Állatnevek a botanikában

A természettel folytatott rablógazdálkodásunk gyászos következményei egyre nyilvánvalóbban és mind gyakrabban jelentkeznek. Azt gondoljuk, hogy megtehetünk bármit; nap mint nap, sokszor szörnyű fájdalmat okozva öljük az állatokat, számos fajt immár végleg kiirtottunk a földről. Az élethez alapvetően szükséges oxigént termelő növényzetet pusztítjuk, a papírgyártáshoz például egész erdőket vágunk ki. Ugyanakkor a – többnyire olvasatlan – reklámfüzetekkel, szórólapokkal teli papírkosár tartalmát már nem gyűjti, nem hasznosítja senki, a szemeteskukák ezekkel és a kidobott újságokkal telnek meg.

Példátlan nemtörődömséggel, felelőtlenül, a mának élve sikerült az embernek a közelmúltban két teljes – és nem is kicsi – folyó élővilágát elpusztítania. Megszűnt az élet a Szamosban és a Tiszában, nincs többé tiszavirág; halak, kétéltűek, víziállatok pusztultak ki belőlük példátlan kínok között a ciánhullám következtében. Kevés szó esik azokról a halaknak és madaraknak táplálékot biztosító, vizet tisztító mikroszkopikus élőlényekről, amelyeknek eltűnése jelentheti hosszú távon a legnagyobb ökológiai veszteséget. A természeti katasztrófa nyomán kárpótlási marakodástól, ivóvízgondoktól, megélhetési problémáktól, turisztikai nehézségektől és persze politikai csatározások zajától hangos a média.

Mi a magunk módján próbálunk emléket állítani a halott folyónak. Vegyük sorra az olyan – állatokról elnevezett – vízinövényeket, amelyeknek életterük közös volt a névadó állatéval. Elsősorban nyelvjárási szavak ezek, a népképzelet fáradhatatlan működésének eredményei, melyeket a mindennapi tapasztalaton nyugvó népi növényismeret és – ehhez kapcsolódóan – az ilyen típusú névadáshoz szükséges megfigyelés, állatismeret hozott létre. Egy elmúlt ép világban a természetben (és a vele harmóniában) élő és dolgozó ember színes és kifejező szókincsének maradványa az a hatalmas névanyag, amely a rendkívül változatos ártéri, mocsári, lápi növényeket rendszerbe foglalja. Sok ilyen nyelvileg helyes és kifejező népi elnevezés került a botanika szaknyelvébe. A vízinövények nevezéktanában elsősorban metaforikus elnevezésekkel találkozunk, melyek zoomorf terminusok. Mint már 1830-ban megállapította Bugát P. (Tud.Gyűjt. 4: 226): „…az ember, és egyébb állatok tagjairól igen kedvellték a mi őseink is a fűveket elnevezni, mint p. o. cziczka farka, tinóru, galambbegy, lóhere s a t.”. A névadás motivációja tehát nem csupán a közös élettér és az ezt jelző állatnév, hanem sokkal nagyobb számban a jelölt növény valamely részét hasonlítják a névben egy-egy állati testrészhez. Morfológiai sajátosság, alaki egyezés a névadási szemlélet alapja. Másrészt a növénynév utalhat arra is, hogy az összetételben szereplő állat kedveli, eszi a szóban forgó növényt. Előfordul, hogy menedéket nyújt a növény az állatnak, rejtőzködésre, levelére mászva sütkérezésre vagy zsákmányszerző helyként használja.

Csak utalunk arra, hogy a béka névvel legkevesebb 54 növénynév ismeretes; de számos összetételt alkottak az osztriga, a medúza, a varangy, a moszkitó vagy a rák nevével is. Szerepel növénynevekben a pióca (piócafa), ennek régi nadály neve (nadályfű, nadálygyökér, nadálytő), a hód (hódcsillár, hódfarkhínár, hódfarkkaktusz), a szúnyog (szúnyogfa, szúnyogfogó szurokszegfű, szúnyogláb, szúnyogozó, szúnyogtövis, szúnyogvirág) és a polip (polipbromélia). Fontos névadó a liba háziszárnyas (libabab, libacsillaghúr, libadió, libadöglesztő, libafű, libaparéj, libaperje, libapimpó, libarózsa, libatalp, libatippan, libatop, libavirág, libazsázsa), de a réce (récefű, récevirág) és a ruca (rucadió, rucafű, rucaláb, rucaöröm, rucaperje, rucatalp) is. A víziszárnyasok közül a legtöbb növénynév a gém (gémhínár, gémorr, gémorrú redőszirom, gémüstökgomba), a szárcsa (szárcsafű, szárcsagyökér, szárcsalián, szárcsauszány) és a kacsa (kacsavirág, kacsaszappan, kacsaszáj, kacsaparéj, kacsanyak, kacsamakk, kacsabiri, kacsabér) nevével keletkezett.

