Balogh Ferencné: Lőrincze Lajos. Emlékezés és bibliográfia.
Veszprém megyei bibliográfiák 3. Veszprém, 1998. 335 lap
Immár másfél éve jelent meg Balogh Ferencné Lőrincze-bibliográfiája. Ideje, hogy körülötte a csendet megtörjük. Lőrincze életműve ugyanis fémjelzi, sőt sokban meghatározza a magyar nyelvművelés történetének azt a negyvenéves szakaszát, amely egybeesett a népi demokráciának vagy szocializmusnak nevezett történelmi időszakkal. Mivel lezárult mind Lőrincze tanár úr életműve, mind az álságos diktatúra korszaka, mérlegre lehet tenni, hogy mit tudott elérni a nyelvművelés egy a kulturális forradalomról, a nép felemeléséről és kiműveléséről szónokló, a patriotizmust hirdető, de valójában az igazi demokratikus szellemet és nemzeti gondolatot kérlelhetetlenül üldöző rendszer vargabetűinek és Moszkvához igazodó internacionalizmusának a körülményei között.
A mérleg felállítására, Lőrincze Lajos a magyar nyelvművelésben betöltött szerepének a felvázolására lehetőséget ad Balogh Ferencné bibliográfiája. A kötetben a kortárs, Márgócsy József bevezetése után Lőrincze Mit műveltem? című önéletrajza és egy az életúton kitűnően eligazító kronológia következik. Ezt a hatvanoldalas részt követi Lőrincze írásainak 706 bibliográfiai tétele, s a róla szóló írások, meg a vele készült beszélgetések 687 tétele. Erre a roppant anyagra már felépülhet egy igazi Lőrincze-monográfia. Felhasználását megkönnyíti a több mint negyvenoldalas cím-, név- és tárgymutató. Segítségükkel könnyen „rákattinthatunk” a keresett adatra.
Nagyon alapos és értékes ez a bibliográfia, a jó néhány gyűjteményes munkát közrebocsátó szerzőnek ugyanis az ilyen munkáiban szereplő minden egyes írását külön felvette. Például a 101. tételben az ötszáz oldalas Édes anyanyelvünk kötetnek mind a százhúsz írását. Vagy 1968-ból a Nyelvőrségen című kötetnek a százhatvankilenc cikkét. Hiszen ezek az összegyűjtött írások éppen olyan fontosak, mint a külön megjelentek.
Az is kitűnik, hogy mint igazi nyelvművelő, a napi-, helyi és üzemi sajtótól kezdve a tudományos folyóiratokig minden regiszteren megszólalt. A Közalkalmazottban (187., 211., 234. tétel), a Magyar Rendőrben (265. tétel), a Bányászati és Kohászati Lapokban (435–436. tétel), az Orvosi Hetilapban (588. tétel), a Somogyi Néplapban (153., 293. tétel), az újvidéki Magyar Szóban (240., 280., 290., 346. tétel) éppúgy írt, mint az Édes Anyanyelvünkben és a Magyar Nyelvőrben. De igazából rádiós rovata tette a nyelvművelést a közérdeklődés tárgyává. A Kodály biztatására indult ötperces műsor valóságos intézménnyé vált. Lőrincze Lajos tehát sokat tett másokkal egyetemben azért, hogy a nyelvművelés valóban társadalmi ügy, mindenkinek az ügye legyen. A körülményeken azonban nem volt hatalma, s ahogy annyi értékes ember, ő sem tudott semmit tenni azokkal a végzetes fejleményekkel szemben, amelyek egy nemzetrontó politikának a fejleményei voltak. Márpedig a társadalom organikus sejtjeinek, elsősorban a családnak a felbomlasztása, a moralitást tápláló világnézeti gyökereknek az aláásása nem használt a nyelvművelésnek sem, sok tekintetben a dísznövény szerepére kárhoztatták. Tipikus fejleménye volt ennek a közoktatásban az, hogy a latin kiszorítása után a nyelvi kultúra biztosítására nem történt meg a magyar nyelv óraszámának a latin mértékére való felemelése. Így az iskolai nyelvművelés lelkes tanárok és diákcsoportok ügye maradt, s a tömegoktatásban a hatása esetlegessé vált. Vagyis Lőrincze is csak az ahogy lehet, ahol lehet terrénumán tudott mozogni, mint annyi más elkötelezett, sokra képes értelmiségi. S közben neki is meg kellett küzdenie a szirénhangokkal, amelyek meg akartak fogni mindenkit, akit lehetett. Az első években sokan meg is szédültek, mások pedig reálpolitikából lettek „társutasokká”, vagy álltak be egyenesen a „sorba”. Az akkor élőknek azt is látniuk kellett, hogy hányakat söpörtek félre közülük, mert még „illő távolságtartásukat” sem fogadták el. Ha mindezek tudatában forgatjuk Balogh Ferencné könyvét, akkor igen beszédes kordokumentum a Lőrincze-bibliográfia, mely egyben hozzásegít az életmű értelmezéséhez. Lőrincze Lajosnak ugyanis egy „oly korban” kellett pályáját befutnia.
