A Szilágysági nyelvatlasz bemutatása

A Szilágysági nyelvatlasz bemutatását három tételben foglalom össze. Ezek a következők: 1. Először beszélek a gyűjtés összetevőiről, jellegzetességeiről. 2. Másodszor a kiadás munkálatairól szólok. Mindezek meghatározzák ugyanis az atlasz – és ez a 3. tétel – felhasználhatóságát, alkalmazhatóságát.

Gyűjtés. A Szilágysági nyelvatlasz adatbázis. Segédanyaga a további kutatásoknak. Adatbázis előállításával nem lehet tudományos fokozatot szerezni, aki tehát ilyesmihez fog hozzá, azt elsősorban a szolgálat, a tudomány iránti alázat motiválja. A felhasználót viszont csak egy dolog érdekli: hiteles-e az az anyag, amiből dolgozik, megbízható-e az az adatbázis, amit a kezében tart. A megbízhatóság garanciája a Szilágysági nyelvatlasz esetében magának a gyűjtőnek a személye. Vagyis Márton Gyula és az ő több évtizedes gyűjtői munkássága bizonyítja elsősorban az atlasz hitelességét. Márton Gyula tudományos pályafutásának kezdetén Kalotaszeg és Borsavölgye nyelvjárását tanulmányozta, majd részt vett a moldvai csángó nyelvatlasz és a székely nyelvjárások atlasza gyűjtésében és megszerkesztésében. Három évtizednyi terepmunka tapasztalatával kezdett hozzá 1971-ben a Szilágysági nyelvatlasz létrehozásához. Ez a tény, továbbá az, hogy anyanyelvjárását rögzítette, tehát belülről ismerte a nyelvjárást, biztosítják az atlasz megbízhatóságát.

A Szilágysági nyelvatlasz egy régió teljes kutatópont-sűrűségű atlasza. Következő vizsgálati pontunk tehát a területre, annak nagyságára vonatkozik. Tudjuk, hogy a nyelvjáráskutatás és -vizsgálat alapegysége a helyi nyelvjárás. Az egzaktság, a mérhetőség igényével ez vizsgálható elsősorban, ezt jellemzi a helyi nyelvjárási norma megléte. Tudjuk azt is, hogy több helyi nyelvjárási egység kisebb-nagyobb közös tulajdonságokat mutat, ezek alapján csoportokat, úgynevezett nyelvjárástípusokat állapíthat meg a tudomány. Két szélső véglet létezik: a helyi nyelvjárás és a hagyományosan nyelvjárástípusnak, nyelvjárásterületnek, Végh József által nyelvjáráscsoportnak nevezett, a történelmi Magyarország területén 8 egységként megállapított csoport (az új dialektológiai tankönyv Juhász Dezső által írt fejezetében ez a szám 10-re bővül). A két véglet között meghatározhatunk azonban átmeneti, néhány vagy néhány tíz helyi nyelvjárásból álló együtteseket. Ezek a csoportok a tipologizálás különböző módján jöhetnek létre. Két nagyobb és eltérő alapú rendszerezés létezik: Imre Samué és Végh Józsefé. Imre Samu tisztán nyelvi kritériumok alapján állapít meg típusokat, könyvében (Imre 1971) mintegy 35 ilyen, általa nyelvjárástípusnak nevezett egységet határoz meg. Végh József (Végh 1959: 38–40) számára ez az átmeneti, nagyobb csoport, amelyet ő nyelvjárásnak nevez, nemcsak nyelvi, hanem történelmi és földrajzi kategória is. A Szilágyságot ez utóbbi, Végh József-i értelmében fogjuk fel, és a szilágysági nyelvjárást ebben az értelemben határozzuk meg. A Szilágyság tehát egy olyan földrajzi, történelmi, néprajzi sorsközösség, amelyet számos nyelvjárási vonás is összeköt – más vonások viszont meg éppenhogy tagolnak. „Hepehupás, vén Szilágy” – fogalmazza Ady Endre. Ez a terület tehát az ott élők tudatában nem mint nyelvjárási egység, hanem mint történelmi, földrajzi kategória él („…mindig figyelembe vettem a lakosság tájismeretét is, s csak azokat a helységeket vettem föl az atlasz ponthálózatába, amelyeknek lakói szilágyságiaknak tartják magukat” – írja Márton Gyula egy tanulmányában [Márton 1976: 4]). Létezik tehát a „szilágysági tudat”, s ebben az értelemben lehet beszélni szilágysági nyelvjárásról, még akkor is, ha ez a nyelvjárás belsőleg korántsem egységes. Ha viszont ez az utóbbi állítás igaz, fontos feladat lehet a „tájszólás belső tagolódásának megállapítása” (Márton 1976: 5). E belső tagolódás leírására leginkább a nyelvföldrajzi módszer alkalmas: a térképre vetített nyelvjárási adatok segítenek a jelenséghatárok meghúzásában.