Mivel a Szamos és a szőke Tisza élővilágának elsőszámú károsultjai most a halak, siklók, kagylók és vidrák, foglalkozzunk azokkal a nevekkel bővebben, amelyekben ilyen állatnevek az összetett növénynevek előtagjai:

angolnafű J: Zostera noltii (P. 248). R: 1911: ua. (Nsz. 14), 1968: Satureja hortensis (MNöv. 34). Ma a tengerihínár, tengerifű, korábban a borsfű (borsika, csombor, csombord) társneve volt ez a halnévvel (angolna = Anguilla anguilla) képzett botanikai fajnév. Mindkét esetben a jelölt növények hosszú szárára utal az elnevezés, mert a halnév egy kígyószerű halat jelöl (melynek latin neve is az anguis ’kígyó’ névvel van összefüggésben).

A tudományos névben szereplő Zostera régi növénynév, vö. lat. zoster, akk. zostera ’tengerifű’ (Plinius 13: 135), mely a gör. zoster ’öv, derékszíj’ szóra vezethető vissza; szintén a növény hosszú, egyenes vonalú levelét írja le. A Satureja pedig a latin saturare ’jóllakni, telítődni’ igéből képzett régi római növénynév; magyarázata az, hogy a növény kedvelt fűszerük volt.

aranyhalvirág J: Columnea gloriosa (P. 34). A növény virágának színére utaló elnevezés.

csuka J: Tragopogon orientalis (NyIrK. 20: 59). N: Péntek–Szabó 296: ua. (Jegenye) ’ua.’. Erdélyben, a kalotaszegi Jegenye (Leghia) vidékén nevezik halnévvel ezt a növényt. Minden bizonnyal a r. N. cuc, cúci ’ua.’ (uo.) növénynévre vezethető vissza; népetimológiai alakulat.

csukahínár J: Pontederia cordata (P. 225). A szívlevelű vízijácint (vagy tömött sellővirág) társneve. Vízinövényként kapta ezt a halnévvel alkotott elnevezést; a hosszú, hínárszerű szárak között mozdulatlanul lapulva les prédára hazai vízeink krokodilpofájú ragadozóhala, a mohó, nagyétvágyú csuka ’Esox lucius’.

A szívlevelű vízijácint jelzői előtagja a latin cordata (< lat. cor, gen. cordis = szív) ’szívalakú’ jelentésű fajnév mintájára alkotott alakfestő név. (A tudományos névben szereplő Pontederia az olasz botanikus, Giulio Pontedera [1688–1757] nevét őrzi.)

durbancs J: juhfark (Kosinszky 19). R: 1839: durbancs (TudGyűjt. 12: 24), 1862: ua. ’szőlőfaj Somogyban’ (CzF. 1: 1311), 1918: ua. ’somogyi fejér, másképp cserbajor nevű öreg fejű s szemű szőlő’ (EtSz. 2: 1446), 1955: ua. ’gohér’ (Szőlőfajt. 149), 1970: ua. és durbats (Németh 2: 69). N: MTsz. 1: 440: durbancs ’szőllőfaj’ (Somogy m.) / Kosinszky 19: durbants / Útm. 31: durbancs (Balaton mell.).

A szőlőfajta bogyóira utaló név, a tájnyelvi durbancs ’kis kövér, tömzsi’ (ÚMTsz. 1: 1040) szóval (és így a durbancs, durbincs, [tudományos vágó és selymes durbincs] ’Acerina cernua, Acerina schraetzer’ halnévvel) tartozik össze.

Gombocz tévesen (MNy. 2: 148) a ’satelles, trabant’ jelentésű durbancs szót említi.

durdafű J: Isoëtes palustris (Lányi 47). R: 1911: ua. (Nsz. 88).

N: MF. 23: durdafű ’tavi örökzöld, örökegy’ / MNöv. 49: ua. ’ua. és ugassza’.

A régi durda ’Abramis brama’ halnév őrződött meg ebben a növénynévben, mely egy vízinövényt jelöl. Minden bizonnyal a német tükörszó, a Brachsenkraut ’ua.’ (PbF. 237) fordításával került a magyarba (Brachsen = Abramis brama; keszegfajta és kraut = fű).

A növény Jávorkánál olvasható (MF. 23) tavi örökzöld, örökegy elnevezésének alapja a tudományos Isoëtes név, amely már Pliniusnál (25: 160) – egy Sedum fajtára vonatkozóan – olvasható. A latin név pedig a régi görög isoetés ’ua.’ (< gör. isos = azonos; etos = év) névből származik; azaz ’egész éven át a növésben azonos marad, egyformán zöldell’.

galóca (gomba) J: Amanita (Mnöv. 66). R: 1783: galótza gomba ’ua.’ (NclB.), 1807: galótza ’Agaricus’ (MFűvK. 577), 1833: ua. ’Amanita’ (Kassai 2: 292).