A bakonyvidéki faluból érkező népfi 1941-ben szerzett diplomát. Mint annyi hozzá hasonló nemzedéktársa, átérezte, hogy az országban nagy változás szükséges. Ez a változás azonban 1945 után egészen másképp és más irányban következett be. Ilyen körülmények között indult. Első komolyabb tanulmánya 1947-ben stílszerűen A magyar táj- és népismeret könyvtára sorozatában jelent meg (16. tétel. A továbbiakban: t.). A névtanhoz és a nyelvjáráskutatáshoz aztán egész életében hű maradt. Ennek, de főként A magyar nyelvjárások atlasza munkálatainak sok élő kapcsolatot köszönhetett. Nyelvművelőként 1951-es újságcikkeiben jelentkezett (30–31. t.). Közben „kiemelték”: gyors egymásutánban lett a Nyelvtudományi Intézet igazgatóhelyettese, az akadémiai Nyelvművelő Bizottság titkára, a Magyar Nyelvtudományi Társaság alelnöke és a Magyar Nyelvőr felelős szerkesztője. Ennek „ára is volt”; egyes kérdésekben állást kellett foglalnia. S akkor, a Rákosi-érában minden politikai kérdéssé vált. Így a készülő új helyesírási szabályzat is. Az ly létét soha akkora veszély nem fenyegette, mint az akkor ellene indított, szervezett hecckampány idején. S ebben azok között szólalt meg, akik mint „a magyar pedagógusok” is „helyesírásunk nehézségeiről” szavaltak (24., 25., 33. t.), s nem azokat erősítette, akik mindenféle nehézséget felhozva végül megmentették az ly-t. (L. Szemere Gyula: Az akadémiai helyesírás története 1832–1954. Bp. 1974. 63–64.) De evvel a három írással s még egy-kettővel (26., 27. t.) szemben ezekben az években is (1950–1956) írások sora áll szemben, amelyeket Lőrincze a nyelvvédelem és nyelvművelés érdekében írt. Mint a Mi is a baj a „felé”-vel? (40. t.), Népdalszövegeink és a tájnyelv kérdése (42. t.), A veszprémmegyei Szentgál XVIII–XIX. századi nyelvéből (36., 46., 57., 66. t.), A Magyar Nyelvatlasz anyaggyűjtésének módszere (69. t.).
Ez a nyelvművelő munka a hatvanas évekre érett be teljesen, vált programszerűvé. Az alaphangot a pécsi nyelvművelő konferencia adta meg, ahol Nyelvművelésünk helyzete és feladatai címmel tartott előadást (100. t.), majd a következő évi mérleget a Nyelvművelésünk egy esztendeje című (az MTA Nyelvművelő Munkabizottságában tartott) elnöki beszámolójában állította fel (116. t.). Fáradhatatlan tevékenysége a hetvenes évekre megalapozta a továbblépést. Létrejött az anyanyelvi konferencia. A folyamat lépésről lépésre végigkísérhető a bibliográfiában (242., 252., 271., 292., 317. t.). Megindult A magyar nyelvért és kultúráért, amelynek ő írta az előszavát (250. t.). Közben sorra megjelentek A magyar nyelvjárások atlasza impozáns kötetei (216., 258., 316., 349., 389., 412. t.). 1972-ben pedig az Édes anyanyelvünknek már a harmadik javított kiadása látott napvilágot (294. t.).
