A média nyelvi normája*

1. Bevezetés

Nem is olyan régen azt hallottuk egy politikustól, hogy „vidéki, tiszta beszédű” fiatalokkal kell felfrissíteni a médiát; később mások mindenféle nyelvi tesztelést, szabályozást, kritikát a személyiség elleni támadásnak fogtak fel; majd ismét egy kis idő elteltével arra hivatkozva távolítottak el hosszú ideje foglalkoztatott tévériportert, hogy beszédhibás. Nyilvánvaló, hogy ezekben az esetekben fölvethető a szakmaiságba burkolt politikai vagy egyéb személyes szándék, és ilyenhez a nyelvész nem nyújthat segítséget. Tudomásom szerint nem is történt ilyen, sokkal inkább az ellenkezője: vagyis az, hogy a nyelvész nyelvi kérdésben megvédett egyes személyeket, egy intézményt.

Nem akarok abba a hibába esni, hogy a nyelvről vallott tudományos felfogást esztétikai szempontokkal összekeverjem. Erre hajlamosak vagyunk, ahogy erre egy korábbi nyílt levél fogalmazói utalnak – mert „a nyelv számos szempontból értékekkel kapcsolódik össze. Nemcsak azért, mert az irodalomnak közege, és irodalmi szövegek esetében helyénvaló is a szépség kategóriáját alkalmazni. Azért is, mert a nyelv különböző változatai különböző társadalmi rétegekhez, vidékekhez és kulturális csoportokhoz kötődnek, s ezeknek különböző a tekintélyük a közvélekedésben.” (Nyilatkozat, 1997.) Mindezt elfogadva és óvakodva a „presztízscsoportok” vagy a magam „választékosnak ítélt” nyelvhasználatának fetisizálásától, mégis megkísérlem objektív eszközökkel megközelíteni a nyelvi norma, szépség, médianorma stb. feltételezett jelenségét. A tudománynak ugyanis meg kell kísérelnie a nehezen körüljárható jelenségek leírását is.

Jelen megközelítésben a nyelvi normából kiindulva a médianorma, médiastílus, s azon belül elsősorban a hangos- és hangos-képes média, vagyis a rádió és a televízió normájáról lesz szó.

2. A rádiós vokalizáció, a tömegkommunikációs beszéd

A magyar kommunikációtan úttörője, Buda Béla (1979) tudósított először arról, hogy egyes országokban külön „rádiós vokalizáció” (magyarul: rádiós hangvétel, stílus – a későbbiekben ugyanerre vonatkozik a tömegkommunikációs beszéd) alakult ki. Ennek oka, hogy a közvetlen emberi kommunikációval szemben a tömegkommunikációban nincs visszajelzés, a kommunikátor maga szabja meg a pozícióját: „A rádióban minden metakommunikációt hanggal kell kifejezni, ezért a beszéd tempója és a hang érzelmi modulációja nagyon lényeges, általában szándékosan gazdagabb, mint a valós interakcióban lenne, amikor a hallgató támaszkodhatna kinezikus impressziókra is. Eleve inkongruens az a rádiós kommunikáció, amely ezzel nem számol, és a közlés metakommunikatív tartalmát nem fokozza, hanem csak a természetes beszédtónusban marad. Ezt a szabályszerűséget a külföldi rádiók egy része nagyon jól ismeri és alkalmazza, és így szinte külön »rádiós« vokalizáció ismerhető fel, például a francia vagy az olasz nyelvben… A kongruencia mértéke különösen élesen ismerhető fel a televízióban” (Buda 1979: 209).

A kétpólusúvá váló magyarországi médiában viszont a kongruens-nem kongruens törésvonal mellett látványosan megjelent az emelkedett (E) és a nem emelkedett (–E) (magas és alacsony szintű) médianorma (rádiós, tévés hangvétel, stílus).

1. ábra: Emelkedett és nem emelkedett médianorma

Mivel csoportos és feltűnő jelenségről van szó, elnevezhetjük közszolgálati és kereskedelmi normának, stílusnak. Mindazokban az országokban felbukkan ez a jelenség, ahol korábban állami, központi („közszolgálati”) médiumok alakítottak ki egy sajátos normát, majd megjelentek a kereskedelmi médiumok – látványosan, feltűnően megkülönböztethető nyelvi jegyekkel (stílussal). Nyugat-Európában két évtizeddel korábban lezajlott az a folyamat, amely Magyarországon igazából csak a rendszerváltozás után kezdődött. A „kereskedelmiesülés” sokszor a kommunikációs-nyelvi megkülönböztetés, elkülönülés hirdetésével indult. Ennek főbb kommunikációs jelei: „lazaság”, oldottság, harsányság; valamint nyelvhasználati jelei: szlengesedés, ironizálás, túlzott szójátékok, a köznyelvi szabályok (normák) határának kitágítása, illetve megkérdőjelezése stb. A kereskedelmi médiumok rendszerint hamar rájöttek ennek zsákutcás voltára: mert az első „rácsodálkozást” hamar követte a hallgatók-nézők részéről a kiábrándulás. Többeket bántó, sértő kommunikációs modorral ugyanis egyetlen kereskedelmi médium sem érhet el célt – ugyanis létalapjuk a minél nagyobb és szélesebb körű tömeghez való eljutás.

Természetesen korántsem csak európai (főleg nem kelet-közép-európai) problémáról (nyelvi „sirámról”) van szó. Bizonyításként néhány – a nyelvpolitikai írásokban közreadott – távoli példát mutatok be a média nyelvhasználatával kapcsolatos kritikákból.

A rádiósok által beszélt nyelv miatti aggodalom mindenhol megfigyelhető. A Hindustan Times helyteleníti azt, hogy „az All India Radio-ban, különösen pedig a televízióban használt nyelv immár hemzseg a szanszkrit elemektől és hogy a rádió- és tévéadások érthetetlenné és unalmassá váltak” (Jernudd 1999: 153). Az egyik indiai államban, Maharashtrában 1983–1984-ben vita bontakozott ki a tévébemondók minősítésével kapcsolatban. A helyes kiejtés bizonyult az egyik legfontosabb feltételnek, a második a természetes és hangos olvasás képessége, a harmadik pedig a fordítói tudás: angolról marathira. Srí Lankán ugyancsak 1983-ban megrótták azokat a rádióriportereket, akik csúfot űznek a nyelvtanból, népszerűsítik a nyelvtani hibákat, a „szolecizmusokat”. Az is előfordul, hogy az újságok saját stilisztikai útmutatót készítenek, vagy a nyelvészeti tanácsadókra hivatkoznak, mint például a szingapúri Straits Times. Számos rádióadó és televíziós csatorna ellenőrzi és javítja bemondóinak nyelvét.

