Navracsis Judit: A kétnyelvű gyermek.
Corvina, Budapest, 2000. 201 lap

A könyv szerzője az alábbi szavakkal biztatja az olvasót a nyelvtanulás fontosságának és aktualitásának felismerésére: „Ez a könyv abban a reményben születik, hogy egyre többen jönnek rá Magyarországon, hogy nyelveket tudni nem erény, hanem alapvető emberi követelmény” (10). „Nincs határ sem életkorban, sem a tanulás módszereiben, a körülmények sokaságában, csak venni kell a bátorságot, nem szabad sajnálni az időt, le kell vetkőzni a gátlásokat, és meg tudunk tanulni idegen nyelveket. Nagy szükségünk lesz rá az EU csatlakozás előtt és után is” (186).

Navracsics Judit olyan szakmai alapossággal, kompetenciával, lelkesedéssel és szeretettel fejti ki érveit, hogy az olvasó kedvet kap egy újabb nyelv elsajátításához, vagy maga is szívesen kipróbálna néhány kísérletet, esetleg indíttatást érez önálló empirikus kutatások elvégzéséhez.

Hiánypótló monográfia ez a könyv, mivel Magyarországon a két-, illetve többnyelvűséget pszicholingvisztikai szempontból vizsgáló átfogó tanulmány még nem jelent meg. (Bartha Csillának A kétnyelvűség alapkérdései című szintén a közelmúltban kiadott könyve főként a kétnyelvűség elméletére és szociolingvisztikai megközelítésére helyezi a hangsúlyt.) Navracsics munkája amellett, hogy elsősorban az egyedi, különös tekintettel a gyermekkori kétnyelvűség pszicholingvisztikai vonatkozásaival foglalkozik, nem nélkülözi a téma széles körű ismeretéhez szükséges társadalmi, nyelvpolitikai, oktatási, pszichológiai, valamint neurolingvisztikai alapú nemzetközi és hazai kutatások eredményeinek tanulságait sem.

A kilenc fejezetből álló logikusan és arányosan felépített könyv első része a kétnyelvűség meghatározásait ismerteti különböző osztályozások alapján, például grammatikai kompetencia, a nyelvek agyi reprezentációja, életkor szerinti megoszlások, valamint oktatási és nyelvpolitikai szemléleteken keresztül. A holisztikus megközelítés elfogadásával egyúttal megpróbálja eloszlatni az évtizedeken keresztül uralkodó és tévesen értelmezett kettős monolingvis elméletet. Röviden megemlíti továbbá a kódváltás fajtáit is, kétnyelvűek vallomásaival bizonyítva és színesítve az egyes elméleteket. (A könyv hetedik fejezete részletesen taglalja majd a kódkeverés és a kódváltás különböző nyelvi és funkcionális síkjait.)

A kétnyelvűség szociolingvisztikai vizsgálatával a tanulmány következő két fejezete foglalkozik. Lényegre törően ismerteti az öt kontinens két-, illetve többnyelvű országainak nyelvi sajátosságait a hivatalos és a kisebbségi nyelvek társadalmi és egyéni presztízsének, illetve megítélésének tükrében. Történelmi áttekintésen keresztül mutatja be a szerző a mai Magyarország többnemzetiségű, kultúrájában és nyelvében is színes populációjának, valamint a határainkon kívül élő magyar anyanyelvűek nyelvi sorsának, állapotának és jogainak a kérdéseit. A kétnyelvűség kialakulásának lehetőségei című harmadik fejezet bemutatja a kétnyelvűvé válás tipológiáját a bevándorlás, az ideiglenes vándorlás, a nem territoriális kétnyelvűség, az iskoláztatás és a családi kétnyelvűség szempontjából. Az elméleti leírásokat itt is esettanulmányok alanyainak vallomásai egészítik ki a különböző nyelvi viselkedésekről.

