A marosvásárhelyi Teleki-herbáriumok (XVII–XVIII. század) és növényneveik
A marosvásárhelyi Bolyai Farkas tanintézetben nemrégen került elő az a sokkötetes herbárium, mely az iskola egykori lelkes tanárainak köszönhetően napjainkig fennmaradt. Hőhn Mária 1999–2000-ben történt vizsgálataiból az derült ki, hogy ez a herbárium 7 kötetbe fűzve több száz lapon tartalmazza a Kárpát-medence és azon kívüli területek vadon élő és termesztett növényeit. Az iskola egykori tanára, Nagy Ödön 1939-ben említette először, hogy az iskola birtokában van egy olyan herbárium, amelynek legrégibb lapja 1677-ből származik. Mint írja: „a gyűjtemény legérdekesebb és egyben legértékesebb darabja a 90. lapnál egyedül elhelyezett hármas rozskalász. A reá húzott eredeti cédula fölírása az említett írásszakértők szerint a következő: Secale visu rarissimum. Ez kétfejű Rost 21. Máj. 1677. szakasztottam fel a T. Becsi mezőn” (Nagy 1939). E lap tanúsága szerint ez az egyik legrégebbi, ma ismert magyar herbáriumi lap. Nagy Ödön röviden tájékoztat még a gyűjtemény készítőiről, valamint arról is, hogy hány lapot számlálnak, és milyen növényeket tartalmaznak a kötetek.
A II. világháborút követő zűrzavaros időkben az iskolának számos dokumentuma és oktatási anyaga megsemmisült. Kiss József biológiatanár érdeme, hogy ez a hétkötetes gyűjtemény mind a mai napig fennmaradt. A legrégibb kötet első oldalán olvasható Nagy Ödön bejegyzése, aki az első, ma már elmosódott kézírást rögzítette. E beírást ifj. Garda Márton, sáromberki református pap tette 1846-ban. (Abban az időben Sáromberke és környéke a Teleki család birtoka volt.)
Hőhn Mária vizsgálatai szerint a herbárium első kötete a legrégebbi; benne laponként több felragasztott növény látható, megcímkézve és latin névvel ellátva. E nevek még Linné előttiek, így nem követik a binominális nómenklatúrát. Az eredetileg 602 fölragasztott növényből sok ma is épen maradt. Vannak köztük Kárpát-medencei őshonos fajok, valamint több mediterrán elterjedésű növény is. A növények gyűjtője vagy gyűjtői ismeretlenek. Ebben a kötetben található a már említett ágas rozskalász is.
A következő három kötet Teleki István gyűjtése az 1786–1788-as évekből, Herbarium vivum oeconomicum címmel. A növények sorrendje és neve már Linné rendszerét követi. A csaknem 500 felragasztott növény latin neve mellett német nevek is szerepelnek.
Hasonló korú a következő két kötet is, amely gróf Teleki Domokos gyűjteménye 1784–1788-ból: Herbarium vivum collectum in Transsilvania, Hungaria et Vienna. (Egyes fajai tehát Bécsből származhattak.) A mintegy 280 lapnyi, jó állapotban fennmaradt növénygyűjtemény Linné rendszere szerint van csoportosítva. Botanikatörténeti szempontból ez a legértékesebb rész, mert a növények latin neve mellett nemcsak a német, hanem az akkori magyar nevekkel is találkozunk. Ezek többsége a korabeli nómenklatúrát követi (vö. például Csapó 1775-ben használt neveivel), de számos olyan népi nevet is tartalmaz, melyet eddig a hazai irodalom nem említett (ezeket alább közöljük).
A Teleki Domokos-herbáriumban szereplő új magyar növénynevek jegyzéke (1784–1788)
I. kötet
Iris verna – mezőségi liliom. Az USA délkeleti részéről származó faj. Elképzelhető, hogy a növényt Teleki Bécsben gyűjtötte, kertből. Mindenesetre nálunk ez az első – és azóta is egyetlen – említés e fajról.
Gentiana cruciata – seb-fű. A 16–17. században a sebfű a Betonica officinalis. A Gentiana cruciata-ra még ma is a Szent László király füve nevet használják.
Lithospermum arvense – madár-köles. 1400 óta a L. officinale fajt említik így.
Geum urbanum – szekfű-gyökér. Meliusnál (1578: 131) szekfűszagú fű. A 18. század vége felé a „szegfű”-re utaló nevek sok szerzőnél megtalálhatók. Minden esetben azonban nem a közismert kerti díszről van szó, hanem az ugyancsak jól ismert fűszernövényről, a szegfűszegről („Caryophyllus”, mai nevén: Syzygium aromaticum).
Anemone pulsatilla – német kökörtsén. Ez ma vagy a Pulsatilla grandis, vagy a P. nigricans.
Thalictrum montanum – vad petreselyem. Alighanem a Th. minus lehet.
Clematis integrifolia – venyike. A „venyike” eddig csak a Clematis vitalba neveként volt ismert.
