Szikszainé Nagy Irma: Leíró magyar szövegtan.
Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 509 l.
A szaktudomány és az egyetemi oktatás számára egyaránt értékes tankönyv jelent meg a közelmúltban: Szikszainé Nagy Irma Leíró magyar szövegtana. A könyvet lapozva tüzetesebb tanulmányozás nélkül is, a terjedelemből ítélve feltételezzük a téma részletes kifejtését, s a fejezetcímeket olvasva igazolódnak feltételezéseink. Behatóbb tanulmányozással megállapíthatjuk, hogy enciklopédikus jellegű munka ez a szövegtan köréből, áttekinthető rendszerezéssel, hitelességre, pontosságra törekvéssel.
Tankönyvjellege az igen részletes tartalomjegyzékből is kitűnik, vagyis a könyv belső didaktikus tagolásából.
Nem könnyű és hálás a feladat, amire a szerző vállalkozott: egy viszonylag fiatal, hazánkban pár évtizede elkülönülő szakterület olyan összegző bemutatása, melynek alakulása számtalan cikkben, tanulmányban nyomon követhető, de csak részleteiben. Ugyanakkor a külföldi igen bőséges szakirodalom eklektikus megállapításaival is birkóznia kellett a szerzőnek. A vitatott megállapításokat, a vita tényét is az olvasó elé tárja, tárgyilagosan építkezik az igen nagy adathalmazból.
Az Előszó eligazító direkciói mederben tartják az elvárásokat nemcsak terjedelmi okokra hivatkozva, hanem arra is, hogy „a textológia jelenlegi kidolgozatlansága miatt … csak a leglényegesebb tudnivalókra szorítkozik” (45.) – írja a szerző. Ugyanitt szól a kialakulatlan terminológia rejtette buktatókról s a különböző elméletekre épülő szövegtanokról, azaz szövegtani iskolákról, az elkötelezettség szándéka nélkül. A szövegtan leíró, mai állapotát, szinkrón metszetét tárja az olvasó elé. A „tárgyilagos feltárásra” szerencsére olyan kutató vállalkozott, akinek sokoldalú, széles spektrumú szakmai alapismeretei vannak, így a szöveg bemutatásának és vizsgálatának bármely aspektusában otthonosan mozog, legyen az szemiotikai, stilisztikai vagy grammatikai megközelítés.
Kulcsfontosságú a mű kiindulópontjának egyértelműsítése: egyenlőségi jelet tesz a szövegtan = textológia = szövegtudomány közé, ennek megfelelően váltogatva használja a textológia és szövegtan terminust. Sürgősen tisztázza a műszó ilyen értelmű használatának tudatosságát és szándékosságát. A szerző által is említett kétségekkel elfogadhatjuk iskolai szinten a szövegtan = textológia szinonimaként való használatát.
Sarkalatos pont a textológia anyaga, tárgya: a kettő különbsége bővebb kifejtést érdemelne. A szövegtan ágait rendszerezi, törekvése, hogy egyfajta rendet teremtve általános képet adjon a szövegtan rendszeréről, de előfordul, hogy egymásba csúsznak a különböző értelmezések. (Lásd a fentiekben a szövegtan = textológia megfelelés, illetve a 23. lapon: a „leíró szövegtan” vizsgálati területei…, majd „textológiává bővített szövegtan”). A különböző értelmezések együvé kapcsolása ilyenkor bővebb magyarázattal segítheti az olvasót, mert itt már a szövegtan, textológia nem szinonimaként szerepel.
Útvesztő lehet a koherens szakszó használata különböző szerzők értelmezésében – Petőfi S. János mint pragmatikai szintű összefüggés a szöveg szintjei szerint (58), Weinreich a szövegösszefüggés erőssége, foka szerint alkalmazza a koherens szakszót.
A szöveg terminus felszíni szemiotikai szempontú tisztázásánál, majd terminus technicusként történő alkalmazásának különbségét taglalva méltán időzik e témánál hosszabban a szerző. A pontosabb megértést segíti a szöveg, egy szöveg és a szöveg elkülönítése és példákkal illusztrált magyarázata.
A szöveg megítélése a különböző elméleti keretek szemszögéből különböző, a definiálás segítségével lehet a szöveg bővebb értelmezését megadni, tulajdonságait leírni, funkcióját számba venni.
A nézetkülönbségek hordozói is a definíciók, így az egybevetések lényeget feltáró ismérvek hordozói.
A könyv szerzője is a hiányos, nem egyértelmű definíciókat a szöveg pontos leírásával igyekszik pótolni, illetve így ad definíciót.
