Poliszémia, homonímia.
Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához II.
Tinta Könyvkiadó, Budapest, 1999.
Az ELTE BTK Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszéke által 1998 októberében rendezett tudományos konferencia előadásainak tanulmánykötete.
Szerkesztette és lektorálta Gecső Tamás. 206 l.

Az Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék második konferenciakötetét veheti kézbe a nyelvészet iránt érdeklődő szakember (az első 1998-ban jelent meg A szinonimitásról címmel). A tanszék szándékának megfelelően a lexikális jelentések két legtöbb problémát jelentő típusával foglalkoznak a kötetbe szerkesztett előadások.

A kötet első előadását Balázs Géza írta. A szerző a poliszémia kérdését a pragmatika, illetve a kognitív nyelvészet szemszögéből közelíti meg. Felveti a kérdést, hogy meddig terjed egy szó poliszémiája, és mikor távolodnak el annyira a lexéma különböző jelentései, hogy jelentéshasadás következik be, és többé már nem egy lexéma poliszém jelentéseiről beszélünk, hanem önálló lexémákról, azaz homonimákról.

Balogh Péter a poliszémia és a dublettek viszonyát vizsgálja. Francia nyelvű példákon mutatja be a szerző a poliszémiától a dublettekhez vezető utat. A dublettek közül Balogh Péter a paronimákat emeli ki. A paronimák a szerző szerint hasonló alakú, de eltérő jelentésű, a poliszémiából levezethető szavak, azaz azonos erdetű, de mind alakjukat, mind pedig jelentésüket tekintve többé-kevésbé eltérő lexémák.

Bibok Károly a könyv típusú szavak poliszémiájával foglalkozik a kétszintű konceptuális szemantika keretében, mely megkülönbözteti a világtudást és a nyelvi tudást, valamint ennek megfelelően a nyelvi, azaz a tulajdonképpeni szemantikai (szemantikai-logikai) és a fogalmi jelentést.

Borbás Gabriella Dóra a ver ige jelentésszerkezetét vizsgálja a poliszém jelentések egymáshoz való viszonyában.

Czeglédi Katalin a Kárpát-medence magyarok által alkotott földrajzi neveinek jelentésviszonyait vizsgálva rámutat arra, hogy ezek alakilag gyakran egybeesnek személy-, nép-, törzs-, vezérnevekkel, ezért célszerű együttesen vizsgálni őket. A szerző igen gazdag példaanyaggal támasztja alá az egyes tulajdonnevek poliszemantikus jelentésviszonyait.

Cserép Attila a poliszémia, a szólások és a szótárírás közvetlen kapcsolatára rámutatva a szólásokat alkotó lexémák poliszemantikus viszonyait elemzi. Az angol hand szót tartalmazó frazeológiai egységeket vizsgálva az egyes szótárakban a szerző rámutat arra, hogy a korábbi szólásértelmezésekkel ellentétben – tudniillik hogy a szólások zárt egységet alkotnak, és ezek az egységek jelentéstani szempontból csak együtt értelmezhetők – a frazeológiai egységeket alkotó szavaknak külön is lehetnek jelentéseik.

Dési Edit a színfogalmak kapcsán az emberi színérzékelés és a valóság viszonyát vizsgálva a színek metaforikus jelentéseivel foglalkozik. A színszimbolika nemcsak a költészetben, hanem a mindennapi életben is nagy szerepet játszik a leírásban, a vizuális érzetek megjelenítésében. A különböző metaforikus értelmű összetett színnevek, mint például az ezüstfehér, acélszürke, olajzöld stb. elő- és utótagjának vizsgálatakor a szerző eljut a poliszémia, illetve a homonímia fogalmának újragondolásáig.

Fedoszov Oleg a Cseh Nemzeti Korpusz számítógépes adatbázisát elemezve a szófaji homonímia kérdésével foglalkozik. A szerző dolgozatában részletesen a cseh sotva 'aligha' lexéma jelentéseit vizsgálja.

Gecső Tamás a magyar főnév- és igeragozásban előforduló homonímiát és poliszémiát elemezve arra a következtetésre jut, hogy a homonímia és a poliszémia jelenségét nemcsak a szómorfémán, hanem a szónál kisebb grammatikai egységeken is vizsgálhatjuk. Példaként az -m morféma homonímiáját emeljük ki. Az -m morféma névszóhoz kapcsolódva birtokos személyjel, igéhez járulva tárgyas igei személyrag. Például: karom, akarom.

Hajdú Mihály a tulajdonnévi homonímiát elemezve az egy nyelven belüli homogén és heterogén homonímiát emeli ki. A szerző homogén homonímiának a tulajdonnevek azonos alkategóriáján belül létrejövő azonosalakúságot tekinti. Például: Jenő (személy- és helységnév eleme). A heterogén névhomonimák a tulajdonnevek különböző alcsoportjai között jönnek létre. Például: Bandi (személy- és lónév), Mariska (személy- és tehénnév).

