Anyanyelvi nevelés és helyesírás
Implom József helyesírási verseny 1999.
Immár több mint egy évtizede minden esztendőben február végén ünnep van a szép Körös-parti városban, Gyulán. Az Erkel Ferenc Gimnázium ad otthont az Implom József helyesírási versenynek. A középiskolások seregszemléje ez a rangos vetélkedő: a regionális versenyek legjobbjai vállalják itt a megmérettetést az ország minden részéből, sőt az egész Kárpát-medencéből. Rangos kulturális verseny ez; a résztvevők számára nem a többiek legyőzése a fő cél, hanem önmaguk fejlesztése, saját képességeik kibontakoztatása. Az igazi versenyző önmagával mérkőzik elsősorban, s nemcsak a verseny órái alatt, de főleg a hosszabb távú fölkészülés idején.
A helyesírási edzésben igen nagy szerep hárul a felkészítő tanárokra, ők a versenyre is elkísérik diákjaikat. A versenyzők évről-évre változnak, tanáraik viszont egy évtizeden át állhatatosan, áldozatosan szolgálják az ügyet. Ők tudják, hogy a jó helyesírás nemcsak oktatási, hanem nagyrészt nevelési tényezők eredménye. Ha diákjaikat következetesen arra nevelik, hogy igényesek legyenek önmaguk nyelvhasználatával szemben, ellenőrizzék, javítsák írásbeli munkáikat, és ha esztétikus írásra, rendre, pontosságra szoktatják őket (saját példaadásukkal is), akkor jobb lesz a helyesírásuk, mintha pusztán „tanítják” nekik a helyesírást.
Ezt a hangulatos, vidám és fiatalos rendezvényt – úgy érzem – jórészt a fölkészítő tanárok és a szervezők lelkesedése avatja a hétköznapok fölé emelkedő, jeles ünneppé. Erről a lelkesedésről, a helyesírás ügye melletti elkötelezettségről szóló tanúságtétel az az öt, immár sorozatot alkotó kiadvány, amely a legutóbbi nyolc verseny anyagát dolgozza fel. A versenyfeladatok publikussá tétele, az eredmények értékelése és a nyertesek névsorának közlése mellett ezek a kötetek közvetlenül is szolgálják a tanárok szakmai továbbképzését. A szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola szakmai védnöksége jóvoltából a verseny ideje alatt a magyartanárok gazdag és változatos tartalmú előadásokat hallgathatnak. A Nagy L. János szerkesztette öt vonzó és színes kötet ezeknek az előadásoknak a közlésével – a verseny népszerűsítésén messze túlnőve – a tanártovábbképzés egyik legrangosabb fórumává vált.
A sorozatot a különféle tantárgyi ágazatok egységben való felfogásának elve hatja át. Ezt az alapállást már a kiadványok címe is elárulja: Rendszer és stilisztika a helyesírásban. Gyula, 1992; Helyesírás és nyelvtudomány. Gyula, 1993; Anyanyelvi nevelés és helyesírás. Gyula, 1994–1995; Helyesírás és nyelvpolitika. Gyula, 1996–1997; Petőfi – névtan – helyesírás. Gyula, 2000. A kiadványokat összeköti az egységes szerkesztői koncepció és módszertani következetesség, amely a helyesírást szerves egységben tekinti az általános nyelvi magatartással és a személyiségfejlesztéssel. Ez a metodológiai alapállás nemcsak a helyesírás-tanítás módszertanával kapcsolatos írásokat hatja át (Nagy L. János: Hogyan tanítsuk a helyesírást?; Cs. Nagy Lajos: A helyesírási gyakorlókönyvekről; Szabó Istvánné: Hogyan készítem fel tanítványaimat a versenyre?) s a helyesírás-tanítás helyzetét felmérő dolgozatokat (Nagy L. János: A magyar helyesírás fejlesztésének tizenkét éve; Cs. Nagy Lajos: A magyar helyesírás helyzete a Felvidéken), hanem a helyesírás elvi kérdéseinek taglalását (Szathmári István: A magyar helyesírás legfőbb jellemzőiről; Grétsy