Egy nyelvjárási adattár további felhasználását sok szempontból meghatározza a gyűjtés ideje is. A Szilágysági nyelvatlaszt Márton Gyula 1971 és 1975 között gyűjtötte. Hat éven keresztül, nyaranként. Ez a 2000-ben közreadott anyag tehát nem a mai beszélt nyelvjárást mutatja meg. Elénk állít azonban egy szinkrón metszetet, amelyhez képest bármely elmozdulás, változás értelmezhető. Szinte késztet, felhív arra, hogy segítségével változásvizsgálatokat végezzünk.

A romániai regionális nyelvatlaszok esetében nem készült egyetemes, mindenki által ugyanolyan módon felteendő kérdéseket tartalmazó kérdőív. Vöő István, a kérdőív 1980. évi változatának egyik összeállítója hozzám intézett levelében a következőket írja: „A címszavak után előzetesen megfogalmazott kérdések nem voltak. Többszöri szakmai értekezések nyomán minden gyűjtő e vonatkozásban alapos eligazítást kapott.” Ez a módszer ma, túl A magyar nyelvjárások atlaszán, kétségkívül nem lehet követendő minta. Nézzük, hogyan látja ezt a kérdést a MNyA. munkaközössége (a következő idézet megfogalmazása Bárczi Gézától származik): „1949 novemberében e kísérleti kérdőívek, illetőleg ez időben még csak a kérdőívek egy része, a nyelvtani kérdőív, nagyjában készen volt. Nem tartalmazott azonban egyebet, mint magát a szóalakot (vagy a fogalom megjelölését), melyre a kérdésnek irányulnia kell. Maguk a kérdések (természetesen kezdettől fogva csak közvetett kérdezésmódról volt szó) nem voltak megszövegezve. A formulázás és a nyelvtani kérdezésekhez sokszor szükséges helyzetvázolás a gyűjtő belátására, pillanatnyi ötletére, ihletére volt bízva. Kétségtelen, hogy ez az elképzelés nem helyes, mert nemcsak nem biztosítja a gyűjtés egységességét, de szinte szükségszerűen azt hozza magával, hogy a különféleképpen feltett kérdésekre kapott válaszok, a más és más helyzetbe illő feleletek anyaga gyakran egymással össze nem vethető adatokat eredményez. Az Akadémia kiküldötte [ez maga Bárczi volt] kezdettől a kérdések, a magyarázó szövegek egyöntetű megszövegezése mellett foglalt állást, és e nézetet később is állandóan képviselte, de a munkaközösség többsége e kérdést sokáig nem tartotta döntő fontosságúnak, sőt néhány tagja nehezen érthető módon makacsul ellenezte. A gyakorlati tapasztalatok, a gyűjtés eredményeinek egybevetése, majd az első ellenőrző utak tanulságai meggyőzték aztán a munkatársakat a kérdések előzetes és rendkívül körültekintő megszövegezésének szükségességéről” (Deme–Imre 1975: 30–1). Mivel védhető mégis ez a Szilágysági nyelvatlasz gyűjtésében is fellelhető sajátság, hiányosság? Elsősorban azzal, hogy a gyűjtő egyetlen személy volt. S míg egy csapatmunkánál (ilyen volt, tudjuk, a MNyA.) azért, hogy mindenki ugyanúgy kérdezzen, elengedhetetlen a megfogalmazott, rögzített és kötelezően előírt kérdés, addig egyetlen gyűjtő esetében ez a hiányosság megbocsátható, mert bízhatunk a következetességében. Megbocsátható ugyan, de be kell ismernünk, hogy néhány esetben ez a gyűjtésmód korlátozza az atlasz használatát. A szegedi egyetem szervezett 1998-ban egy konferenciát a magyar nyelvtörténeti kutatások újabb eredményeiről. Akkori előadásomban többek között megvizsgáltam az úgynevezett családi helyhatározóragok jelentéskülönbségeit is (tehát hogy a -ni jelentése ’-hoz’ vagy ’-ékhoz’-e), és azt találtam, hogy a magyar nyelvatlasz adatai és Imre Samu elemzése alapján (Imre 1971: 318) a -ni nem kizárólag ’ékhoz’ jelentésű, hanem a mondat jellegétől függően lehet egyes számú vagy többes számú ragjelentése is (Hegedűs 1999: 70). Ehhez a tanulmányhoz, bár jó lett volna, nem tudtam felhasználni a Szilágysági nyelvatlaszt, mert az explicite meg nem fogalmazott kérdés miatt a SzilNyA. térképlapja együtt közli a Sándorhoz/Sándorékhoz adatait.