A neuro- és pszicholingvisztika területén kutató szakemberek többek között arra az izgalmas kérdésre keresik a választ, hogy milyen a kétnyelvű agy szerkezete, van-e különbség az egy- és a többnyelvűek agyi struktúrájában, illetve hol és hány helyen lokalizálódnak az egyes nyelvek, és milyen a kapcsolat közöttük. A választ a kétnyelvűek körében végzett afáziavizsgálatok, valamint a szóasszociációs és szófelismerési tesztek eredményeiből ismerheti meg az olvasó. A szerző a témával kapcsolatos szakirodalmi áttekintés során kitér az összetett és koordinált kétnyelvűség kutatásmódszertani jellemzőire, ismerteti a kétnyelvű működést vizsgáló különböző modelleket. A fejezetet a gyermekkori kétnyelvűséget kutatók hipotézisei, eredményei és vitái zárják arról a kérdésről, hogy egységes vagy elkülönült rendszerben tárolja-e a gyermek a kétféle nyelvi adatokat, változnak-e a struktúrák a kognitív fejlődés, a nyelvi szocializáció és a pragmatikai ismeretek gyarapodásával, valamint miért és milyen nyelvi szinteken jelentkezik a kódváltás.

Az ötödik fejezet végigkalauzolja az olvasót a gyermekkori kétnyelvűség kutatásának nemzetközi és hazai történetén. Ismerteti az egyes kutatásmódszertani állomásokat, az anyaggyűjtés különböző módozatait, azok megbízható vagy kevésbé elfogadható következtetéseket eredményező jellemzőit. A leendő kutatók számára ezáltal hasznos technikákat is kínál a szerző. Érdekes – a szakirodalom által legjelentősebbnek tekintett – esettanulmányokon keresztül mutatja be a kétnyelvű elsajátítás típusait: elsőként az „egy személy – egy nyelv” elvét említi, amely talán a legkiegyensúlyozottabb kétnyelvűséget eredményezi, amennyiben a szülők következetesen alkalmazzák; majd a nem domináns családnyelvi közegben nevelkedő gyermekek nyelvelsajátítási lehetőségeit és azok buktatóit taglalja. Azért is fontos, hogy egy gyermek nyelvileg is kiegyensúlyozott környezetben nőjön fel, mert a nem domináns, azaz a környezettől kevésbé támogatott nyelvet könnyebben mellőzi a gyermek, esetleg el is felejti azt, és sajnos tudjuk, mekkora veszteség érte azokat a nyelvi kisebbségben élő közösségeket, amelyek nem jól gazdálkodtak a szüleiktől kapott kinccsel, 2-3 generáció alatt akkulturálódtak, és túl későn ismerték fel az őket ért kár súlyát.

Sajátos nyelvi helyzetet teremt a gyermek számára az, amikor a két szülő anyanyelve különböző, és a közösségnek is más a nyelve. Ebben az esetben a gyermek szerencsés körülmények között háromnyelvűvé válhat. Navracsics a könyv hatodik, egyúttal legterjedelmesebb fejezetében egy ilyen környezetben élő testvérpár nyelvelsajátítási szakaszainak tapasztalatait és tanulságait osztja meg az olvasóval. A tanulmánynak nem véletlenül ez a legizgalmasabb része, hiszen a szerző három éven keresztül longitudinális megfigyelést végzett olyan Magyarországon élő gyermekeknek a nyelvi fejlődésén, akiknek az édesanyja perzsa, az édesapja pedig kanadai angol. Az esettanulmányok során a gyermekek angol monolingvis, magyar monolingvis, angol–magyar bilingvis és angol–perzsa bilingvis módokban beszélnek. A gyermekek nyelvhasználata erősen személyhez és szituációhoz kötött. A családban a spontán nyelvhasználat az angol, bizonyos esetekben a perzsa; a gyermekek számára az érintkezés nyelve a magyar mind a kortársakkal, mind otthon egymás között a játék során. A magyar nyelvi fejlődésük többnyire megegyezett a magyar monolingvis gyermekek fejlődésével. Navracsics részletesen elemzi a gyermekek magyar és angol nyelvű fonetikai/fonológiai, morfofonológiai, morfológiai, lexikai, szintaktikai, szemantikai, illetve pragmatikai fejlődését. Külön figyelmet szentel a mondat- és szövegszintű vizsgálatoknak, ami azért is jelentős, mert kevés – akár egynyelvű – szövegszintű vizsgálatot végeztek eddig hasonló korú gyermekeken. A szerző arra a következtetésre jut, hogy a narratívák szerkesztésének elsajátítása nem nyelvspecifikus, hanem univerzális, az életkortól és a kognitív érettségtől függ.

Amellett, hogy a korpusz önmagában is lebilincselő olvasmány, különösen hasznos tanulságul szolgálhat a magyar mint idegen nyelvet tanulmányozók és oktatók számára.

