Egyszerű vagy összetett képzők?

Az „összetett képző” vagy „képzőbokor” fogalma a nyelvtörténeti munkákban általánosan elfogadott és használt terminus technicus. A már Simonyi Zsigmond, később Gombocz Zoltán történeti nyelvtanában is szereplő kifejezést (Simonyi 1895: 374, Gombocz 1925: 204–9) D. Bartha Katalin így definiálja sokat idézett A magyar szóképzés története című munkájának A képzők keletkezése című fejezetében: „a képzőbokrok több egyszerű képző összetapadásából keletkeznek, olyan módon, hogy egy, már képzővel ellátott alapszóhoz újabb képző, esetleg több újabb, azonos vagy különböző funkciójú képzőelem járul, s idővel a nyelvérzék számára az összeforrt, több képzőelem együttesen tölt be valamilyen jelentésmódosító szerepet” (D. Bartha 1958: 27). D. Bartha az ősi, elemi képzők képzőbokorrá tapadását az új képzők létrehozásának egyik leggyakoribb módjaként tartja számon (D. Bartha 1958: 6). Arra a kérdésre, vajon milyen indítóokok következtében tapadtak össze a különböző jelentésű és funkciójú képzők, a nyelvtörténet kutatói csak hipotéziseket tudnak felállítani.

A mai beszélő a több képzőből összeforrt képzők legnagyobb részét már nem tudja elemeire bontani. A szinkrónia vizsgálója ma egységes képzőnek minősíti például a -gat/-get, -gál/-gél, -ni, -va/-ve stb. nyelvtörténetileg összetett képzőket. Az „összetett képző” elsősorban tehát nyelvtörténeti kategória. Kérdésünk: használható-e, alkalmazható-e bizonyos képzőtársulások leírására ez a terminus a leíró nyelvészetben is? Célszerű-e a képzőket egyszerűek és összetettek csoportjára osztani? Ha igen, milyen értelemben beszélhetünk összetett képzőkről leíró szempontból?

Ha a magyar nyelvtan klasszikus leírását adó, teljességre törekvő összefoglalásként legtöbbet idézett nyelvtanok (A mai magyar nyelv rendszere [a továbbiakban MMNyR.], A mai magyar nyelv [a továbbiakban MMNy.], Magyar grammatika [a továbbiakban MGr.]) hagyományos képzőleírásait hasonlítjuk össze, azt tapasztaljuk, hogy a képzők vizsgálatának alapszempontjai mindhárom leírásban szinte azonosak. A képzők szerepének, jelentésének, hangulatának, produktivitásának, gyakoriságának taglalása mellett természetesen a képzők alaktani problémáival (tőtani viselkedésükkel, szerkezetükkel) is foglalkoznak az említett munkák.

A mai magyar nyelv rendszere című nyelvtan szerkezeti szempontból ugyan megkülönböztet egyszerű (elemi) és összetett képzőket (képzőbokrokat), de a definíciót követően („Egyszerűek azok a képzők, amelyek egyetlen képzőelemből állnak, mint például a -g és az -l, az -ó/-ő, az -s, a -hat/-het. Összetettnek azokat nevezzük, amelyekben két (esetleg több) egyszerű képző van összeforrva. Ilyen például a -ható/-hető vagy az -ós/-ős.”) petittel szedve a következő megállapítást olvashatjuk: „A mai nyelvtudat a több képzőből összeforrt képzők legnagyobb részét már nem tudja elemeire bontani. Ezek eredeti képzőbokor voltát csak a nyelvtörténeti vizsgálat tudja kimutatni. Ezért leíró szempontból gyakorlatilag nem célszerű a képzőket egyszerűek és összetettek csoportjára osztani.” (MMNyR. I. 1961: 342.) Később, a képzők kialakulásának lehetséges módjait számbavéve újra felbukkan a képzőbokor fogalma, de ekkor is nyelvtörténeti kategóriaként (i. m. 343).