A Szilágysági nyelvatlasz Márton Gyula helyszíni lejegyzésein alapul. A gyűjtő minden kutatóponton külön kérdőfüzetet használt, ebbe írt bele minden kérdezett és minden orvadatot, majd a gyűjtést követve, rövid időn belül az adatokat átírta perforált lapokra. (Például a diósadi gyűjtés 1973. VI. 25–26-án történt. A füzet borítójának belső felén a következőt találjuk: „Az egész anyagot átírtam perforált füzetbe. 1973. VII. 5. Márton Gyula”.) Erre az átírásra a további feldolgozás megkönnyítése céljából volt szükség. A gyűjtő kézírása teljes mértékben olvasható, Márton Gyula – mintha megérezte volna, hogy művét más fogja befejezni – törekedett arra, hogy írása sehol se lehessen olvashatatlan vagy kétértelmű. Egyetlen helyzet volt csupán, mikor nekem kellett állást foglalnom. Márton Gyula ugyanis néhány esetben használ egy sajátos jelet: , . Ezt a két jelet a magyar nyelvjárás-fonetikai irodalom nem használja. A kérdést bonyolítja, hogy Márton használja a félhosszúságra az , , a hosszúságra pedig az ő, ű jeleket. Az adott jelek (, ) elvileg háromféleképpen értékelhetők: 1. megfelelnek a félhosszú , -nek, 2. megfelelnek a hosszú ő, ű-nek, s csak a kézírás egyenetlenségét mutatják, 3. sajátos hang sajátos betűjelei. Mivel Márton tudatosan használja a félhosszúságra az , jeleket, nem tekinthetjük az , -t félhosszú hang jelének. Sajátos, különleges hangnak sem tekinthetjük az , -t, mert akkor biztosan utalt volna valahogyan erre a tényre. Nem marad más, minthogy e két betűt a hosszú ő, ű kézírási változatának tartsam. (Zárójelben: ez az egyetlen pont, ahol elképzelhető, hogy tévedtem, de olvasatomat a fentiek figyelembevételével védhetőnek tartom. Megjegyzem még, hogy csak néhány ilyen eset fordult elő a hatalmas anyagban.)