Horváth Katalin a szótári homonímia jelenségét vizsgálja az etimológiai kutatások tükrében. A szótári homonímia a természetes nyelvekben kétféleképpen alakult ki: 1. konvergens alakfejlődéssel és 2. divergens jelentésfejlődésssel. Ennek illusztrálására a szerző a fog igei homonima szótári előfordulásait és különböző szövegekben megjelenő jelentésrealizációit emeli ki.

Horváth Rajmund a jelentés problémáiról, a strukturált és strukturálatlan jelentéshordozók szerepéről ír a jelentés fogalmának körüljárásával. A szerző szerint az elemi jelentés predikatív viszonyokban jelenik meg. Ez alapján egy egész nyelvközösség jelentésanalógiái leírhatók lennének.

Kemény Gábor a poliszémia és a képszerűség összefüggéseit vizsgálja. A szerző arra a következtetésre jut, hogy a nyelvi képben nem megy végbe szemantikai jelentésváltozás, így szótári poliszémia sem alakul ki. A költői szövegnek ugyanis eleve más a jelentésstruktúrája, egy szó ezen belül nem megy át jelentésváltozáson, hanem az adott kontextusban érvényesülő konkrét (aktuális) jelentéséről beszélhetünk.

Kiss Gábor a különböző magyar szótárakban előforduló homonimajelölésekről ír. A szerző véleménye szerint a kölönböző típusú homonimák újszerű csoportosítása hozzájárulhat a homonimák kialakulásának magyarázatához. Az egyes korpuszok számítógépes feldolgozása elősegítheti a grammatikai és lexikai jelentések egyértelműsítését.

Ladányi Mária a poliszémia és a grammatikalizáció kérdésével foglalkozva azt a kérdést próbálja meg tisztázni, hogy mi jellemzi a grammatikai egységeket a lexikai egységekkel való szembeállításban, továbbá milyen típusú jelentésváltozások mennek végbe a grammatikalizáció folyamatában.

Lindner Márta a költői világkép és a poliszémia összefüggéseit elemzi Ady néhány verse alapján. A hull ige képi elemként való előfordulását vizsgálva a szerző arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen összefüggés van a költői gondolkodásmód és a metaforikus jelentésváltozás között.

Minya Károly az utóbbi tíz évben jelentésbővüléssel keletkezett szavaknak a Magyar értelmező kéziszótárban nem szereplő jelentéseit veszi számba. A jelentésváltozás következtében nemcsak a már meglévő szó jelentése, hanem hangulati és emocionális értéke is megváltozik.

N. Lőrincz Julianna a magyar és az orosz homonímiafogalom egybevetésével foglalkozik, illetve a magyar lexikológiában álhomonímiának nevezett jelenség orosz megfelelőjét vizsgálja. A dolgozat az orosz igevariánsok és az álhomonímia összefüggéseit orosz igei szóalakváltozatok elemzésével mutatja be.

Pacsai Imre a mellérendelő szóösszetételek szemantikai kérdéseivel foglalkozik. Az A. L. Szemenasz által a távol-keleti nyelvek összetételeinek leírására alkalmazott szemantikai tipológia módszereivel vizsgálja az összetételek jelentésváltozását.

Pajzs Júlia a készülő Akadémiai nagyszótár korpuszában előforduló homonimák és homográfok egyértelműsítési lehetőségeiről ír. A kutatók számítógépes programok segítségével igyekeznek kiszűrni a többféleképpen elemezhető szavakat.

Spannraft Marcellina a merül ige jelentéseinek kognitív szemantikai megközelítésével foglalkozik költői szövegeket elemezve. A szerző magyar klasszikus költők: Berzsenyi, Vörösmarty, Arany és mások szövegeiben vizsgálja az igék aktuális jelentéseit.

Székely Gábor a poliszémia egyik ismert meghatározását bemutatva – mely szerint egy alakhoz több jelentés kapcsolódik – a jelentésfogalom összetevőit vizsgálja. Felveti a kérdést: vajon akkor is több jelentésűnek tekinthető egy szó, ha nem több lexikai, hanem több grammatikai jelentés kapcsolódik hozzá. A szerző a német tief és a magyar mély szó jelentéseit vizsgálva megállapítja, hogy vannak olyan többjelentésű szavaink, amelyek több lexikai és grammatikai jelentéssel rendelkeznek.

Varga Haszonits Zsuzsa az eszperantó nyelvben vizsgálja a poliszémia és a homonímia jelenségét. A Zamenhoff által létrehozott mesterséges nyelv alapszókincsébe a forrásnyelvből sokszor teljes jelentéskörrel kerültek át a szavak, tehát poliszémák és homonimák is. A lexikai homonimák ritkák az eszperantóban, de a homonímia és a poliszémia jelensége az eszperantóban is jelen van a természetes nyelvfejlődés eredményeként.

A kötet dolgozatai sok új szempontot adnak az újabb jelentéstani vizsgálatokhoz, ezért jól hasznosíthatók mind a kutatásban, mind pedig az oktatásban.

N. Lőrincz Julianna