A média nyelvi normája Wacha Imrénél (1999: 56–7) a tömegkommunikációs beszéd kategóriájaként szerepel. Összetett fogalom: a hírolvasó bemondó felolvasásától a gyakran félreproduktív, tehát leírt, de szabadon előadott műsorvezetői szövegen át a teljesen kötetlen, élő adásban elhangzó (pl. sport) riporteri beszédig sok minden belefér. Pontos bemutatása pedig: „a hangképzés folyamatában és realizálódásában általában igényes, a hangállománybeli nyelvjárásiasság legfeljebb nyomokban fedezhető fel. A beszéd ritmusában – a normalizálthoz viszonyítva – a hosszú-rövid beszédhangok időtartamának eléggé erőteljes ingadozását tapasztalhatjuk. (Körülbelül oly módon, mint a magyar nyelvközösség egész területén: a felolvasásban kisebb, az élőszóban nagyobb mértékben.) Hangfekvése a felolvasók többségénél a természetesnél hol magasabbra, hol pedig mélyebbre csúszik, a beszéddallam hangterjedelme is összeszűkül kissé, noha a megnyilatkozók megpróbálják az élőszó felé közelíteni a beszéd hangzását. Ez lehet az oka annak is, hogy a reproduktív-interpretatív beszéd nagyon sokszor csinált lesz: éneklésbe, kántálásba csúszik, természetellenes, illogikus dallamvezetéssel és értelemáttoló hangsúlyozással. Az igényesen beszélők többségének dallamvezetése, kiemelése (hangsúlyozása) azonban az értelmet szolgálja. Jellemzője, hogy viszonylag kevés az úgynevezett szökőzár, eléggé gyakori a tagmondatoknak a lezárása az úgynevezett »biztonsági pont«-hanglejtéssel. A beszédtempó, ritmus két fő formát mutat. A felolvasások többségében viszonylag egyenletes(en gyors, gyakran már hajszolt) tempójú; az élőszóhoz közelítő beszédben többé-kevésbé igyekszik követni az élő beszéd gondolkodásának lüktetését, olyan formában, hogy a közrezárt mondategységeket, bizonyos alászerkesztett vagy nem lényeges információt hordozó szószerkezetek, mondategységek kimondásának tempója a többihez viszonyítva felgyorsul. A felolvasók, beszélők törekszenek a szöveg grammatikai szerkezetének érzékeltetésére (a hangsúlyozás, hanglejtés, tagolás segítségével). A felolvasásban az »elegáns«, értelmező dallam- és hanglejtésformák dominálnak. A spontán beszédben gyakoriak az emelkedő, végén szökő dallamformák” (Wacha 1999: 57).

És az említett negatív jelenségeken túl még néhány, valóban nem követendőnek tekintett példa: „pongyola, elkent artikulálás, sok rádiós munkatárs beszédhibás, gyakran illogikus hangsúlyozás (kiemelés) és vele párhuzamosan éneklésbe csúszó beszéddallam, öncélúan melodizált hanglejtés, a hajszolt beszédtempó. Ez utóbbiak abból adódnak, hogy a szöveget megszólaltatója megpróbálja »feldobni«, »eladni«, kívülről rávitt hangi eszközökkel akarja érdekessé, figyelemfelkeltővé tenni” (Wacha 1999: 57).

3. A nyelvi norma – médianorma

Tolcsvai Nagy Gábor nyelvi normáról szóló dolgozatának (Tolcsvai Nagy 1998) végkövetkeztetése egyértelmű: van nyelvi norma, sőt többféle felfogása létezik a nyelvi normának, s nagyon fontos ezek helyretétele, mert nem mindegy, hogy melyiket mikor, mire használjuk. (Könyvében erre a nyelvstratégiai feladatra nem tér ki.)

A magyarországi normafelfogások középpontjában történetileg is – véleményem szerint egy kiterjesztett normafogalom – a norma mint követendő szabály, minta áll. Ezt elnevezhetjük minta- vagy pozitív felfogásnak. Ennek összetevői: az irodalmi (tulajdonképpen az írott, rögzített nyelv), illetve a köznyelv, a hagyomány, a szélesebb körben való elterjedtség, az egységesség, az igényesség, dialektikusan a van és a kell mozzanat. Benne van tehát a szabályismeret és a minta. Kritikusai szerint ez a normafelfogás túlszabályozó, zárt.

Az újabb szakmai felfogásokban a norma sokkal inkább mint a beszélni, viselkedni tudás és ennek folyamata jelenik meg. Így a „szociokulturális” norma része a társadalmi viselkedésnek, cselekvésnek. Ez az antropológiai, szociolingvisztikai, kognitív normafogalom, úgy is mondhatjuk, hogy a tudományos kutatásokban használt normafogalom. Elnevezhetjük szociokulturális normának is (nem kérdőjelezve meg a korábbi normafelfogás szociokulturális kötöttségét sem). Támogatói szerint ez a normafelfogás befogadó, nyitott.

Ám – meglátásom szerint – a szétválasztás ellenére a nyelvművelés számára is marad normafogalom. Tolcsvai Nagy Gábor (1998: 71) kutatásai nyomán: „A nyelvi norma tartalma valóban a helyesség, ám úgy, ahogy azt a magyar szellemtudományokban Kazinczy vagy Gombocz megfogalmazta: a helyesség tér és idő függvénye.” Ezek a függvények a nyelvi, a szocioregionális és az interakciós behatároltság, amelyhez pontosan meg nem jósolható motivációs tényezők járulnak.

Értelmezésemben olyan jelenségekről van szó, mint az embernek a törekvése a szép, jó, társadalmilag helyesnek tartott, illő nyelvhasználatra, arra, hogy nyelvhasználatával is befogadják, elfogadják közösségei; és nyelvi, s rajta keresztül társadalmi sikerei legyenek stb.

Összegezve, van tehát:

a) minta- vagy pozitív (zárt) és

b) szociokulturális (nyitott) normafelfogás.

És ezekben részben keveredve a következő összetevők:

a) a magunkban kialakított (megtanult) ismeret, tudás, ítélet, szabály és másodlagosan

b) a magunk elé tűzött, a mások szemében is jónak tartott minta.

Ezt pedig dialektikusan kell értelmezni, az egyik folyamatos történésben tartja fenn a másikat és viszont, ahogy Humboldt írja: „A nyelvet ugyanis nem tekinthetjük kész, egészében áttekinthető vagy lépésről lépésre közölhető anyagnak, hanem úgy kell felfognunk, mint ami szakadatlanul létrehozza önmagát, úgy, hogy a létrehozás törvényei meghatározottak, ellenben a létrehozott terjedelme és bizonyos mértékig jellege is teljesen határozatlan” (idézi: Tolcsvai Nagy 1998: 7).

Ily módon valójában eléggé nehéz nyelvi normáról, s azon belül médianormáról stb. beszélni; s különösen nehéz helyzetben van az, aki ezek jellegét, kiterjedését kívánja körüljárni. A tudományos elemzés óvatosságra int; de talán ezen túlmenően is lehet gyakorlati hozadéka.

Hogy a normafelfogások nemcsak a magyar nyelvészetben keltenek érdeklődést, horvát és lengyel példákkal is bizonyítják kollégáim. Nyomárkay István (2000: 436) idézi Josip Silicet, aki Coseriu nyomán ekként határozza meg a nyelvi absztrakció fokozatait:

Miért beszélsz így?

Az úzus, norma és kodifikáció alkotja a sztenderdizált nyelvet, amely – Brozovic szerint – „a nyelv autonóm formája, mindig szabályozott… és funkcióját tekintve polivalens, s akkor jön létre, miután egy etnikai vagy nemzeti formáció belekapcsolódik a nemzetközi civilizációba, használni kezdi saját idiómáját, amely addig csupán az etnikai civilizáció szükségleteit elégítette ki” (fordította: Nyomárkay 2000: 436).

Bańczerowski Janusz (1998: 129) Miodeket idézi, aki szerint a norma nem más, „mint azoknak a lexikális és grammatikai eszközöknek, szabályoknak a tára, amelyek a legnagyobb mértékben stabilizálódtak a nyelvben, a legszélesebb körben szerepelnek a nyelvi szövegekben, és amelyeket mintának ismernek el…” Mások a normát szubjektív módon értelmezik, „mint olyan szabályrendszert, amely meghatározza a lexikális és a grammatikai eszközök helyesnek tartott használatát”.

E normafelfogások jellemzői:

a) általános elterjedtség (stabilitás)

b) helyesség (szubjektivitás)

Bugajski nyomán Bańczerowski megjegyzi, hogy a norma nem eléggé precíz felfogását többen kifogásolták. A kritika a következő kérdéseket érinti:

a) az elmélet és a gyakorlat között megfigyelhető eltérések,

b) a nyelvi jelenségek értékelésének relatív volta,

c) a norma fogalmának hasznossága a nyelvtudományban.

Bańczerowski (1998: 129) a nyelvi normával kapcsolatban felhívja a figyelmet arra, hogy ma már:

– a nyelv nem mindenki számára képez alapvető értéket,

– az egységesen értelmezett norma nem jellemző a nyelvi gyakorlatra,

– az irodalom, az írott nyelv nem képezheti a norma alapját,

– mintává a beszélt nyelv válik,

– a nyelvi kultúra kommunikációs kultúrává válik.

