A beszédritmus elemzésének egy lehetséges megközelítése

Bevezetés

A beszédritmus összetett, perceptuális jelenség, amely a beszéd legalább két vagy több tényezőjének rendszerszerű ismétlődéséből adódik. Sikeres tanulmányozását az nehezíti, hogy nem ritmusos abban az értelemben, ahogyan ritmusos a zene vagy a tánc.

A beszéd voltaképpen egy ritmikusan szervezett viselkedés, csakúgy, mint szinte valamennyi begyakorlott motoros tevékenységünk, például a kézírás vagy a gépelés (Deger–Ziegler 1998). A beszédritmust alkotó faktorok különfélék lehetnek, úgy tűnik azonban, két tényező mindenképpen meghatározható. Az egyik a periodikusság, a másik a szerkezet. Számos további is tekintetbe veendő persze az elemzések során, mint a szonoritás, a szótagszerkezet vagy a szóhangsúly, valamennyiükben közös azonban, hogy az időtengely mentén változnak (Laver 1995). Nincs vita abban a tekintetben, hogy a ritmus az időzítéssel kapcsolatos, és hogy az alapja – legáltalánosabban elfogadva – a szótag.

A beszédritmus fonetikai elemzése nem mondható a legeredményesebben kutatott témáknak; nem véletlen, hogy már a definíciót tekintve is különféle álláspontokat találunk a szakirodalomban. Ritkán fordul elő, hogy a definíció megfogalmazásának nehézségét bevallják a kutatók (Benguerel–D’Arcy 1986). A beszédritmus azt sugallja, hogy két különböző közlés közös és meghatározó tulajdonságot tartalmaz, amit „azonos ritmusnak” nevezünk (Nooteboom 1999: 653). Más megközelítésben a beszéd ritmusa a beszéd hierarchikusan szervezett időviszonyaival kapcsolatos a beszédhangok szótaggá szerveződésétől a szintaktikai és prozódiai struktúrákig (Bailey et al. 1999). A hangos közlés ritmusát a szavak erős és gyenge szótagjainak variálódásában is látják (Cutler 1989: 343). A valóság teljességét igyekszik tükrözni az a meghatározás, amelyik a beszéd mindkét oldalát (produkció és percepció) tekintetbe veszi. Eszerint a ritmusosság mintegy keretet ad a beszélő időben változó artikulációs mozgásainak, valamint egy ennek megfelelő másik keretet biztosít a hallgató beszédészlelése számára (Pickett 1999: 96). Kísérletileg igazolták, hogy az úgynevezett észlelési központ a nyelvek eltérő ritmuskategóriájától függetlenül azonosan működik (Hoequist 1983).

A magyar szakirodalomban Kecskés András elemezte a ritmus kérdését, elsősorban a hangzó vers ritmusának vizsgálatával (1966). Ritmusosnak tekinti a beszédet is, amelyet azonban jóval kevesebb szabályos kötöttség jellemez. Ritmusképző tényezőnek ítél szinte mindent, ami a beszéd akusztikumával kapcsolatos (az időtartamot, a beszédhangok magasságát, erősségét stb.). Az objektív vizsgálatok iránti igény mutatkozik meg abban, hogy e több mint harminc évvel ezelőtti vizsgálatsorozatban akusztikai elemzések is helyet kaptak (időtartam-, hangnyomás- és hangmagasság-mérések). Kecskésnél is megjelenik a ritmus mint percepciós élmény (ezt nyelvi-pszichológiai, ill. kinetikai élménynek nevezi, vö. 1966: 110).

Legelfogadottabbnak az a megközelítés tűnik, amely szerint a ritmus változó jelenség, amennyiben a létrejöttét kiváltó okokat tekintjük, illetőleg állandó mint perceptuális élmény. Az utóbbi magában foglalja a beszélő/hallgató kognitív ismereteit és bizonyos nyelvspecifikus fonológiai sajátosságokat is. Mindez azt is feltételezi, hogy az emberi időzítési kontroll azonosan működik a beszédprodukció és a beszédfeldolgozás során. Némelyek szerint a ritmus csak az észlelés tekintetében definiálható és magyarázható egyértelműen, esetleg a produkció bizonyos szintjén, de semmiképpen nem akusztikailag (Benguerel–D’Arcy 1986: 244).

Az eddigiek alapján egyetlen tény látszik tehát biztosnak – amely különféle módokon ugyan, de valamennyi megközelítésben jelen van –, az, hogy a ritmus az időben változó tényezők eredményeképpen jön létre; kézenfekvő tehát a temporális szerveződés megnyilvánulási formájának tekinteni. A beszéd ritmusának megismerését valamiképpen a beszéd időviszonyainak elemzésével kell összekapcsolnunk. Ezen belül elsősorban a már említett szótagok – ezek egyben a legkisebb percepciós egységek is – hangsúlyának és időtartamának változása tűnik a legjobb megoldásnak. Arany László úgy vélte, hogy a hangsúlynak döntő szerepe van a vers ritmusának kialakulásában. Kimondta, hogy egy-egy első szótagnyi hangsúly két, három, esetleg négy hangsúlytalan szótagot vonz maga után. Példákon mutatta be, hogy a magyarban három hangsúlytalan szótag után a nyelvérzék már hangsúlyos szótagot vár (1898). Mindez kevéssé igazolható a spontán beszédre.