A mai magyar nyelv az összetett képzők árnyaltabb definícióját adja leíró szempontból: „összetett képzőkről csak akkor lehet szó, ha közbeeső származék nélkül, közvetlenül járul hozzá valamely alapszóhoz egy képzőhalmaz, egyébként továbbképzésről, tehát két vagy több egyszerű képző egymás után kerüléséről kell beszélni” (MMNy. 1968: 119). Az MMNyR.-ben található példákon túl újabb példákat is említ az összetett képzőkre: például -hatatlan/-hetetlen. Említést tesz egy olyan képzőcsoportról is, amelyik bizonyos származékokban összetett képzőként viselkedik, más hasonló szerkezetű származékokban viszont csupán továbbképzés történt. A fejezetet író Velcsov Mártonné szerint összetett képző van a jó-ságos, szép-séges szavakban, ezekben a példákban ugyanis egységesnek véli a képzőbokor jelentését (függetlenül attól, hogy szerkezetileg jól tagolhatók), mert a származékszavak a jó, hű, szép alapszókkal állnak szemben, azok nyomatékosabb szinonimái. Velük szemben továbbképzésről kell beszélnünk például az egész-ség-es melléknév esetében, mert itt a közbeeső képzett főnevet, az egészség-et képeztük tovább melléknévvé, tehát két különálló, egyszerű képző rajta a -ség és az -(e)s. (MMNy. 1968: 119.) Az MMNy. említést tesz kialakulóban lévő összetett képzőkről is. Ezekre az -ias/-ies, illetőleg a -sias/-sies, a -kás/-kés, sőt ragból és képzőből a -lagos/-leges, illetve a -hatnék/-hetnék képzőket hozza példaként. (i. m. 119).

Elsőként Keszler Borbála hangsúlyozza a Magyar grammatikában, hogy leíró szempontból bizony „sokszor nem könnyű eldönteni, hogy két képző egymásutánjáról vagy egy összetett képzőről van-e szó” (MGr. 2000: 313). Az összetett képző egyik szükséges kritériumaként ő is a közbülső (egyképzős) származék hiányát említi. Ilyen megfontolás alapján tartja számon például a -ható/-hető, -hatatlan/-hetetlen, -ságos/-séges, -kás/-kés, -sít, -sul/-sül képzőket. Érdekes átmenetként említi például a -sít képzőt, amely bizonyos származékokban összetett képző módjára viselkedik (önálló-sít), más származékokban ellenben -s és -ít képzőt, azaz továbbképzést kell feltételeznünk (él-e-s-ít). Keszler Borbála is számol olyan összetett képzőkkel, amelyeknek egyik tagja rag. Például: -szori/-szeri/-szöri, -szoros/-szeres/-szörös, -lagos/-leges (i. m. 313).

A modern nyelvészet újfajta szempontjaira és eredményeire építő leíró magyar grammatikákban (Új magyar nyelvtan, Strukturális magyar nyelvtan) találunk utalásokat azokra a descriptiv nyelvleírásokra, amelyek mind a -ható/-hető, mind pedig a -hatatlan/-hetetlen elemet összetett képzőnek tekintik, ám hiányosságként róják fel ezen descriptiv leírások szerzőinek, hogy „ennek indoklását hiába keressük bennük” (É. Kiss–Kiefer–Siptár 1999: 225). Egyértelmű és határozott állásfoglalást helyett ezekben az újabb nyelvtanokban is következetlenségek tapasztalhatók a -ható/-hető képzők alaktani megítélésével kapcsolatban. Az Új magyar nyelvtan Alaktan című fejezetének írója, Kiefer Ferenc e fejezeten belül egymásnak ellentmondó megállapításokat tesz e képzőkről:

a) „A -ható/-hető képző nem tekinthető a ható igék -ó/-ő-képzős igeneveinek a következő okokból. A -hat-het képzőt gyakorlatilag minden ige megkaphatja, s a képzés nem változtatja meg az alapige melletti szintaktikai funkciókat. Az -ó/-ő képzővel gyakorlatilag a -hat/-het képzőt nem tartalmazó igék mindegyikét elláthatjuk, tárgyatlanokat és tárgyasokat egyaránt, s a kapott szerkezetben a külső tag mindig az alapige alanyának felel meg. Az ezekkel a tulajdonságokkal rendelkező -ó/-ő képzőt azonban hiába keressük a ható igék esetében: a tárgyatlan ható igéknek (egy-két lexikalizálódott kivételtől eltekintve) egyáltalán nincs -ó/-ő képzős igenevük, a tárgyas igékből képzett -hAtÓ végződésű igenevek szerkezeteiben pedig a külső tag mindig a cselekvő alapige tárgyi vonzatának felel meg, így nem tekinthetjük őket a ható ige -ó/-ő képzős igeneveinek. Ennek következtében egy külön elemzetlen -hAtÓ képzővel kell számolnunk” (i. m. 225–6; az én kiemelésem – H. V. M.).