Ennek alapján kell az új nyelvi, s azon belül a médianormát meghatározni.

Nem említettem még a normák, s köztük a nyelvi normák fölöttébb változatos formáit. Mivel a norma az emberi viselkedés, cselekvés alapja, sokkal nagyobb számban léteznek íratlan (erkölcsi) normák, mint írottak (ezek lennének a szabályok, törvények). Azonkívül vannak rejtett és vannak elismert normák. Ráadásul mindezek társadalmanként, csoportonként és időszakonként eltérő módon.

A nyelvtanok, nyelvhelyességi kézikönyvek, a szótárak az írott normához tartoznak (egy szlengszótár természetesen a szleng normájához). A nyelvhasználat ezer apró kérdése többnyire íratlan norma; ezek közül természetesen néhánnyal foglalkozik a nyelvművelés. A kiejtés kevéssé, a helyesírás jelentős mértékben van kodifikálva. Az írott normák általában elismert normák; bár mindig akadnak megkérdőjelezőik. Az íratlan norma lehet rendkívül biztos alapon álló és nehezen változó (az írásbeliséggel nem vagy csak alig rendelkező népek jellemzője ez), de a változásban lévő és tagolt társadalmakban bonyolult, szövevényes, sőt egymásnak ellentmondó is. Bizonyos történelmi korszakokban megkettőződhet az írott norma is (így történt ez a magyar helyesírással a 20. század elején: volt akadémiai és volt iskolai – reform- – helyesírás).

Wacha Imre (1999) is arra hívja föl a figyelmet, hogy norma alatt mást és mást értünk, a viták tulajdonképpen terminológiai jellegűek, s javasolja, hogy az egyes jelenségeket leíró módon különböztessük meg, természetesen éppen azért, hogy tudjunk beszélni a nyelvi normáról, különösen a média szempontjából.

Többféleképpen nevezhetjük, de tény, hogy minden nyelvközösség tudatában van egy szociokulturálisan kialakított belső és külső kép az igényes nyelvhasználatról, amelyet illendőnek, műveltnek tart. Az is igaz, hogy a társadalom tagolt, a kép is sokféle lehet, de leginkább elmosódott. Mégis mindennapi tapasztalataink mutatják, hogy a nyelvközösség számára van olyan közös nevező, amely ezt a normát hordozza, még akkor is, ha tudományosan ezt alig tudjuk meghatározni. Ezért különféle jelzőkkel (művelt, igényes) vagy kommunikációs helyszínekkel, eszközökkel (templom, iskola, irodalom, színház, rádió, televízió) szoktuk megjelölni a normatív nyelvhasználatot. Mivel ez utóbbi rendszerint nem elegendő, további finomításokat teszünk: magas irodalom, klasszikus színház, közszolgálati rádió, televízió. Wacha Imre (1999: 61–2) 1991-ben írta: „a köznyelvi kiejtés mintája a magyarul beszélő nyelvi közösség számára a Magyar Rádió és Televízió hivatásos munkatársainak kiejtése és beszéde, annak ellenére, hogy egyre többen szólalnak meg olyanok, akinek a beszédét a nyelvi közösség egyáltalán nem tartja példamutatónak”. Ezt a kijelentést azóta többen leírták. Magam is leszögeztem, hogy a szigorú kiválasztási szempontok miatt a Magyar Rádió bemondóinak többsége a legszebb, legtisztább magyar nyelvet beszéli, a rádió nyelvhasználata általában nyelvi etalonnak tekinthető – s általában a rádió hivatásos beszélőiről elmondható, hogy az összkép az igényes, választékos nyelvhasználat példáját mutatja (nyilván a szakmai összetartás és odafigyelés eredményeként).

Ezek után visszatérek a média nyelvi hatásaival foglalkozó eszmefuttatásra. Javaslatom szerint a nyelv legalapvetőbbnek, legelvitathatatlanabbnak tartott tulajdonságát, a változást kiváltó okokat korunkban új és leginkább jellemző külső tényezővel egészítsük ki: a média hatásával. Eddig erről főleg a nyelvjáráskutatók írtak, föltételezve, hogy a rádió (és a televízió) köznyelvterjesztő, egységesítő hatást gyakorol, ennek következtében a nyelvjárások visszaszorulnak. Ez utóbbi eddig nem történt meg, és semmi jel nem mutat arra, hogy a (magyar) nyelvjárások kihalnának. A köznyelvterjesztés azonban igaz, és egyértelműen bizonyítható; ha nyelvjárásvesztést nem is, de belső kétnyelvűsödést (kettősnyelvűsödést, diglossziát) eredményez a média hatása.

Mások figyelmeztetnek rá, hogy a nyelvi norma komplex, összetett jelenség (folyamat), s egyetlen összetevőjét sem lehet leegyszerűsíteni, s úgy tekinteni, mint valamiféle statisztikai többletet vagy átlagot. Ezt fogalmazza meg Péntek János – médiakutatót is segítségül híva. Szerinte nem lehet a norma alapja valamiféle statisztikai átlag: „A nyelvi normával foglalkozó újabb szakirodalom óva int attól, hogy eszményinek tekintsük, nyelvi ideálnak. Magam legalább annyira veszélyesnek tartom azt az álláspontot, hogy a norma az átlag volna, a statisztikai átlag. Umberto Eco 1961-ben jelezte azt a veszélyt, amelyet a médiaátlag jelent, a televízió által közvetített átlagtudás, átlagérdeklődés, átlagnyelv: »a mennyiségi jelenségek terén az átlag értelemszerűen köztes mértéket jelent, és annak aki még nem uniformizálódott, célként lebeg a szeme előtt… A minőségi jelenségek terén viszont az átlaghoz való igazodás valójában a nullához közelít… Mike Bongiorno basic italian nyelvet használ. Beszéde a maximális egyszerűséget valósítja meg. Megszünteti a kötőmódokat, az alárendelt mondatokat, a mondattani szintet majdhogynem láthatatlanná teszi. A teljes alanyt ismételgetve kerüli a névmásokat, túlbiztosítja magát fogódzókkal. Zárójeles, közbeszúrt mondatokba merészkedik, elliptikus kifejezéseket nem használ, nem célozgat, olyan metaforákkal él, amelyek már beépültek a közös szókincsbe. Az általa használt nyelv szigorúan referenciális jellegű, neopozitivisták öröme. A megértéshez nincs szükség semmiféle erőfeszítésre. Bármelyik néző érzi, hogy a helyében ékesebben tudna szólni. Mike Bongiorno el sem tudja képzelni, hogy egy kérdésre több válasz adható«” (Péntek 1999: 51–2). Nyilvánvalóan valamennyien tudnánk más nevet is behelyettesíteni: műsorvezetőket, akiknek csak pár száz szavuk, s többnyire egyetlen jelzőjük van, például: Következik egy fantasztikus sláger…, Öt óra magasságában híreket mondunk…

Van olyan nyugati, multinacionális érdekeltségű laptulajdonos, aki/amely szótárt adott ki újságíróinak a legfontosabb, sokszor használandó szavakból – mert ezeket értik az emberek, ezekkel biztos a siker.

Végül fölteszi a kérdést Péntek János (1999: 52): „Eszmény-e vagy átlag a nyelvi norma? Lehet, ez csak olyan dilemma, amelyre két vagy három válasz adható. Az iskola semmiképpen nem képviselhet a nyelvi norma nevében egy szürke átlagot!” Hadd tegyem hozzá: felfogásom szerint a média sem, akkor sem, ha ezzel nem sikerül mindenkor a népszerűségnek áldoznia.

4. Normatípusok. Eszmény – norma – standard

Hogy tudományosan is megtalálhassuk a közös nevezőt, több szerző is javasolja a nyelvi norma fogalmának újrameghatározását, sőt differenciálását. Wacha Imre (1999: 46–7) a következő „finom” terminológiai rendszert javasolja:

2. ábra: Wacha Imre felosztása

Nyilvánvaló, hogy a normatív–nem normatív, igényes–igénytelen tengely mentén kívánja megkülönböztetni a nyelvinorma-típusokat.