A galócagomba Benkő József nyelvújító szerepének, találékonyságának köszönhetően jött létre; újítása életképesnek bizonyult, és később sem került a szókincs perifériájára.

A TESz. (1: 1021) szerint a galóca (R. 1783: Agaricus lactifluus. Hung. Kenyér Gomba; Galótza Gomba [EtSz. 2: 918]) bizonytalan eredetű. A gombanév szlávból való származtatása (< szb.-hv. N. gljivica, szln. glívica ’gombácska’) – mint arra már Kniezsa (SzlJsz. 638) fölhívta a figyelmet – hangtanilag és jelentéstanilag sem meggyőző.

Aligha zárható ki, hogy magyar fejlemény. A galóca halnévből keletkezett. Ez a halnevünk ugyan szláv jövevényszó, de igen korai, már 1512-től (SzT. 4: 513) adatolható a magyar írásbeliségben, éspedig a Salmo hucho neveként. Miután ez a (Dunában is élő) Salmo hucho – mint a lazacfélék általában – szép színes hal, testén piros pettyekkel, kézenfekvő a gombánál a névadás szemléleti alapját a színbeli külső hasonlóságban keresni, hiszen a légyölő galóca is fehér pettyes, piros kalapos gombaféle.

A galóca ma – mint halnév – zoológiai, növénynévként pedig botanikai szakszó.

halbódító J: Clibadium (P. 109). Minden bizonnyal egy különös halászati módszerre utaló név. Akárcsak a halméregcserje, halmaszlag stb., mely növények szintén a halak kábítására és így könnyű kifogásukra szolgálnak. Az ökörfarkkóró is szinte napjainkig széles körben elterjedt halmérgező növény: (l. erről Gunda B.: Ethnographia Carpathica. Bp., 1966: 65–135).

halenyvcserje J: Penaea (P. 109). Talán ebből a növényből vonható ki a halenyv. Vagy ahhoz hasonló nedve lehet?

halfafű J: Stipa tenacissima (MNöv. 20). Társnevei az eszpartófű, alfafű, lósörényfű (uo.). A halfafű minden bizonnyal népetimológiás alakulat az alfafű elnevezésből.

A növény lat. Stipa (< gör. stype = kóc) neve metaforikus terminus, akár német elnevezése, a Federgras (PbF. 429), azaz ’tollfű’.

halfarokpálma J: Caryota mitis (P. 109). A pálmát jól írja le Friedhelm Bechthold Szobanövény-kalauzában (Bp., 1988: 149). A halfarokpálma metaforikus terminus; a jelölt növény leveleinek formája motiválta ezt az elnevezést. Szaknyelvi szó, a ném. Fischschwanzpalme ’ua.’ (Genaust 132) tükörfordítása.

halgomba J: Agaricus ostreatus (Nyr. 38: 379). R: 1910: N. halacskagomba ’ua.’ (uo.).

Moldvában, a csángóknál följegyzett nyelvjárási gombanév. Alakfestő terminus lehet.

halhólyag J: görbeszőlő (Szőlőfajt. 333). R: 1840: halhólyag (Legrády L.: Lajstroma 35), 1856: halhéjas, halpukkantó (Gyürky 133), 1860: halpukkantó (Borászati Lapok 222), 1887: ua. ’Fischblasentraube’ (Goethe 77), 1898: halhólyag (Horváth 12), 1903: ua. (Linbacher-Pósch: A Ruszt-Sopron-Pozsonyi borvidék: 52), 1940: ua. ’csemegeszőlő’ (Marton D.: Szőlőterm. 209), 1968: ua. ’huszajne’ (Kozma 397), 1988: ua. ’bőven termő, zöldessárga színű, húsos bogyójú fajta’ (Csepregi–Zilai 346).

N: Bakos 45: halpukkantó (Tokajhegyalja) / Németh 3: 329: halhólyag.

Külső hasonlóságon alapuló névátvitel eredménye, hiszen bogyója nagy, megnyúlt, ovális, húsos, halhólyagszerű. Lehetséges, hogy a magyar szőlőnév a németből való tükörfordítás eredménye, de az is, hogy éppen a ném. Fischblasentraube (Németh 3: 331), R. 1862: Fischtraube (DWb. 3: 1689) szó átvétel a magyarból. Erre egy régi, 1836-os adat mutat, mely a jelentésmegadásnál a fajta származását is közli: Fischtraube ’weißer langer Tokayer, stammt aus Ungarn ’ (BM. 23).

halkábítófű J: Euphorbia (Kovács 20). N: uo.: halkábittó (Szigetköz) ’mindenféle kutyatej neve’. Az Euphorbia ókori növénynév, a gör. euphorbion már Dioskoridesnél tüskés, tejnedvet is tartalmazó növényt jelöl, a latinban Pliniusnál (5: 16) a ’farkastej’ elnevezése.