b) „A -hAtÓ képzőt kétféleképpen lehet elemezni. A -hAtAtlAn képzőnél feltételezett passziválási szabály¹ alapján nem kell a -hAtÓ-t föltétlenül összetett képzőnek tekintenünk. Feltehető ugyanis, hogy vagy az igaz, hogy az aktív tövekhez járuló -ó/-ő mellett van egy olyan -ó/-ő is, amely kizárólag a -hat/-het-tel toldalékolt passzivált tövekhez járul, vagy az, hogy bár egyetlen -ó/-ő képző van, de az nemcsak aktív, hanem -hat/-het-tel toldalékolt passzivált tövekhez is járulhat. Mi az utóbbi megoldást fogjuk választani” (i. m. 252; az én kiemelésem – H. V. M.).

c) „Mind a -hAtÓ, mind pedig a -hAtAtlAn szételemezhető, ezek tehát nem összetett képzők” (i. m. 261; az én kiemelésem – H. V. M.).

Kiefer Ferenc – Ladányi Máriával – a szerzőtársa a Strukturális magyar nyelvtan című munka A szóképzés című fejezetének, amelyben a szerzők ismételten azt állítják a -ható/-hető képzőről, hogy azt összetettnek kell tekinteni. Magyarázatként az Új magyar nyelvtanból már ismert, fentebb, az a) pontban idézett érveket hozza fel (l. Kiefer–Ladányi 2000a: 163).

A -hatatlan/-hetetlen képző megítélésével kapcsolatban egységesebb megállapításokat tesznek ugyanezen szerzők: „A -hAtAtlAn képző esetében semmi okunk sincs arra, hogy ezt a képzőt összetett képzőnek tekintsük. A -hat/-het gyakorlatilag minden igéhez hozzájárulhat, a -tlan/-tlen képző viszont csak tárgyas igékhez járul, tehát a ható igék közül is csak a tárgyasokhoz. Jelentése szempontjából a -tlan/-tlen képzős szerkezetek mindig passzív értelműek (megoldatlan probléma, kitakarítatlan szoba, borotválatlan arc), ezért van szükség a passziválási szabályra. Morfológiailag az igét először a -hat/-het elemmel, majd a -tlan/-tlen képzővel toldalékoljuk. A -hatatlan/-hetetlen-t nem tekintjük külön képzőnek” (É. Kiss–Kiefer–Siptár 1999: 251; az én kiemelésem – H. V. M.).

„Ha azonban a -hAt-ot inflexiós toldalékként fogjuk fel,² akkor a -hAtAtlAn-t összetett képzőnek kell tekintenünk, mivel a -tlAn kétségtelenül képző, inflexiós toldalék után azonban nem állhat képző. A -hAtAtlAn tehát csak abban az esetben elemezhető szét, ha a hagyományos tárgyalásmódnak megfelelően a -hAt toldalékot képzőnek tekintjük. Bármelyik megoldást választjuk azonban, fel kell tennünk egy passziválási szabályt ahhoz, hogy az alakzatok passzív értelmét megkaphassuk” (Kiefer–Ladányi 2000a: 162–3).

Velcsov Mártonné amellett érvel „A -ható/-hető képző szerepe a mai magyar nyelvben” című tanulmányában, hogy összetett képzőkkel van dolgunk a címben szereplő morfémák esetében. Erre mutat az is, hogy a második elem, az -ó/-ő igeképző tárgyas alapigékből szabályosan aktív származékokat hoz létre, ezzel szemben a -ható/-hető tárgyas alapigékből szabályosan passzív származékokat alkot. Ez a szerep nem tulajdonítható sem a -hat/-het-nek, sem az -ó/-ő-nek, tehát e képzők együttese látja el ezt az új funkciót. Másik érve: a -hat/-het ragszerűen szabályos módon járulhat hozzá minden igéhez, a -ható/-hető viszont csak a tárgyas igékhez járulhat ugyanígy (Velcsov Mártonné 1971–1972: 116). Ez a tény is a képzők összeforrottságát, új szerepkörű morfológiai egység voltát igazolja.