Van olyan nézet, amely szerint a ritmus hierarchikus jelenség, vagyis különféle nyelvi szinteken jelenhet meg (Benguerel–D’Arcy 1986). Egy nyelv sajátosságai önmagukban meghatározzák, hogy mely szinteken jelentkezik a ritmus legjelentősebben. Más szavakkal: a beszédritmus néhány különböző formában jellemezheti a beszédet.

A beszédritmus működésére csekély számú modell ismeretes, többük inkább az általános temporális szerveződéssel kapcsolatos. Az „aránytartó időzítési modell” előjelzi, hogy az egyes időszakaszok közötti arány többé-kevésbé állandó, s ez a beszéd aktuális sebességétől függetlenül érvényesül. Az invariáns elem képezi az alapját egy másik modellnek, az általánosított motoros programnak, amely a szegmentális szerkezet létrehozására szolgáló motoros program részeként értelmezi a ritmus jelenségét (Deger–Ziegler 1998). Gussenhoven fonológiai indíttatású, hangsúly alapú ritmusmodelljét (1991) alkalmazza Varga a magyarra A magyar ritmus szabályában (1998), amelyben a szavak, illetőleg szókapcsolatok hangsúlyviszonyainak fonológiai elemzésével próbálja meg a ritmus jellemzését és a szabályalkotást.

Pike a nyelveket szótag-időzítésű és hangsúly-időzítésű nyelvekre osztotta (1945), s ezt az osztályozást szerte a világon elfogadták. Abercrombie megerősítette a felosztás jogosságát, amikor azt írta, hogy amennyire ez tudható, a világ minden egyes beszélt nyelve egyik vagy másik ritmuskategóriába sorolható (1967). Szótag-időzítésű nyelvek azok, amelyekben az egyes szótagok időtartama közel azonos, míg a hangsúly-időzítésű nyelvekben a hangsúlytól hangsúlyig terjedő szakaszok időtartama közel megegyező. Jellegzetesen szótag-időzítésű nyelvként tartják számon a franciát és jellegzetesen hangsúly-időzítésű nyelvként az angolt. O’Connor a szótag-, illetve hangsúly-időzítésű kifejezések helyett a szótagalapú, illetve a hangsúlyalapú kifejezéseket javasolta (1973). A felosztással kapcsolatosan mégis bizonyos kételyek merültek fel. Amíg Pike bizonytalanul, később Hockett (1955) egyértelműen szótagalapúnak tekintette a spanyolt, addig Pointon (1980) véleménye szerint az egyik kategóriába sem tartozik. Hasonló kételyek merültek fel a franciával kapcsolatosan is, a finnről pedig kifejezetten azt tartják, hogy egyik kategóriába sem sorolható be (Miller 1984). Ladefoged javaslata szerint (1975: 222) jobb tipológia lenne, ha a nyelvek közötti ritmuskülönbségeket úgy jellemeznénk, hogy vannak olyanok, amelyekben a szóhangsúly változó (például az angol és a német), olyanok, amelyekben állandó (például a cseh, a lengyel és a svahili), s egy harmadik típust azok a nyelvek alkotnának, amelyekben frázishangsúly van (például a francia).

A fizikai időtartamok mérése nem feltétlenül erősítette meg a definíciókban foglaltakat; a konklúzió tehát az, hogy nem feltétlenül a fizikai valóság, hanem az észlelet dönti el az adott nyelv hovatartozását a ritmus szempontjából (Roach 1982). A percepciós kísérletek azonban csak a bizonytalanságot fokozták. Miller eredményei nem egyértelműek, és az egyes kísérleti csoportok szerint változnak. Az angol fonetikusokból és a francia nem fonetikusokból álló csoport például a spanyolt erősen hangsúly-időzítésűnek ítélte, míg a francia fonetikusok lényegesen bizonytalanabbak voltak ebben a döntésükben. A japánt az angol nem fonetikusok csoportja egyértelműen szótag-időzítésűnek érezte, míg az összes többi csoport nem tudott dönteni. A lengyelt az angol fonetikusok egyértelműen hangsúly-időzítésűnek ítélték, az angol nem fonetikusokból álló csoport viszont ugyancsak egyértelműen szótag-időzítésűnek érzékelte. Megegyeztek viszont a csoportok a finn nyelvet illetően: egyik ritmuskategóriába sem tudták beilleszteni (Miller 1984).

Fant és Kruckenberg (1995) azt elemezték, hogy a kétféle benyomást a hallgatóban milyen akusztikai tény váltja ki (francia és svéd beszéd alapján). Arra az eredményre jutottak, hogy a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok között a franciában kisebb az akusztikai különbség (szótagalapú), mint például az angolban vagy a svédben (utóbbiak hangsúlyalapúak).

