Péter Mihály: „Pár tarka fejezet csupán…”.
Puskin „Jevgenyij Anyegin”-je a magyar fordítások tükrében.
Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 1999. 232 l.

Puskin születésének 200. évfordulójára jelent meg Péter Mihály könyve, amely méltó megemlékezés a világirodalom kiemelkedő klasszikus költőjéről és nagy művéről, az Anyeginről.

A szerző könyve bevezetőjében röviden ismerteti az Anyegin eddig megjelent négy fordításának (Bérczy Károly, Mészöly Gedeon, Áprily Lajos és Galgóczy Árpád munkáinak) keletkezéstörténetét. Péter Mihály bevezetőjében előrevetíti, hogy nem vállalkozik a fordítások részletes elemzésére, hiszen ez lényegesen megnövelné a könyv terjedelmét.

A műfordítás a lehetetlen megkísérlése, hiszen abszolút fordítások nincsenek. Mégis szükségesek, különösen kis nemzetek esetében. A könyv szerzője is megállapítja, hogy a műfordítások szükségesek minden korban, még ha az eredeti művek mondanivalóját nem is képesek abszolút mértékben átjuttatni egy másik nyelvi kultúrába. „A fordítás értelmezésként (»olvasatként«) való felfogása pontosabbnak tűnik, mintha csupán az eredeti másolatának tekintjük” (17).

A szerző az Anyegin eredeti szövegrészleteinek a fordításokkal való szembesítését tűzte ki céljául. Ezzel egy korszerű Anyegin-olvasatot ad a mű iránt érdeklődők kezébe. A könyv hat fejezetből áll.

Az első fejezetben Anyegin bonyolult és ellentmondásos személyiségének bemutatását, valamint a szerző és a főhős viszonyának elemzését végzi el a szerző. A puskini stílusújítás jellemző jegyeit: a finom humort, a játékosan ironikus hangnemet, a sajátos szóhasználatot, illetve ezeknek a nyelvi-stilisztikai jellemzőknek a műfordításokban való megvalósulását elemzi Péter Mihály. Óvakodik attól, hogy jónak vagy rossznak minősítsen bizonyos fordítási megoldásokat, de utal arra, ha egy-egy fordításrészletet nem tart az eredeti szövegrészlettel egyenértékűnek.

A második fejezetben a szerző Tatyjana alakjának leírását mutatja be az orosz szövegrészletekben és a magyar fordításokban. Az eredeti szövegben a lágy, lírai hangnemet a hangszimbolika és a szavak elsődleges fogalmi jelentéséhez kapcsolódó érzelmi-hangulati tartalom is erősíti. Az orosz szavak eredeti jelentését a fordításoknak nem minden esetben sikerült megfelelő módon visszaadniuk, illetve az egyes fordítások másként érzékeltetik az eredeti szóhangulatot és a zenei hatást. Ugyancsak nem egyformán sikerült a fordítóknak az akusztikai és a szövegszinthez egyaránt tartozó áthajlások tolmácsolása.

A harmadik fejezet a két híressé vált levél, Tatyjana és Anyegin levelének elemzésével foglalkozik részletesen. Itt felvetődik az a kérdés is, vajon milyen nyelven íródtak a levelek. A korabeli orosz nemesség nyelvhasználatára a diglosszia volt jellemző, azaz a francia és az orosz nyelv használata funkcionálisan megoszlott. Puskin nevéhez fűződik az orosz irodalmi nyelv megteremtése. „Valójában Tatyjana levele a puskini nyelvalkotás fontos dokumentuma” (80). A két levél felépítésében vannak hasonlóságok és különbségek. Péter Mihály a levelek tartalmi és stílusbeli sajátosságait elemezve, valamint a szöveg grammatikai szerkezetét és a szavak konnotációját vizsgálva megállapítja, hogy a zaklatott, gyötrődő hangnemet nem mindegyik fordítás tudja adekvát módon visszaadni.