Felfogásában megjelenik a nyelvi eszmény, az az ideál és szabályrendszer, mely a nyelvet beszélő közösség tagjainak tudatában él arról, hogy milyennek kell(ene) lennie az igényes, szép, adekvát, sőt esztétikai értékeket is tartalmazó nyelvváltozatoknak és nyelvhasználatnak, ha valaki igényesen, művelt emberhez illően akarja kifejezni magát, igényes beszédhelyzetben. Ennek mintája nagyjából a hagyományos értelemben vett szépirodalom és költészet nyelve, nyelvhasználata. Láthatjuk, hogy ebben a felfogásban a korábbi minta- vagy pozitív nyelvi norma felfogása rejlik.

Wachánál a nyelvi norma az a szabályrendszer, amely meghatározza annak a két nyelvi rétegnek (vagy szintnek) megfelelő nyelvhasználatot, melyet általában irodalmi és (igényes) köznyelvként szokás megnevezni. Ezt írják le bizonyos mértékig – a szótárak, nyelvtanok, nyelvkönyvek, nyelvművelő tanulmányok. Bizonyos értelemben leíró (deskriptív) jellegű, de előíró, azaz preskriptív is. Wacha Imre nem említi, de ide kell sorolni a legkodifikáltabb, vagyis legpontosabban rögzített írásos normát, a helyesírást, valamint – az egyébként sokat vitatott, de a médianorma szempontjából fontos – kiejtési normát (amelynek kodifikációja nem történt meg). A nyelvi norma ilyen felfogása tulajdonképpen a nyelvi kompetenciának felel meg, szembeállítva a következő, a kommunikatív kompetenciával.

A nyelvhasználati norma a nyelvi eszközök szituatív nyelvhasználatát meghatározó „előíró” (tudati, azaz nem minden esetben rögzített) gyakorlati szabályrendszer. Vonatkozhat a nyelvi normának, de a belső vagy rétegnormának megfelelő nyelvhasználatra is. (Részben rögzítik a szótárak, nyelvtanok stb.)

Ennél „oldottabb” a nyelvi vagy nyelvhasználati standard: a nyelvi normának az átlagosan művelt emberek – mindig szituatív – nyelvhasználata (az úzus vagy szokás) alapján kialakult változata, a nyelvi norma gyakorlati realizálódása, illetőleg az ennek alapján (részben) megfogalmazott szabályrendszer. A magam rétegződési rendszerében ennek a köznyelvi vagy regionális köznyelvi réteg vagy szint felel meg. A többi réteg ilyen értelemben már „norma alatti” szintnek minősíthető, bár mindegyik szintnek-rétegnek megvan a maga belső szabályozó rendszere.

Wacha Imre utolsó normatípusa a belső vagy rétegnorma: az a nyelvszokás (és társadalmi réteg- vagy csoportmagatartás) kialakította szabályrendszer, mely meghatározza, szabályozza az egyes nyelvi rétegeken belüli, azoknak megfelelő nyelvhasználatot. Így belső normájuk, belső szabályrendszerük van az egyes nyelvjárásoknak, az egyes rétegnyelveknek, az egyes csoportnyelveknek. Másutt ezt Wacha (1999: 68) norma alatti szintnek nevezi, nyilván a nyelvi norma alatti, kevésbé normalizált szintre gondol – hiszen minden csoportnorma valamilyen szempontból normatív, előíró, legföljebb írásban nem kodifikált.

Magam ugyancsak fontosnak tartom a normátlanság (kevésbé normativizált)–norma tengelyen elhelyezni a különféle normatípusokat. S itt már a médianorma is helyet kap. Egy korábbi tanulmányomban (Balázs 1997: 275) be is mutattam nyelvinorma-tipológiámat. Nem normának (nem normalizált nyelvváltozatnak) tekintem az alkalmi és a csoporthoz nem vagy nehezen köthető nyelvváltozatot. A csoportnorma (a nyelv vízszintes és függőleges tagolódásának megfelelően) viszonylag jól kutatott és meghatározható terület. Erre rétegződik a köznyelvi norma és a médianorma. „Médianorma alatt a köznyelven alapuló, de a közvetlen kommunikációban használt köznyelvnél szándékosan gazdagabb, ’mívesebb’ nyelvváltozatot értem… Az ideális médianyelvhasználat központja a köznyelvi normán alapuló ’emelkedettebb’ médianorma, amely szüntelen érintkezésben van a köznyelvi normával, valamint a művészi normával. A média ideális ’belső’ normája így a médianorma, közvetlen ’külső’ normája a köznyelvi és a művészi norma, s nem befogadott külső normája a csoportnorma. A kimaradó rész a ’nem ideális’ médianorma, amely ha betört a közműsor-szolgáltató médiumokba, indulatot, felháborodást vált ki…” (Balázs 1997: 275). Ha mindezt kördiagramban ábrázoljuk, fönt foglalnak helyet az ideális médianyelvhasználat kategóriái:

Nem norma Csoportnorma nyelvjárás, szleng Köznyelvi norma Médianorma Művészi norma Külső norma Külső norma Belső norma Külső norma Ideális médianyelvhasználat

3. ábra: Balázs Géza nyelvinorma-felosztása

Ha csak a szigorúan normatív nyelvváltozatokat vesszük figyelembe, akkor a következő táblázatot alkothatjuk meg (látható, hogy ebből hiányzik a művészi és a „nem normának” tekintett terület):

4. ábra: A nyelvi normák a média szempontjából

Bańczerowski Janusz (1998: 130–2) Wacháénál egyszerűbb megoldást kínál: a nyelvi és a kommunikációs norma megkülönböztetését, amelynek alapja a nyelv alanyi és tárgyi értelmezése.

A kommunikációs magas vagy mintanorma a nyelv alanyi felfogásából következik: a cél a kommunikációs közösség létrehozása, a beszédaktus optimális volta. „Ezen kívül tudatában vannak annak, hogy a nyelv egyrészt értékeket továbbít, másrészt értékeket teremt. A mintakommunikációban a beszélgető partnerek teljes kommunikációs kompetenciájukat igénybe veszik… A minta-norma… életben tartja a már látszólag nem funkcionáló modelleket, erősíti a nyelvnek a kultúrával fennálló kapcsolatait, egyesíti a múltat a jelennel. Így a nyelv mint a társadalmi kommunikáció univerzális eszköze, a kultúra átadásának a fő biztosítéka, amely őrzi a nemzeti azonosságot, a tudatot, erősíti a kultúrkompetenciát és a nemzeti tradíciót egyaránt.” A használati norma alapja ezzel szemben a funkcionalitás, a hatékonyság, kritériumai a funkcionálisan értelmezett gazdaságosság, a sorozatosság, általánosság. Ez a norma csak a kommunikációs minimumot képes garantálni. Bańczerowski (1998: 132) szerint fontos feladat manapság a kommunikációs mintanorma népszerűsítése, amikor az érdeklődés a magas kultúra iránt rohamosan csökken, a nyelvi tudat pedig igen alacsony: „Érdemes viszont minden eszközzel propagálni ennek a normának a gazdagságát, lehetőségeit, szépségét, fontosságát, az emberi fejlődést és felemelkedést szolgáló tényezőit, hogy a nyelvhasználó belássa: érdemes azt magas fokon elsajátítania.”

Stabilitás és változékonyság szempontjából különbség van az egyes normatípusok között. A kisközösségi normák között vannak hagyományőrzők (pl. általában a nyelvjárások a köznyelvhez viszonyítva hagyományőrzők, de Európa-szerte a legváltozékonyabb területi nyelvváltozatok; vagy régi szakmák nyelvhasználata), ezzel szemben a szleng fő jellemzője éppen a gyors változás, a frissesség.

