Petőfi S. János–Benkes Zsuzsa: A szöveg megközelítései.
Kérdések – Válaszok. Bevezetés a szemiotikai szövegtanba.
Iskolakultúra, Budapest. 1998. 167 lap

1. A kötet igazi bevezetés, útmutató, vezérkönyv jellegű kiadvány. Alapja Petőfi S. Jánosnak hosszú időn át érlelt szövegtani koncepciója, egy új tudományt jelentő textológiája. Ahogy címe is jelzi, a szöveg fogalmát a középpontba állító és megközelítési lehetőségeit számba vevő sajátos összegezés. Célja a szövegfogalomra épülő szövegszemlélet kialakítása, egy átfogó szövegtudomány bemutatása, a szerzők szavaival: „Jelen könyvünket a szöveg/szövegtan kutatásával és oktatásával kapcsolatos alapkérdések ’integratív elméleti keret’-ben való tárgyalásának szenteljük” (11).

A kötet elsősorban tanároknak, egyetemi és főiskolai hallgatóknak, érdeklődő tanulóknak szól, emiatt is fontosnak tartják a szerzők az oktatással kapcsolatos kiemelt kérdések tárgyalását. Talán ezért is sajátos tárgyalási rendet alakítottak ki, egy dialogikus felépítést, a kérdések-válaszok formáját. Mindegyik fejezet vagy alfejezet egy-egy kérdés feltevésével kezdődik, és ezt követi a két szerző válasza: az elméleti vonatkozásokat előtérbe helyező Petőfi és az elsősorban gyakorlati, pedagógiai szempontokra sarkító Benkes Zsuzsa felelete. Céljuk ezzel – mint írják – az volt, hogy „a szövegtan általunk fontosnak tartott alapkérdéseit könnyen áttekinthető struktúrában mutassuk be” (13). Így és ezért a kötet mint egyfajta szövegtani kompendium, ismerettár, nem statikus, hanem az olvasót dinamizáló és ezzel a megértést, a bekapcsolódást elősegítő kiadvány.

A kötet felépítése, szerkezete megfelel a kitűzött célnak. A nagyfejezetek a következők: 1. A szövegfogalom értelmezése, 2. A szövegtani kutatás diszciplínakörnyezete., Szövegtanok – a szövegtanok alkalmazási területei, 3. Az általános szemiotikai szövegtan interdiszciplináris megalapozása, 4. Az általános szemiotikai szövegtan szövegtani társtudományai, 6. A verbális szövegek kreatív megközelítése szemiotikai szövegtani keretben, 7. A verbális szövegek analitikus megközelítése szemiotikai szövegtani keretben, 8. A szemiotikai szövegtan mint egy studium generale egyik alapeleme és Kitekintés.

Ismertetésünket a két alapkérdés, a szöveg és a szemiotikai szövegtan értelmezésére sarkítjuk. Mindkettő taglalása jól tájékoztat a kötet sajátos tárgyalási rendjéről, a kérdések-válaszok formáról is.

2. A szöveg fogalmára vonatkozó első kérdés így hangzik: Mit célszerű szövegnek neveznünk? Az ehhez csatlakozó első alkérdés arra utal, hogy (1) fizikai-szemiotikai tárgyakat (például az írott vagy nyomtatott, illetőleg hangszalagon vagy videokazettán rögzített ’közlemények’ fizikai testét) célszerű-e szövegnek nevezni, vagy pedig (2) olyan kételemű szemiotikai relációkat (kapcsolatokat, viszonyokat), amelyeknek egyik eleme egy utaló, a másik eleme egy ehhez rendelhető utalt (15).

Az erre a kérdésre adott feleletében Petőfi úgy véli, hogy a reláció (az utaló-utalt, jelölő-jelölt kapcsolat) tekinthető elfogadhatónak. Ebből következően a szövegek jelek (komplex jelek), és itt a jel valóban egy relációra, a jelölő-jelölt kapcsolatára utal (15–6).

Benkes Zsuzsa szintén a relációfelfogást tekinti elfogadhatónak. Gyakorlati szempontú, ötletes kiindulópontja a következő példa: „Ahogy a költő írja: »itt élned, halnod kell«. A példáról szólva úgy véli, hogy az idézet tulajdonképpeni tartalma egy relációt foglal magába: ’az adott szósor + a hozzárendelt (valamelyik lehetséges) jelentés’ (16).

