Nyelvhasználat a bíróságon
Az egyes szakszókincsrétegeket (politika, jog, különböző tudományágak stb.) eddig csaknem kizárólag a lexika szempontjából kutatták. A XIX. század közepén került először sor arra, hogy az Osztrák Monarchia népeinek nyelvén kifejezetten jogi-politikai szótár jelenjék meg. A Juridisch-politische Terminologie címet viselő szótár tulajdonképpen több kiadásban megjelenő német-cseh, horvát, szlovén–szerb szószedet. Elméleti koncepciót az összeállítás nem tükröz, s az egyes kiadások előszavai sem utalnak szerkesztési vagy anyaggyűjtési elvekre. Mindössze annyit állapíthatunk meg, hogy ezek a szótárak gyakorlati céllal készültek, s ennek a célnak a lényege, hogy a leggyakrabban használt (a szó legtágabb értelmében vett) jogi és politikai szavakat és kifejezéseket anyanyelven visszaadva tegye hozzáférhetővé a lehető legszélesebb rétegek számára. Ilyen módon kapcsolódik ez a törekvés a XIX. század közepe táján kibontakozó közép-európai nyelvújítási mozgalmakhoz.
A tudomány hosszú ideig nem lépett túl az anyaggyűjtésen. A korabeli magyar szótárak szolgáltak ebben a tekintetben mintaként a szomszédos népek hasonló jellegű lexikográfiai munkái számára (Nyomárkay 1988: 131–41).
Az utóbbi évtizedekben került előtérbe a nyelv kommunikációs funkciójának vizsgálata. Ehhez azonban a lexikai anyagnak rendelkezésre kell állnia. Ez a különböző jogi eljárások nyelvének funkcionális vizsgálatánál is alapfeltétel. Ha ezt a kommunikációs funkciót speciális helyzetekben, például esetünkben a bírósági tárgyalások nyelvében elemezzük, a már klasszikussá vált típusszabályokat módosítanunk kell. A módosítás megfelel a közlés adott szituációban elérni kívánt céljának.
1. A Grice által bevezetett úgynevezett kooperációs elv, azaz a társalgást szabályozó maximák (Grice 1975), amelyeket később Leech az udvariassági elvvel bővített (Leech 1974: 319–41), Lakoff pedig mindössze egy maximára kívánt korlátozni (Lakoff 1973: 292–305), csupán a hagyományos beszédhelyzetekre vonatkozóan és ideális interlokútorok esetében tekinthetők érvényesnek. A fenti elmélet hiányosságairól legutóbb Bańczerowski szólt, rámutatva többek között arra, hogy a manipulációs aktusok vizsgálatára is szükség lenne a fenti elmélet keretein belül (Bańczerowski 1997a: 54). A nyelvi manipulációt, valamint a nyelvhasználat etikai dimenzióit érintő kérdésekről később több cikke is napvilágot látott (Bańczerowski 1997b: 190-203, 1997c: 270–4). Ezek azt az állítást támasztják alá, hogy a nyelvhasználat és a diskurzusok leírására bizonyos speciális élethelyzetekben módosult szabályokat kell alkalmaznunk. A grice-i elveknek például nem mindegyike tekinthető egyformán érvényesnek akkor, ha a társalgásban résztvevő egyik fél deklarált célja a másik manipulálása: meggyőzése vagy félrevezetése. Jelen cikkünkben azt kívánjuk megvizsgálni, hogy a jogi nyelvhasználatban, például a bírósági tárgyalás során mennyire tekinthetők érvényesnek, illetve hogyan módosulnak a Grice és Leech által az általános beszédhelyzetekre vonatkozóan megállapított elvek. Mennyiben térnek el az itt alkalmazott konverzációs stratégiák a hétköznapi életben szokásosaktól?