László: A helyesírás mint az anyanyelvi műveltség tükre; Deme László: Hangzásforma és írásforma; Tartalom, nyelvi megformálás, punktuáció) éppen úgy, mint a helyesírás-történeti megközelítéseket (Fábián Pál: Helyesírásunk életéből; Cs. Nagy Lajos: Lapozgatás Implom József hagyatékában). Rendkívül hasznosak az egy-egy konkrét helyesírási problémát fölvető tanulmányok (l. pl. R. Molnár Emma értekezését a gondolatjelről vagy N. Császári Ildikóét a többelemű földrajzi nevekről) s a helyesírás (szöveg)stilisztikai vetületét érintő írások (R. Molnár Emma: Stílusos helyesírás a szépirodalomban; Petőfi Sándor János: A helyesírási szabályok funkcionális megértése). A különböző megközelítésű tanulmányok közös vonása, hogy a helyesírás elsajátításában az önállóságot, az öntevékenységet, a belső motivációt, a differenciált tevékenységet tartják fontosnak. A műveltség kiemelését a szakműveltséggel szemben. Fontos tanári feladatnak tűnik még az önelfogadásra nevelés, a tévedés jogának megadása, az önkorrekcióra szoktatás, a gondolkodásfejlesztés, a problémalátás és a problémaérzékenység fejlesztése a helyesírásban.
A kötetek szerkesztője a tanártovábbképzés szempontjából fontosnak tartja a nyitottságot az újra, a rugalmasságot, a leleményességet, a kreativitást, a toleranciát, a kockázatvállalást és az újrakezdeni tudást. Ezzel magyarázható, hogy az öt kötet különös figyelemben részesíti azokat az új diszciplínákat, amelyeknek eredményeit vagy elméleti konzekvenciáit a középiskolai magyartanításnak is érdemes integrálnia. Első helyen említjük a szöveglogikát, a pragmatikát és a szövegfonetikát (Békési Imre: Egy gondolatmenet kihagyott lépése; A beljebb kezdett sor mint központozási jel; A. Jászó Anna: A pragmatika; Wacha Imre: Szöveg, szövegszerkezet, szöveggrammatika, „punktuáció”: szövegtolmácsolás). De valamennyi kötetben sor kerül a szemiotikai szövegtan iskolai alkalmazási lehetőségeinek fölvillantására is Benkes Zsuzsa és Petőfi S. János jóvoltából. A versszövegek, rövidpróza-szövegek kreatív-produktív megközelítései közül külön is kiemeljük Rákos Sándor Olyan szép, olyan gyönyörű szép című versének ilyen jellegű földolgozását, mert ebben az Implom József Helyesírási Verseny országos döntőjének egyik programjaként a versenyző diákok is részt vettek. Különös érdeklődésre tarthatnak számot a multimédiás szövegek elemzéséről szóló tanulmányok: Benkes Zsuzsa verbális és zenei összetevőjű szövegeket vizsgál, Weöres Sándor írásművészetének avatott kutatója, Nagy L. János pedig a végtelen jelének funkcióit követi nyomon Weöres Kézírásos könyvében. Az adott kötet tematikus részeit is megfelelő Weöres-szövegek tagolják, máskor meg Tandori Dezső kiváló érzékkel válogatott képversei, illetőleg Petőfinek a korabeli helyesírással írott néhány verse választja el egymástól a tematikus egységeket. A legfrissebb kiadványban a Petőfi egykori iskoláiról készült fotók töltik be ezt a szerepet.
A továbbképzést szolgáló előadássorozatban, érthető módon, fontos szerepet játszik az anyanyelv-pedagógia (A. Jászó Anna: Hagyomány és modernitás a tankönyvírásban. A mondatszerkezet felfogása és ábrázolása), de a stilisztika is megtalálja az őt megillető helyet Szathmári István Quo vadis stilisztika? és Raisz Rózsa Mikszáth írásművészetéről szóló tanulmányával. Igen tanulságosak Seregy Lajos beszámolói a Lektor helyesírás-ellenőrző és morfológiai elemző program elvi alapjairól.