A szöveg vizsgálatának teljes skáláját (spektrumát) tárja fel ez a tankönyv a történetiségtől a használati értékig. A könyv fejezetcímeinek felsorolása a szövegtan teljes architektonikáját adja a következőképpen:
Szövegtan = textológia = szövegtudomány 
A szöveg Textualitás A szöveg akusztikuma A szöveg írott formája Multimediális szöveg Szöveggrammatika Szövegszemantika Szövegpragmatika A szöveg szerkezete Szövegtipológia A szöveg stílusa Szövegek közötti összefüggés Szövegalkotás Szövegbefogadás Textológiai szempontú szövegelemzés Textológiai szempontú szövegelemzési minták Textológiai fogalomtár A textológiai szakirodalomból Jelmagyarázat Rövidítések feloldása Név- és tárgymutató
A szöveg az alsóbb nyelvi szintek mindegyikét magába foglalja, csak más aspektusból vizsgálja őket. A leíró hangtantól a leíró mondattanig leltározhatók azok a rendszerek, amelyek a szövegben életre kelve új tulajdonságokkal gyarapodva speciális rendeltetésüknek tesznek eleget. A tankönyvet elemezve: a leíró magyar nyelvtan fejezetein kívül az alkalmazott nyelvészet témakörei is fellelhetők a szövegtanban: a nyelvhelyesség, a helyesírás, a beszéd technikája, a stilisztika stb. megjelenik a szövegtan szintjén új feldolgozásban, átrendeződésben. A multimediális szöveg (tágabb szövegértelmezés) más dimenzióba vezet. Annak ellenére, hogy tárgyilagos regiszternek minősülő leíró szemléletű ez a tankönyv, a téma (szöveg) természetéből adódik a funkcionalitás, a pragmatikai szemlélet. Szinte fejezetenként fogalmazódnak meg azok a kérdések, amelyek megválaszolásra várnak, vagy pontosabb kidolgozást igényelnek.
A tankönyv szerzője nyelvész stiliszta; ez kitűnik a tankönyv minden részletéből. Az idézett szépirodalmi szövegek akkor is stilisztikai szemléletet sugallnak, ha más aspektusú az adott szövegrész vizsgálata, például az akusztikai minősítések tárgyalásakor átcsúszik a szépirodalmi szövegek megszólaltatására (90: Móricz hősének nyelvjárási jellegű beszéde).
A szöveg grafikus megjelenítése is elsősorban a szépirodalmi szövegek stílusával összefüggő megállapításokat tartalmaz. Szépirodalmi szöveg stílusmotívumaként hatnak az írásjelek, s az alkalmazásukra vonatkozó értékelő magyarázat is stilisztikai jellegű megállapításokat sorakoztat fel bizonyítékul.
A multimedialitás elemzése (130) is a szöveg stíluselemzésének szempontrendszerét idézi, nem véletlenül, mert a szöveg vizsgálatával a közlési szándék és a befogadás momentuma kulcspozícióba kerül, s mindkettő hitelesítésében kiemelkedő szerepet kap a szöveg stílusa.
Követhetően pontos a mondat- és szöveggrammatika szétválasztása, elkülönítése: a grammatikai eszközök, melyek a leíró nyelvtanok tanúsága szerint mondatszinten működtek, most – szelektálva – magasabb nyelvi szinten a szöveg szintjére transzformálva kapnak funkciót (névelők, névmások, igeragozás stb.). Különösen jó, áttekinthető azoknak a grammatikai eszközöknek a számbavétele és példázása, melyek a konnexitást képesek megvalósítani.
A szövegszemantika c. fejezetben a globális és lineáris kohézió meglétét igazoló gondolatsor és példák levezetése is hiteles, bár elvontabban jelenik meg mint a konkrétabb, tetten érhetőbb grammatikai eszközök.
A szövegtipológiáról tett megállapításokat hitelesíti az aprólékos részekre tagolás, azaz egy-egy résztémának elemzése olyan módon, hogy párhuzamosan mutatja be a tipizálás lehetőségeit, s a különböző nézeteket ütközteti; a rendszerezéseket összehasonlítja, lehetőségeket adva ezzel az olvasónak a gondolkodásra, egybevetésre, állásfoglalásra (278).
Dicsérendő az egy-egy témáról való értekezésen belül a részletek pontos feltárása, például a szövegösszefüggés kérdéskörében annak fogalma, megvalósulásának erőssége, foka, de különösen a szövegösszefüggésnek az utalás kiterjedése szerinti részletezése az utalás jellege, az utalás mértéke szerint. Számbaveszi a szövegösszefüggés szövegszintek szerinti eszközeit is (62–9).
E tankönyv erénye többek között a részletezésben rejlik: az „anyag” – itt a szöveg – részekre bontása, s egy-egy résztémának minden oldalú megközelítése nagyban hozzájárul az elsajátítandó anyag megértéséhez.