2. A bírósági tárgyalás egyike azon helyzeteknek, amikor a nyelvi eszközökkel történő manipuláció igen nagy szerephez jut. Ennek a jogi nyelvnek bizonyos elemei - az egyre terjedő, részben vagy teljesen a bíróságon játszódó filmeknek is köszönhetően - már a köznyelvbe is bekerültek. Természetesen a jogi nyelvhasználat sok köznyelvi szót is átemelt a konkrét síkról absztrakt síkra, valamint speciális jelentéssel ruházott fel több egyházi, vallási kifejezést is.
A jogi nyelvből átvett kifejezések, az üzleti nyelvből kölcsönzöttekhez hasonlóan kezdenek mindennapi nyelvhasználatunk is részévé válni. Olyan kifejezésekről van szó elsősorban mint: végső fokon, előítélet nélkül, sine ira et studio ’harag és részrehajlás nélkül’, de facto, vis maior, alias, alibi stb. Több állandósult szókapcsolat eredete is bírósági eljárásra, perre megy vissza, például perbe száll, él a gyanúperrel, nyomon követ, nyoma veszett stb. (vö. Hadrovics 1995). Ez a folyamat elsősorban amerikai előzményekre nyúlik vissza, hiszen mint műfaj talán itt lett először népszerű a tárgyalást folyamatában bemutató, az eseményeket a vád és a védelem lebilincselően izgalmas párbeszédeinek kettős prizmáján át feltáró bírósági darab, az úgynevezett „courtroom drama” (Crystal 1998: 100). Ugyancsak angol nyelvterületen indult fejlődésnek az úgynevezett törvényszéki nyelvészet: forensic linguistics, amely tulajdonképpen a szerzőségi kutatás: autorship research alkalmazott válfajának tekinthető. Ezt főként bizonyos – az adott ügy szempontjából jelentőséggel bíró – szövegszegmentumok szerzőjének megállapítására használják. Ezt az ún. stilisztikai bizonyítékot az esetek többségében igen gyengének ítélik, hiszen a vizsgálandó anyag általában igen rövid, és a benne előforduló nyelvi jelek szerzőségi szempontból nem túl relevánsak (Nagy 1980). Néha azonban ez bizonyító erejű is lehet. Az egyik - talán leghíresebb – ilyen eset az úgynevezett Timothy Evans-ügy volt. Evanst 1950-ben felesége és gyermeke meggyilkolása miatt ítélték halálra. Három évvel az ítéletvégrehajtást követően újabb vizsgálatra került sor, amelynek során az Evans-házban több más tetemet is találtak. A gyilkosságokkal kapcsolatban John Christie-t letartóztatták, majd nem sokkal az ítélethirdetés után fel is akasztották. Az ügy ismételt részletes kivizsgálása Timothy Evans ártatlanságának megállapításához vezetett, akit 1966-ban posthumus rehabilitáltak. Evans ellen a fő bizonyíték egy Londonban 1949. december 2-án tett beismerő vallomás volt. Mivel Evans teljesen írástudatlan volt, a vallomást szóban tette, majd azt egy rendőrségi alkalmazott jegyezte le. A tárgyaláson Evans mindvégig tagadta, hogy bármilyen köze volt a gyilkosságokhoz, arra hivatkozva, hogy őt kényszerítették a vallomásra, és az általa elmondottakat megváltoztatták. 