Kenesei hasonló érveket sorakoztat fel, amikor a -hatatlan/-hetetlen képzőket értelmezi összetettként a Képző vagy nem képző? című tanulmányában. Ezek a képzők sem tehetők hozzá produktívan tárgyatlan igékhez (az él-hetetlen, nyug-hatatlan, le-hetetlen, jár-hatatlan-féle alakulatokat lexikalizált képződménynek tartja) (Kenesei 1996: 94).

A MMNyR.-ben összetett képzőként említett -ós/-ős képzőt a Strukturális grammatika nem kezeli összetett képzőként. Lehetőségként fenntartja ugyan, hogy a fázós, mosolygós, spórolós, érzelgős, veszekedős, pityergős típusú derivátumok kétféleképpen elemezhetők: az igei bázisból -ós/-ős képzővel vagy a melléknévi igenévből -s képzővel képzett derivátumként. Tehát fáz-ós vagy fázó-s, veszeked-ős vagy veszekedő-s stb., de az utóbbi megoldást tekinti adekvátnak mind szemantikai, mind pedig morfológiai meggondolásból. Magyarázatként a következőket kapjuk a Strukturális grammatika szerzőitől: „A melléknévi igenevek is tulajdonságot jelölnek. A belőlük képzett mellékneveknek az a többletjelentésük, hogy a cselekvést/állapotot mint az alany állandó, jellemző tulajdonságát jelölik. Tehát az -s képző jelentése: a bemenetül szolgáló melléknévi igenév által kifejezett tulajdonság az alany állandó/jellemző tulajdonsága. Az -Ós képzés esetén elvész a melléknévi igenév és a melléknév közötti szemantikai kapcsolat. Morfológiai szempontból pedig – legalábbis az összetételek esetében – a képzés bemenete csak az -Ó képzős alak lehet: *levélír levélírós, levélíró levélírós. Ezek az érvek egyértelműen az -s képzős elemzés mellett szólnak” (Kiefer–Ladányi 2000b: 193).

A legújabb képzőtanulmányok egyike T. Somogyi Magda Toldalékrendszerezésünk vitás kérdései című értekezése, amelyben a képzők kapcsolódási lehetőségeit számba véve érinti az egyszerű és az összetett képzők problematikáját is. Elfogadja a nyelvtanírási hagyománynak megfelelően összetett képzőként a -ható/-hető, -hatatlan/-hetetlen képzőket. Mellettük újabbakat is felvesz az összetett képzők listájára, például a -zat/-zet, -lat/-let, -ulék/-ülék, -dék képzőket, kétségbe vonja azonban a klasszikus nyelvtanok példái közül a -ságos/-séges, -ias/-ies, -ászat/-észet képzők toldalékegységként (azaz összetett képzőként) való értelmezését.

Úgy tűnik, T. Somogyi felfogásában az összetett képzők fő kritériuma leíró szempontból a szegmentálhatatlanság. A -zat/-zet, -lat/-let, -ulék/-ülék, -dék képzőket is csak abban az esetben sorolja az összetett képzők közé, amennyiben azok nem szegmentálhatók -z + -at-ra, -l + -at-ra, -ul + -ék-re, -d + -ék-re. A -zat gyakran nem szegmentálható -z + -at-ra, mivel sok esetben nincs meg a -z-képzős közbülső igealak. Például *gép-ez, *ék-ez, *menny-ez, *mód-oz alakok nem léteznek, csak gép-e-zet, ék-e-zet stb. Ezenkívül ha meg is van a megfelelő igealak, igen sokszor nem vezethető le belőle jelentéstanilag a kérdéses főnévi származék, például *kör-öz-et – kör-zet, *kormány-oz-at – kormány-zat, *hely-ez-et – hely-zet stb. T. Somogyi szerint vélhetően elég jelentős a szemantikailag nem transzparens alakok csoportja ahhoz, hogy külön foglalkozzunk képzésmódjuk vizsgálatával, és számon tartsunk a -z + -at mellett egy -zat gyűjtőnévképzőt is. Emellett szól a gép-e-zet, ék-e-zet-féle denominális nomenek egyértelmű képzésmódja. A fedél-zet, kötél-zet-típusú szavak esetében még tőtani érvek is felsorakoztathatók annak igazolására, hogy a -zat már mint toldalékegység kapcsolódott a fedél, kötél nomenekhez, vö. fedel-es, kötel-es/kötel-ez, tehát az egyszerű képzők előtt rövid magánhangzós tőváltozatuk szerepel. Tőtanilag az oromzat is csak orom-zat-ként értelmezhető, hiszen az orom-ból képzett ige csak *ormoz lehetne, és ebből a főnév csak *orm-oz-at (T. Somogyi 2000: 29–30).