Adatközlők. A gyűjtő egy 1976-os tanulmányában 164 személyt jelöl meg adatközlőként, én az anyagban feljegyzett adatközlőket összeszámolva 158 főt állapítottam meg. Több mint 120-an közülük a 60 évesnél idősebbek nemzedékébe tartoztak. A kérdőfüzet törzsanyaga 762 szót, illetőleg szóalakot tartalmazott. Ehhez járult az alaktani függelék, mely 73 névszó és igető legfontosabb tőalakjait tartalmazta. Márton Gyula nem kérdezte ki mindenütt a teljes kérdőívet. Amint azt Gálffy Mózessel a székely nyelvjárás adatgyűjtése alkalmával is tették, egyes pontokon csak a csökkentett kérdőívet kérdezte ki. Főként azokon a településeken járt el így, amelyek vagy A romániai magyar nyelvjárások atlaszának kutatópontjai voltak (7 község ilyen: Dobra, Völcsök, Bogdánd, Kárásztelek, Diósad, Ipp, Szilágyperecseny) vagy új települések, esetleg homogén nyelvjárási alegység kisebb települései. 67 kutatóponton végezte el a gyűjtést, nem hagyva ki a városokat sem. Városokon is inkább a földműveseket kérdezte, csak Zilahon vont be néhány, a nyelvjárását beszélő iparost. A gyűjtés során Márton Gyula figyelt az alakváltozatokra is, ezeket mindig lejegyezte. A régies alakot (…)-be tette, az újabb alakot […]-be, a ritkán használt alakot <…>-be. Figyelmet fordított tehát a nyelvjárás belső dinamizmusára, a szinkróniában meglévő mozgására. Ezeknek a 70-es években újként feljegyzett alakoknak a mai tanulmányozása, további sorsuk megállapítása ismét izgalmas kérdés lehet a ma dialektológusa számára.

Kiadás. Márton Gyulát halála megakadályozta, hogy elkészíthesse szülőföldje, a Szilágyság nyelvjárási atlaszát. Egy tanulmányában ugyan még rávillantott a Szilágysági nyelvatlaszban rejlő lehetőségekre (Márton 1976: 3–20), de az atlasz kiadása az utókorra maradt. Az ismert politikai és kultúrpolitikai helyzet miatt az atlasz romániai megjelentetése a 70-es, 80-as években elképzelhetetlennek látszott, nem véletlenül jelent meg a székely nyelvatlasz is Székely nyelvföldrajzi szótárként 1987-ben Budapesten. Márton Gyula özvegyétől azonban a gyűjtött kéziratos anyag a Magyar Nyelvtudományi Társasághoz került, s ennek elnöke, Benkő Loránd rám bízta 1993-ban az atlasz kiadásával összefüggő munkát. Hogy miért tartott ez hét évig, annak vannak szubjektív és objektív okai egyaránt – lényegesen súlyosabbak az objektív okok, jelesül: a pénz hiánya. Több alkalommal is megpályáztam vele az OKTK kutatási és kiadási programját, pályázataimat mindig a forráshiányra hivatkozva „altatták” el. Végül 1998–9 két évére az OTKA folyósított 800 000 Ft-ot a kiadásra (T 026390 nyilvántartási számú pályázat). Ez az összeg ugyan nem tette lehetővé a könyvalakban való megjelenést, mégis jelentősen előremozdította a vállalkozást.

Visszatekintve a látszólag eltékozolt időre, úgy tűnik, nem volt haszon nélküli. Ebben az időben ugyanis folyt egy atlaszkiadás, A romániai magyar nyelvjárások atlaszának kiadása. Mondhatni testközelből figyelhettem, hogyan szenvedi meg és kísérletezi ki Juhász Dezső és csapata azt a folyamatot, amelyet számítógépes nyelvatlaszkiadásnak nevezhetünk. Nemcsak elméleti haszna volt ennek a figyelésnek, hanem gyakorlati is: A romániai magyar nyelvjárások atlasza készítése során kifejlesztett betűkészletek (Atlasz 1, 2, 3, 4) átadásával Juhász Dezső nagymértékben elősegítette a SzilNyA. megvalósulását (alig 3–4 speciális karaktert kellett csak megrajzolnunk). Amint Juhász Dezső leírja (Juhász 1995: 13), A romániai magyar nyelvjárások atlaszának térképlapjai a következőképpen készültek: a cédulaanyagot Murádin László szótárrá formálta, ezt a szótárat számítógépbe gépelték, majd az ellenőrzött adattár került a számítógépes térképezőhöz, aki a rögzített szavakat a megfelelő kutatópontokhoz illesztette. Ez az ellenőrzést nem számítva három művelet. Én, mivel éreztem, hogy a pénz három műveletre biztosan nem lesz elég, megpróbáltam megspórolni két műveleti fázist (ebben segítségemre volt maga Márton Gyula, tudniillik kézírása nehézségek nélkül olvasható volt, másrészt Fodor Eszter programtervező matematikus).

