Szabály vagy szabálytalanság?
A szerb tulajdonnevek írásáról

A hajdan számos kelet- és közép-európai lakos részéről álomországnak, holmi kis pszeudo-Nyugatnak tartott Jugoszlávia (vagy manapság inkább már csak annak nevezett maradványa) szomorú aktualitásként szerepel a világlapok címoldalán vagy az elektronikus média hírműsorainak élén.

Persze, nyugalmazott magyartanár létemre nem az én dolgom, hogy az anyaországunkbeli politikai hírmagyarázók kommentárjait értékeljem vagy netán felülbíráljam, egy ezzel kapcsolatos helyesírási jelenségre azonban mégis szeretnék rámutatni. A szerb (és más délszláv) tulajdonnevek írásmódjáról van szó.

Ezeknek a neveknek az írásakor (sokszor a kiejtéskor is) nagyfokú bizonytalanságot tapasztalhatunk, különösen akkor, ha szerb személyek nevét kell közölni. A magyarországi tudományos kiadványok és lexikonok rendre az eredeti (latin betűs) írásmód mellett döntenek. Ezzel ellentétben a magyarországi napi- és hetilapok, képes magazinok szinte kivétel nélkül a szóban forgó nevek magyar betűs átírását választják, és így jár el a Magyar Televízió, valamint a kereskedelmi csatornák szerkesztősége is. Képernyőnkön tehát rendszeresen a Szlobodan Milosevics, Milan Milutinovics, Momir Bulatovics, Vuk Draskovics, Zoran Gyingyics, Milo Gyukanovics névváltozatok szerepelnek.

A tévé hírműsorainak, a lapok hírrovatainak a szerkesztői nyilván azt a helyesírási szabályt alkalmazzák, mely szerint „a nem latin betűs írású nyelvek közszavait és tulajdonneveit általában a magyar ábécé betűivel, lehetőleg a forrásnyelvből írjuk át” (A magyar helyesírás szabályai. Tizenegyedik kiadás. Tizenegyedik [példaanyagában átdolgozott] lenyomat. Budapest, 1994). Csakhogy a szerb nyelv (korábban a szerbhorvát nyelv keleti, ún. „ekav”, azaz e-ző változata) nemcsak cirill, hanem latin betűs írásmódot is ismer. Ezt bizonyítja az újvidéki Matica srpska (Szerb Matica) 1993-ban megjelent, legújabb helyesírási szabályzata (Pravopis srpskoga jezika – Ekavsko izdanje [A szerb nyelv helyesírása – Ekav kiadás]), noha el kell ismernünk, hogy a nyolcvanas évek elejétől Szerbia-szerte – így a Vajdaságban is – a cirill betűs írásmódot favorizálják. Ezt bizonyítja a vajdasági magyarok részéről oly sokat kárhoztatott, 1991. évi Törvény a nyelvek és írásmódok hivatalos használatáról (A Szerb Köztársaság Hivatalos Közlönye, 45/91. szám), amely mind a mai napig hatályban van. Első szakaszának 2. bekezdése kimondja: „A Szerb Köztársaságban a cirill betűs írásmód van hivatalos használatban, a latin betűs írásmód pedig a jelen törvényben megállapított módon.” Az idézett törvény a latin betűs írásmód használatát 8–10. szakaszaiban szabályozza, lényegében a helyi közigazgatás hatáskörébe utalva annak bevezetését. A latin betűs írásmód szerbiai használata mellett tanúskodik az is, hogy bizonyos ekav nyelvjárású – főként ellenzéki – sajtótermékek (pl. a Vreme című hetilap) a háború kitöréséig, latin betűs formában jelent meg, ezzel is jelezve a hivatalos „nemzeti” ideológiától való elzárkózását. A latin betűs írásmódnak az ekav nyelvterületen való visszaszorulása tehát elsősorban politikai, nem pedig nyelvtudományi okokra vezethető vissza.

