Benkő Loránd: Nemzet és anyanyelve.
Osiris Kiadó, Bp., 1999.

A címben jelzett kötet Benkő Lorándnak az elmúlt negyedszázadban (1975 és 1999 között) különböző alkalmakkor elhangzott 28 előadásának problémakörök szerint rendezett gyűjteménye: I. Anyanyelv és nemzettudat (Nemzet és anyanyelve; Nemzeti egybetartozásunk záloga; Az anyanyelvi örökség ápolása nemzeti ügyünk?) – II. Anyanyelv és társadalmi háttér (Nyelvszemlélet és nyelvhasználat; Az idegen szavakról; Herder árnyékában?; Társadalmi magatartás-nyelvi magatartás; Köznyelvünk társadalmi szerepéről; Sznobság a nyelvhasználatban; Értelmiségünk felelőssége anyanyelvünkért); – III. Anyanyelvünk az iskolában (Anyanyelvünk közoktatási gondjai; Anyanyelvi oktatásunk korszerűsítéséért; Az anyanyelv nevelő szerepe; Irodalomtanításunk anyanyelvi vonatkozásairól; Humánum, nemzettudat és a magyartanárok); – IV. Élő hagyományaink (Az irodalom szerepe nyelvünk életében, A név és az ember, Anyanyelv és irodalmi hagyomány); – V. Mit tehet a nyelvtudomány? (A történeti nyelvtudomány feladatköréről mai nyelvünk állapota és változása ügyében); – VI. A magyar nyelv a történelem sodrában (Átvészelt évezredek; Mit jelentett a honfoglalás nyelvünk életében?; A protestantizmus hatása a magyar irodalmi nyelv fejlődésére; A magyar nyelvi standard kialakulása); – VII. Akik utat törtek a jövőbe („Nem halok meg addig…”; Egy pillantás Pázmány nyelvi szerepére; „A Nemzeti Léleknek hív fenntartója ’s ébresztője”; Erdély „nyelvünknek vidám tavaszán”; „Ki honi nyelvünk mellett van, nemzetünk életét hordja szívében”).

Benkő Loránd életútját ismerve természetesen mindannyian tudjuk, hogy a társadalom és a nyelv kapcsolatainak figyelése az ő esetében nem a kötetébe felvett legkorábbi (1975-ös) előadásával kezdődött: ez az alapállás jellemző volt rá pályájának korábbi szakaszában is. Hogy mégis csak 1975-ös Apáczai Csere János-előadása a legrégebbi a kötet tanulmányainak sorában, annak (az ésszerű terjedelmi határokon belül maradás kényszerén túl) a szerző a következő okát adja: „…ebben az időben kezdtek társadalmunkban szembetűnően jelentkezni – nyilván már korábban jelentkező tényezők lecsapódásaiként – olyan életmódbeli, magatartásbeli, tudat- és érzelemvilágbeli mozzanatok, amelyek az értékrend különféle módosulásaival, nem egy esetben társadalmi válságtünetekkel jártak együtt, s amelyek többrendbelileg sem maradtak nyomtalanul az anyanyelvhasználat terén sem” (Bevezető 10). Jellemző példa lehet erre az idegen szavak kérdésköréről 1976-ban lezajlott, majd még 1978-ig elhúzódó akadémiai vita, melynek közönyösségbe fulladása máig hatóan kedvezőtlenül befolyásolta társadalmunknak az idegen elemek megítélését illető gondolkodásmódját. Benkő Loránd helyesen tette, hogy ezt a korjellemző vitát (bár nem előadás, hanem tanulmány volt az alapja) ebben a kötetében is megörökítette.

Azok az alkalmak (magyar nyelvi hetek, anyanyelv-oktatási napok, nyelvtudományi társasági közgyűlések, nyelvészkongresszusok stb.), amelyeken a magát nyelvtörténésznek valló Benkő Loránd előadásai (megnyitói, zárószavai, felszólalásai) elhangzottak, többnyire nyelvünk mai állapotának vizsgálatát voltak hivatva szolgálni. Könyve bevezetőjében a szerző ezt az „ellentmondást” feloldani igyekszik. Bizonyos vagyok azonban abban, hogy ebben a magatartásban senki sem lát – nem láthat – „következetlenséget”. Sőt! Benkő Loránd tanulmányait éppen az teszi érdekfeszítővé, hogy nyelvünk jelenéről szólva is benne van szavaiban, mondatataiban a múlt, a mai állapot oka, melynek ismeretében a jövőre nézve is levonhatunk bizonyos következtetéseket.

A megnyitók és zárószók, a kongresszusi és emlékülési előadások stb., amelyekből a „Nemzet és anyanyelve” mint kötet áll, mind kötött műfajok: a szónoknak csak bizonyos, megszabott idő áll rendelkezésére, hogy gondolatait kifejtse. Ez a beszédhelyzet fogalmazási összeszedettségre, tömörítésre, a példákkal való okos gazdálkodásra kényszeríti az előadót. Ezért mindig őszinte elismeréssel hallgattam Benkő Lorándot, aki gondolatait minden alkalommal fegyelmezett rendben, elegendő példával bizonyítva, de takarékosan adta elő. Ezek az erények az előadások nyomtatott formájában is megmaradtak; sőt a nyomtatás talán még növeli is a hatást: az olvasó az előadónak meggondoltan takarékos példaanyagát (önkéntelenül is) további, saját példáival is kiegészíteni vagy esetleg cáfolni igyekszik, s így mintegy társszerzővé válik.

A „Nemzet és anyanyelvé”-ben levő tanulmányok csak látszólag hűvös logikájú eszmefuttatások: voltaképpen csaknem mind a „szónoki beszéd” kategóriájába sorolhatók és sorolandók. Ezt a célját a szerző egy pillanatig sem rejti véka alá, amint ezt a könyvnek Széchenyi Istvántól vett mottója is bizonyítja: „Ki honi nyelvünk mellett van, nemzetünk életét hordja szívében”. Nyelvünkben Benkő a nemzeti összetartozás zálogát látja; átvészelt évezredeinkre emlékezve ki akar törni Herder árnyékából; sokoldalúan és meggyőzően bizonyítja a politikai határoktól nem függő egységes magyar irodalmi nyelv meglétét, és szilárdan bízik az e nyelvváltozaton művelt irodalom erejében. Példaképei: Apáczai, Pázmány, Kazinczy, az erdélyi nyelvművelő társaság tagjai és talán leginkább Széchenyi.

Ha azt kérdezné valaki tőlem, tudnám-e egyetlen szóval jellemezni Benkő Loránd előadásainak gyűjteményét, nem jönnék zavarba: „Szép könyv!” – felelném. Hogy miért szép? – fenti soraimból kiderülhetett. Bizonyos vagyok abban, hogy mások is ezzel az érzéssel fogják forgatni a „Nemzet és anyanyelve” vallomásos lapjait.

Fábián Pál