Még a látszólag egyértelmű meghatározások is túlzottan összetett jelenségekre utalnak. A hangsúlyos szótag például akusztikailag magasabb alaphanggal, nagyobb intenzitással, hosszabb időtartammal vagy az előbbiek valamiféle kombinációjával jellemezhető. Jelenleg egy harmadik típusú ritmus is csatlakozott a korábbi kettőhöz, az úgynevezett moraidejű (vagy újabban: moraalapú) ritmus. Ez voltaképpen a szótagok „súlyának” különbségén alapul, jellegzetesen moraalapú a japán nyelv. (Nincs tökéletes egyetértés minden egyes nyelv besorolását illetően, a japánt például mások szótagidejűnek tartják, vö. Tajima et al. 1999). A szótag „súlya” szerinti kategorizálás megegyezik azzal a felosztással, amin a magyar időmértékes verselésben szabályozott úgynevezett rövid, illetőleg hosszú szótagok különbsége alapul. A ritmusnak a szótagon túlmutató felfogása szerint a ritmus alapegysége a metrikus láb, amely több szótagot tartalmaz, s ezek bizonyos hangsúlyossági viszony szerint szerveződnek a lábon belül (Bailey et al. 1999).

A kötetlen magyar beszéd ritmusának objektív megismerésére Bartók János végzett méréseket (kéziratban maradt tanulmánya alapján kb. 1985-ben). Megállapítja, hogy a kötetlen beszéd tartamai nem állnak össze valamilyen metrikus lüktetéssé, de nem tagadja a beszédritmus létezését. A beszédritmust a temporális szerveződéssel kapcsolja össze, amelyben az „iktuszok” szakaszhatár-jelölőkként működnek az észlelés számára.

Az épen működő folyamatok megértését nagymértékben segítik a nem épen működők megismerése. A ritmus tekintetében különösen hasznos lehet a „nem ritmusos beszéd” elemzése, hiszen ezáltal jobban körvonalazható az, hogy mit is tekintsünk ritmusosnak. Az afáziás betegek egy részénél jellegzetesen fölborul az időszerkezet, azaz a megfelelő időzítés érvényesítését szabályozó úgynevezett „belső óra” alig vagy egyáltalán nem működik (Gósy–Sági 1994). Mindez nemcsak a beszéd általános temporális szerveződésére hat ki, hanem a ritmus alakulására is. A különféle beszédtempókkal végzett kísérletek azt támasztották alá, hogy nagyon lassú beszéd esetén még a normális beszélők ritmusprodukciója is eltér, vagyis ekkor nehezen tartható az automatikus beszédritmus. Az afáziások beszédtempójának eltérése a normál értékektől (rendszerint erőteljes lassulása, illetőleg szaggatottá válása) magyarázatul szolgálhat a beszédritmus következményes devianciájának (Deger–Ziegler 1998). Az sem zárható ki persze, hogy ugyanazon temporális összerendezetlenség eredményezi mind a tempóban, mind a ritmusban tetten érhető eltéréseket.

A szakirodalomban különféle módszerek alkalmazását kísérelték meg a ritmus vizsgálatában (imitált utánmondás, nem beszéd jelek: például kattanások stb.). Újra és újra megjelenik az a metrikai eljárás, amelyet mint módszert már az ókorban is használtak. Ekkor egy metrikai séma segítségével igyekeztek jellemezni a ritmust (Junker 1940). A jelen tanulmányban egy egészen sajátos módszert alkalmaztunk: napjaink modern könnyűzenei irányzatának egyik sajátos megnyilvánulását, a reppelést próbáltuk tudományos célból felhasználni. Ennek elsőrendű oka az, hogy a reppelés valamiképpen a versszerűség és a spontán beszéd közötti helyet foglalja el, továbbá kétséget kizáróan ritmusos a be-szédészlelés tekintetében. A költészet, elsősorban a népköltészet megjelenik a beszédritmussal foglalkozók munkáiban (például Lehiste 1987; a magyarra vonatkozóan: Szabédi 1955; Kecskés 1966), de meg is marad a költészetben azonosított ritmus elemzésénél. A reppelés – sajátosságai folytán – nagyobb mértékben mutat rokonságot a spontán beszéddel, ennélfogva biztatóbb eredménnyel járhat az elemzése.

Anyag és módszer

Különféle reppelt szövegeket választottunk az elemzésekhez. A válogatás egyedüli kritériuma az volt, hogy az adott szöveg (egésze vagy nagyobb része) egyértelműen ritmikus benyomást keltsen. Ezen túl a kiválasztott szövegek között akadtak olyanok, amelyek közelebb álltak a vershez, például rímeket tartalmaztak, mások inkább a spontán beszéddel mutattak nagyobb rokonságot. A rím egy szövegen belül meg is jelenhet, de el is maradhat. A rímes sorok szótagszáma azonos vagy igen hasonló, itt a hallgatói ritmusélmény még egyértelműbb. Például: „Mit nekem a tél / nem zavar a hó / fújjon az a szél, ahogy neki jó” vagy „Ülök a sarokban / éjszakai bárban / nézem a nőt / a félhomályban” vagy „Kint a hó esik / csúszkálós pasik / egy amatőr bajnok kűrjét lesik”. Sokszor alig van rím, a szöveg kifejezetten a spontán beszéd benyomását kelti, például: „Bevetette magát a mélybe, sok ember vére tapadt a kezéhez, akiket ő állított félre” vagy „Ha negyvenévesen hirtelen meghalna valami miatt, nem bánná, hisz száz évet is megélt az a negyven alatt”.