A negyedik fejezet az elbeszélő, a költő hangnemének stiláris sajátosságait elemzi. „Az előadás természetes könnyedsége nyelvi, stiláris, ritmikai és tartalmi tényezők »összjátékán« alapul, s így a szöveg (látszólagos) egyszerűségét olykor meglehetősen bonyolult mechanizmus hozza létre” (113). Ilyen például a Tatyjana anyjának foglalatosságait száraz felsorolással, kötőszó nélküli rövid mondatokban szociografikus pontossággal leíró rész. A száraz felsorolás itt a már nem is burkolt irónia nyelvi-stilisztikai kifejező eszköze. A vidéki nemesek életformáját leíró részekben a társalgási nyelv elemeit, szófordulatait alkalmazza Puskin. Nem könnyen találják meg a fordítók ennek a közvetlen orosz társalgási nyelvnek a magyar megfelelőit sem. A szerzői előadásra a „stiláris többszólamúság jellemző”. A köznapi társalgási stílusból választékos hangnembe való átváltás, illetve az egyes stílustípusokhoz illő kifejezések magyar megfeleltetése időnként meghaladja a műfordítók erejét. „Puskinnál a stílusváltás ugyanolyan eszköze az elbeszélés mozgatásának, mint a szavak »reális-logikai jelentése«” (121).

A könyv ötödik fejezete Puskinnak a természetábrázolásban megmutatkozó sajátos képi látásmódját elemzi. A magyar irodalomban Petőfi képi megoldásai emlékeztetnek leginkább Puskin átlelkesített természetábrázolására. Nem egyszerűen arról van itt szó, hogy a természeti tájak, az évszakok, a napszakok leíró elemként bekerülnek a szövegbe, hanem ezek a képek szerves részei az előadásnak, közvetlen kapcsolatban állnak az egyes szereplők érzelmeivel, hangulatával, ezek változását is tükrözik. Nem kevésbé botránkoztatta meg Puskin a korabeli művelt orosz közönséget a költészetbe addig nem illő szavaknak az irodalmi nyelvbe való emelésével, mint Petőfi a népi szókincs addig vulgárisnak tartott szavainak a költészetben való alkalmazásával. Péter Mihály sok szemléltető példával illusztrálja Puskin szóválasztását. Ezek közül példaként most csak az emelkedett, választékos stílusértékű szónak a parasztlányok megnevezésére, illetve az alacsonyabb stílusértékű szónak az úri kisasszonyok megnevezésére való használatát emeljük ki, amelyek a korabeli közízlés szerint inadekvátak voltak.

A hatodik fejezet a Hangok, szavak, mondatok címet viseli. Híven tükrözi ez a cím a Puskin stílusújításában megnyilvánuló lényeges jegyeket. Péter Mihály megállapítja, hogy a puskini költészet lényegét jelentő / ;… (’szabad vagyok, és ismét keresem a bűvös hangok, érzések és gondolatok szövetségét’ – P. M. fordítása) sorokat egyik fordító sem tolmácsolja híven. A vers zeneisége Puskin költészetében „a szöveg érzelmi-hangulati és gondolati tartalmával összhangban és kölcsönhatásban funkcionál” (182). A hangszimbolika mellett az ismétlések és a versszakok ritmikai szerkezete is a verszene kifejező eszköze. Az akusztikai szint átültetése a fordítók közül leginkább Bérczy Károlynak és Mészöly Gedeonnak sikerült. Áprily Lajost és Galgóczy Árpádot sokszor a szöveg tartalmi hűségéhez való ragaszkodás gátolja abban, hogy az akusztikai és a képi szint adekvát tolmácsolását megvalósítsa. Sok nehézséget okoz a fordítóknak a szójelentés pontos visszaadása is. Ha az eredeti szöveg és a fordítások egyenértékűségéről beszélünk, művészi szövegek és különösen olyan zárt szerkezetű szövegek esetében, mint a versek, nehéz a fordítónak megtalálni az arányokat. Szükségszerű módosulások vannak a műfordításszövegekben az eredeti szöveghez képest. Ezért vannak egyenetlenségek az egyes fordításokban, és még a legjobbak is csak megközelítik az eredetit.

Péter Mihály szellemes utószavában megjegyzi, hogy abban, hogy a két különböző nyelven írt szövegek nem felelnek meg pontosan egymásnak, nem az egyik vagy másik nyelv szegénysége vagy gazdagsága a ludas. „Nem az orosz nyelv van fölényben a magyarral szemben, hanem a költő a fordítóval, az alkotás az újraalkotással szemben” (213).

Péter Mihály könyve mind tartalmában, mind stílusában méltó tárgyához, Puskin Jevgenyij Anyegin című művéhez. Új Anyegin-olvasattal lett gazdagabb nemcsak e recenzió írója, hanem hite szerint az egész magyar irodalomszerető társadalom. Nemcsak az oroszul tudó szakemberek figyelmébe ajánlom e könyvet, hanem mindenkiébe, akinek a klasszikus művek értelmezése és újraértelmezése, valamint a műfordítások elemzése szívügye.

N. Lőrincz Julianna