1968-ban egy svéd nyelvész, Jan Svartvik foglalkozott Evans közel 5000 szót tartalmazó vallomásának stilisztikai szempontból történő vizsgálatával. Ennek során megállapította, hogy a szövegben több helyen is stílustörés található, illetve hogy az több olyan szót és szószerkezetet is tartalmaz, amelyeknek használata egy írástudatlan ember esetében igen kevéssé valószínű. Ezek, mint ezt egy későbbi egybevetés igazolta, azokban a bekezdésekben fordultak elő, amelyeket Evans a tárgyalás során tagadott (Crystal 1998: 128–31; Svartvik 1968). Mindez alátámasztani látszik azt, hogy a nyelvi elemzés, illetve kutatás a nyelvészeten kívüli területeken is alkalmazható, sőt adott esetben a nyelvi érv döntő is lehet. Ugyanakkor, amint erre a későbbiekben megpróbálunk majd rámutatni, a választott nyelvi viselkedésmódnak, nyelvi stratégiának (mind az ügyész, mind az ügyvéd esetében) is fontos szerepe lehet az ítéletre nézve. Nagyobb mértékben érvényesül ez például Amerikában, ahol a vád-, illetve a védőbeszédnek egy csoportra - az esküdtek csoportjára: jurors - kell hatást gyakorolnia. Végső soron az ő döntésük, amelyet egy erre kijelölt személy, az úgynevezett Jury Foreman hirdet ki, a mérvadó. Az ügyvédnek választási joga is van az esküdtek személyét illetően. Magyar bírósági gyakorlatban ez másként van, a bíróság (tkp. a mindenkori bíró) találja bűnösnek vagy ártatlannak a vádlottat, és természetesen az ő döntésének a függvénye az ítélet mértéke is. Így tehát egyetlen személyre kell hatást gyakorolnia a vád-, illetve védőbeszédnek. Megjegyzendő, hogy bizonyos ügyekben a magyar bíróságokon is „kollégiumban járnak el”, ami általában három személyt jelent a tres faciunt collegium értelmében. Különbségként említhető továbbá az eset- vagy precedensjog (case law) és az írott jog (statute law) ellentéte, melynek messzemenő következményei vannak az egész bírósági gyakorlatra nézve. Mi azonban, mivel ez témánkhoz szorosan nem kapcsolódik, ezzel most bővebben nem foglalkozunk. Vizsgálódásunk szempontjait ez talán annyiban érinti, hogy míg angol nyelvterületen pro vagy kontra érvként hozható fel, s így hivatkozási alap lehet egy hasonló esetben meghozott bírói döntés, addig ennek a magyar gyakorlatban nincs ilyen nagy jelentősége.
3. A jogi nyelv vizsgálatánál célszerű annak írott és beszélt változatát egymástól különválasztani. Az ezek közötti különbség főként olyan okokra vezethető vissza, hogy míg a törvények megfogalmazásánál és a jegyzőkönyvek felvételénél elsődleges szempont az egyértelműség és a minden jelentőséggel bíró részletre kiterjedő pontosság, a beszélt változatban a bizonytalan értelmű kifejezések használata a rugalmasabb értelmezés lehetőségét teremti meg. Az írott jogi nyelvre jellemző a formális kifejezésmód. A magyarban ezt latin szavak, germanizmusok (pl. a rendelkezésre álló eszközök [die zur Verfügung stehenden Mittel], az kizárt, hogy… [es ist ausgeschlossen, dass…], ő ebben érdekelt volt [er war daran interessiert]), a szenvedő szerkezet gyakori használata (pl. ügye elintéződött, elrendeltetik, közhírré tétetik), illetve különféle, a hivatalos stílusra jellemző utalószókat és kötőszókat tartalmazó (pl. annál fogva, minek következtében) többszörösen összetett mondatok jelzik (a német hatásról lásd: Nyomárkay 1980: 436–47, 1993: 180–9). Az úgynevezett terpeszkedő kifejezések nemcsak a jogi nyelv írott, de annak beszélt változatában is gyakoriak (ilyenek például alkalmazásra kerül = alkalmazzák, intézkedés foganatosítására kerül sor = intézkednek, belépést eszközöl = belép, érvényesítést nyer = érvényesül).