Továbbá azt is meg kell jegyezni, hogy a normatípusok között állandó mozgás, átadás-átvétel van. Jól mutatja a közreadott kördiagram azt is, hogy az egyébként tagolt művészi norma miként érintkezhet éppen a kódmegújítás céljából a nem normával, a normátlansággal. Ez a fokú szabadság a médianormára nem vagy csak kevéssé áll. Hiszen minél szubkulturálisabb egyik oldalról vagy normátlan a másik oldalról, annál antidemokratikusabb, mert a tömegkommunikáció legalapvetőbb tételét, a nyilvánosságot tagadja. Amikor tehát az igényes, a lehető legnagyobb megértést, egyúttal nyilvánosságot jelentő médianorma mellett érvelünk, akkor éppen a polgári nyilvánosság, a demokrácia szellemében járunk el. Úgy vélem, hogy ez éppen a participációs (részvételi) demokrácia egyik fontos „nyelvi” kritériuma. Talán nem véletlenül Amerikában indult el a Plain English Campaign (a Közérthetően angolul mozgalom), amelynek célja a nyilvános, s különösen a politikai-jogi nyelvhasználat világossá, érthetővé tétele (Heltai–Nagy 1997). Aki pedig ezt az egyéni szabadság, az önkifejezés egyébként tisztelnivaló értékeivel érvelve tagadja, s a médianormát ezekkel állítja szembe, azonkívül, hogy demagóg, a társadalmi együttműködésben kíván zavart kelteni. Mert ami alapvető és megkérdőjelezhetetlen érték például a művészi normában (igen, az író írjon úgy, ahogy akar), az lehet a médianormában kizáró jellemvonás (a bemondó nem beszélhet úgy, ahogy neki tetszik).

A nyelvi normát és standardot másként így különbözteti meg Wacha Imre (1999: 68–9): „a normát úgy határoznám meg, mint valamiféle nyelvi eszményt vagy tudati szabályrendszert, amely a nemzeti nyelv eszköztárából a legválasztékosabb elemeket választatja ki és használtatja fel a mondanivaló kifejezésére. Ennek vagy az úgynevezett nyelvi helyességnek, de nem okvetlenül a kommunikációs adekvátságnak a tekintetéből tálaljuk a nyelvi inventárban a legtöbb olyan nyelvi eszközt, melyeket »stigmatizált« elemeknek tekinthetünk és tekintünk (pl. a suksükölés, szukszükölés, iktelen ragozás, nákolás – azután a selypesség, pöszeség, raccsolás, betűejtés stb.). A standard már valamivel kevesebb, igénytelenebb: a nyelvi eszmény realizálódása: még mindig elég sok a stigmatizált elem, ezeket a standard is kerülendőnek tartja, de jóval engedékenyebb a változatok tekintetében, s inkább szituatív, mint norma. Az imént említett stigmatizált jelenségek nem illenek bele a standarba sem, de már beletartozik a standardba a népies beszédmód, a regionális köznyelv, az í, ú, ű hangoknak a dunántúlias rövid ejtése…, elfogadható az enyhe nyelvjárásias színezet a kiejtésben, ha a szóhasználat, mondatszerkesztés igényes stb.”

5. Közmagyar norma

A norma-standard-normátlanság fogalma mellett, illetve a köznyelvi („központi”) norma fogalma helyett hasznos lenne bevezetni Péntek János javaslatára a közös magyar (közmagyar) normát is, amely magában foglalja a határon túli magyarság normáját és tudatos normaigényét (Péntek 1999: 40, 122). Mert ennek figyelembe nem vétele, kifelejtése diszkriminatív, illetve a magyar nyelv jövője szempontjából meglehetősen veszélyes, konvergens fejlődés elindítója lehet. A médiának a nyelvre gyakorolt hatása miatt a közmagyar normát a médianormában is értelmezni kell. Péntek János (1999: 121–2) a határon túli magyarnyelv-megtartás érdekében négy lehetséges cselekvési módszert állít elénk (kérdés formájában, de itt a kérdőjeleket elhagytuk, mert állítások is lehetnének):

1. A régiók nyelvi változatainak önállósítása, kodifikálása.

2. A régióknak az egyoldalú és határozott igazodása, alkalmazkodása a meglévő, anyaország-központú standardhoz.

3. A nyelvi standard közösként, nem központiként való értelmezése alapján a normák rugalmasabb kezelésével az anyaországnak és a régióknak egymáshoz való igazodását szorgalmazni.

4. Ez utóbbit egészítené ki a szélső régiók nyelvhasználatának határozottabb diglossziás (belső, egy nyelven belüli több nyelvváltozat használata) elrendeződése, amelyben a helyi változatokat a közös standard általános ismerete és használata ellensúlyozná.

A szakmán belül azonban eltérő vélemények vannak ezzel kapcsolatban. Péntek János (1999: 122) a harmadik és a negyedik alternatívát tartja célravezetőnek, „amely a régiók nyelvi hagyományait és értékeit sem mellőzi, nem ösztönzi és nem hangsúlyozza túl a különfejlődést, és nem sérti a relatív nyelvi egység, egyfajta közös nyelvi eszmény elvét sem”.

A médianorma esetében ugyanezek a kérdések föltehetők, a médianorma esetében hasonló megközelítések lehetségesek. Nyilvánvaló, hogy csak egyfajta kiegyenlítő modellel lehet felelősen valamit kezdeni.

6. A média nyelvi normája

Mindez az áttekintés elengedhetetlen volt ahhoz, hogy megközelítő jelleggel tisztázhassuk, mit is jelent(het) a médianorma fogalma.

Először is: milyen a kiterjedése? Média alatt mindhárom médiumot (tömegtájékoztatási közeget) érthetjük, vagyis a hagyományos sajtót, a rádiót és a televíziót. Természetesen a három médium között jelentős különbség van értelemszerűen technikai, történeti, befogadásmódszertani és korosztályi tekintetben. Norma szempontjából nyilván külön is beszélhetnénk sajtós, rádiós és televíziós normáról; egy-egy adott médium rendszerint íratlan módon (olykor írásosan is) meghatározza normáját. Beszélhetnénk – az elektronikus médiumok esetében – külön közszolgálati és kereskedelmi médianormáról. (Az újságok esetében így nem; ott a „normák” sokféleségét testesíti meg a lapkultúra; s inkább „stílusról” beszélünk: polgári, baloldali, pletyka- vagy bulvárstílus.)

Most médianormán főként csak a hangos- és hangos-képes média, vagyis a rádió és a televízió normáját értem. Hogy ne bonyolítsam tovább a fogalmakat, nem tartom szükségesnek, hogy médianorma, egészen pontosan a média nyelvi normája mellett külön beszéljek a média nyelvhasználati normájáról és standardjáról. Tehát a (hangos és hangos-képes) média nyelvi normájának az összetevői:

a) Hangzó nyelv, ebben a megközelítésben nemcsak a nyelvi, hanem ezen túlmenően, ezt tovább „szabályozva” a kiejtési normához is igazodik (ha a médianormát kiterjesztjük a sajtóra is, akkor természetesen a hangzó helyett írott nyelvről lesz szó, és a kiejtési norma helyébe a helyesírási norma lép; érdekes módon a magyar helyesírás egyes elveit egyesek vitatják, de föl sem merül egyetlen laptípusban sem, hogy saját helyesírást alkalmazzanak). A hangzó nyelv alapja gyakran részben írott nyelv – ez az előadásmódban sajátos kommunikációs (hangoztatási) problémákat vet fel.

b) Legáltalánosabban a köznyelvi normatív nyelvhasználat jellemzőire, típusaira terjed ki (kommunikációs mintanorma, nyelvhasználati norma), széleskörű elterjedtséget jelent, s közös köznyelvi (tehát a magyar nyelv határon túli változatait is magába foglaló) jellemzői vannak.

c) Deskriptív és preskriptív, amennyiben alapvető szótárakban, kézikönyvekben, meghatározó írásos munkákban rögzítve van, és egyúttal társadalmi elvárás van annak követésére.

d) Fontos szerepet kap benne a hagyomány: amely a megértés és a megértetés biztosítéka, a kultúra és nyelv folyamatosságának eszköze (ezzel szemben korlátozott szerepet kap benne, de természetesen szerepet kap a neologizmus, a nyelvi kísérletezés).

e) Értékelő aspektusa az eszményi, az ideális mozzanata; általánosan megfogalmazva benne van az igényesség, a választékosság esztétikai értékítélete.

f) A sajtónak írott szabályozó normája a helyesírás, íratlan normája az etika (ennek korlátozottan írásban rögzített változata a sajtóetika). A hangos médiának csak a Magyar Rádióban van írott normája (Követelményminimum…), íratlan norma természetesen minden médiában létezik önszabályozó módon.