Munkásságának utolsó teljes évtizede, a nyolcvanas évek az Emberközpontú nyelvművelés kötetének a huszonegy tanulmányával indult (479. t.). Álláspontja vitát váltott ki, hiszen akkorra érezhetővé vált, hogy a nemes törekvések, amelyek a magyar nyelvművelés legmonumentálisabb alkotásában, a kétkötetes, 2500 oldalas Nyelvművelő kézikönyvben is tükröződtek (a 497. és 572. tételben az általa írt szócikkek), nem alakították úgy a nyelvhasználatot, mint elvárható lett volna. A mindennapi nyelvhasználat fejleményeinek a megértése engedmény volt az időközben egyre alacsonyabb szinten nivellálódó nyelvi kultúrának, amely az erkölcsi kiüresedéshez vezető politikának volt köszönhető.
Ebben a kettős törésben ítélhető meg a felkészült, fáradhatatlan, a nyelvi eszmény jegyében dolgozó nyelvművelő pályája. A bibliográfia második fő része, a róla szóló írások és a vele készült beszélgetések megerősítik a Lőrincze munkáiból kibontakozó képet.
Lőrincze tanár úr valósággal „intézményesült”. Az RTV újság rádiós adásainak, az Édes anyanyelvünknek a visszhangjáról írt (761. t.). A népszerűségét tovább fokozó Ki mit tud? tévéműsorban Angyal János parodizálta (804. t.). Békés István Legújabb magyar anekdotakincsében nyolc, Lőrinczével kapcsolatos anekdotát közölt (822. t.). 1967-ben az Esti Hírlapban kiváló népművelő kitüntetését Tízezer perc a mikrofon előtt címmel méltatták (826. t.). Megszületett a „lőrinczézik” kifejezés (829. t.). Karikatúrája volt a Világ Ifjúsága 1968. évi 5. számának a címlapján (859. t.). A következő évek interjúi során a híres karikaturista, Szűr-Szabó József többször is megörökítette (875., 878., 898. t.). Elismerte a művész-, az írástudó társadalom is. Németh G. Béla (730., 770., 788., 857. t.), Bóka László (735., 762., 763. t.), Cseres Tibor (780. t.), Kodály Zoltán (797. t.), Görgey Gábor (885. t.), Lázár Ervin (892. t.), Illyés Gyula (931. t.), Keresztury Dezső (1124., 1154. t.), Kányádi Sándor (1238., 1351., 1377., 1393. t.) nyilatkozott róla vagy vele kapcsolatban.
De mit gondolt őmaga a tevékenységéről?
„Valamikor azt hittem, közéleti ember leszek, politikus is. … De a magam területén mindig közéleti emberként gondolkoztam és dolgoztam. Emberközpontú nyelvművelést űztem, nem tudtam, nem akartam csak kutató lenni … Úgy érzem, sikeres, hasznos, majdnem azt mondhatnám, boldog életem volt” (i. m. 43–4).
Egy nehéz korszakban embernek maradni, munkás életet élni, sőt adni is a közösségnek, végül is megadatott Lőrincze Lajosnak, s ez nem kevés. Balogh Ferencné összeállításából mindez kiolvasható. Ez a kitűnő munka minta arra, hogyan is kell nekikezdeni a tudós portrék kialakításának. Először fel kell kazlazni az anyagot. Ezúttal ez azonban úgy sikerült, hogy mindjárt képet is ad, nemcsak forrásokat. A munka jól megszerkesztett, s igazán jó az illusztrációs anyaga is. A kötet bizonyára a Lőrincze-irodalom egyik alapműve lesz.
Hangay Zoltán