Crystal az angol nyelvről szólva megjegyzi, hogy a köznyelvben mára már elavult (pl. óangol, középangol és latin) szavak használata erre is jellemző, bár az angol jogi terminológiában előforduló szavak fő forrásaként a franciát jelöli meg. Azt, hogy a francia nyelvi hatás ezen a téren korántsem elhanyagolható, az is bizonyítja, hogy az angol törvényhozásban is számos francia nyelvű formula maradt fenn. Ezek egyike a törvények szentesítésénél használatos La Reiné le veult (a királynő így akarja) kifejezés is. Ha a bíróság belép a tárgyalóterembe, a hírnök a francia eredetű Oyez! Oyez! (Halljátok! Halljátok!) felkiáltással inti csendre a hallgatóságot, amely az azonos jelentésű latin Audite! francia változata. A mindenkori angol király vagy királynő hozzájárulását a szavazásnál a Soit fait comme est desiré (legyen ahogy óhajtják), míg ellenvetését a Le Roy s’avisera (a király majd utasítást ad) formulával fejezi ki. Pénzügyi javaslatok megszavazásánál a Le Roi remercie ses bon sujets, accepte leur benevolence et ainsi le veult (a király megköszöni jó híveinek, elfogadja jóakaratukat, s maga is így akarja) régies franciasággal íródott (a király nem Roy hanem Roi) mondat használatos (Tempefői 1998: 20, 104). Természetesen a hagyományon túl minden ilyen elemnek megvan a maga szerepe és jelentése a jogi diskurzusok folyamatában - egyesek az adott megnyilatkozás hatásának fokozását, mások annak konkrétabbá tételét, megint mások pedig éppen ellenkezőleg: a többféle értelmezés lehetőségének megteremtését szolgálják. A felkészültség, a kiterjedt háttérismeretek, a tudományosság látszatát kelthetik például a latin kifejezések: corpus delicti, Corpus Iuris, sui juris, nolle prosequi, eiusdem generis, ipso iure, non bis in idem, error in persona, in absentia, ad acta, ex postfacto, indicium, szubszidiaritás használata. Megjegyzendő azonban, hogy a mindennapi magyarországi bírósági gyakorlatban a tárgyalás során ezeket a kifejezéseket csak igen korlátozott mértékben használják. A köznyelvben ma már elavultnak vagy körülményeskedőnek ható kifejezésmód, például: ezennel, ennek okán, ennélfogva, a fent említett eset kapcsán rá kívánok mutatni/meg kívánom jegyezni, továbbá, az utolsó szó jogán még el kívánom mondani, idegenkezűség esete forog fenn, szigorú ítélet meghozatalára került sor ang. herewith, henceforth, aforesaid, thereby, witnesseth, forthwith egyfajta komoly ünnepélyességet sugall. Mindez a jelenlévőkben azt az érzést keltheti, hogy ami ilyen keretek között elhangzik, az feltétlenül hitelt érdemlő és igaz. A manipulatív aktusok körébe sorolható a vallomás előtti eskü is, amikor a tanú kezét felemelve elmondja, hogy „az igazat, a teljes igazat és csakis az igazat – the truth, the whole truth and nothing but the truth” fogja vallani. Megjegyzendő, hogy ez 1945 utántól nem szerepel a magyar bírósági gyakorlatban.1 Crystal ezzel kapcsolatban arra is rámutat, hogy a fentihez hasonló tautologikus vagy alliterációt tartalmazó kifejezések a régi korokból maradtak ránk, amikor a nyomdászat és az írástusdás még meglehetősen ritka jelenségnek számított, és ezért a jogi formulák megjegyezhetősége igen fontos szempont volt. Hasonló tautologikus kifejezések vagy szópárok (doublets) angol nyelvű dokumentumokban is előfordulnak: made & signed, last will & testament, breaking & entering. A jelenség okát Crystal abban látja, hogy a középkori angol fogalmazók nem voltak biztosak abban, hogy az idegen szó jelentése ugyanaz, mint az angolszászé, s így a pontosság érdekében mindkettőt jobbnak látták leírni (Crystal 1998: 480).