Az ezt követő kérdésekre adott feleletekből kiderül, hogy a szöveg egyaránt lehet írott vagy szóban elhangzó közlemény (16–7), a multimediális jelölővel (például verbális és zenei, képi médiumokkal) is rendelkező komplex jeleket szintén szövegnek lehet nevezni, így például a tankönyvi szövegek a lexikai elemek mellett táblázatokat, grafikonokat, térképeket, fotókat is tartalmaznak (17–8), más komplex jelektől közvetlenül függő, önmagukban is lezártnak tartható jelek is szövegek (például egy kötet versei, egy teljes szöveg fejezetei) (18–9), csak olyan komplex jeleket tarthatunk szövegnek, amelyek egy kommunikációs szituációban egy kommunikatív funkció betöltésére alkalmasak, így például a STOP feliratú közlekedési tábla, amiből is következően a szöveg megítélése nem függ a terjedelmétől (19–20), a szövegek nem a nyelvi rendszer, hanem a nyelvi rendszer használatának az egységei, a kommunikáció eszközei (21–3).

A szövegfogalomra vonatkozó második nagy kérdés lényege a szövegszerűség megítélése, ami a szerzők véleménye szerint nem belső (immanens) minősége, nem definitorikus értelemben vett tulajdonsága a szövegnek, hanem a befogadók megelőző tapasztalataitól, interszubjektív tényezőktől, szociokulturális konvencióktól függő hozzárendelés (24–6).

3. A szemiotikai szövegtan értelmezése több nagy fejezet témája. Kiindulópont a második fejezet (A szövegtani kutatás diszciplínakörnyezete) harmadik kérdése: Mi határozza meg egy szövegtan jellegét? Erre Petőfi válasza az, hogy – mint mindegyik tudományét – a szövegtanét is tárgyának, céljának és módszerének a hierarchiája határozza meg. Benkes Zsuzsa ezzel egybeeső véleményét elsősorban az iskolai szövegtanokra vonatkozó értelmezésekkel világítja meg (30–4). Ezt a felfogást konkretizálja ugyancsak a második fejezetből a negyedik kérdés: Milyen jellegű szövegtan(ok) létrehozására célszerű törekedni? És ezen belül a 4.1. kérdés: Milyen jellegű általános szövegtan létrehozására célszerű törekedni?

Erre a kérdésre Petőfi a fentebb említett tárgy–cél–eszköz (módszer) „bontásának megfelelően” (34) próbál választ adni. Eszerint a tárgy: a szövegek komplex jelek, amelyeknek van formai és jelentéstani felépítése, és használatuk pragmatikai szituációkhoz kötődik. A cél: a szövegben, szövegekkel, a szövegek létrehozása érdekében végrehajtott műveletekre vonatkozó ismeretek feltárása, leírása. Mind a tárgy, mind a cél meghatározása a szemiotikához vezet, célszerű tehát egy általános szemiotikai szövegtan létrehozására törekedni. A harmadik tényező: a módszer – úgy látszik, hogy a téma szempontjából nem releváns –, hisz lényege a mindegyik tudományban igényelt maximális explicitség.

Benkes Zsuzsa mindezt azzal igazolja, hogy az iskolai oktatásban nem ismeretlen a szemiotika, ezért szerinte nem okozhat nehézséget a szemiotikai szövegtan bevezetése (34–6).

Mindennek jó kiegészítője a harmadik fejezet (Az általános szemiotikai szövegtan interdiszciplináris megalapozása). A negyedik fejezetbe tartozik a szövegtani társtudományok (poétika, narratológia, retorika, stilisztika, esztétika) vallatóra fogása abból a szempontból, hogy mivel kellene, hogy foglalkozzanak, hogy melyek a feladatai, milyen a jellegük, nyilván az általános szemiotikai szövegtan perspektívájában.

Így például a minket közelebbről érdeklő stilisztikáról megtudjuk, hogy témája a szerzőkre, szövegtípusokra és korokra jellemző stílusok (61), és hogy az elsődlegesen értelmező jellegű szövegtanhoz viszonyítva elsődlegesen értékelő jellegű diszciplína (68). A kettő közötti kapcsolatot tekintve Petőfi szerint lényeges az, hogy „a stilisztika olyan ismereteket rendszerez, amelyek alkalmazása a szövegmegformáltság szövegtani elemzésének eredményeire épülnek” (68).