5. ábra: A médianorma jelenlegi szabályozottsága

Ilyen alapon a médianorma is, mint a többi norma magában foglalja az ismeret (tudás) és a minta, a van és kell mozzanatát, tehát tükör és minta egyben!

Aligha állíthatjuk azt, hogy a médiában bárkinek célja volna a kommunikációs zűrzavar, sőt a „normatív” nyelvhasználat iránt újból és újból óhaj fogalmazódik meg, de ugyanakkor mindenféle szabályozási kísérletnek is rögtön támadnak ellenzői. Éppen ezért a média nyelvi normájának jellemző területeit érintve néhány példával is alátámasztom, hogy miként is szabályozható a médianorma:

a) Ha nincs „kiejtési norma”, akkor miképpen szabályozható a hangzó nyelv?

Kifejtett kiejtési norma valóban nincs, és nem lenne szerencsés azt kinyilvánítani, amit sokszor mondtak nyelvészek, nyelvművelők, hogy a kiejtési norma a „művelt” fővárosi (pesti) beszéd. Az azonban bátran kijelenthető, hogy a magyar nyelv természetéből adódóan alapkövetelmény a médianorma számára a tiszta hangképzés a beszédfolyamat egészében. Ezen alapul a jó (értelem- és érzelemtükröző) hangsúlyozás és a nyelv zenei eszközeinek a pontos szövegértelmezés és -átadás érdekében való használata. Ezeknek a területeknek a tipikus hibáit a szakkönyvek tartalmazzák.

Kiemelem azonban azt is, hogy a köznyelvben nem használt bizonyos nyelvjárási jelenségek értékként kezelendők, s ezek közül a regionális köznyelvekben élő zárt ë kiejtését kimondottan támogatni kellene, mert ez a 15. magánhangzónk a magyar nyelv hangzását kellemesebbé, változatosabbá teszi. Aki tehát nyelvjárásából hozza magával a zárt e hangot, mindenképpen őrizze is meg, és használja minden körülmények között!

Korábban a nyelvészek sokszor félreverték a harangot a nyelvjárások pusztulásán. Ez a folyamat minden jóslás ellenére nem következett be. Már egy évtizede annak, hogy leírtam: a magyar nyelvjárások, amelyek teljesen más jellegűek, mint a többi európai nyelv nyelvjárásai, nem pusztulnak, hanem stabilan élnek. Mivel tehát a magyar nyelvjárások között nincs akkora különbség, mint más nyelvekben, s mivel élő jelenségről van szó, a médiában is kívánatos ennek a csekély különbségnek a megjelenése, bemutatása. Nem arra gondolok, hogy mindenki korlátlanul használja az anyanyelvjárását (erre egyébként nyilvános környezetben a nyelvjárást beszélő nem is egykönnyen képes, mert automatikusan alkalmazkodik a köznyelvhez), hanem arról, hogy bizonyos, nem nagyon markáns nyelvjárási jelenségek a köznyelvi és a médianormában üdvözlendők, sőt a témától függően, például vidéki tudósítók, riportok, műsorok nyelvhasználatában egyenesen támogatandók! Ezt azért kell hangsúlyozni, mert a Magyar Rádió mikrofonbizottságában már többször volt vita a nyelvjárásiasságról; volt, akit emiatt el is marasztaltak. Tény, hogy hírek, politikai vitaműsorok, slágerlista stb. vezetésénél a nyelvjárásiasság nem illendő és nem támogatandó (ugyanis fő tendencia: mindenkinek a maga nyelvjárása a legszebb, s ez így természetes, a másiké pedig kevésbé), az előbb említett, tájakhoz, helyszínekhez köthető műsorok kapcsán viszont igen. Ám nehogy valaki ennek olvastán átessék a ló túlsó oldalára: az erőszakolt, „visszanyelvjárásiasítás” tréfaként vagy leereszkedésként, sértésként hat. Tehát, ha nem belülről és természetesen jön, akkor senki ne próbálkozzék vele!

Hogy ez ne vessen fel további értelmezési nehézségeket, javaslom a Mikrofonbizottság számára egy új típusú mikrofonengedély kiadását. A meglévők jól jelzik a rádiós médianorma szintjeit (A nyelvi követelményekről, 1999):

A – bemondói, B – műsorvezetői, C – riporteri, D – szakriporteri

Az általam szorgalmazott nyelvjárásias beszéd a C és D kategóriába belefér, de szó lehet egy újabbról is:

E – (vidéki) tudósító, helyi rádiós

Különös tekintettel arra, hogy sok helyi rádió a Magyar Rádiónál vizsgáztatja le munkatársait.

A nyelvjárások, s véle együtt a helyi kultúra (kultúrák) kultiválásának (népszerűsítésének, terjesztésének) nagyon szép példája lenne ez. Bár a magyar nyelvművelés a kinyilatkoztatás szintjén mindig nyelvjáráspárti volt („a nyelvjárások értékek”), de ténylegesen keveset tettek a (gyakorlatban még oly kissé eltérő magyar) nyelvjárások népszerűsítéséért. Norvégiában állítólag nyelvjárás-felismerő versenyeket rendeznek; milyen jó lenne, ha Magyarországon is (a Duna Televízió 1997. szeptemberi anyanyelvi napját nem számítva) nyelvjárási vetélkedők, szavalóversenyek lennének.

A kiejtési norma kapcsán kell említeni a hangsúlyozás kérdését is. A magyar hangsúlyozás alapelveit beszédtankönyveink tartalmazzák. A természetes hangsúlyozást az emberek egyébként nem könyvből tanulják, hanem a beszélőközösségben öntudatlanul sajátítják el. A téves, hibás (mert értelemzavaró) hangsúlyozás a kizökkentett élet- és kommunikációs helyzeteknek köszönhető. Általában ilyen helyzet a felolvasás is, mert szétválhat az olvasás és az értelmezés. Az ember gépiesen olvashat hangosan anélkül, hogy értené a szöveget. E jelenségek miatt a hangsúlyozás és hanglejtés tévesztéseit helyre kell igazítani; de e sorok írója, még ha nagy tisztelője és elvbarátja is a kiejtés ügyében fáradozóknak, nem osztja azt a nézetet, hogy egyetlen rossz hangsúly merénylet volna a magyar nyelv ellen. Éppen azért nem, mert érzelmi okból bármi lehet hangsúlyos; a kommunikáció ezerarcúságát, sokféleségét pedig egy-egy kiragadott mondattal nem ítélhetjük meg. Természetesen itt nem a „divatos” tömegkommunikációs hangsúlyhibákról van szó: a magyar nevek rossz hangsúlyozásáról, a sorozathangsúlyról vagy a szóvégi dallamlebegtetésről stb.

b) Mit jelenthet a gyakorlatban az, hogy a médianorma alapja a legáltalánosabban a köznyelv, sőt a közös (a határon túli változatokat is magában foglaló) köznyelv?