Értékét, használhatóságát növeli, hogy didaktikai szempontokat figyelembe véve a fejezetek végére összefoglalás került, továbbá felsorolásszerűen az aktuális alapfogalmak és kifejezések jegyzéke. A szakszavak így kötődnek az adott témakörökhöz, s így megkönnyítik a tanulást.
Összesítve a tankönyv végére (463) kerül egy textológiai fogalomtár – nevezhetnénk textológiai szótárnak is –, melyben a szerző értelmezi a szövegtanban előforduló terminológiát. Ezzel a szaktudományon belül is hiányt pótol, magyar szövegtanhoz még nem készült ilyen átfogó terminológiai szótár. (Vass László Terminológiai szótára a szemiotikai szövegtan tanulmányozásához készített összeállítás nem ilyen általános és teljességre törekvő, inkább speciális célzatú. Vö. in: Petőfi S. János–Békési Imre (szerk.): Szemiotikai szövegtan 1. Szeged, 1990. 85–112.) A tankönyv végére kerül még a név- és tárgymutató, amely nemcsak a könnyebb eligazodást célozza, de azt is megláttatja, mely fogalomkörök szerepelnek a legtöbbször, kapnak fontos pozíciót a tankönyvben. Például intertextualitás, beszédhelyzet, deiktikus utalás, fókuszmondat, kohézió, kontextus, korreferencia, multimediális szöveg stb. Hasonlóképpen vonatkozik ez a szövegtan kutatóira is, kitűnik, kik a legtöbbször idézett szerzők, például Deme László, Balázs János, Nagy Ferenc, Békési Imre, Kocsány Piroska, Petőfi S. János, Szabó Zoltán, Wacha Imre, Tolcsvai Nagy Gábor, s a külföldiek közül: Schweiger, Paul; Schmidt, Siegfried; van Dijk; Barthes, Roland; Bahtyin, Mihail; Halliday, M. A. K.
Állításait, megállapításait igen nagy mennyiségű és jól megválogatott példaanyaggal illusztrálja, különösen a magyar szerzők magyarul írt műveiből vett idézetei hitelesítenek.
Elismerésre méltó, hogy a szerző folyamatosan és gondosan ügyel rá, hogy minden mástól vett gondolat vagy akár egy gondolatvillanás is megfelelő hivatkozással kerüljön a könyvbe.
A fejezetek végén a vitakérdések újragondoltatják a legproblematikusabb megállapításokat, s alkalmasak annak ellenőrzésére is, hogyan tudja a hallgató kreatív módon felhasználni a megszerzett ismereteket. Kassai Ilona Fonetika című egyetemi tankönyvében (Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 1998) is találhatók ilyen stílusú vitakérdések, továbbgondolásra késztetve az elsajátított ismereteket.
Figyelemre méltó ötlet a Juhász Gyula vers (Anna örök) fejezetenként visszatérő más-más szövegtani aspektusból történő elemzése. Mindig más jelenség kerül fókuszba, így kontrasztosabb a vizsgált jelenség. Mint didaktikai metódus jó, de a versegész érzelmi hatása kevésbé érvényesül. A prózaszöveg-illusztrációk ebből a szempontból szerencsésebbek, igaz, többnyire csak részletek jelenhetnek meg terjedelemi okokból. (Ez a probléma jelentkezik a regény terjedelmű szövegek vizsgálatánál is: nem könnyű olyan nézőpontot választani, amely a mű teljes terjedelmét láttatja, mert legfeljebb egy-egy meghatározott szempontból történő mintaszerű bemutatás tűnik reálisnak.)
A tankönyv tagolása, szerkezete, technikai megvalósítása is gondos munka. A kiemelések, fő- és alfejezetek betűtípusa, elkülönítése, a példák kurzíválása, a bekezdések tagolása stb. könnyen áttekinthetővé teszik a terjedelmes tankönyvet.
Összegezve: a szövegtan tanulásának és tanításának is nyeresége Szikszainé Nagy Irma könyve. A tankönyvvel szemben támasztott követelmény: a kutatási eredmények integrált megjelenítése maximálisan érvényesül benne, s nemegyszer ezen túlmutatva az egyetemi hallgatókon kívül a tárgyat oktató tanárok számára is igen hasznos.
A megfogalmazás módja: tudományos igényű, ugyanakkor a szakterminológia ismeretével közérthető.
Bár folyamatosak a szövegtani kutatások, s új eredmények születnek, e tankönyv használhatóságát alapvető részeinek érvényessége adja, s ez feltételezhetően hosszabb időre is biztosítja aktualitását.
Elismerés és dicséret érte a tankönyv szerzőjének.
Rozgonyiné Molnár Emma