Összesen nyolc reppszöveget elemeztünk, 4,5 percnyi időtartamban (három reppelő elmondásában). A további vizsgálatokhoz a legmegfelelőbbnek találtakat férfi bemondóval hangszalagra rögzítettük. A felolvasásra szánt szövegben az összetartozónak vélt részeket központozással jelöltük (ehhez tekintetbe vettük a reppelő eredeti szünettartásainak helyét). Valamennyi szövegnek megmértük az artikulációs és a beszédtempóját, a szüneteket, valamint az egyes szótagok időtartamát. Feltevésünk szerint a reppelt és a szokásosan meghangosított szövegek időviszonyai lényeges eltérést mutatnak, továbbá valószínűsítettük, hogy a kétféle ejtésben a szótagok időtartama is jellegzetesen el fog térni. Összehasonlításképpen hasonló szempontok szerint elemeztük egy időmértékes vers (Áprily Lajos: Március) meghangosítását is. A digitalizálást és az akusztikai vizsgálatokat a CSL 50-es típusú digitális jelfeldolgozóval végeztük a műszer különféle beállításaiban.

Eredmények

1. Tempómérések – Az elemzéseket a kétféle ejtésű szövegek artikulációs és beszédtempó-elemzésével kezdtük. Normál ejtés esetén nagyobb különbséget vártunk a két érték között, tekintettel arra, hogy a beszélő számos szünetet tartott a meghangosítás (felolvasás) közben. A reppelt szövegben igen ritkák a szünetek, az időtartamuk pedig különösen rövid. Ugyanazon szöveg reppelt változatának összes szünetideje 817 ms, a normál ejtésű változaté pedig 5635 ms. A szünetek számában is van eltérés: a normál beszélő átlagosan kétszer annyi szünetet tartott, mint a reppelő. A reppelés átlagos artikulációs tempója 14,16 h/s, a beszédtempója pedig 13,85 h/s; ugyanazon szöveg normál ejtésű változatának artikulációs tempója 12,71 h/s, a beszédtempója pedig 11,14 h/s. A kétféle tempó között normál ejtés esetén 1,57 h/s, míg a reppelésnél csupán 0,31 h/s a különbség. Ez bizonyos ritmusélményt eredményez, hiszen a szótagok szintjén igen rövid hangzásokkal jár együtt. A reppelés tempójára kapott értékek a gyors beszédsebesség sávjába esnek (Gósy 1988).

2. Szótagidőtartamok – A szótagok időtartamának elemzési eredményei alátámasztották a beszédtempó vizsgálatával nyert adatainkat: a reppelt szövegben lényegesen kisebbek a különböző típusú szótagok időtartamértékei, mint a normál ejtésben. Az adatok 100 és 220 ms között azonosak, illetőleg nagyon hasonlóak; ezen értékeknél rövidebb szótagokat csak a reppelt szövegben találtunk. A 220 ms-nál hosszabb szótagok előfordulása a reppelt szövegben igen ritka, a normál szövegben azonban gyakori. Például 220 és 270 ms között az összes mért szótag alig több mint 10%-a található a reppelt szövegben, míg több mint 50%-nyi a normál ejtésben (1. ábra).

1. ábra
A szótagok időtartama ugyanazon szöveg reppelt (vastag vonal) és normál ejtésű (vékony vonal) változatában

Megnéztük, hogy az egyes szótagok egymásutánisága az időtengely mentén mutat-e valamiféle ritmikus változást. Valamennyi szöveg elemzése azt mutatta, hogy észrevehető egyfajta lüktetés, ritmikusnak tekinthető változás az egyes szótagok egymásutánjában. Ez a ritmus azonban nehezen írható le szabályba foglalva, mivel esetenként a reppelő figyelmen kívül hagyja azt a ritmusképletet, melyet a kezdetekben saját maga határozott meg, és eltér attól. Az eltérések alkalmával jellegzetesen torzítja az egyes szótagok elvárt időtartamát: vagy igen gyorsan, vagy igen hosszan ejti azokat. A legrendszeresebben érvényesülő ritmusképlet a szótagok időviszonyai alapján az, hogy a rövidebb szótagot hosszabb követi, és ezek kvázi szisztematikus váltakozása eredményezi a ritmikusság benyomását a hallgatóban. Ez a benyomás azonban nem csupán a fizikai időtartamok, hanem például a szótag- vagy a szószerkezet, illetőleg egyéb tényezők, mint például a sajátos intenzitásváltozás, következtében alakul ki. A rövid és hosszú szótagok váltakoztatásának érvényesítése érdekében a reppelő akár a szótaghatárt is megváltoztatja. Például a fáztam eleget szakasz reppelt szótaghatárai a következők: fáz-ta-me-le-get vagy a fújja rám a szakaszé fúj-ja-rá-ma, a csobog a helyett cso-bo-ga vagy az álljak itt helyett áj-ak-itt hallható. Három-három különböző szöveg alapján ábrázoltuk a szótagidőtartamok egymásutániságát, amely elég jól reprezentálja a rövid és hosszú szótagok váltakozásának tendenciaszerű megjelenését. Képet ad egyúttal a reppelt és a normál ejtésű szövegek időviszonyairól. A 2. ábra a reppelt, a 3. ábra pedig a normál ejtésű szövegek adatai alapján készült.