A II. világháború utáni magyar helyesírási szabályozás is latin betűsnek tekintette a szerbhorvát nyelvet. A magyar helyesírás szabályai tizedik, átdolgozott és bővített kiadásának második lenyomatában (Budapest, 1954) ugyan még csak az orosz, görög és kínai szavak és tulajdonnevek átírására ad utasítást (53–56), ám a Jugoszláviai Magyar Nyelvművelő Egyesület Helyesírási Bizottsága hosszas sajtóvita nyomán 1965. február 22-én kiadja A magyar helyesírás szabályainak Jugoszláviai Függelékét (sic!), amelyben kimondja: „A szlovén nyelv latin betűs írású […], s a tulajdonnevek írásmódjára nézve a szerb-horvát nyelvet szintén latin betűsnek tekinthetjük.” Ugyanez a Függelék azt is megállapítja, hogy „egyes mássalhangzók jelölésére olyan betűk is előfordulnak, amelyek írásmódja, illetve hangértéke eltér a mai magyar írásban szokásos betűktől vagy azok hangértékétől. Ezek a következők: č = cs, dž = dzs, nj = ny, s = sz, š = s, ž = zs; és három olyan betű, melyeknek megfelelőjeként csak megközelítő ejtésmódú magyar betűnk van: ć = ty, đ = gy és lj = (régies ejtésű) ly.” Majd lentebb: „A ć és a đ hangértékének egészen megfelelő betű a magyarban nincsen, ezért az ejtésre hozzájuk legközelebb álló magar betűvel jelöljük a teljes hasonulást, azaz a ć-t ty-vel, a đ-t gy-vel: Lalićtyal, Belićtyel, Smuđgyal, Dopuđgyal stb.” (Itt mindjárt jegyezzük meg, hogy a szerbhorvát ć és đ [vagy dj] hangok a magyar ty és cs, valamint a gy és dzs hangokhoz egyaránt közel állnak. S bár vitathatatlan, hogy az -ić-re, -vić-re végződő szerb és horvát családnevek a magyarban -ics, -vics végződéssel honosodtak meg, mégsem lenne célszerű a szerbhorvát č és ć betűnek egyformán a magyar cs-vel, illetőleg a đ [dj] és dž betűknek ugyancsak egységesen dzs-vel történő átírása, mert ez megszüntetné a kérdéses hangok fonéma voltát [a dak ’diák’-ot, a džak ’zsák’-ot, a čar szerbül és horvátul ’báj’-t, ’varázs’-t, a čar ’haszn’-ot, ’nyereség’-et jelent].)

Ezt az elvet fogadta el A magyar helyesírás szabályainak 1984-es, tizenegyedik kiadása is. Itt ugyan az előző kiadáshoz képest elmarad a nem latin betűs tulajdonnevek átírási szabályainak részletes ismertetése; a szabályzat 220. pontja ehelyett három akadémiai kiadványra, a Keleti nevek magyar helyesírására (Budapest, 1981), A cirill betűs szláv nyelvek neveinek magyar helyesírására, valamint Az újgörög nevek magyar helyesírására (Budapest, 1984) utal. A példaanyagból viszont kiviláglik, hogy a szerbhorvát nyelvet latin betűs írásmódúnak (is) tekinti, minthogy a 208. pontban Szabadka szerbhorvát megfelelőjeként Suboticá-t (nem pedig Szuboticá-t!), a 214.-ben pedig Krleža mellett Njegoš-t (nem pedig Nyegos-t!) hoz fel példaként. Ezt az állásfoglalást teljesen egyértelművé teszi a 214. pont 3. bekezdésében foglalt megjegyzés, mely szerint: „A mellékjelek elhagyása szükségmegoldás, de a mellékjeles betűk helyett az alapbetűktől eltérő más magyar betűk alkalmazása, azaz a névnek fonetikus vagy éppen eltorzított átírása (pl. Françoise helyett Franszoáz v. Franszoise, Karadžić helyett Karadzsity v. Karadzsics) teljességgel lehetetlen”. [Kiemelés tőlem. Sz. J.] S bár ennek a kiadásnak tizenegyedik (példaanyagában átdolgozott) lenyomata (Budapest, 1994) Karadžić nevét Bălcescu-éval cserélte fel – talán abból a meggondolásból, nehogy valaki a jó öreg szerb folklorista és nyelvtudós helyett a boszniai tömeggyilkos pszichiáterre gondoljon –, mégis egyértelmű, hogy A magyar helyesírás szabályainak kidolgozói a szerb nyelvet továbbra is a latin betűs írásmódot használó nyelvnek tekintik.