A halkábítófű névnek az a magyarázata, hogy Magyarországon régebben a halászok megtették, hogy a nedvet a vízbe csepegtették. Egy öregember így emlékezik a felszínre jött kábult halak kiemelésének módjára: „csakúgy cuppogtak a halak”.

Nem ez az egyetlen növény, melyet a halászati fölhasználása miatt hasonló helyi nevekkel illetnek; vö. pl.: halászfű, halászkóró, halászlevél (Martos) ’Plantago altissima’. Amint egy halászember a növényt ismerteti: „én esztet a halászfüvet szoktam mindig, aszt a halászkórót mëktörnyi, kicsavarnyi, mert az a lëkkeserűbb a vëlágon” (MNy. 45: 218).

A következők ugyanígy:

halméregfű, halmaszlag, halméregcserje J: Anamirta paniculata (MNöv. 75).

R: 1843: halmaszlag ’Menispermum corculus’ (Bugát 172), 1880: N. halméregfű (Székelyföld) (Nyr. 9: 176), 1901: ua. ’havasi euphorbia’ (TermTudKözl. 454).

N: Gyógysz. 375: halméreglapi (Gyergyó) ’Euphorbia amygdaloides’.

Ezek a nevek olyan növényt jelölnek, melyet kövek között összezúznak, vízbe dobják, s a hal elbódul tőle (MagyNépr. 2: 76). Hasonneve a halaló fű ’Euphorbia amyglaloides’, melyet Gunda Béla adata szerint (Ethnographia Carpathica. Bp. 1966: 84) Zágonban a halak kábítására használnak.

Olasz megfelelései is vannak az elnevezésnek, vö. ol. N. esca da pesci, tasso dé pesci ’ua.’ (uo. 85). A németben meglévő Fischgras, Fischkraut, Fischblatt (M. 127), azaz ’halfű, hallevél’ sokféle vízinövényt jelöl, de néprajzi adatot a halak kábítására ezekkel kapcsolatban nem találtam.

halméreggyökér J: Derris (P. 257). (Sajtóhibával szerepel: halmérggyökér!)

A tubagyökér társneve. Az elnevezést az motiválja, hogy nyilván ezt a növényt is a halászatnak erre a különös – ma már szigorúan tiltott – módjára használták fel.

halpenész J: Saprolegnia ferax (MNöv. 76). Német neve Wasserschimmel (Genaust 558), azaz ’vízi penész’. E penészgomba tudományos Saprolegnia neve a gör. sapros ’rothadt, avas’ és a légnon ’szegély’ szavakból képzett. Ennek az a magyarázata, hogy a vízen úszó organikus anyagok szélén keretet képez. A magyar halpenész névnek is ez – a döglött halak köré képződött szegély – a motivációja.

heringszagú libatop J: Chenopodium hircinum (P. 161). A libatop jelzői előtagja ennek a növénynek a szagára utal, mely nem is egyszerű halszag lehet, mert akkor inkább a hazai vízeinkből ismert hal nevével alkották volna az elnevezést. Inkább a nálunk üvegben vagy konzervben hagymával, fűszerekkel ecetesen vagy olajban eltett, konzervált tengeri hering szagához hasonlítják a növényt.

Az összetett szó libatop R. 1807: libatopp ’Chenopodium’ (MFűvK. 186) utótagja nyelvújítási tükörszó. Diószegiék szó szerinti fordítása a görög elemekből Linnétől alkotott lat. Chenopodium (< gör. chen, gen. chenos = liba; podion = lábacska) megfelelője. A szó a növény leveleire utal, melyeknek alakja a liba talpához hasonlítható. A szóban a -top utótag ’láb’ jelentésű, a topog, toppan családjába tartozó topp, top ’lépés; lábnyom; láb’ (MTsz.) főnévvel függ össze. A libatop nem nyerte meg a nyelvújítást ellenzők tetszését; Fialowsky szerint (Nyr. 7: 264) a lúdlábfűvel kellene fölcserélni, Borbás V. (Pallas 11: 490) a libatalp elnevezést javasolta. Ugyanakkor Arany János (Szalontai J. álnéven: Nyr. 7: 458) védelmébe vette. Kiss Lajos szerint (NyelvTud.Ért. 71: 46) nem hatolt be a nyelvjárásokba, az ÚMTsz. anyagában sincs rá adat. Pedig a MNöv. (118) libatoppan és Nyárády (33) Marosvásárhelyen följegyzett libatopp tájnyelvi adata a név ismertségét bizonyítja.

keszegsaláta J: Lactuca serriola (EV. 61). R: 1807: keszeg saláta ’Lactuca scariola’ (MFűvK. 445), 1841: ua. (NövTan. 218), 1842: ua. (Kubinyi 70), 1865: ua. ’Lactuca virosa’ (CzF. 1: 1242), 1869: keszeg saláta ’Lactuca scariola’ (Math. és TermTudKözl. 6: 184), 1872: ua. (FKézK. 271), 1873: keszegsaláta ’vadsaláta’ (Ballagi 2: 35), 1991: keszeg saláta ’Lactuca serriola’ (EV. 61).