Rhinanthus crista-galli – tsengő-fű. A 16. század óta a „csengőfű, csengővirág” a Hypericum-nak a neve; a Rhinanthus-t csengőkóró néven is ismerték.
Brassica erucastrum – tarka fodor-káposzta. Alighanem a mai díszkáposzta: Brassica oleracea var. capitata subvar. laciniata.
Anthemis tinctoria – festő-fű. E korban sok más fajnak is ez volt a neve, például Genista, Isatis, Onosma, Reseda, Rubia stb.
Tussilago farfara – bikavirág, martilapu. A bikavirág új név.
Chrysanthemum balsamita – Boldogasszony kapuja. A 16. század eleje óta ez a faj Boldogasszony mentája néven ismert.
Gnaphalium dioicum – fehér gyopár. Mai latin neve: Antennaria dioica, a parlagi macskatalp. A korai – már 1395-től ismert – „gyopár” név egykor a szurokfüvet (Origanum vulgare) jelentette (Meliusnál is megtalálható). A fekete gyopár néven említett szurokfüvön kívül volt még sárga gyopár is (Beythe A. 1595), mely a homoki szalmagyopárral (Helichrysum arenarium) azonosítható. A ma már közismert „havasi gyopár” először a Füvészkönyvben (Diószegi–Fazekas 1807: 468) olvasható, de közhasznúvá csak a 19. század vége felé lett.
Amaranthus albus – fejér bársonyvirág. Ez biztosan nem a Linné által így leírt faj, hiszen az még csak a 20. század elejétől hurcolódott be. Valószínűleg a A. caudatus-nak fehér virágú fajtája.
Amaranthus tricolor – veress bársonyvirág. A 19. században még sokfelé termesztett, ma már igen ritka dísznövény.
Viscum album – gyöngy fa. „Fagyöngy” formában már a 16. század óta ismert név.
II. kötet
Anemone hepatica – tüdőszín anemone.
Anemone sylvatica – tavaszi anemone. Ma A. sylvestris: erdei szellőrózsa.
Aquilegia vulgaris – telyes harangvirág. A közönséges haranglábnak ma is kedvelt, teltvirágú kerti fajtája.
Aster chinensis – khinai csillagvirág. Ennek az akkor még alig ismert kerti újdonságnak első ízben Benkő József adta a máig használatos „őszirózsa” nevet (1783: 416).
Caltha palustris – aranyos versengő, aranyat versengő. Ugyanezeket a népi neveket találjuk 3 másik növénynél: Chelidonium, Ranunculus ficaria és Potentilla reptans (Wagner–Mágocsy-Dietz 1903).
Carum carvi – vad kömény. Szemben az ősidők óta termesztett kerti köménnyel (ez egyébként azonos a természetben vadon élővel), itt szerepel elsőként a vadkömény elnevezés.
Circaea lutetiana – kürüslő fű. Ez a név nyilván a német „Hexenkraut” tükörfordítása, akárcsak Benkőnél a varázslófű (1783: 321).
Cynoglossum officinale – kutyanyelv. A növénynek 1640 óta ismert társneve az ebnyelv.
Cytisus nigricans – sárga zanót. Ez a fajnév nem szerencsés, hiszen csaknem az összes hazai zanót sárga virágú.
Genista tinctoria – festő jeniszter. A latin Genista-ból magyarított „jeneszter” szó már Benkőnél megtalálható (1783: 401).
Genista germanica – janiszter. L. az előbbi megjegyzést.
Gentiana alpina minima – Szent László király füve. A növény valószínűleg a G. verna. A „Szent László király füve” a G. cruciata neve a 16. század óta (l. az I. kötet második faját).
Hyacinthus muscari – sárga hiacinth. Nem azonos a keleti jácint (H. orientalis) sárga virágú fajtájával, hanem ez az egyetlen sárga virágú gyöngyikefaj, a Muscari macrocarpum. Bár ezt a növényfajt csak 1827-ben írták le Angliában (anatóliai származású), feltételezhető, hogy kertekben – esetleg talán Bécsben – már korábban is ültették. Ezt támasztja alá az is, hogy 1807-ben a Fűvészkönyvben (Diószegi–Fazekas 233) pézsmajácint néven már megtalálható.
Hyacinthus orientalis – jószagú hiacinth. Bár a Bécsi Kódex is említi (1415 k.) Iacinct néven, ott azonban az ibolya színű drágakő neve. A virágot hazánkba a törökök hozhatták be: „hiaczintos” néven Calepinus közli (1585: 492).
Hypnum viticulosum – szarvas szarv. Bár a régi irodalom a mohokat és a zuzmókat – Musci + Lichenes – állandóan összecserélte, ez tényleg mohafaj, mai nevén Anomodon viticulosum.
Hyosciamus niger – berlin fű. Közismert, mérgező gyom, belénd (beléndek, belindek) néven. Új névváltozat.
Jasminum odoriferum – jószagú jázmin. A jázmin (jesamin, jelsemin vagy gelsemin formában) először Lippaynál (1664. I: 100–1) található meg. Mai latin neve: J. officinale.