A gyűjtött anyagot 67 közepes méretű borítékban kaptam meg 1-től 67-ig számozva. Ezek a borítékok tartalmazták falvanként az adatokat, mégpedig perforált lapok formájában, egy lapon tehát nyolc adat szerepelt. Az adatok ésszerű előszerkesztéséhez mindenekelőtt el kellett készíteni az alaptérképet, amely csak a terület vízrendszerét tartalmazta. A térképre ráirkáltam Márton Gyula eredeti számozását is, ő ugyanis 1976-os tanulmányában, ahol egy mutatványt ad az atlaszból, ezeket a számokat szerepelteti. Mivel a térképes nyelvföldrajz (legyen az akár nyelvatlasz, akár földrajzinév-anyag) hazai gyakorlata az, hogy a számozás a bal felső sarokról indul, át kellett számoznom a térképet, és megadnom minden kutatópontnak a végleges számát. Amikor ez megtörtént, minden boríték minden egyes kis cédulájára rápecsételtem a kutatópont számát, így már egyetlen cédula sem keveredhetett el. A perforált lapokat ugyanis szét kellett tépni, hogy ezáltal előbb kutatópontonként alkossanak egyetlen csomagot, majd a 67 cédulacsomagból mintegy 900 számozott csomagot hoztam létre a leendő térképlapoknak megfelelően. A számítógépbe másolt alaptérképet természetesen kicsinyíteni és egyszerűsíteni kellett, így alakult ki az atlasz munkatérképe.

És itt jön az újítás: az alaptérkép minden számmal jelölt pontja mellett nyitottunk egy úgynevezett szövegdobozt, s a rögzítők az adott cédulacsomó 1–67-ig terjedő adatait begépelték a nekik megfelelő ablakokba. Így sikerült egy műveletbe sűríteni a szótárszerkesztést, a rögzítést és a térképi felhelyezést. Csak az ellenőrzést nem lehetett megtakarítani, három korrektúraforduló biztosította, hogy minden jel ugyanúgy van meg a térképlapon, mint a kéziratban. A térképlapon a címszó magyar alakját román és német jelentésmegadással is meg lehet találni. A románt nem kell megokolni, szükségszerű, hogy az adott terület többségi nemzetének nyelve is megjelenjék. A német értelmezés mellett az szól, hogy mind a csángó nyelvatlasz, mind a Székely nyelvföldrajzi szótár (= székely nyelvatlasz) német értelmezést ad másodikként. A román értelmezéseket a megjelent regionális atlaszokból és a RMNyA.-ból vettem át, továbbá Juhász Dezsőtől megkaptam Murádin Lászlónak a RMNyA.-hoz készített szólistáit. A hiányzó német megfelelésekben Gerstner Károly segített tanácsaival.

