Cs. Jónás Erzsébet: A színpadi nyelv pragmatikája.
Bessenyei Kiadó, Nyíregyháza. 2000. 142 lap
Cs. Jónás Erzsébet Csehov nyelvének kiváló ismerője és kutatója. A szerzőnek a csehovi drámaszövegek szövegtani elemzésével foglalkozó harmadik könyvét veheti a kezébe az olvasó. Csehov drámáinak fordításstilisztikai szempontú elemzésével két évtizede foglalkozik. Korábban a következő művekben foglalkozott a csehovi drámai nyelv elemzésével: A magyar Csehov (Csehov-drámák fordításelemzése, 1995), Az orosz dialógus természetrajza (1999). Szövegvizsgálati módszerül most megjelent művében is a konkrét nyelvi tényekből kiinduló elemzést választja, amely lehetőséget ad az egyes nyelvi elemek funkciójának vizsgálatára.
A könyv első fejezete a dialógus mint szövegtípus általános sajátosságait mutatja be. A szerző meghatározza a mikroszöveg fogalmát, ismerteti a társalgási maximák típusait a dialógusokban.
A második fejezet Csehov dialógustípusainak pragmatikai elemzését tartalmazza. A szerző megállapításai alapján a csehovi dialógusok különböző típusokba sorolhatók, közülük a leggyakoribbak a következők: 1. a szerző gondolatait tükröző dialógusok, 2. az egymással ellentétes hangnemű szövegrészeket összekötő dialógus, 3. a dialógus formájú, ún. „álbeszélgetés”, azaz a párhuzamosan futó replikaláncolat, 4. az előtörténeteket elmesélő dialógus, 5. és végül a csehovi drámai dialógusok legjellemzőbb képviselője, a „víz alatti áramlást kiváltó” szimbolikus dialógus.
Cs. Jónás Erzsébet a statisztikai elemzési módszer felhasználásával szemléletes módon mutatja be a dialógusoknak az egyes drámákban való előfordulási arányait, valamint ezek nyelvi formájáról készített vizsgálati eredményeit.
A könyv részletesen foglalkozik a dialógusok lokális és globális szerveződésének formai eszközeivel. A lokális szerveződésen belül a megszólítás a kommunikációra való felhívás leggyakoribb formája. Cs. Jónás Erzsébet részletesen elemzi a megszólítások szemantikai és gyakorisági jellemzőit, ezeknek a szövegbe való beszerkesztésének módját. Külön figyelmet érdemel a felhívás igei formáinak, a felszólító módú igealakoknak az elemzése.
A monográfia érdekes és újszerű fejezete az indirekt beszédaktusok megszerkesztésével és ezeknek a dialógusokban betöltött szerepével foglalkozó része.
A szerző a műfordítás kérdéseit is vizsgálja Csehov magyar drámafordításainak tükrében. Eközben tudományos igényű szintézist ad a szövegközpontú nyelvvizsgálatról. Ennek célját a következőképpen határozza meg: „Az interkulturális kommunikáció egyik írott szövegformája a műfordítás, amely koronként új meg új tartalmat ad a klasszikus műveknek, s a határokat lebontva kölcsönösen gazdagítja a kultúrákat, a befogadót pedig a másság értékére vezeti rá (91).
Cs. Jónás Erzsébet az alapvető műfordítás-elméleti kérdések közül részletesen ismerteti az ekvivalenciaelméleteket. Ezt követően Kosztolányi Három nővér-interpretációját elemzi, majd Spiró György mai Csehov-fordításait mutatja be. A könyv befejező része a csehovi dialógusok pragmatikai elemeit foglalja össze. A kötetet gazdag szakirodalom-jegyzék zárja.
A színpadi nyelv pragmatikája című könyv nemcsak a filológusoknak, hanem minden, a drámákat szerető olvasónak hasznos segítséget nyújt a színpadi nyelv értelmezéséhez.
N. Lőrincz Julianna