Új színnel gazdagítja az amúgy is változatos palettát Péntek Jánosnak A szociolingvisztika és az iskola című tanulmánya, ez az oktatás szemléleti alapjait és az oktatás stratégiáját érintő sok megszívlelendő tanulsággal szolgál. A szociolingvisztika egyik legaktuálisabb kérdéskörét vállalja fel a negyedik kötet. A magyar nyelv mai helyzetét értékeli nyelvpolitikai szempontból Kiss Jenő tanulmánya, majd ezt követően a téma egy-egy avatott vajdasági, szlovákiai és erdélyi képviselője elemzi az adott régió sajátos nyelvpolitikai problémáit. Ezeknek az írásoknak az olvastán még inkább tett értékűnek érezzük a verseny szervezőinek azt a törekvését, hogy a magyar nyelvterület különböző régióiból érkező versenyzők önazonosság-tudatát erősítsék.
A sorozat legfrissebb kötetének egyik tematikus pillére a névtan. Péntek János már korábban is fölhívta a figyelmet növénynévi eredetű helyneveinkre és azok helyesírására (Egy tavaszi virág ürügyén), most e téma folytatásaként népetimológiás földrajzi neveinkről közöl újabb ínyencségeket (Sólymok, kányák, zergék). Hajdú Mihály az önálló névtan születéséről és szükségességéről szól meggyőzően, Fercsik Erzsébet pedig értőn boncolgatja névtan és oktatás kapcsolatát.
Az 1998-as verseny előadásainak témáját kettős évforduló határozta meg: Petőfi születésének 175. és az 1848-as forradalom 150. évfordulója. E két nevezetes esemény előtti tisztelgés jegyében született Kerényi Ferenc két tanulmánya Petőfi prózai írásairól és a Felhők ciklus stilisztikai jellemzőiről. Szathmári István pedig nagy költőnk és a köznyelv kapcsolatáról értekezik.
Az Implom József helyesírási verseny fordulóinak anyagát végigböngészve kitűnik a versenyfeladatok összeállításában mutatkozó tartalmi és módszertani igényesség, változatosság és életszerűség. A verseny a helyesírási ismeretek értelemszerű, alkotó alkalmazására irányítja a figyelmet, fontos nyelvművelő szerepet is vállal: a kreatív készséget igénylő mondat-, illetve szövegszintű feladatok a nyelvhasználat fejlesztését, árnyaltabbá tételét szolgálják. Teljesen indokoltnak tetszik, hogy a verseny első éveiben a határon túli diákok külön súlycsoportban mérettettek meg, biztosítva számukra is a sikerélményt. Úgy véljük azonban, hogy egy évtized elég kell hogy legyen a fölzárkóztatásra, s ideje lassan rátérni az egységes eredménymérésre az egész Kárpát-medence vonatkozásában.
A kötetekből világosan kirajzolódik a verseny szellemi megálmodóinak hagyományteremtés-igénye, és ennek a rangos rendezvénynek az évről évre örvendetesen szélesedő spektruma. Bár nem voltam jelen e gyulai versenyeken, a kiadványokat lapozgatva valami meleg családiasság leng körül: a közös ügyért és egymásért tenni kész emberi közösség szép formálódásának vagyunk tanúi. A második kötetben Rozgonyiné Molnár Emma, majd a legutóbbiban Englonerné Benkes Zsuzsa köszöntése olyan életutak előtti tisztelgést jelez, amelyek bizonyára ösztönzőleg hatnak majd a nyomukban járók szakmai és emberi tartására. Mert ilyen fölfelé húzó, „oromtermészetű” nevelők nélkül aligha lehetséges az oktatásban s kiváltképpen az anyanyelvi nevelésben igazi megújulás.
P. Dombi Erzsébet