Mire jó? A SzilNyA. anyaga lehetővé teszi, hogy alkalmazzuk mindarra, amire egy regionális atlaszt lehet (amely ráadásul nem homogén nyelvjárási területen található, hanem a Somogy–Zalai nyelvatlaszhoz hasonlóan kisebb nyelvjárási egységek találkozáspontján került felvételre), vagyis, hogy egy adott szinkrón metszet állapot- és rendszerösszefüggéseinek vizsgálatára használjuk fel. Vizsgálhatók tehát segítségével az adott régió nyelvjárásai a hangkészlet, a szóalakok és a szókészlet területén. Bemutathatók segítségével a nyelvjárási alegységeknek az egyes nyelvi szinteken ábrázolható elkülönülései, illetőleg összefüggései. A nyelvjárásra alapvetően jellemző, hogy hangtani alapon elkülönül az í-ző alapterületen egy é-ző változat, amely ékszerűen benyúlik a Zilah- és a Szi-lágy-patakok által határolt, Tövishátnak nevezett területre, ahol az egyes szavak e jelenségre utaló izoglosszái párhuzamosan futnak. Ez az elkülönülés mind hangsúlyos helyzetben (néz, méh, méz, széna, négy stb.) mind hangsúlytalanban (moslék, kolompér, szomszéd, szegény, házért stb.) megfigyelhető. Az is látható azonban, hogy az é-zés határa dél felé túlnyúlik a Zilah-patakon, és kelet felé sem a Szilágy-patak a határ, hanem attól keletebbre húzódik. A Szilágyság többi része valóban í-ző, de e jelenség kivételével inkább az eltérések jellemzik ezt a nagyobb területet. Így a zárt ë megjelenése csak a nyelvjárás délnyugati területén (pëtrëzsejëm, kendërmagos, embër, szëmëm stb.) jellemző, a nyelvjárás többi részén ez a hang nem található meg. Ezen a területen azonban megvan hangsúlyos és hangsúlytalan helyzetben egyaránt, a fonémakészlet itt tehát gazdagabb, mint a nyelvjárás egyéb területein. A nyelvjárás északnyugati és északkeleti csücskét valóban összekapcsolja az í-zés, de számos lexikai elem izoglosszája elkülöníti az északnyugati területet a többitől: a kívül : külül, a szukakutya : kocakutya, a kisliba : pipe, a szundikál : gyökönt, a nászasszony : sógorasszony jelenséghatárai szinte teljesen párhuzamosan futva határolják el e részterületet (az oppozíciókban elsőként az északnyugati változatot szerepeltettem). Alaktani jellemzők is mutatják a nyelvjárásterület tagoltságát. Így például az éhgyomorra térképlapján (524) élesen elkülönül a terület ë-ző délnyugati részére jellemző éhomra. Szintén jellemzően elkülönül a Szilágyság északnyugati és részben délnyugati részén használt sajtalan tőváltozat az ettől keletre egységesen jellemző sótalan (521. sz. térkép) változattól. Úgy tűnik tehát, hogy a nyelvjárás tagoltabb, mint eddig hittük, alegységként kell számolnunk az északnyugati, az északkeleti, a délnyugati és a tövisháti részekkel.