A keszegsaláta társnevei a szintén ’saláta’ jelentésű lúdkék és a sárgicska (MNöv. 102). (A régiségben a kéknek volt ’saláta’ jelentése is.) Meglehet, hogy a halnév ’sovány, hitvány’ jelentésű jelzőként szerepel itt (mint pl. a keszeg ember kifejezésben). Ebben az esetben a növénynév is külön írandó, de csak a mai helyesírási szabályzat szerint. Mivel azonban a németben szintén van ezzel a halnévvel alkotott növénynév, vö. ném. Brachsenkraut ’Isoëtes’ (PbF. 268), és a m. keszegsaláta ennek mintájára jöhetett létre, inkább halneves összetételként fogható fel.

A tud. Isoëtes a gör. isos = azonos és az étos = év szavakból képzett; értelme az, hogy a növény egész évben egyformán tenyészik. A Lactuca ’saláta’ régi latin név (Plinius 19: 25), ebből való a fr. laitue és a ném. Lattich ’ua.’ (Genaust 322); a lat. lac, gen. lactis ’tej’ szóval függ össze, és a növény tejszerű fehér nedvére utal.

pontya, pontypénzlevelű fű R: 1807 előtt: pontya ’Hydrocharis’ (Julow 406).

N: FöldrKözl. 22: 65: pontypénzlevelű fű (Balaton mell.) ’Hydrocharis morsus ranae’ / Hoffmann–Wagner: M.o. virágos növ.: békapontya ’ua.’.

A békapontya ’Hydrocharis morsus-ranae’ (MNöv. 29), R. 1868: békapotnya ’békafű’ (Ballagi 1: 85), 1911: békapontya ’Hydrocharis’ (Nsz. 31) elnevezés társnevei a vízikapotnyak és a potnya (MNöv. 29). Azt lehetne gondolni, hogy nyilván a potnya névből alakult ki – a ponty ’Cyprinus carpio’ halnév analógiás hatására – ez az elnevezés. Beke Ödön szerint (MNy. 56: 479) a Magyar Fűvész Könyvben (1807) előforduló békapotnya név Diószegiék szóalkotása. Ha ez így van, akkor hangátvetés ment végbe, és a halnévvel jelölik ezt a vízinövényt. Úgy látszik, Beke nem ismerte az alábbi dokumentumot, melyben a békapotnya névnél közelebbi hasonlóság fedezhető fel a tulajdonképpeni eredeti elnevezés és a halnév között. A debreceni füvészkönyv szerzői ugyanis a mű megjelenése előtt, annak az előmunkálataival kapcsolatosan a Debreceni Kollégium szeniorához írt egyik jelentésükben (Toldalék. Évszám, kiadó ismeretlen; Julow 402–7) javasolták a pontya alakot, mely kétségtelenül a ponty ’Cyprinus carpio’ halnévvel mutat rokonságot.

A pontypénzlevelű fű elnevezés pedig a ponty pikkelyeihez (pénz, halpénz = pikkely) hasonlítja a növény levelét. A pikkely, pikkelyes előtagú összetett növényneveink (pikkelybogyó, pikkelyesfenyő, pikkelyfa, pikkelyvirág, pikkelyharaszt stb. [MNöv. 153]) a jelölt növények valamelyik morfológiai tulajdonságára vonatkoznak. A növénytanban a pikkelyes alatt különféle növényi részeknek (például gyökereknek, fészkes virágoknak) egymást részben lefedő, s a hal pikkelyeihez hasonló állását értik. Jávorkánál a pikkelyes: squamosus, squamatus (Magyar–latin–német szakszótár Jávorka Sándor Magyar Flóra c. munkájához. Bp., 1932. 38).

A német botanikai szaknyelvben is megvan az ezzel a halnévvel alkotott növénynév: a Karpfenkraut (tulajdonképpen ’pontyfű’) az Isoëtes neve (M. 263).

Latin hydrocharis (< gör. hydor = víz; charis = öröm, köszönet) neve is a vízinövény élőhelyére utal.

süllőfű J: Myriophyllum (MNöv. 172). R: 1894: N. süllőfű (Balaton mell.) ’hínár’ (FöldrKözl. 22: 65), 1897: ua. ’Myriophyllum’ (Pallas 15: 280), 1911: ua. (Nsz. 287). N: MF. 750: ua. ’M. verticillatum’. A süllő halnevünkkel (Lucioperca sandra) vízinövényeket, általában tüskés hínárféléket jelölnek. A süllőfű tájnyelvi elnevezés a Balaton környékén. A németben a süllőfű tükörszava a Schillkraut ’Chelidoium majus’ (M. 487).

süllőhínár J: Myriophyllum (P. 229). R: 1911: süllőhinár ’Myriophyllum’ (Nsz. 287), 1925: süllőhínár ’M. verticillatum’ (MF. 750), 1966: ua. ’Myriophyllum spicatum’ (füzéres s.), ’Myriophyllum verticillatum’ (gyűrűs s.) (VN. 8).