Lathyrus odoratus – tsunya virág. A kedvelt dísznövénynek igen furcsa elnevezése. A homonim „csunya” nevet mind Benkő (1783: 403), mind Diószegi–Fazekas (1807: 412) a Lathyrus tuberosus-ra, erre a vadon élő gyomnövényre használja.
Orchis morio – túróvirág. E szokatlan népi nevet Wagner(–Mágocsy-Dietz 1903: 180) listája is felvette.
Polygala comosa – keresztvirág. Diószegi jegyzékében (1813: 375) négy „keresztfű” is szerepel. Közülük az egyik a Polygala vulgaris. Maga a herbáriumi példány a P. major.
Populus balsamifera – balsamon fa. A kanadai honosságú balzsamnyárnak ez az első hazai említése. Elképzelhető, hogy – akár az Iris verna esetében – ez is bécsi gyűjtés, vagy egy amerikai kapcsolat.
Stachys palustris – vízi peszterce. A „peszterce” és a „peszérce” nemzetség- és fajnevek – a rokon hangzás miatt – számos zavar forrásai. A „peszérce” a Marrubium fajok és a Ballota nigra neve volt, míg a „peszterce” (t-vel) a 16–18. században a pisztricgomba (Polyporus squamosus). 1864 óta a Ballota a peszterce, a Lycopus pedig a peszérc(e). A herbáriumnak ez a homonim neve szerencsére nem került bele az irodalomba.
Thlaspi bursa-patoris – palackfű. A növény mai érvényes neve Capsella bura-pastoris: pásztortáska. Az ókor óta közismert gyomnövénynek jellegzetes, palack alakú a termése. A kora szláv eredetű palack szó lapos víztartó edényt jelöl. Csapónál (1775: 42, 213) jelenik meg a „palackafű” (= Thlaspi nemzetség). A 16. század végétől felbukkant „palacka” viszont a mai poloska neve.
Viburnum opulus cv. Roseum – laptavirág. A kertekben régóta kedvelt bokornak alighanem ez az első említése. Benkő (1783: 352) még csak német nevét sorolja fel (Schneeballen). Nem sokkal később Veszelszki (1798: 451) könyve végén (a „sora vesztettek” között) azt írja, hogy a „Sambucus rosea-t … hó-laptának hívják.” A Fűvészkönyvben (Diószegi-Fazekas 1807: 212) lapta-rózsa a neve.
SZAKIRODALOM
Benkő J. 1783. Nomenclatura Botanica. Füszéres nevezetek. Magyar Könyv-ház. Pozsony. I. 317–433.
Csapó J. 1775. Új füves és virágos magyar kert. Debrecen.
Csapody V.–Priszter Sz. 1966. Magyar növénynevek szótára. Budapest.
Cserey A. 1887. Növényhatározó. Selmecbánya.
Diószegi S. 1813. Orvosi Fűvész Könyv. Debrecen.
Diószegi S.–Fazekas M. 1807. Magyar Fűvész Könyv. Debrecen.
Hazslinszky F. 1864. Éjszaki Magyarhon viránya. Kassa.
Hazslinszky F. 1872. Magyarhon edényes növényeinek füvészeti kézikönyve. Pest.
Jávorka S. 1924. Magyar Flóra. Flora Hungarica. Budapest.
Lippay J. 1664–1668. Posoni Kert. Nagyszombat, Bécs.
Melius P. 1578. Herbarium … Kolozsvár.
Rapaics R. 1932. A magyarság virágai. Budapest.
Szabó T. A. 1979. Melius Péter: Herbarium … Bukarest.
Veszelszki A. 1798. Fa- és fűszeres könyv. Pest.
Wagner J.–Mágocsy-Dietz S. 1903. Magyarország virágos növényei. Budapest.
Hőhn Mária–Priszter Szaniszló
SUMMARY
Hőhn, Mária–Priszter, Szaniszló
The Teleki Herbaria of Marosvásárhely (17–18th century) and their plant names
In the Bolyai Farkas School of Marosvásárhely, a multi-volume Herbarium has been recently found. The fact that it survived to the present day was due to the enthusiasm of the former teachers of that school. Maria Hőhn’s investigations carried out in 1999–2000 revealed that that Herbarium, in seven volumes, contains several hundred pages of wild and cultivated plants of the Carpathian Basin and other areas. Part of the Teleki Herbaria is Count Domokos Teleki’s collection from 1784–1788, entitled Herbarium vivum collectum in Transylvania, Hungaria et Vienna. The approx. 280 pages of plant collection (that subsisted in good condition) is classified in terms of Linné’s system. From a history of botanics point of view, this is the most interesting part of the Herbaria since the Latin names of the plants are supplemented by not only their German, but also their Hungarian equivalents. The majority of those Hungarian names follow the nomenclature of the day but the collection also contains a number of popular names that have not been mentioned in the literature so far. The present paper discusses the latter group of names.