A -zat képző visszaszorulóban lévő szinonímája, az -l és az -at kapcsolata is kétféleképpen ítélhető meg, vö. más-ol-at és segéd-let. A -lat képzőbokor lényegesen ritkább, mint a -zat, és produktívnak sem nevezhető.

Hasonló gondokat vethet fel az -ul + -ék és -Vlék (például jár-ul-ék, kész-ül-ék, de ad-alék, függ-elék) és a -d + -ék és -Vdék (például szak-ad-ék, jár-adék, nemz-edék), stb. szegmentálása (T. Somogyi 2000: 30).

Sajátos képzőtársulás az -ászat/-észet képző. Meglehetősen ritka alakulat, ugyanis a legtöbb főnévképző – eltekintve a kicsinyítőképzős szóalakoktól – nem tűr meg közvetlenül maga mellett más főnévképzőt. Keszler Borbála a Magyar grammatika említett fejezetében nem foglal állást expressis verbis, csak annyit ír: az -at/-et deverbális nomenképző, amely eredetileg a cselekvés, történés eredményét jelöli „az -ász/-ész képzős névszó után összefoglaló mellékjelentéssel intézmény, vállalat, foglalkozás nevét is jelölheti (fogászat, fodrászat, erdészet, szemészet)” (Keszler 2000: 316). Ebben az esetben talán érdemes lenne megfontolni, vajon az -ász/-ész képző -at/-et képzővel alkotott együttese derivátumok összetett képzőjeként vagy esetleg már képzett szavak továbbképzéseként értelmezhetők-e, tudniillik denominális -at/-et nomenképző nincs. T. Somogyi az összevonást ennek ellenére sem tartja indokoltnak, mert a művész, szobrász, fogász, nyelvész stb. szóalakok önmagukban is léteznek (T. Somogyi 2000: 29).

Ugyanő – a leíró nyelvtani hagyomány ellenére – cáfolja a -ságos/-séges képző egységes képzőbokorként való értelmezését. Elismeri ugyan, hogy a -ságos/-séges szuffixum nemegyszer mást jelent, mint a -ság + -os / -ség + -es, például jóságos ’nagyon jó’, szépséges ’nagyon szép’, ugyanakkor ezekben a derivátumokban is jól érzékelhető a ’jósággal, szépséggel ellátott’, vagyis az -s képzőből levezethető jelentéstartalom. Szerinte még a nagy-ság-os, méltó-ság-os szóalakok jelentésének eltérése sem a -ságos/-séges toldaléksor összeforrásában keresendő, hanem az egész szóalak specifikus tartalmával magyarázható (T. Somogyi 2000: 29). Példái alapszavai, a nagyság és a méltóság voltaképpen (legalább) két jelentéssel rendelkeznek, egy konkréttal (’fizikai méret’, illetve ’magas rang’) és egy elvonttal (’fontosság, szellemi stb. kiválóság’, illetve ’valaminek a tiszteletet keltő volta’). Az idézett derivátumok az elvont lexémákon alapulnak.

Azt a gyakorlatot vélem én is helyesnek, amely ezeket a módosult jelentésű szavakat továbbképzett szavakként értelmezi. A szóalak egésze sohasem a részek mechanikus együttese: az alapszóbesugárzás és a képzőfunkció közösen hozza létre az új jelentésű szót.

Ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy a jelentésváltozások a képzett szóban mennek végbe, a képző funkciójától teljesen függetlenül, tehát az új jelentésű szóban a képzőnek semmi szerepe nem lenne, akkor ebben az esetben el kellene fogadnunk E. Abaffy Erzsébet ama kérdésként megfogalmazott következtetését, tudniillik: származékszavaink jó részét ez esetben csakis alapszóként elemezhetnénk. Ezzel pedig eddigi gyakorlatunkkal kerülnénk szöges ellentétbe, illetve minden képzett szó elemzésekor szembekerülnénk azzal a kérdéssel: vajon a képző vagy az alapszóbesugárzás idézte-e elő a jelentésmódosulást, avagy a már képzett szóban ezektől függetlenül, mint egységes alapszóban következett-e be a jelentés megváltozása (E. Abaffy 1973: 16–7). Ha még teljes határozottsággal dönthetnénk is az ilyen esetekben, az anyanyelvi beszélő valószínűleg képzőként kezelné a toldalékokat a módosult jelentésű szavakban is.