A süllőhínárnak a társnevei – melyek szintén az álló- vagy lassan folyó vizekben a víz alatti hínár fontos alkotójának az örvösen álló leveleit festik le – a borosta, lókefe, ezerlevél, lókefe, tóborosta (MNöv. 172), vízi kapor (MF. 750). Az ezerlevél a ném. Tausendblatt ’ua.’ (PbF. 306) tükörfordítása, mely a Myriophyllum (< gör. myrios = számtalan; phyllon = levél) megfelelője.

A halnévvel képzett összetett szó ismeretlen eredetű hínár utótagja először 1560 k. bukkan föl a magyar írásbeliségben: „Thenger szemet: ondoksagha: vel: Hynar fw˘” (GyöngySzt. 945), majd 1585-ben: hinár (Cal. 51), 1600 k.: Hénár (BrassSzt. 19). Mai nyelvjárási alakváltozatai a hínyár, hinnyaros (ÚMTsz.) és a hínnyár (SzegSz.).

siklófű J: Equisetum (MNöv. 209). R: 1911: sikló ’Equisetum hicmale’ (Nsz. 279).

Érdekes a növény több társneve, melyek arra engednek következtetni, hogy a zsurlót – kemény, szívós levelei miatt – edények tisztogatására, elmosására használták korábban; vö. cindrót, cinmosófű, kannamosófű, sikár, tálmosófű (MNöv. 209). Nem kizárt, hogy éppen ezért itt nem az állatnévvel van dolgunk, hanem a sikál igével, ugyanis a síkos ’csúszós’ jelentésű szavak közös szógyöke a sik- (pl. siklik, sikamlós stb., l. még megsikul ’megcsúszik’ jelentésben).

A növény tudományos Equisetum neve is erre enged következtetni, hiszen ez a régi lat. equisaetum, equisetum, equisaetis (Plinius 26: 132) (< lat. equus = ló és saeta, seta = állati szőr, sörte) elnevezésre vezethető vissza, mely a gör. hippochaíté ’ua.’ fordítással való átvétele. Dioskoridesnél olvasható a növény híppuris (< gör. híppos = ló és ourá = farok) elnevezése, mely szintén a kemény, szívós, sörteszerű, levéltelen gallyaira utal. Ezeknek az ókori neveknek mintájára keletkeztek a zsurló nyári zöld meddőhajtásának külsejét leíró mai elnevezések; vö. ném. Pferdeschwanz, németalföldi paardestaart (M. 240), r. coada calului, fr. queue de cheval (Weeds 838) és természetesen a nyelvjárásokban szélesen ismert m. lófarkfű, R. 1604: lofarkf ’Equisetum, Hippuris’ (MA.).

siklónyelv J: Ophioglossum vulgatum (MNöv. 103).

Hasonneve a nyelvjárásokban szélesen elterjedt és a magyar írásbeliségben már korán fölbukkanó kígyónyelv (R. 1578: kígyo nyelw ’Ophioglossum’ [Herbarium 90], 1588: kigyo nyelu [FrankHasznK. 19], 1590: kegyo nyel ’ua.’ [SzikszF. 23], 1595: kigyo nyelv [FK. 53]). Szintén a lat. ophioglossum (< gör. ophis = kígyó, sikló; glossa = nyelv) név az alapja. Külső hasonlóságon alapuló elnevezés; egyrészt az Ophioglossum legtöbb fajának vegetatív levele többé-kevésbé nyelv alakú, másrészt a páfrány spóratartó rügyére utal, mely a sikló nyelvéhez hasonló. Mint Meliusnál olvasható: „id est Lingua serpentis… az egy leuélbl mint egy kígyo nyelw ollyan i ki” (Herbarium 90).