A köznyelv (Magyarországon) valóban presztízshelyzetben van, egy fölmérés szerint az emberek többsége azt tartja „szépnek” (második helyen rendszerint saját anyanyelvjárását és harmadik helyen valamelyik nagyon távolit); bár a nyelvi szépség objektív kritériumainak (pl. hangzásbeli változatosság) ez ellentmond. Mivel ez a legelterjedtebb nyelvváltozat, s mivel a magyar nyelvben valóban nem vet fel különösebben nagy nyelvtervezési-nyelvművelői feladatot a nyelvváltozatok közötti eltérés, nyugodt szívvel, mindenféle kirekesztés nélkül tarthatjuk azt a felfogást, hogy a médianorma alapja a közös köznyelv. Fölösleges elé tenni a „művelt” jelzőt, az esztétikai minősítést ugyanis az utolsó pont tartalmazza. Fontos azonban hangoztatni a „közös” jelzőt, mivel ez új terjesztendő szempont: tehát a köznyelvközpontúság nem jelentheti azt, hogy a különböző (akár határon túli) nyelvváltozatokban föltalált jó nyelvi megoldásokat (belépő – a papucs Szlovákiában, várakozóhely – a parkolóhely Romániában, előszámla – a költségvetés Szlovéniában) ne terjesszük, ne tegyük tudatosan a köznyelv részévé. Minden erőfeszítés ellenére a köznyelv és egyéb nyelvváltozatok viszonya és hatása egyoldalú lesz. Ez fakad a köznyelv – már emlegetett és öntudatlanul használt – presztízsértékéből, de fakad a határon túl széttagozódásnak, leszakadásnak indult magyar nyelvváltozatok problémájából, amelyek számára a helyi normalizálás mintája is főként a közös köznyelv.

Óriási feladat tehát a tömegkommunikáció számára, hogy rendszeresen megjelenítse a határon túli magyar nyelvhasználat kérdéseit; a hasznos formákat a közkincs részévé tegye, és segítse az új, magyarországi terminológiával a helyi hivatali és szaknyelveket.

c) Mit értünk azon, hogy a médianorma deskriptív és preskriptív, és egyúttal társadalmi nyomás van annak követésére?

Természetesen minden norma előíró, a médianorma részben preskriptív, tehát írásban is előíró. A minden írásos kultúrában meglévő deskriptív hagyomány (pl. nyelvtan- és szótárkészítés) eleve normásít: egy kitüntett, ideális nyelvi állapotot mutat be; olyat, amilyen „nyelvváltozaton” senki sem beszél. Ez a deskripció általában a viszonyítás alapja; s ha viszonyítunk, akkor valaminek a megítélése, értékelése jegyében tesszük, azaz preskripciót („írott” előírást) alkalmazunk. Bátran állíthatjuk, hogy egyes időszakokat és különösen nem hivatásos nyelvművelőket leszámítva a magyar nyelvművelés sohasem volt a kemény preskripció híve; sokkal inkább a tanítás, a magyarázat, a türelem (a kivárás: „ez is jó, az is jó”) elvét alkalmazta. A nyelvművelőket a társadalom rendszerint túl enyhének (liberálisnak), a szakma egy része pedig túlzottan konzervatívnak, sőt diszkriminatívnak tartja. Ez nyilván helyes utat tükröz: mert a két szélsőség kioltja egymást.

d) Ha a médianorma csak részben írott (teljes egészében nem is kodifikálható), és jórészt íratlan társadalmi szabályok alakítják, akkor mihez lehet viszonyítani?

A nyelv elvitathatatlan és kevéssé kiszámítható irányú tulajdonsága a változás. A normalizálás az emberi közösségek spontán viselkedése; eleinte mindig íratlan, rejtett formában jelenik meg. Tehát tudatában kell lennünk annak, hogy vannak olyan nyelvi változók, amelyek kiszámíthatatlanok, éppen ezért a tudományos nyelvművelés óvatos a változási irányok előrejelzésében; de arra vállalkozik, hogy a magyar nyelv fejlődési törvényeinek, irányainak ismeretében tanácsot adjon, és előzetesen is értékelje a változókat.

e) Milyen aránya lehet a médianormában a hagyománynak és a kísérletezésnek (nyelvi játéknak), a neológiának?

Élő nyelv esetében önmagában egyik sem lehet kizárólagos érték. A hagyománykövetésen azt értjük, hogy a megszokott, bevált, ismert formák használatát következetesen kell alkalmazni. Ennek alapja a biztos anyanyelvtudás és a „hibaérzékenység”; azaz a nem szerencsés változók tudatosítása. Végső soron minden megnyilatkozás kis mértékben módosítja a nyelvet. Azonkívül az egyik alapvető nyelvi készség az alkotókészség – a kóddal való kísérletezgetés, játékosság. A médianorma keretében népszerűsíteni kell a nyelvi játékosságot, örömöt (ösztönt), támogatni kell az új, hasznos kifejezéseket, ezeket célszerű magyarázó módon bevezetni, használni. Kiváló példa erre a hírolvasásban az a fajta „fülre fogalmazás”, amikor egy idegen vagy nehezen érthető terminust magyarul is elmondanak, szinonimákat használnak, és kerülik az érthetetlen vagy félreérthető, titkosságot sugalló betűszókat.

f) Ki hivatott az értékelő mozzanatra, illetve mi az igényesség, a választékosság esztétikai megítélésének az alapja?

A hangoknak van esztétikai tulajdonságuk. Vékássy László (1997) kísérletekkel bizonyította, hogy sokféle hangminőség alkotja a vokalizációs tulajdonságokat, amelyekkel a mindennapi érintkezésünk során tájékoztatunk és tájékozódunk. E szerint a hangminőségből megállapíthatók magatartásformák, pillanatnyi lélektani állapotok. „Pusztán hang útján ítélve, mindenkinek van valamilyen elképzelése a még ismeretlen beszélőről, ugyanis a hangnak egyéniséget tulajdonítunk.” (Vékássy 1997: 11.) Másutt Vékássy (1994: 16) elmondja, hogy minden kultúrának megvan a maga jellegzetes artikulációs hangereje és szépsége. Az északi népek „halkabbak”, a déliek „hangosabbak”. A figyelmet inkább leköti a közép- vagy a mélyfekvésű hang, mint a vékony, magas fekvésű, „száraz” hang. A férfiaknál a bariton, a nőknél a mezzoszoprán-alt hangot tartjuk szépnek.

Alapvetően minden anyanyelvi beszélőben él az igényesség, választékosság, a „felfelé” való igazodás vágya. Ennek alapja alighanem antropológiai ösztön. Az életet az ember útnak tekinti, az út motívuma részben leképezi a fa motívumát (el-ág-azás stb.). Az út az előrehaladás, a fel- és lejutás jelképe, mint az ősi, archaikus népi imában: „Hegyet hágék, / Lőtőt lépék…” (’Felmegyek a hegyre /Lejövök a hegyről’). A példának tekintett, népszerű társadalmi rétegek nyelvhasználata, nyelvhasználati igényessége lesz a minta. Különös felelősség hárul ennek folytán a népszerű műfajok sztárjaira, de nagy a felelőssége minden nyilvános megszólalónak.

A sztárokat egyértelműen a piac „építi fel” – láthatóan nem a társadalmilag hasznosnak vélt szolidáris értékek alapján. Ezért például a közszolgálati médianorma sem rendelhető alá soha népszavazásnak, tetszési indexnek, gazdasági támogatottságnak vagy valamilyen statisztikai többségi adatnak. Persze nagyszerű lenne az, ha a közszolgálati média normája tekintetében legalább valamilyen minimális konszenzusra jutna, juthatna a meghatározó szellemi elit.

A legrégibb és legkövetkezetesebb „puha” médianyelvi kiejtési szabályozást a Magyar Rádió Nyelvi Bizottsága, illetve Mikrofonbizottsága látja el. E bizottságok 1975 óta működnek, több elnöki utasítás (a legutóbbi: A nyelvi követelményekről, 1999.) rendelkezik tevékenységükről. Bár az elmúlt években többször és több irányból is bírálták, sőt támadták ezt a nyelvészekből, újságírókból, rádiósokból stb. álló grémiumot, következetes aprómunkával, nem egészen sikertelenül dolgozhatott, és igyekezett elemzéseivel, szerkesztőséglátogatásaival, kihelyezett üléseivel, tudományos publikációival, a Mikrofonbizottság pedig képzéseivel és vizsgáival a rádiós nyelvi norma szabályozását ellátni. Hogy nem egészen sikertelenül, azt leginkább negatív példákkal, a „nyelvvizsgát sem megállt” rádiósok által működtetett helyi, kereskedelmi rádiók nyelvezetével bizonyíthatjuk.