2. ábra
Három reppelt szöveg első tizenöt, egymást követő szótagjának időtartamértéke

3. ábra
Három normál ejtésű szöveg első tizenöt, egymást követő szótagjának időtartamértéke

Ha képileg összevetjük a két ábrát, látható ugyan az eltérés, de nem annyira a váltakozás ritmusossága, mint inkább az időtartamok értéksávjának eltérése a szembetűnő. A normál beszédben lényegesen nagyobbak az egymást követő szótagok időtartam-különbségei, mint a reppelés esetében. Tüzetesebb elemzéssel az is látható, hogy a ritmusosság érzetét a reppelt szövegnek – a normálhoz viszonyítva – jóval szabályosabb változásai eredményezik. Ritmikus benyomást kelt az is, hogy számos szótag nem feltétlenül a „megszokott” időtartamban realizálódik, hanem az elvárthoz képest rövidebben vagy hosszabban. Nézzünk néhány példát az alakilag azonos nyelvi jelek közül! Az a névelő időtartamai a két reppelt szövegben a következők: 100 ms, 134 ms, 81 ms, 74 ms, 63 ms, 60 ms, 79 ms, 78 ms, 71 ms, 82 ms, 80 ms, 97 ms, 128 ms, 161 ms, 117 ms, 97 ms, 131 ms, 107 ms. A határértékek tehát: 63–134 ms, az átlag: 96,6 ms. A megfelelő normál ejtésű szövegekben ugyanezek az értékek: 86 ms, 71 ms, 94 ms, 51 ms, 94 ms, 52 ms, 76 ms, 75 ms, 78 ms, 82 ms, 94 ms, 96 ms, 83 ms, 86 ms, 86 ms, 65 ms, 77 ms, 49 ms. A határértékek: 49–96 ms, az átlag: 73,3 ms. A hogy kötőszó időtartamai a reppelt szövegekben: 132 ms, 150 ms, 202 ms, 151 ms, 124 ms, 213 ms, 131 ms, 177 ms, 100 ms. A határértékek: 100–213 ms, az átlag: 153,3 ms. Ugyanezen kötőszó a normál ejtésű mondatokban a következő időtartamokkal realizálódik: 149 ms, 137 ms, 132 ms, 141 ms, 113 ms, 164 ms, 148 ms, 152 ms, 103 ms. A határértékek: 103–164 ms, az átlag: 137,6 ms. Mindkét esetben a normál ejtés lényegesen stabilabb ezeknek a gyakori nyelvi jeleknek az esetében; az idősáv a reppeléskor csaknem kétszerese a normál ejtésben mérteknek. A reppelt szövegben azonban ezek is „áldozatul esnek” a kívánt ritmusképlet tendenciájának.

3. A szakaszok időtartama – Az észlelésben nem feltétlenül az egyes szótagok időtartama játszik döntő szerepet, még a szavak szintjén sem, hanem bizonyos szakaszok jellegzetes ismétlődése. Négy szótag átlagát tekintve elemeztük a kétféle anyagot, s bár bizonyos ismétlődő struktúrák a normál ejtésben is láthatók, azok lényegesen eltérnek a reppelés jellegzetes időviszonyaitól. A 4. ábra ezt az eltérést szemlélteti: a reppelt szakaszok a 150 ms-os átlagérték körül jelentkeznek, 20 ms körüli különbségekkel, míg a normál ejtésű szöveg ugyanazon szegmentális szakaszai 50–100 ms-os különbségeket is mutatnak.

4. ábra
Szakaszok időátlagai reppelt (vastag vonal) és normál (vékony vonal) szövegben

4. A szavak időviszonyai – Arra a kérdésre kerestünk választ, hogy vajon a szóban mint szemantikai (és formai) egységben jelentkezik-e jellegzetes különbség a reppelt és a normál ejtés között. A magyar szakirodalomban Bartók János úgy vélte, hogy egy adott nyelv kötetlen beszédének ritmusát az egyes szavak ritmusa (adott tartamviszonyai) határozza meg (kb. 1985). A jelen elemzésből kapott eredmények jellegzetes különbséget mutatnak a reppelt és a nem reppelt hangzás között, ami elsősorban a szavakra fordított artikulációs idő tartamában jelentkezik. A reppelt szövegek szavainak döntő többsége rövidebb artikulációs mozgások eredményeként jön létre. Sajátságos, hogy ugyanakkor némelyik szó egyik vagy másik szótagja egyezést mutat a kétféle ejtésben, ezáltal az adott szó időzítési sajátosságai határozottan ellentmondanak a normál ejtési követelményeknek. A szavak időtartamát egymáshoz viszonyítva az 5. ábra szemlélteti.