A bírósággal szembeni tisztelet megnyilvánulásai is manipulációs aktusoknak tekintendők, amennyiben végső soron ezek célja is a másik befolyásolása: a személyes jóindulat elnyerése, azaz az úgynevezett captatio benevolentiae. A megnyilatkozások egyértelműségét olyan szakkifejezések segítik, mint például alperes (defendant), felperes (plaintiff), kezesség (bail), zálogjog (lien), gondatlanság (negligence), fellebbezés (appeal), szolgalmi jog (easement), bírói végzés (injunction), foglaló (deposit), jogelőd (legal predecessor), haszonbérlet (lease), haszonélvezet (usufruct), amelyek jelentésüket tekintve jól körülhatárolható jogi szakterminusok. Az értelmezés flexibilitását elősegítő vagy támogató jelenség a kevésbé pontos fogalmazás, például nem megfelelő (improper), rosszindulat (malice), előre megfontolt szándékkal (with malice afterthought), a lehető legrövidebb időn belül (as soon as possible), állítólagos (alleged), előítélet nélküli (impartial), tényállás (facts of the case), méltányos (fair, equitable), indokolatlan (unjustified).2
4. A tárgyalóteremben használatos konverzációs stratégiák irányelveit O’Barr rögzítette (O’Barr 1982: 100–1). Ezek olyan tanácsok, amelyeket követnünk kell, ha azt akarjuk, hogy megnyilatkozásunk eredményes legyen. O’Barr két szempontból, a jogász (jelen esetben ügyész vagy ügyvéd), valamint a tanú oldaláról világította meg a kérdést.
Az ügyész/ügyvéd szempontjából a következő elvek érvényesülnek:
1. Változtassa a kérdésfeltevés módját!
2. Adjon a saját tanújának módot arra, hogy hosszan beszéljen, a keresztkérdésekre szánt időt korlátozza rövidre, bizonyos kérdésekhez rendeljen előre megbeszélt válaszokat!
3. Éreztesse a bíróval és az esküdtekkel, hogy a tanúk beidézése és vallomásai, valamint az ön ezekkel kapcsolatos megjegyzései egymásra épülnek!
4. A különböző tanúkat (pl. nők, idősek, gyerekek) más és más stílusban kérdezze!
5. Arckifejezése mindvégig maradjon rezzenéstelen, meglepődését akkor se árulja el, ha egy kérdésre teljesen váratlan választ kap. A drámai megnyilvánulásokat tartogassa különleges alkalmakra!
6. A beszédritmus és a beszédtempó fontos. Ne untassa a bírót és az esküdteket lassú beszéddel! A hangsúlyozásban legyen körültekintő!
7. Az ismétlés hasznos lehet az emfázis szempontjából, de óvatosan kell bánni vele, nehogy mondandója ezáltal unalmassá váljék.
8. A tanút válaszadás közben soha ne szakítsa félbe! Ez ugyanis azt a látszatot keltheti, hogy ön nem akarja, hogy bizonyos tényekre fény derüljön.
9. Ne éljen túl gyakran a tiltakozással! Az nemcsak felhívja a figyelmet arra, ami ellen tiltakozik, de még azt a látszatot is kelti, hogy ön meg kívánja akadályozni, hogy bizonyos információk a bíró, illetve az esküdtek tudomására jussanak.
A tanú szempontjából az alábbi elvek irányadóak:
1. Változtassa a válaszadás módját!
2. Adjon hosszú válaszokat, amikor csak lehetséges! Törekedjék rá, hogy az ellenfél képviselője sokszor félbeszakítsa válaszadás közben. Ez azt a látszatot kelti majd, hogy az ellenfél képviselője nem akarja, hogy ön elmondja, amit szeretne.
3. Próbálja meg összezavarni azt a gondolatmenetet, amit az ellenfél képviselője követni szándékozik!
4. Válaszoljon az önt kérdezőknek más és más stílusban! (Pl. mindig tisztelettel feleljen a bírónak, kedvesen válaszoljon az ellenfél képviselőjének kérdéseire.)
5. Ne mutassa ki meglepődését akkor se, ha egy kérdés váratlanul éri. A drámai reakciókat tartogassa a megfelelő alkalomra!
6. Fordítsa a beszédritmus és a beszédtempó nyújtotta lehetőségeket a saját javára! Zavarja össze az ellenfél képviselőjét a válasz időzítésével! (Pl. mondja az ellenfél képviselőjének egy különösen hosszú és bonyolult kérdés után: Kérem ismételje meg a kérdést!)