A szókészlet területén ezen túlmenően is további jellemző, már nemcsak a nyelvjárásra, hanem egyéb, a gondolkodás és megkülönböztetés viszonyaira utaló adatokat is nyújt az atlasz. A 172. számú térkép a mókus térképlapja. A nyelvjárásterületen erre az állatra négy megnevezés él: mókus, cibabó, mogyorópej, güzü. A mókus szinte mindenütt szerepel, csak néhány helységben hiányzik, ezekben egyetlen változat a cibabó. Ahol viszont a mókus a másik három megnevezés egyikével szerepel, a népi tudat fajtára is igyekszik elkülöníteni az egyes megnevezéshez tartozó állatokat. Szintén tanulságos a fenyőtoboz térképlapja (188). Erre a területre nem jellemző a fenyőfa. Több kutatópontról nincs válasz a feltett kérdésre, két helyen expressis verbis kiderül, hogy nem ismerik, tudniillik megjegyzésként szerepel, hogy nincs fenyő a környéken, illetőleg hogy az iskolában tanultak csak róla. De a többi hely, ahonnan adatot hoz az atlasz, a fogalomnak olyan erőteljes tagoltságát mutatja (fenyőmag, fenyőtoboz, fenyődoboz, fenyőmálé, fenyőcső, fenyőgumó, bogyó, fenyőfa disznó, fenyőbutykó, fenyőbarka, fenyőgyümölcs), amely közvetve támasztja alá Imre Samu megfigyelését: az erős tagoltság az adott fogalom kevéssé ismert voltát jelzi (Imre 1987: 64). Ha egymásra vetítjük a 274. és 275. számú térképeket (utcára néző szoba, illetőleg kertre néző szoba) kirajzolódnak előttünk a gondolkodás oppozíciói: elsőház – hátulsóház, nagyház – kisház, felsőház – alsóház szembenállásokat találunk, és ezek csak igen ritkán keverednek. Találhatók azonban olyan térképlapok, amelyek a szóban forgó nyelvjárásterületnek a köznyelvvel szembeni egységes képét mutatják. Így pl. a kukoricát foszt (714) minden kutatóponton egységesen kukoricát hánt, a kukoricát morzsol (715) pedig (három kutatóponttól eltekintve, ahol a morzsol is megjelenik) egységesen kukoricát fejt. Szintén közös, a köznyelvtől eltérő alaktani vonása e nyelvjárásterületnek, hogy megtartotta a tőbelseji időtartamot váltakoztató igetöveket (ezt mutatja a hagy és kel igék térképéből készített egységesített térkép).

A szinkrón megállapítások mellett történeti összevetésekre, változásvizsgálatra is alkalmas az atlasz. Alkalmas erre önmagában (jó példa erre a padlás 276. számú térképe, mely az ősi hiju és a neológ padlás együttes meglétét mutatja – szögletes zárójellel jelezve a neológ adatot), de alkalmas arra is – s erre már korábban utaltam –, hogy egyes jelenségek célzott mai gyűjtése alapján a két metszet összevetésével az elmúlt 30 év elmozdulásaira, változásaira következtessünk.

HIVATKOZÁSOK

Deme László–Imre Samu (szerk.) 1975. A magyar nyelvjárások atlaszának elméleti-módszertani kérdései. Bp., Akadémiai Kiadó.

Hegedűs Attila 1999. Az -ék képző (jel? rag?) és a tágabb külső helyviszony történeti-nyelvjárási összefüggése. In Büky László–Forgács Tamás (szerk.): A nyelvtörténeti kutatások újabb eredményei. Szeged, JATE. 67–73.

Imre Samu 1971. A mai magyar nyelvjárások rendszere. Bp., Akadémiai Kiadó.

Imre Samu 1987. Nyelvjárási szókészletünk néhány szerkezeti kérdése a magyar nyelvatlasz anyaga alapján. Bp., Akadémiai Kiadó.

Juhász Dezső (szerk.) 1995. A romániai magyar nyelvjárások atlasza. I. Bp., Magyar Nyelvtudományi Társaság.

Márton Gyula 1976. Mutatvány a „Szilágysági tájnyelvi atlasz”-ból. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 20: 3–20.

Végh József 1959. Őrségi és hetési nyelvatlasz. Bp., Akadémiai Kiadó.

Hegedűs Attila

SUMMARY

Hegedűs, Attila

Introducing the Dialect Atlas of Szilágyság

The material for a Hungarian dialect map of Szilágyság (or Sylvania, a Hungarian-inhabited area in Romania) was collected by Gyula Márton between 1971 and 1975. The manuscript was then edited into a dialect atlas proper by Attila Hegedus in 1998–99 (to be published in 2000). The first part of the present paper describes the principles of collection and data recording, the area of collecting, the authenticity of the material collected. The editor, utilising his experience with the Hungarian Dialect Atlas of Romania, implemented a computer-based atlas compilation method. Thus, on the basis of the nearly 750 maps now completed, the phonological, morphological, and lexical characteristics of the dialect area can be outlined. The coherence and internal diversity of the area can be studied. With the old and new varieties being both included, the synchronic dynamism of the dialect becomes apparent, and the atlas can also become a reliable source for the study of dialectal changes.