5. ábra
Reppelt (folyamatos vonal) és normál ejtésű (szaggatott vonal) szavak időtartama

A reppelt szövegben a hosszabb szakaszokra kapott átlagidőtartam-értékek az észlelésben sokszor azonosnak vagy közel azonosnak tűnnek, ennélfogva jellegzetes ritmust kölcsönöznek a szöveg hangzásának (különösen, ha ehhez rímélmény is társul). Tekintetbe véve azt a ritmusfelfogást, amely a szerveződést hierarchikusnak gondolja, „mondatszerű” szakaszok időviszonyai mentén is elemeztük a kétféle szöveget. A szemantikai és a szintaktikai egység alapján jelöltük ki a „mondatokat”, s az ezekben előforduló szótagok időviszonyait elemeztük. Az eredményeket a 6. ábra szemlélteti. A normál ejtésű mondatok időértékei jóval szélesebb tartományban realizálódnak, mint a reppelt szövegeké. A reppelés több mondatának elemzése azt mutatja, hogy az egyes szótagok időtartama jellegzetesen 110 ms és 190 ms között valósul meg (az ennél rövidebb vagy hosszabb szótagok aránya minimális). A normál ejtésű szövegben ugyanakkor az idősáv szélesebb, mintegy 90 ms és 270 ms közötti. Az artikulációs mozgások kivitelezése szempontjából ez azt jelenti, hogy reppeléskor a beszélő alig 80 ms-os tartományban variálhatja a rövid és a hosszú szótagok kiejtését, míg normál beszéd esetén több mint kétszer annyi idő áll a beszélő rendelkezésére. A szótagok ejtésére vonatkozó időstruktúrának korábban már megfigyelt jellegzetes változása, az, hogy a rövidebb és hosszabb szótagok több-kevesebb rendszerességgel követik egymást, hozzájárul a ritmusélményhez.

6. ábra
Reppelt (vastag vonalak) és normálisan ejtett (vékony vonalak) mondatok szótagjainak időtartama egymásra vetítve

Az időtartam-elemzések eredményei azt erősítették meg, hogy a normál ejtéshez képest a reppelt szövegekben a szótagok tartama lehet hosszabb vagy rövidebb, s ezt ritkán a kontextus, mindenekelőtt a dobolásra emlékeztető ritmusképlet szabályozza. Megnéztük tehát a különbségeket, vagyis azt, hogy ugyanazokban az egymást követő szótagokban milyen a reppelt és a normál ejtésű szótagok viszonya. A 7. ábrán ezeket a különbségeket szemléltettük, mégpedig úgy, hogy a plusz érték azt jelenti, hogy a normál ejtésű szótag a hosszabb, míg a mínusz érték azt jelenti, hogy a reppelt szótag a hosszabb (7. ábra).

7. ábra
Reppelt és normálisan ejtett három-három különböző szövegrész azonos szótagjainak különbsége (a zéró érték azt jelenti, hogy nem volt eltérés a kétféle ejtésben)

A szótagok időtartamának különbsége tulajdonképpen annak a stratégiának az eredménye, amelynek révén a reppelő a spontán beszédnél ritmusosabb beszédet kíván létrehozni. Az eltérések helyenként igen nagyok, akár a 250 ms-ot is megközelítik, a leggyakoribb az 50 ms körüli különbség. Ez az eltérés pedig az észlelésünkben már egyértelműen jelentkezik. Nemegyszer kifejezetten negatív élményként, amikor a beszédbeli elvárásainknak, az agyban tárolt neurális időviszonyoknak, illetőleg a kontextus követelményeinek ellentmondó hangzás az eredmény.

5. Szótagszerkezet és időtartam – A nemzetközi szakirodalomban nem találtam utalást a magyar nyelv ritmusának kategorizálására vonatkozóan, az eddigi eredményeket és a definíciókat figyelembe véve a magyar szótag-időzítésű avagy szótagalapú nyelv (bár Varga megjegyzi, hogy nem egyszerűen szótagalapú; 1998). Az időmértékes verselés elsősorban a szótagszerkezettel függ össze, nem függetleníthető azonban az időviszonyoktól sem. Elemeztük, hogy vajon az időmértékes verselés és a reppelt szövegek mutatnak-e valamiféle hasonlóságot. Az elemzett Áprily-vers daktilusaiból adódó ritmusképletnek (tá-ti-ti) megfelelt a szótagok objektív időstruktúrája. Az adatolt szótagidőtartamokat ábrázoltuk (8. ábra).

8. ábra
Reppelt szöveg (szaggatott vonal) és időmértékes verssorok (folyamatos vonal) szótagjainak időtartama

Az adatok önmagukért beszélnek; az időmértékes vers sorainak szótagidőtartamai megfelelnek a hosszú/rövid különbség képletszerűen ismétlődő kifejeződésének, míg a reppelés ehhez képest alig vagy egyáltalán nem is tükröz „ritmust”. Az Áprily-vers egyes sorait egymásra vetítve csaknem azonos időstruktúrákat kaptunk.