7. Reagáljon arra, ha az ellenfél képviselője ismétli a már elhangzottakat! (pl. így: Miért kérdezi tőlem állandóan ugyanazt?)
8. Szakítsa félbe az ellenfél képviselőjét önkéntes közbeszólásokkal, amikor erre alkalma nyílik! Ez azt a látszatot kelti, hogy ön hajlandó az együttműködésre, s összezavarja az ellenfél képviselőjét.
9. A véletlenség látszatát keltve fecsegjen ki fontos tényeket a vallomás során, akkor is, ha az ellenfél képviselője esetleg megpróbálja korlátozni a válaszadásra szánt időt. Ezzel elérheti, hogy a bíróban vagy az esküdtekben olyan érzés alakuljon ki, hogy az ellenfél képviselője akadályozni próbálja önt abban, hogy bizonyítékait a bíróság elé tárja.
Mindezekből az elvekből jól látszik, hogy a tárgyalóteremben - bizonyos célok elérése érdekében - nem egyenlő mértékben tekinthetők érvényesnek a Grice által megfogalmazott, majd később pedig Leech által kibővített maximák. A változás Grice-nak minden maximáját érinti. Ebben az esetben természetesen a grice-i maximák önkényes értelmezésével van dolgunk. A mennyiségi maxima például, melynek pontjai szerint (a) részvételed olyan informatív legyen, ahogy ezt a beszélgetés célja megkívánja, (b) nem kell, hogy részvételed a kívánatosabbnál informatívabb legyen aszerint módosul, hogy mi az adó (a jelen esetben tanú, ügyész vagy ügyvéd) aktuális célja. Természetes, hogy a bírósági tárgyalásokon az adó és a vevő célja eltérő. Míg az egyik az adott esetben szeretne minél több információhoz jutni, a másik célja éppen az, hogy csak a számára előnyös információkat közölje, s a hátrányosakat megpróbálja elhallgatni. Az például, hogy a vádlottnak joga van ahhoz, hogy ne közölje a rá nézve terhelő adatokat, törvényileg biztosítva van, amire a letartóztatás esetén a letartóztató köteles is őt figyelmeztetni, azaz köteles ismertetni a jogait, ahogy ez általában meg is történik a „Figyelmeztetem, hogy joga van hallgatni. Minden, amit mond, felhasználható maga ellen” formulával. Grice minőségi maximája is módosul, hiszen az adónak nem biztos, hogy az a célja, hogy részvétele megfeleljen az igazságnak, vagy az, hogy a témáról beszéljen. Adott esetben a mellébeszélés, a csúsztatás, azaz a tények önkényes és tendenciózus ismertetése, sőt a másiknak a tárgytól való eltérítése igen fontos eszköz lehet. Az érthető beszéd és a világos megfogalmazás sem mindig célszerű. Néha – amint O’Barr pontjaiból kitűnik – éppen az az elérendő cél, hogy bonyolult mondatszerkesztéssel, homályos fogalmazással megzavarjuk az ellenfelet, kizökkentsük gondolatmenetéből, és így esetleg azt adjuk a szájába, amit előzőleg nem is volt szándékában mondani. Arra, hogy a bonyolult fogalmazásmód, a nehézkes, sokszor szinte követhetetlen stílus a tudományosság látszatát kelti, és sokszor kedvezőbb megítélésben részesül, mint a világos, egyszerűbb változat, Lutz hoz példákat egy, a kétértelmű beszédről szóló művében (Lutz 1990: 57–8).
