indokoltságáról. ÁNyT. XI, 197–222.

Kiefer Ferenc 1979. Szövegelmélet – szöveggrammatika – szövegnyelvészet. Magyar Nyelvőr. 103: 216–25.

Kiefer Ferenc 1992. A szöveg időszerkezetéről. Szemiotikai Szövegtan 4. sz. 40–55.

Kiefer Ferenc 1999. A nyelvtudomány jelene és múltja. Literatura 1. sz. 3–16.

É. Kiss Katalin 1978. A határozott főnévi csoport pronominalizációja. Magyar Nyelv LXXIV, 445–52.

É. Kiss Katalin 1983. A magyar mondatszerkezet generatív leírása. Akadémiai Kiadó. Nyelvtudományi Értekezések 116. sz.

Knobloch, Clemens 1990. Zum Status und zur Geschichte des Textbegriffs. Zeitschrift für Literaturwissenschaft und Linguistik. Heft 77: 66–87.

Kocsány Piroska 1986. A mondás mint szövegtípus. (Kandidátusi értekezés.)

Kocsány Piroska 1989. Szövegnyelvészet vagy szövegtípusok nyelvészete? Filológiai Közlöny 26–43.

Kocsány Piroska 1991. Az is és a csak szócska szövegteremtő helyzetben. Magyar Nyelv LXXXVII, 175–90.

Kocsány Piroska 1992. Szövegnyelvészet versus szövegelemzés. Szemiotikai Szövegtan 5. sz. 145–52.

Kocsány Piroska 1995. Műhelytanulmány az „ő” névmásról. Magyar Nyelvőr 119. 285–93.

Kocsány Piroska 1996. Szövegnyelvészet és szövegtan. In: Szathmári (szerk.) 1996. 152–63.

M. Korchmáros Valéria 1975–1976. A mutató névmás tartalmi feltöltődésének forrásai. Néprajz és Nyelvtudomány 19–20. sz. 331–60.

Murvai Olga 1982. Szempontok a szövegjelentés és a modalitás kapcsolatának vizsgálatához. In: Szabó (szerk.) 1982. 53–83.

Nagy Ferenc 1981. Bevezetés a magyar nyelv szövegtanába. Tankönyvkiadó, Budapest.

Nagy Ferenc 1983. A szövegkohézióról. In: Rácz–Szathmári (szerk.): Tanulmányok a mai magyar nyelv szövegtana köréből. 231–8.

Péter Mihály 1976. Az irodalmi nyelv és a stilisztika kérdései a Prágai Nyelvészkör tanításában. Nyelvtudományi Közlemények 78: 409–16.

Péter Mihály 1992. A szövegtani kutatásról. (Válasz a kérdésekre.) Szemiotikai Szövegtan 5. sz. 171–6.

Petőfi S. János 1982. Szöveg, diszkurzus. In: Penavin– Thomka (szerk.): Szövegelmélet 15. füzet. A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, Újvidék. 9–17.

Petőfi S. János 1988. A szöveg mint interdiszciplináris kutatási objektum. (A szövegtani kutatás mai állásáról.) Magyar Nyelvőr 112: 219–29.

Petőfi S. János 1995, 1997a. Utam a szemiotikai szövegtanhoz. 3., 5. Szemiotikai Szövegtan 5. sz. 237–48; 1997. 211–20.

Petőfi S. János 1997b. Egy poliglott szövegnyelvészeti-szövegtani kutatóprogram. Kossuth Egyetemi Kiadó. Debrecen. Officina textologica 1.

Petőfi S. János–Vass László 1992. A szövegnyelvészet helye és feladatai a szemiotikai textológiai kutatásban. Szemiotikai Szövegtan 5. sz. 177–93.

Pléh Csaba 1984. Néhány szemantikai és pragmatikai tényező az anafora értelmezésében a magyarban. Magyar Nyelvőr 108: 208–18.

Pléh Csaba 1994. Mondatközi viszonyok feldolgozása: az anafora megértése a magyarban. Magyar Pszichológiai Szemle 1994. (34) 5–6. 287–320.

Pléh Csaba–Radics Katalin 1976. „Hiányos mondat”, pronominalizáció és szöveg. ÁNyT. XI, 261–77.

Rácz Endre 1991. Az egyeztetés a magyar nyelvben. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Rácz Endre 1992. Mondatgrammatika és szöveggrammatika. MTA Nyelvtudományi Intézete. Linguistica Series C. Relationes 6.

Schveiger, Paul 1982. A szövegnyelvészet néhány kérdése. In: Szabó (szerk.) 1982. 12–52.

Szabó Zoltán 1977. A mai stilisztika nyelvelméleti alapjai. Dacia Könyvkiadó. Kolozsvár–Napoca.

Szabó Zoltán 1988. Szövegnyelvészet és stilisztika. Tankönyvkiadó, Budapest.

Szabó Zoltán 1992. A szövegszemiotika időszerű kérdései és megoldásra váró kérdései. Szemiotikai Szövegtan 5. sz. 199–210.

Szabó Zoltán 1995. A stilisztikai elemzés egy szövegelméleti modellje. Szemiotikai szövegtan 9. 145–52.

Szabó Zoltán (szerk.) 1982. A szövegvizsgálat új útjai. Kriterion. Bukarest.

Szatmári István–Várkonyi Imre (szerk.) 1979. A szövegtan a kutatásban és az oktatásban. Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 154. sz.

Szathmári István (szerk.) 1996. Hol tart ma a stilisztika? (Stíluselméleti tanulmányok.) Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Szikszainé Nagy Irma 1999. Leíró magyar szövegtan. Osiris Kiadó, Budapest.

Terestyéni Tamás 1992. Szövegelméleti tézisek. (A reprezentáció, a kommunikatív cselekvés és az informativitás szempontjai szövegek vizsgálatában.) Szemiotikai szövegtan 4. sz. 7–33.

Tolcsvai Nagy Gábor 1994. A szövegek világa. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Tolcsvai Nagy Gábor 1996. A magyar nyelv stilisztikája. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Vater, Heinz 1992. Einführung in die Textlinguistik. Struktur, Thema und Referenz in Texten. Fink Verlag, München.

Fehér Erzsébet

Fehér, Erzsébet: Directions and topics in Hungarian text linguistics. This paper is the last chapter of a longer study on the history of text linguistics in Hungary. On the basis of some theoretical and methodological considerations, the author attempts to define certain trends in textology, and the major topics they are concerned with. The criteria of delimitation are as follows: views on the nature of texts; the type of text investigated (aesthetic vs. non-aesthetic); the phenomena covered (organization, function, types of texts); the methods employed (going from constituents towards whole texts or the other way round); specialized or global interpretation of text research. In terms of the above criteria, the author concludes that both major trends of textology as known in the international literature are found in Hungary, too: the attempt to coordinate special investigations of all kinds of disciplines concerned with texts as parts of a single overall area of study on the one hand, and the definite requirement that text linguistics retains its specific and specialised line of inquiry on the other.

* Az itt közölt tanulmány a közeljövőben megjelenő A szövegkutatás megalapozása a magyar nyelvészetben című tudománytörténeti vázlat záró fejezete.