Meghatároztuk a rövid és a hosszú szótagokat valamennyi szövegben, majd átlagoltuk a kapott időtartamokat, és megállapítottuk a határértékeket. Az átlagértékeket és a határértékeket a 9. ábra mutatja. A szerkezetileg rövid szótagok átlagos időtartama lényegesen rövidebb a reppelt szövegben, a hosszú szótagok tekintetében azonban alig van eltérés. A reppelt rövid és hosszú szótagok között nagyobb az átfedés, ami azt jelenti, hogy a reppelő kevésbé különíti el a szerkezetileg rövid és a hosszú szótagokat az időtartam tekintetében.

9. ábra
Szerkezetileg rövid (r.) és hosszú (h.) szótagok időtartamának határértékei reppelt és normál ejtésű szövegekben. A vonal az átlagértékeket mutatja

6. Intenzitásszerkezet, dallam – A reppelt szövegeknek sajátos intenzitásszerkezete és dallamstruktúrája van. A reppelő mindkettő révén igyekszik a hasonlóan röviden ejtett szótagok között különbséget érzékeltetni. Ezért mind az intenzitás, mind az alaphangmagasság alakulására egy sajátos, majdnem szótagonként változó és visszatérő ejtésmód lesz jellemző. Az anyanyelvi hangsúlytól függetlenül a nagyjából azonos szakaszok első szótagja erőteljes intenzitásnövekedést mutat. Ezzel egyidejűleg az alaphangmagasság értéke is rendszerint növekszik. A reppelést kísérő egyértelműen ritmusos háttérzene, gyakran dobolás tovább erősíti a hallgatóban a ritmusosság benyomását.

7. Szövegértés – A reppelt szövegeket általában nem könnyű megérteni. Ennek több oka van. A szemantikai és szintaktikai sajátosságokon túl elsősorban az egy percre eső szavak rendkívül nagy száma eredményezi a feldolgozási problémákat. A szemantikai nehézségeket a ritka szóhasználat, illetőleg a nem előjelezhető fordulatok okozzák. Például: „Elég volt a télből, fáztam eleget, egy hősugárzó fújja rám a meleget…” vagy „egyenletesen barnulok a szélben, a tizes faktor véd a fénytől…” vagy „hazafelé adsz a kultúrának, elolvasod mind a kresztáblákat…” vagy „s ha betolja magát az este teste, felváltja a melót a szex, mint gulyáslevest a pilótakeksz…” vagy „fűszoknyát kötök, a légkondi negyven, trópusokra varázsol képzeletben…”. Az anakronisztikus jelenségek sem ritkák, s ezek tovább nehezítik a hallgató feldolgozási folyamatát: „…le fogom késni a dzsungel lakzit, hát keresek egy teleöt taxit”. Ide sorolhatók a következők is: „…semmiben nincsen hiányom, csak elszakadt ma éjjel a liánom” vagy „csőre töltöd az öngyújtót”. A szokásos hasonlatokat és metaforákat egészen váratlanok helyettesítik, mint például „én kívánlak, mint banán a majmot” vagy „…pörgök, ahogyan a ventilátor” vagy „testmeleg óceánt engedek a kádba”. A kontextus alapján szintén nem előjelezhető tulajdonnevek nemritkán csak többszöri meghallgatással azonosíthatók, például Dzsénnel, Holle anyó, Jamaica, Ukrajna, Pravda, Bahama-szigetek, Icát. A sajátos szerkezeti megoldások sem ritkák. Például: „Kiver a reggel az ágyból, úgy, mint a vekkerem…”; „…nincs mitől a feje fájna…”; „…és nekivágtam, megvalósítani bátran…”. A fiatalok spontán beszédéhez közel áll, hogy számos olyan szó jelenik meg ezekben a szövegekben, amelyek az igényes köznyelvben elég ritkák, mint zsiga (’zsiguli’), meló, belezúgtam, jó fej, haláli buli. Előfordulnak angol szavak is: hepi, evribodi, máj ném íz. A szótaghatárok korábban tárgyalt eltolódásai is hozzájárulnak a reppelt szövegek okozta megértési nehézségekhez. Az elmondottak ugyanakkor tovább erősítik a ritmusosság érzetét a hallgatóban, hiszen a hallgató előbb-utóbb alig figyel arra, hogy megértse az elhangzottakat, így erősödik a ritmusészlelési élmény.

A percenkénti szavak száma jól tükrözi a megértéshez szükséges műveleti sebességet. A reppelt szöveget normál ejtésben felolvasó beszélő átlagosan 120 szót ejtett percenként. A reppelő szavainak száma ugyanakkor átlagosan 160 volt percenként. A szemantikai, lexikai és szintaktikai sajátosságok tehát percenként mintegy 40 szóval gyorsabban jutnak el a hallgatóhoz reppeléskor. (Összehasonlításul: ha a 12 hang/s-os beszédtempót tekintjük köznyelvi átlagnak, az percenként mintegy 100 szó elhangzásának felel meg.)