5. Leech az udvariassági elv ismertetésénél, amely több maximát is (tapintat-, szerénység-, nagylelkűség-, jóváhagyás-, megegyezés-, rokonszenvmaxima) magában foglal, elmondja, hogy az udvariassági elvet erkölcsi normák szabályozzák. Bańczerowski ennek kapcsán megjegyzi, hogy az udvariasság pólusa körül különféle ingraciációs stratégiák helyezkednek el, ezeknek pedig az a célja, hogy az információadó alkalmazásuk által valamilyen személyes haszonhoz jusson (Bańczerowski 1998: 15–20). A továbbiakban Brownra és Levinsonra hivatkozik, akik szükségesnek tartják a pozitív és a negatív udvariassági stratégia egymástól való megkülönböztetését is. Míg a pozitív stratégia esetében a vevőnek az adóhoz való viszonyát az érdeklődés és az elfogadás jellemzi, addig a negatív stratégia alkalmazása esetén az adó és a vevő kapcsolatában a bizalmatlanság dominál (Brown-Levinson 1987). Véleményünk szerint a felperes és az alperes képviselőinek a bíró személyéhez, illetve az esküdtekhez fűződő kapcsolatában olyan ingraciációs stratégia figyelhető meg, amelynek célja a rokonszenv, illetve a jóindulat megszerzése, és amelynek során fenn kell tartani az együttműködés szándékának legalább a látszatát. Az alperes és a felperes képviselői között azonban feltétlenül a negatív udvariassági stratégia alkalmazása kerül előtérbe, hiszen itt a partnerek közötti érdekellentét mindvégig fennáll.
SZAKIRODALOM
Bańczerowski J. 1997a. A nyelvi közlés rejtett pragmatikai információiról. Nyr. 49–62.
Bańczerowski J. 1997b. A nyelv titkai. Nyr. 190–203.
Bańczerowski J. 1997c. A rejtett axiologikus információk dekódolásáról. Nyr. 270–274.
Brown, P.–Levinson D. St. 1987. Politeness: Some Universals in Language Usage. Cambridge, Cambridge University Press.
Crystal, D. 1990. The English Language. London, Penguin Books.
Crystal, D. 1998. A nyelv enciklopédiája. Budapest, Osiris.
Grice, H. P. 1975. Logic and Conversation. In: Cole and Morgan (eds.).
Hadrovics L. 1995. Magyar frazeológia. Történeti áttekintés. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Kovács F. 1964. A magyar jogi terminológia kialakulása. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Lakoff, R. 1973. The Logic of Politeness or Minding your p’s and q’s. Chicago Linguistics Society 9.
Leech, G. 1974. Semantics. Pelican Books.
Lutz, W. 1990. Doublespeak. New York. Harper Perennial.
Nagy F. 1980. Kriminalisztikai szövegnyelvészet. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Nyomárkay I. 1980. Német tükörfordítások a horvátban és a magyarban. MNy. 76.
Nyomárkay I. 1988. Die ungarischen Vorbilder der kroatischen Spracherneuerung im Spiegel der zeitgenössischen terminologischen Wörterbücher. Wiener Slawistischer Almanach 22.
Nyomárkay I. 1993. A tükörfordításokról – különös tekintettel a szerbhorvátra. MNy. 89.
O’Barr, W. 1982. Linguistic Evidence: Language, Power and Strategy in the Courtroom. London, Academic Press.
Svartvik, J. 1968. The Evans Statements: A Case for Forensic Linguistics. Gothenburg. Almquist and Wiksell.
Tempefői (Sibelka-Perleberg A.) 1998. A sziget nyelve. (Barangolás az angol nyelvben) Budapest, Tempefői Alapítvány.
Pátrovics Péter
Pátrovics, Péter: Language use in court. The present paper deals with legal language in its Hungarian and English variants. The author gives a brief description of typical words and constructions found in written legal documents and in the spoken language of the courtroom, and pays special attention to the linguistic strategies used in court by lawyers and witnesses.
1 Dr. Pátrovics Zoltán megyei bíró személyes közlése.
2 Az, hogy mit ítélünk megfelelőnek, méltányosnak vagy indokolatlannak, mit értünk rosszindulaton, bizonyítható-e minden kétséget kizáróan valakinek az előre megfontolt szándéka, illetve, hogy mi a konkrét jelentése a lehető legrövidebb időn belül kifejezésnek, csak az adott aktuális helyzet ismeretének függvényében határozható meg (vö. Kovács 1964).