A hetedik fejezetben részletesen megismerkedhetünk a kódkeverés és kódváltás különböző grammatikai és pragmatikai szintjeivel, valamint azzal is, hogy a nyelvi tényezők mellett még milyen érzelmi, szociális és pszichológiai okok idézik elő. A téma alaposabb vizsgálata során beigazolódott az is, hogy az „egy személy – egy nyelv” stratégia szerint nevelkedő gyermekek ritkábban használnak kevert nyelvi kódot, mert előbb kényszerülnek a helyes nyelvi forma elsajátítására, ezáltal nyelvi fejlődésük is kiegyensúlyozottabbá válik. A kódváltás tanulmányozása során újra felvetődik az a kérdés, hogy a két-, illetve többnyelvűek számára melyik a domináns nyelv. A szerző vizsgálati eredményei François Grosjean véleményét igazolják, miszerint mindig az a domináns nyelv, amelynek kontextusában a kétnyelvűek kommunikálnak. Az utóbbi gondolat folytatására és bizonyítására hoz további példákat Navracsics a többnyelvű gyermekek metanyelvi tudatosságát vizsgáló következő fejezetben. A szövegkörnyezet játssza talán a legfontosabb szerepet abban, hogy a gyermek meghatározza az egyes nyelvek státuszát és szerepét, valamint segíti a helyes nyelvi formák elsajátítását is. A többnyelvű közegben mindegyik nyelvnek megvan a maga funkciója. A nyelvválasztást különféle tényezők befolyásolják, leginkább a beszélgetésben részt vevő személyek, illetve körülmények és szituációk. Gyakran érzelmi okok indokolják az adott nyelv használatát. A téma csak az iskoláskor táján játszik szerepet a nyelvválasztásban. Kétnyelvű gyermekek már egészen fiatal korban (2-3 évesen) képesek az egyes nyelveket elkülöníteni egymástól. Eleinte csak egyszavas közlések formájában vagy a szülő megnevezésével, később tudatos és szándékos kódváltással, majd akár már három évesen is az adott nyelv megjelölésével. A könyv szerzőjének kutatásaiból az is kiderül, hogy a gyermekek 4-5 éves korukra már saját és a környezetükben nem az anyanyelvüket beszélők nyelvi szintjét is határozott véleménnyel ítélik meg és értékelik.

Az utolsó fejezetben két kérdéskör megválaszolására vállalkozott a szerző. Az első kérdés az, hogy van-e hatása a kétnyelvűségnek a kognitív fejlődésre, a gondolkodási folyamatokra és az intelligenciára. A század első felében lényegesen több nyelvész hangsúlyozta a kétnyelvűség hátrányait, mint az előnyeit. Szerintük a kétnyelvűek nem érzik a nyelv finomabb árnyalatait, kevert nyelvi kódban beszélnek, és mind a verbális és nonverbális intelligenciájuk elmarad az egynyelvűeké mögött. Ma már tudjuk, hogy sok esetben helytelen szemlélet, viszonyítási alap (monolingvis elmélet), illetve manipulált társadalmi érdek eredményezte az ilyen válaszokat. Az újabb kutatások az állítások ellenkezőjét bizonyítják: a kétnyelvűeknek nagyobb a nyelvi érzékenységük, jobban absztrahálnak és összpontosítanak, valamint fejlettebb nyelvi és kulturális toleranciával rendelkeznek.

A második kérdés a „kritikus periódus elméletének” ismertetésével és bírálatával arra keresi a választ, hogy milyen előnyökkel jár a különböző életkorban megkezdett második nyelv elsajátítása. A szerző véleményét a bevezető sorokban ismertettem.

Navracsics Judit külön érdeme, hogy a könyvet világos nyelvezetével, gördülékeny stílusával, érdekes példáival nem csupán hasznos, de izgalmas olvasmánnyá is varázsolja. Aki a könyv befejezése után szívesen foglalkozna még a témával, a tanulmányt záró gazdag hazai és külföldi bibliográfiából kedvére választhat további olvasnivalót. A könyv nemcsak egyetemi hallgatók, a szakma iránt érdeklődők és nyelvpedagógusok, hanem olyan szülők érdeklődésére és elismerésére is számot tarthat, akik fontosnak tartják és biztosítani is tudják, hogy gyermeküket következetesen és szakértelemmel minél korábban két-, esetleg többnyelvű európai polgárnak neveljék.

Nádasi Edit