Ezt bizonyítja egyébként a már említett A cirill betűs szláv nyelvek neveinek magyar helyesírása, amelynek Függelékében többek között ez olvasható: „…a cirill és a latin betűs ábécét egyaránt használó szerbhorvát nyelv a magyar helyesírás szempontjából latin betűs nyelvnek számít, a szerbhorvát szavakat és neveket ezért hivatalos latin betűs (horvát) alakjukban kell írni”. A Nyelvművelő kézikönyv I. kötetének (Budapest, 1980) 392. oldalán pedig ez áll: „A szerb nyelvnek az a fő jellemzője, hogy átírásában nem a mi ábécénket használjuk, hanem a horvát latin betűs ábécéhez alkalmazkodunk: például a zs-nek ž, az sz-nek s, a cs-nek č, az s-nek š felel meg, azonkívül van több saját betűje, amelyet dj-vel, j-vel, lj-vel, nj-vel, č-vel [ez nyilvánvalóan sajtóhiba: a címszó írója a ć-re gondolt; Sz. J. megjegyzése], dž-vel írunk.”

Mindezek ismeretében zavaróan hat a Nyelvművelő kéziszótár (Budapest, 1996) 254. oldalán olvasható állásfoglalás, mely szerint: „A lat. és cirill ábécét használó szerb ny. neveit azonban átírhatjuk; egyaránt helyes tehát a Draskovics, Milosevics, ill. a Drašković, Milošević írásmód.” Véleményünk szerint ennek a – túlságosan is liberális – szabálynak az alkalmazása máris szükségtelen tarkaságot eredményez az írásgyakorlatban. A délszláv tulajdonnevek átvételekor meglehetősen nehéz eldönteni, hogy eredeti írásmód szerint írandó szlovén és horvát, nem kötelezően átírható szerb (montenegrói és bosnyák), netán kötelezően átírandó macedón és bolgár tulajdonnevekről van-e szó. Félő, hogy ha a Nyelvművelő kéziszótár utasításához tartjuk magunkat, úgy járunk, mint a HVG 1999. május 22-i számának cikkírója, aki a személynevek írásában (Milo Gyukanovics, Szlobodan Milosevics, Momir Bulatovics, Milan Rocsen) átírást, a földrajzi nevekében pedig (Djakovica, Pec, Vladicin Han, Leskovac, Surdulica) az eredeti (bár mellékjelek nélküli) írásmódot választotta (kivéve Koszovó esetében). Ember legyen a talpán az az olvasó vagy bemondó, aki ezek után el tudja dönteni, hogy például a hajdan Ipek néven a magyar történelemben is szereplő Peć város nevét c-vel, ty-vel vagy netán (horribilie dictu!) cs-vel kell-e ejteni. S ha már nem tarthatjuk magunkat Victor Hugo ama jó tanácsához, amely szerint az angol szavakat úgy ejtjük ki a leghelyesebben, ha egyáltalán nem ejtjük ki őket, akkor már csak maradjunk meg a szerb és horvát nevek eredeti, azaz latin betűs írásmódja mellett, amelynek kiejtési szabályai a művelt olvasóközönség körében többnyire már ismertek.

Szloboda János

SUMMARY

Szloboda, János

Regularity or irregularity? On the spelling of Serbian proper nouns

The author draws the reader’s attention to the extensive indeterminacy observable in the spelling (and often the pronunciation) of Serbian names in Hungarian. Scientific publications and encyclopedias opt for the original spelling (in Roman letters). On the other hand, daily and weekly papers and illustrated magazines published in Hungary almost all choose the Hungarianised transcriptions of these names, and so do all television channels, in spite of the fact that Serbian uses both Cyrillic and Roman script and that the Appendix to The Hungarian spelling of names from Slavic languages with a Cyrillic script clearly states: “…Serbo-Croatian, using both the Cyrillic and Roman alphabets, counts as a Roman letter language with respect to Hungarian orthography; therefore Serbo-Croatian words and names are to be written in their official Roman (i. e., Croatian) forms”.