Következtetések

A reppelt szövegek elemzése egy lehetséges módja a ritmus vizsgálatának; az eredmények alapján megtervezhető a spontán beszéd ritmussajátosságainak mind pontosabb megismerése, a szabályok kialakítása. Annyi azonban az eddigiekből is egyértelműen látszik: a spontán beszéd tekintetében még összetettebb módon jön létre a ritmusélmény, mint a versek vagy a reppelt szövegek esetében. Nyilvánvalóan több tényező – mindenekelőtt az időzítési sajátosságok, a hangsúlyviszonyok, a dallamváltozások – egyidejű objektív és percepciós elemzése fog elvezetni a spontán beszéd ritmusának egyértelmű meghatározásához és leírásához.

SZAKIRODALOM

Abercrombie, D. 1967. Elements of General Phonetics. Edinburgh University Press. Edinburgh.

Arany László 1901. Hangsuly és rhythmus. 1898. In: Arany László összes művei. Sajtó alá rendezte: Gyulai Pál. Franklin-Társulat. Budapest.

Bailey, T. N.–Plunkett, K.–Scarpa, E. 1999. A cross-linguistic study in learning prosodic rhythms: rules, constraints, and similarity. Language and Speech 42/1, 1–38.

Bartók János kb. 1985. Ritmus – sebesség. Kézirat. Budapest.

Benguerel, A.–D’Arcy, J. 1986. Time-warping and the perception of rhythm in speech. Journal of Phonetics 14. 231–46.

Cutler, A. 1989. Auditory lexical access: where do we start? In: Marslen-Wilson, W. (szerk.): Lexical Representation and Process. The MIT Press. Cambridge, Massachusetts, London. 342–56.

Deger, K.–Ziegler, W. 1998. Control of speech rate and rhythm in patients with left hemisphere lesions. In: Ziegler, W., Deger, K. (eds.): Clinical Phonetics and Linguistics. Whurr Publishers Ltd. London. 405–14.

Fant, G.–Kruckenberg, A. 1995. Notes on syllable duration in French and Swedish. Proceedings of the 13^th ICPhS. Szerk.: K. Elenius, P. Branderud. Vol. 3. KTH és University of Stockholm. Stockholm. 158–61.

Gósy Mária 1988. Tempóészlelés és beszédmegértés. In: Műhelymunkák 5. Szerk.: Gósy Mária. 87–123.

Gósy Mária–Osmanné Sági Judit 1994–95. Az időzítési minták torzulása egy afáziás beteg spontán beszédében. Nyelvtudományi Közlemények 1–2. 179–201.

Gussenhoven, C. 1991. The English rhythm rule as an accent deletion rule. Phonology 8. 1–35.

Hockett, C. F. 1955. A Manual of Phonology, Memoir 11. International Journal of American Linguistics 42.

Hoequist, Ch. E. 1983. The perceptual center and rhythm categories. Language and Speech 26. 367–76.

Junker Henrik 1940. A nyelvritmikai kutatás módszerei. Magyar Nyelv XXXVI, 209–24; 281–90.

Kecskés András 1966. A komplex ritmuselemzés elvi kérdései. Irodalomtörténeti Közlemények 1–2. 106–40.

Ladefoged, P. 1975. A Course in Phonetics. Harcourt Brace Jovanovich. New York.

Laver, J. 1995. Principles of Phonetics. Cambridge University Press. Cambridge.

Miller, M. 1984. On the perception of rhythm. Journal of Phonetics 12. 75–83.

O’Connor, J. D. 1973. Phonetics. Penguin. Harmondworth.

Pickett, J. M. 1999. The Acoustics of Speech Communication. Allyn and Bacon. Boston, London, Toronto.

Pike, K. L. 1945. The Intonation of American English. University of Michigen Press. Ann Arbor.

Pointon, G. 1980. Is Spanish really syllable-timed? Journal of Phoentics 8. 293–305.

Szabédi László 1955. A magyar ritmus. Kriterion. Bukarest.

Roach, P. 1982. On the distinction between „stress-timed” and „syllable-timed” languages. In: Crystal, D. (ed.): Linguistic Controversies. Edward Arnold. London. 73–9.

Tajima, K.–Zawaydeh, B. A.–Kitahara, M. 1999. A comparative study of speech rhythm in Arabic, English and Japanese. In: Proceedings of 14^th ICPhS. Szerk.: Ohala, J. J., Hasegawa, Y., Ohala, M., Granville, D., Bailey, A. C. University of California. Berkeley Vol. 1. 285–90.

Varga, L. 1998. Rhythmical variation in Hungarian. Phonology 15. 227–66.

Gósy Mária

SUMMARY

Gósy, Mária

On the analysis of speech rhythm

Speech rhythm is a complex phenomenon based primarily on listeners’ perception. This paper discusses (i) the nature of speech rhythm as described in the literature on the one hand, and (ii) the results of the present author’s acoustic-phonetic analysis of rap texts, on the other. The temporal organisation of rap texts and their suprasegmental features were examined, along with syllable, word, and sentence durations within the texts. Such phonetic analysis provides a possibility to learn more about the rhythm of spontaneous speech as well.