Összegzésül továbbra sem mondhatok mást, mint amit Keszler Borbála a Magyar grammatika A képzők alaktani problémái című fejezetében megállapított: „Az összetett képzők léte és problematikája még sok tekintetben tisztázatlan” (Keszler 2000: 313), tegyük hozzá: (elsősorban) leíró szempontból.

Noha jelen dolgozatomban inkább a probléma felvázolását tekintettem célomnak, mintsem a kérdés megválaszolását, talán annyit megkockáztathatok, hogy bizonyos esetekben úgy tűnik, egyes képzők többnyire egymással társulva járulnak a deriváció alapjául szolgáló tőhöz (például alak-zat, hely-zet), így nyilván indokoltnak tekinthető az összetett képzőket mint önálló morfológiai kategóriát nyilvántartani. Valószínűleg még sok részletkutatásra lesz szükség ahhoz, hogy valóban megalapozott definíciót alkothassunk arra vonatkozóan, leíró szempontból mit is értsünk összetett képzőn.

Az összetett képzők egy később megalkotandó egzaktabb definíciójához, illetve típusaik elkülönítéséhez szükségesnek vélem a következő szempontok figyelembevételét:

– Az összetett képzők egyik típusának kritériuma a szegmentálhatatlanság, a transzparencia hiánya. Ha a beszélő egy képzőtársulást már nem tud elemeire bontva értelmezni, az alkotóelemek nyilvánvalóan egységes funkciójú és jelentésű képzővé forrtak össze (például a szemantikailag nem transzparens -zat/-zet képző);

– Ha a képzőegyüttes elemei még jól felismerhetők, de a képzőegyüttes egészének funkciója alapvetően különbözik az alkotóelemeiétől (például -ható/-hető, -hatatlan/-hetetlen);

– A képzőegyüttes szegmentálható ugyan, de az alkotórészek közül az egyik nem hagyományos funkciójában, jelentésében szerepel (például -ászat/-észet).

SZAKIRODALOM

E. Abaffy Erzsébet 1973. A képzők osztályozásának problémáiról. In: Adalékok a magyar nyelv életrajzához. Nyelvtudományi dolgozatok 14. Budapest. 7–18.

E. Abaffy Erzsébet 1981. A képzőrendszer leírásának gondjai a történeti grammatikában. In: Hajdú Mihály–Kiss Jenő (szerk.): Tanulmányok a magyar nyelv múltjáról és jelenéről. Emlékkönyv Benkő Loránd születésének 60. évfordulójára. Budapest. 17–25.

Balassa József–Simonyi Zsigmond 1895. Tüzetes magyar nyelvtan történeti alapon. Első kötet. Magyar hangtan és alaktan. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest.

D. Bartha Katalin 1958. A magyar szóképzés története. Tankönyvkiadó, Budapest.

D. Bartha Katalin 1976. Az -ng gyakorító képző keletkezése. In: E. Abaffy Erzsébet (szerk.), Magyar nyelvtörténet. Tanulmánygyűjtemény I–II. Tankönyvkiadó, Budapest. 85–96.

Bencédy József–Fábián Pál–Rácz Endre–Velcsov Mártonné 1968. A mai magyar nyelv. Tankönyvkiadó, Budapest.

Berrár Jolán 1967. A képző funkciójáról vallott felfogások fejlődése a magyar szakirodalomban. ÁNyT 5: 69–78.

Berrár Jolán 1974. Új szempontok és módszerek a szóképzés vizsgálatában. In: Rácz Endre–Szathmári István (szerk.): Tanulmányok a mai magyar nyelv szófajtana és alaktana köréből. Tankönyvkiadó, Budapest. 99–124.

H. Bottyánfy Éva–Horváth Mária–Korompay Klára–D. Mátai Mária 1991. Bevezetés az egyetemi magyar nyelvészeti tanulmányokba. Tankönyvkiadó, Budapest.