A németben is így, tükörszóval jelölik ezt a növényt, vö. Natternzunge (PbF. 325) (< Natter = sikló, közny. kígyó; Zunge = nyelv). Egyéb idegen nyelvi megfelelői szintén hasonló szemléletű elnevezések; vö. fr. R. (1775) langue de serpent ’Ophioglossum’ (Csapó 139), szlk. hadí jazyk, r. limba şarpelui, cs. jazyk hadí ’Ophioglossum vulgatum’ (Weeds 1182).

kagylóalma J: Passiflora maliformis (P. 131). A tudományos nemi név a lat. passio ’szenvedni’ és a flos ’virág’ összevonásán alapul. A növény német neve is Passionsblume PbF. 338), azaz ’szenvedésvirág’.

kagylófa J: Firmiana (P. 131). Az avasfa társneve.

kagylóharaszt J: Hemitelia (MNöv. 90). Egzotikus növény (fordításon alapuló?) „műneve”. Az összetett szó haraszt (R. 1225: „In siluulis que vulgo Horosth dicuntur” ’egy fajta erdő; tölgyes’ [OklSz.], 1228 k.: crstfa, chrast ’kocsányos tölgy’ [NyK. 35: 121], 1271: harozt [OklSz.]) utótagja szláv eredetű jövevényszó a magyarban. A XIX. század utolsó negyedében már ’spórákkal szaporodó, edényes, virágtalan növény’ (MagyLex. 8: 571) jelentése van. A kagylóharaszt elnevezés minden bizonnyal a növény levelének alakjára vonatkozik.

kagylópáfrány J: Cyathea capensis (P. 226). Mint a növény fokföldi serlegpáfrány társneve, a levelek alakját leíró elnevezés ez is. Akárcsak a tudományos névben szereplő Cyathea (< lat. cyathus = serleg, pohár, mely a gör. kyathos ’ua.’ szóból származik).

kagylótutaj J: Piscia stratiotes (PE. 162). A Hévíz-csatornában nagyon elterjedt ez a hínárnövény, amely az akvaristák kedvence. Nevét nyilván a víz színén szétterülő leveleiről kapta.

kagylóvirág J: Pistia stratiotes (MNöv. 90). A vízisaláta (< ném. Wassersalat ’ua.’ [Genaust 489] – szintén a növény élohelyére utaló – társneve. A trópusi belvizek hatalmas területen elterjedt vízinövénye ugyanis. Kicsiny buroklevele miniatűr torzsavirágzatot zár magába, ez hasonlítható a kagylóhoz. Tudományos Pistia neve a gör. pistós ’iható’ szóval függ össze.

A kagylóvirág elnevezés szintén a németből – tükörfordítással – kölcsönzött szaknyelvi szó; vö. ném. Muschelblume ’ua.’ (PbF. 354).

kagylóvirág J: Moluccela laevis (P. 67). Alakfestő elnevezés, akárcsak társnevei: kagylós csészetölcsér, írharang (uo.). Nyelvünkben tükörfordítással átvett német jövevényszó lehet; vö. ném. Muschelblume ’ua. és Pistia’ (Boerner 375).

kagylózuzmó J: Cora pavonia (MNöv. 90).

vidracikkszár R: 1869: vidra czikszár ’Polygonum amphibium’ (Math. és TermTudKözl. 6: 189), 1873: vidra-cikkszár ’a cikkszárak közé tartozó növény’ (Ballagi 2: 743), 1874: vidraczikkszár ’Polygonum amphibium’ (CzF. 6: 1016).

Elavult szaknyelvi szó. A cikkszár (R. 1807 előtt: tzikkszár ’Polygonum’ [Toldalék. Julow 401]) utótag azonban cikszár, csíkszár alakváltozatban a Csapody–Priszter műben (MNöv. 102) – a keserűfű ’Polygonum’ nyelvjárási neveként – 1966-ban még szerepel, de Priszter Szaniszló az 1998-ban megjelent Növényneveink c. könyvébe már nem vette fel.

vidraelecke J: Menyanthes trifoliata (MNöv. 204). R: 1807: vidra eletzke ’Menyanthes trifoliata’ (MFűvK. 373), 1843: vidraeleczkefű ’Herba manyanthis trifoliatae’ (Bugát 471), 1869: vidrafű elecske ’Menyanthes trifoliata’ (Math. és TermTudKözl. 6: 179), 1872: vidrafü elecke ’Menyanthes trifoliata’ (FKézK. 245), 1874: vidraeleczke ’Polygonum amphibium’ CzF. 6: 1016), 1911: vidraelecke ’Menyanthes’ (Nsz. 333).

N: Bodor K.: Vadon termő… (Bukarest, 1963., 150): vidra elecke (Erdély) ’vidrafű’.

A vidrafű egyik hasonneve, akár a vízi elecke (MNöv. 204). Az összetett szóban a vidra állatnév a növény élőhelyére utal, az elecke utótag pedig Diószegiék szóalkotása lehet, melyet ők a „növevények Régi és Népközt forgó Magyar nevezetek” között fölsorolt keserű háromlevelűfű (MFűvK. 373), illetve vidrafű (uo. 395) elnevezések helyett vidra eletzke összetételben javasoltak.

vidrafa J: Salix (MNöv. 65). A fűz gyökereivel a vízben áll; élőhelye ugyanaz, mint a vidráé, a folyók, tavak, mocsarak, láposok világa. A fűzfának ezt a társnevét is nyilván az ott élő halászok, pákászok, csíkászok adhatták. A névadást motiválhatta az is, hogy a parton álló öreg fűzek gyökerei alatti üregben, barlanghoz hasonló mélyedésben előszeretettel ver tanyát a vidra.