4. Növeli a kötet értékét a két külön fejezetben tárgyalt szövegtani elemzés, a szerzők műszavával: a strukturális értelmező interpretáció (95), amelynek két végrehajtási módját különböztetik meg. Az egyik a kreatív, a másik az analitikus megközelítés.

A kreatív megközelítés kétféle lehet: kaleidoszkopikus („az eredeti szövegeket alakítgatjuk annak vizsgálata érdekében, hogy mi változik e szövegek formai és jelentéstani megformáltságában” – 117) és kreatív-produktív („előzőleg már átalakított szövegeken végzünk műveleteket annak érdekében, hogy azokból egy számunkra elfogadható szöveget tudjunk létrehozni/kiválasztani” – 117). Mindkettő az analitikus megközelítést készíti elő: a kétféle kreatív elemzés „során nyert ismeretekre támaszkodva hajtjuk végre az eredeti szöveg analitikus elemzését” (117, de l. az analitikus megközelítés esetében „az elemzést nem készítik elő … kreatív előgyakorlatok” – 119).

Az analitikus megközelítésben nem a szöveg megformáltságának a feltárása az elsődleges cél, hanem a feltárt megformáltság leírása, aminek módszeres elveit egy lehetséges szövegszemlélet határozza meg (119).

Ezek a szövegtani elemzések – mint az eddigi eredmények, tapasztalatok igazolják – nagyon hasznosnak bizonyultak többek között azért, mert felkeltik, fokozzák a szövegek értelmezése iránti érdeklődést, nagymértékben fejlesztik a tanulók, hallgatók szövegérzékenységét, fogékonyságát, kreativitását, és ugyanakkor – tehetjük hozzá – ezek az elemzések a szövegbefogadás szférájából kihatva a szövegalkotásra is jótékony hatással lehetnek (valóban az értelmezés összefügg a fogalmazással, az olvashatóság az írhatósággal).

Persze jelentőségüket más területen is elismerhetjük. Elsősorban a szövegtani vizsgálatokhoz közel álló stilisztikai elemzésekre gondolok, amelyekhez a szerzőktől kifejlesztett elvek és eljárások produktív kiindulópontként szolgálnak, jó és biztos alapot jelentenek. Valóban ma a stilisztikai elemzés (a stilisztika ágai közül a leginkább szöveghez kötött vizsgálat) aligha lehet meg ilyen szövegtani elemzések nélkül, más szóval – úgy, ahogyan Petőfi több helyen is megfogalmazta – a stilisztikának a szövegértelmezések eredményeire kell alapoznia (l. pl. Szemiotikai szövegtan 1996(9): 15).

5. A két szerző munkája kitűnő szövegtani kalauz. Az érdeklődő olvasó jól el tud igazodni a szövegtan problematikájában, és – ami talán ennél is több – nem egy új szövegelméletet, hanem egy új szövegtudományt, egy új textológiai paradigmát ismerhet meg, amely mindenben megfelel az általános tudományelmélet igényes szempontjainak. A szerzők egy integratív diszciplína lényegét adják, azokat az elveket és szempontokat foglalják rendszerbe, amelyek egyaránt vonatkoztathatók verbális és nem verbális szövegek vizsgálatára.

Örvendetes az is, hogy a szövegtan nagy és nyitott, vitatható kérdéseire is figyelemmel vannak, ezekkel is foglalkoznak. Így például azzal – ami többünket is érdekel és érint – , hogy a szöveg langue- vagy parole-jelenség (a nyelvi rendszer vagy a rendszer használatának az egysége). Ilyen esetekben tulajdonképpen nem is az a fontos, hogy a szerzők hogyan vélekednek, hogy mit fogadnak el, hanem inkább az, hogy egyáltalán felvetik a kérdéseket, és hogy vitatott kérdésnek tekintik.

A tárgyalt kérdések, de a tárgyalás módja is továbbgondolkodásra készteti az olvasót. Így is hozzásegít – a kitűzött célnak megfelelően – egy átfogó szövegszemlélet kialakításához, amire a kutatóknak és az oktatóknak egyaránt nagy szüksége van.

Szabó Zoltán