Feischer, Wolfgang 1971. Wortbildung der deutschen Gegenwartssprache. VEB Bibliographisches Institut, Leipzig.

Gombocz Zoltán 1925. Magyar történeti nyelvtan. III. rész. Alaktan. Bölcsészettanhallgatók Árpád Bajtársi Egyesülete, Budapest.

Keszler Borbála (szerk.) 2000. Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Kenesei István 1996. Képző vagy nem képző? In: Terts István (szerk.), Nyelv, nyelvész, társadalom. Emlékkönyv Szépe György 65. születésnapjára barátaitól, kollégáitól, tanítványaitól. Janus Pannonius Tudományegyetem, Pécs. 92–5.

Kiefer Ferenc (szerk.) 2000. Strukturális magyar nyelvtan. 3. Morfológia. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Kiefer Ferenc–Ladányi Mária 2000a. A szóképzés. In: Kiefer 2000: 137–64.

Kiefer Ferenc–Ladányi Mária 2000b. Morfoszintaktikailag semleges képzések. In: Kiefer 2000: 165–214.

É. Kiss Katalin–Kiefer Ferenc–Siptár Péter 1999. Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó, Budapest.

T. Somogyi Magda 1992. Toldalékaink. (Rendszerezéstörténet és összehasonlítás) In: Keszler Borbála (szerk.), Újabb fejezetek a magyar leíró nyelvtan köréből. Tankönyvkiadó, Budapest. 225–32.

T. Somogyi Magda 1994. Toldalékrendszerezésünk vitás kérdései. Kandidátusi értekezés tézisei. Budapest.

T. Somogyi Magda 1996. A magyar nyelv toldalékrendszerezési sajátosságai. In: Heikki Leskinen–Sándor Maticsák–Tonu Seilenthal (szerk.): Congressus Octavus Internationalis Fenno-Ugristarum. Pars III. Phonologia et Morphologia. Moderatores, Jyväskylä. 211–4.

T. Somogyi Magda 2000. Toldalékrendszerezésünk vitás kérdései. Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához III. Tinta Könyvkiadó, Budapest.

Tompa József (szerk.) 1961. A mai magyar nyelv rendszere. Leíró nyelvtan. I. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Velcsov Mártonné 1971–1972. A ható/hető képző szerepe a mai magyar nyelvben. Néprajz és Nyelvtudomány XV–XVI: 109–17.

H. Varga Márta

SUMMARY

H. Varga, Márta

Complex derivational suffixes?

The author seeks an answer to the question of whether the technical term ‘complex derivational suffix’, generally accepted and used in historical linguistics, is applicable to the description of certain clusters of derivational suffixes also in descriptive linguistics. She is looking for the answer primarily in the sections on derivational suffixes in classical descriptive grammars (The System of Present-day Hungarian, Present-day Hungarian, Hungarian Grammar) and in descriptive grammars based on novel insights and results of modern linguistics (New Hungarian Grammar, A Structural Grammar of Hungarian), as well as in Debated Issues in the Classification of Hungarian Suffixes by Magda T. Somogyi. She intends to contribute her claims and considerations towards a definition, to be formulated later, of clusters of suffixes that can be, or are to be, interpreted as complex derivational suffixes from a descriptive point of view, as well as to a classification of their various types.

¹ Ahhoz, hogy a passzív jelentést megkaphassuk, fel kell tételeznünk egy passziválási szabályt. Ilyen szabály a Vtr Vpass, mely igetöveken működik (Vtr = tárgyas igető, Vpass = passzív igető) (É. Kiss–Kiefer–Siptár 1999: 226).

² Kiefer szerint a -hat/het nem egyértelműen képző: inflexiós toldaléknak is tekinthető, két tulajdonsága alapján is: „a vele toldalékolt igék sohasem lexikalizálódnak, vagyis nincs arra példa, hogy egy -hAt-tal toldalékolt ige nem levezethető (nem kompozicionális) jelentést vegyen fel, és önálló tételként a szótárban szerepeljen. Márpedig ez alapvető tulajdonsága a képzett szavaknak: ha ugyanis a képzővel új szót hozunk létre, akkor ennek természetes következménye a lexikalizálódás lehetősége. Ehhez járul, hogy a -hAt toldalék minden igéhez hozzátehető, a vele való toldalékolás független az igék szemantikai tulajdonságaitól (É. Kiss–Kiefer–Siptár 1999: 228).