Ha a herbalisták a fűzfát megpillantják, a hatásos fájdalomcsillapító, az aszpirin juthat eszükbe. Az aszpirint ugyanis eredetileg a fűzfa kérgében lévő anyagból, a szalicinból állították elő. A fűz lat. salix, gen. salicis nevével függ össze a régi gyógyszer, a salicin (Plinius 23: 56, Dioskorides 1: 104) elnevezése.

vidrafű J: Menyanthes trifoliata (P. 270). R: 1775: vidra-fü ’Trifolium’ (Csapó 295), 1783: vidra-fü ’Bieberklee’ (NclB. 335), ua. ’Menyanthus trifoliata’ (NomVeg. 410), 1798: vidra-fű (Veszelszki 329), 1807: vidrafű ’ua.’ (MFűvK. 160), 1813: ua. (OrvF. 164), 1815: vidra-fű ’Trifolium fibrinum’ (Kassai B 153), 1835: vidrafű ’Menyanthes trifoliata’ (Kováts 408), 1841: ua. (NövTan. 378), 1843: ua. (Bugát 471), 1864: ua. (Gönczy 136), 1874: ua. ’Polygonum amphibium’ (CzF. 6: 1016), 1897: vidrafű ’Menyanthes’ (Pallas 16: 839), 1909: ua. ’Menyanthus trifoliata’ (Graumann 180), 1911: ua. (Nsz. 333), 1925: ua. (MF. 830).

N: Natter: keserű vidrafű ’Menyanthes trifoliata’.

Teáját vesekő elhajtására használták. Pusztulóban lévő ősi lápnövény, mocsarakban, folyók holt ágában nő. Neve az édes vízű lápos, zsombékos helyek semlyékeire – a vidra élőhelyére – utal. A névadási motívum Diószegiék leírása alapján valószínűleg kettős; a növény víz feletti része hasonlítható esetleg a vízi ragadozóhoz: a Menyanthes trifoliata „vízbenn lakik … bokr. fellyűl sűrű zakállasok” (160). Benkő József (NclB. 335) a ném. Biberklee szóval adja meg a jelentést; elképzelhető, hogy ez a növénynevünk is német mintára keletkezett, noha a ném. Biber, Biberratte nem a vidra, hanem más víziállatok (hód és nutria) neve.

vidrakeserűfű J: Polygonum amphibium; társnevei a vízigöcsfű, vérfű és paprikafű (MNöv. 204); Persicaria amphibia (P. 143).

N: Szabó–Péntek 63: vidrakeserű fű (Erdély) ’Polygonum amphibium’.

A vidrakeserűfű fölemelkedő szárán lévő hosszú nyelű, lándzsás, bőrszerű levelek a víz színén úsznak, és keskenyedő vállúak. Ez az alaki hasonlóság lehet a névadás szemléleti alapja. De szerepet játszik az is, hogy vízinövényről van szó, s ezeket előszeretettel jelölik vízi állatok neveivel. A tudományos fajnév, az amphibium szintén a növény termőhelyére utal; a görög amphíbios ’duplán élő, szárazon és vízen élő’, lat. amphibion ’kétéltű’ szavakból (< gör. amphís = mindkét oldalon, és bíos = élet).

A vidrakeserűfű német megfelelője az Otterwurz ’Polygonum viviparum’ (Mezgazd. 415), azaz ’vidragyökér’.

SZAKIRODALOM ÉS A NEM KÖZISMERT FORRÁSOK RÖVIDÍTÉSEINEK FÖLOLDÁSA

Rácz János

SUMMARY

Rácz, János

Animals’ names in botanics

The author sadly records that the flora and fauna of two entire rivers, and not even small ones, has recently been destroyed by people’s irresponsibility. With this paper, he tries to commemorate the two dead rivers. He deals with water plants named after animals whose biotop was shared by the animals concerned. The lexical items discussed are primarily dialect words, the results of the incessant working of popular fancy.

At least 54 plant names are known that include béka ‘frog’, but there are also numerous compounds based on osztriga ‘oyster’, medúza ‘jellyfish’, varangy ‘toad’, moszkitó ‘mosquito’, and rák ‘crayfish’.

Since the main victims of the destruction of the rivers Szamos and Tisza are fish, grass-snakes, mussels, and otters, the author pays special attention to plant names whose first compund members are such animal names, like angolnafű ‘Zostera noltii’, aranyhalvirág ‘Columnea gloriosa’, csukahínár ‘Pontederia cordatta’, halgomba ‘Agaricus ostreatus’, keszegsaláta ‘Lactuca serriola’, siklófű ‘Equisetum hicmale’, kagylóvirág ‘Mollucela laevis’, vidrafa ‘Salix’, etc.