Szerepüket és működésüket sokan bírálják; mások viszont fontosnak tartják: a helyi rádiók a foglalkoztatásnál sokszor a Magyar Rádió beszédképzését és mikrofonvizsgáját veszik alapul, illetve egyesek megkövetelik azt. A Magyar Rádió nyelvi és mikrofonbizottsága a médianorma kialakításának és szabályozásának egyik legfontosabb műhelye lett. Tanulmányok, kötetek sokasága jelzi ezt az irányt; valamint a rádiós beszéd „normáját” legpontosabban leíró Követelményminimum a rendszeresen megszólalók mikrofonjogának megadásához című összeállítás (A nyelvi követelményekről…, 1999), ebben fel vannak sorolva a követelmények és a kizáró okok. A legfontosabb követelményeket ennek alapján bemutatom:

1. Hangtalan beszédlégzés.

2. Egészséges, természetes, jó rezonanciájú, modulációra képes beszédhang, mely rokonszenvessé teszi a beszélőt, valamint vivőerőt (hangzósságot), hangerőt, hangterjedelmet biztosít.

3. Tiszta hangképzés a beszédfolyamat egészében (időtartam, mássalhangzótörvények, szótagképzés).

4. Mondat- és szövegfonetikai eszközökkel (hangsúly, hanglejtés, szünet, beszédtempó, illetve hangerő, hangterjedelem, tagolás, beszédritmus) helyesen értelmező szövegfelolvasás, szövegmondás.

5. A szövegnek mint hangzási egységnek az értelmi felbontására és akusztikai újraépítésére való előadói-felolvasói készség.

6. Az adott témához, szituációhoz (rádiós szerephez) illő (adekvát) beszédstílus.

A konkrét beszéd iránti vágy legalább annyira alapvető, mint más társadalmi kapcsolatrendszerben a szabadság iránti vágy. Egyik sem zárja ki a másikat, s olcsó hatásvadászat egymás ellenében kijátszani őket. A normativitás iránti vágy éppen mint a demokratikus nyilvánosságba vetett hit már a rendszerváltozáskor is megfogalmazható volt. Terestyéni Tamás 1989-ben figyelmeztetett rá, a korábbi korszak nem túl érdekes politikai stílusára utalva: „Egy olyan állapot viszont, amelyben felelősség nélkül bárki bármit mondhat, a normativitás leépüléséhez, a társadalmi alanyok kiszámíthatatlanságához és ezáltal koordinálatlansághoz vezet. Az emberi kapcsolatok szétzilálódnak, a szerveződés működésképtelenné válik.”

Azután a médiaháborúban új érvelésekkel új frontok nyíltak, a kérdések új formában tétettek fel. Most ismét ott tartunk, hogy tisztázzuk a fogalmakat.

7. A szép beszéd esztétikája és etikája

A médianorma kapcsán sokszor emlegettem, egyik meghatározójának is tartottam az esztétikai, értékelő mozzanatot. A Követelményminimum… egyes pontjai között is fölbukkant az esztétikai mozzanat: „az egészséges, természetes, jó rezonanciájú… beszédhang… rokonszenvessé teszi a beszélőt”; „indulatmentes beszédben a középhangsávon tanácsos beszélni. Ettől felfelé vagy lefelé – értelmi vagy érzelmi okból térhetünk el”. Bár ez az a terület, amelyet a nyelvész csak meglehetős óvatossággal közelíthet meg, mégis, társadalmi szempontból nélkülözhetetlen.

Ha a beszéd az emberi kultúra hordozója, és kétségtelenül az, mert nélküle az emberi kultúra megszakadna, akkor a „szép beszéd” az emelkedett, a magas kultúra hordozója. Az anyanyelv legősibb, legellenállóbb, legidőtállóbb formája pedig a ritualizált, hagyományozódó szöveg, ez védi meg a legjobban és legtovább a nyelvet a külső hatásoktól. Ezért a hagyományos kultúra, szövegek és szövegmondás fenntartása és terjesztése alapvető fontosságú.

Az emberi közösségekben pedig él a vágy az eszményekhez való igazodáshoz. Ezért az eszmények ápolására, népszerűsítésére a társadalomnak szüksége van. Ha ezt nem támogatjuk, akkor az emberiség eddig alapvetőnek tekintett értékét veszíti el. Lehet, hogy az emberiség e nélkül is tovább élhet, de feltételezéseink az ilyen életről nem biztatóak.

A médianormára vonatkoztatva helyes a Követelményminimum…-ban megfogalmazott stilisztikai álláspont: „Követelmény az adekvát beszédstílus. Mind felolvasáskor, mind kötetlen beszédben (például riportban) a rádióhoz és annak munkatársához, a hallgató(ság)hoz és a beszédszituációhoz (műfajhoz, adástípushoz, műsortípushoz) illő beszédmodor, amely szolgálja, de nem kiszolgálja a hallgatót.” Ennek fényében a médianorma fontos összetevőjévé válik a mintajelleg!

SZAKIRODALOM

A nyelvi követelményekről és a megszólalás feltételeiről az MR Rt.-ben. 3/1999. sz. MR Rt. elnöki utasítás. (1999)

Balázs Géza 1997. A média nyelvhasználatának kritikai megközelítése. Nyr. 274–82.

Bańczerowski Janusz 1998. Néhány gondolat a nyelvi és a kommunikációs normákról. Nyr. 129–33.

Buda Béla 1979. A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei. Második, bővített kiadás. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest.

Heltai Pál–Nagy Róbert 1997. Nyelvművelés Angliában és Amerikában: Plain English Campaign. Nyr. 396–409.

Jernudd, Björn H. 1999. Nyelvi problémák a harmadik világból. 140–54. In: Szépe György–Derényi András szerk.: Nyelv, hatalom, egyenlőség. Nyelvpolitikai írások. Corvina, Budapest.

Követelményminimum… Lásd: A nyelvi követelményekről…, 1999.

Nyilatkozat, 1997. (39 aláírás) Élet és Irodalom május 9. 4.

Nyomárkay István 2000. A horvát nyelvi sztenderdizáció és a klasszikusok nyelve. 436–9. (Megjelenés alatt egy emlékkötetben.)

Péntek János 1999. A megmaradás esélyei. A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, Budapest.

Terestyéni Tamás 1989. Elkötelezés és felelősség a kommunikációs cselekvésben. Jel–Kép 3/24–32.

Tolcsvai Nagy Gábor 1998. A nyelvi norma. Nyelvtudományi Értekezések 144. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Vékássy László 1994. Gondolatok a riporteri, műsorvezetői magatartás néhány pályakövetelményéről. Magyar Rádió, Budapest.

Vékássy László 1997. A rádiós személyiségről. A hivatásos beszéd és a személyiség. Magyar Rádió, Budapest.

Wacha Imre 1999. Szöveg és hangzása. Cikkek, tanulmányok a beszédről. Magyar Rádió Rt., Budapest.

Balázs Géza

Balázs, Géza: Linguistic standards of the media. The phenomenon of „broadcasting vocalisation” has been described by media specialists in a number of countries. In Hungary, a dual media system (public vs. commercial media) came into being after the political changes of 1990. As a consequence, the language of the media underwent serious changes, too. Meanwhile, numerous Hungarian linguists were involved in a debate about linguistic standards. The author thinks that linguistic norms for the media can be determined. Their characteristics include the following points. They should be based on a common standard variety of Hungarian (used both inside and outside Hungary); they should involve a standardised spelling/pronunciation relationship; they should be both descriptive and prescriptive at the same time; and they should be traditionalist and include aesthetic aspects, too.

* Készült az OTKA T 020275 A pragmatikai kommunikáció, valamint az FKFP 0577/1999 Pragmatikai kommunikáció szemiotikai keretben című kutatási program keretében.