Népi harangszó-magyarázatok
Néprajzi adatok a belehallás jelenségéhez
A belehallás nyelvi jelenségére terepmunkájuk során főleg a néprajzkutatók figyeltek fel, számos adatot, megfigyelést rögzítettek az állatok hangja, a kovácskalapácsok jelbeszéde és a harangszó népi magyarázataival kapcsolatban.
Rácz Endre így határozta meg a belehallás jelenségét: „A belehallás abban különbözik a hangutánzástól, hogy segítségével nem alkotunk új szavakat. Környezetünk hangjelenségeit ilyenkor a már meglévő, értelmes szavaink segítségével vagy ezeknek értelmes kapcsolataival érzékeltetjük; a külvilág hangjaiból értelmes szavakat, szókapcsolatokat vagy mondatokat vélünk kihallani, másképpen szólva: értelmes szavakat, szókapcsolatokat vagy mondatokat értünk beléjük” (1989: 426). Az alábbiakban saját helyszíni gyűjtésem, a szakirodalom és a témához kapcsolódó gazdag szépirodalom alapján mutatom be a belehallás jelenségének egyik nagy területét, a népi harangszó-magyarázatokat.
Herman Ottó 1891-ben olyan népi mondókákat közölt, amelyek a harangok szavát festik, magyarázzák. E magyarázatok, gyakran humoros formában, egyes községek, társadalmi rétegek és vallásfelekezetek ellentéteit tükrözik. Herman Ottó a harangszó hatásáról írta: „A félrevert harang megdöbbenést, riadalmat okoz; de ugyane harang hangjának más a hatása, amidőn délre kondúl; más ha temetésre szól, és ismét más, ha a bevonuló nagyot üdvözli. És bizonyos az, hogy erős, fegyelmezett idegrendszerre van szüksége annak a művelt egyénnek, aki a harangszó hatása alól ki akar menekülni” (1891: 324).
A harangok szavának szép magyarázataival találkozunk népdalainkban, balladáinkban. Egy zalahalápi betyárdal szerint:
Szépen szól a csabrendeki nagyharang,
Húzza aztat tizenhárom bús galamb.
Csak azt veri mind a két oldalára,
– Rab leszöl te, Savanyó nemsokára.
A harangszó ugyanolyan jellemzője lehetett egy településnek, tájnak, mint a népdalok vagy a népviselet. Hogy népünk érzékeny a harangok szavára, azt 1975-ben palócföldi néprajzi gyűjtésem során figyeltem meg. Autóbusszal utaztam Egerből Mátraderecskére, Sirokon keresztül. Buszunk éppen a déli harangszóra ért Mátraderecskére. „Jaj, de élesen szól ez a derecskei harang, nem úgy mint a siroki!” – szólt egy siroki ember, miközben leszálltunk a buszról. Megjegyzésére székesfehérvári diákéveim harangszava jutott eszembe. Ha csak négy óránk volt a gimnáziumban, akkor délben indultunk haza. A hatvanas évek közepén még valamennyi belvárosi templomban harangoztak. Harangzúgásban léptünk ki az iskola kapuján. Mindegyik templom harangja más hangon szólt. Írók, költők, utazók is gyakran felfigyeltek a harangok szavára. Miroslav Krleža Alojz Tiček első miséje című novellájában írta az első világháború előtti Zágrábról: „A Püspökvár házainak falai úgy álltak itt, mint együtt rezgő lemezek, egyik fal a hangok egész kévéjét vetette a másikhoz, úgy hogy a hangok innen is, onnan is visszaverődő muzsikája a visszhangokkal megsokszorozódva olyan volt, mint messziről idemorajló ágyútűz” (1979: 65).
Krúdy Gyula A tiszaeszlári Solymosi Eszter című könyvében olvashatjuk: „Elharangozták már a delet az eszlári toronyban, de a Túlatiszánról is idáig hozza a szél a harangok hangjait, amelyek mindig azt panaszolták: »Nincs kenyér…« »Itt sincs, itt sincs!« Amint a Tisza menti falvak tornyai szoktak felelgetni egymásnak” (1975: 452). Csoóri Sándor A félig bevallott élet című könyvében Pápát, az egykor híres református iskolavárost, a harangok, az esők, a nagyra tekintő múlt városának nevezte (1982: 208). Rab Zsuzsa Vonszolódó vasárnapok című versében ugyancsak Pápáról írta (1980: 27):
A város dermedt üllejére
harangszó döndül bronzpöröllyel.
Mintha megállna minden óra.
Vasárnap. Ősz van. Három óra.
A Balaton-felvidéken egymáshoz közel találjuk az apró falvakat. E táj harangszaváról Babay Kálmán Balatonmelléki történetek című, Veszprémben 1892-ben megjelent elbeszélés-kötetében olvashatunk: „Sok nyalka falu dugja magasra tornyát a regényes zalai parton, s ha a szőke víznek egy pontján megállapodik az ember alkonyat táján, 5-6 falu harangjának a szavát is hallja belevegyülni abba az édes zsongásba, mit a nagy víz minden szél nélkül hallat. Megállhatsz nyájas olvasóm az egészséges szepezdi fürdő alatt, meghallod a kővágó-eörsi, köveskállai, zánkai, szepezdi, monoszlói harangokat” (1892: 130–1). Eötvös Károly Utazás a Balaton körül című könyvében a Lesence-völgy bemutatásakor emlékezett meg a harangszóról: „Szent György hegyén kisded falvak. Valamennyinek idelátszik a tornya, minden toronynak hozzám búg el esti harangszava. Harminchat falunak harangszavát hozza el hozzám a mély csöndben a lengedező keleti szellő” (1982: 383–5). Balaton-felvidék négy községe: Mencshely, Vászoly, Óbudavár és Szentjakabfa csak egy kakaskukorékolásnyi távolságra fekszenek egymástól. Így érthető, hogy a népi magyarázat szerint e falvak harangjai is beszélgettek egymással. Esténként megszólalt a mencshelyi harang vékonyan: Men-cs’el’-ments-meg! Erre a vászolyi harang kissé vastagabban: Vá-szol’-Válts-meg! Óbudavár és Szentjakabfa még közelebb vannak egymáshoz, ezért harangjaik összeszólalkoztak vastagon: Budavári, Jakabfa, Ördög-buj’k-anyakad-ba! (Trencsény 1891: 94.)
A Káli-medence községeiben (Veszprém m.) a déli harangszóval kapcsolatos tréfás hangutánzásra bukkantam. Kővágóörsön úgy tudják, hogy a köveskáli harang délben azt mondja: Tá(l) mellé! Tá(l) mellé! A második világháború előtt a mindszentkállai második harang délben azt mondta: Kintaller! Kintaller! Erre válaszolt a szentbékkállai nagyharang: Tál mellé! Tál mellé! Ma már nem felelgetnek, mert a mindszentkállai második harangot elvitték a háborúba. Kintaller egy eltorzított, német eredetű családi név. Ma is így mondják Mindszentkállán a Grünthaller nevet. A faluban az alszegen lakott Grünthaller István szegény napszámos, állítólag őt szólították ebédhez a két szomszédos falu harangjai. Várták a déli harangszót a Kopasz-hegy oldalában, a sásdikállai réten szarvasmarhát vagy a Zsibagyöpön libákat legeltető őrzőgyerekek és a veszprémi püspökség Szent Imre (Sanyarú)-pusztai uradalmi cselédei, summásai is. Kékkúton a mindszentkállai harang szavából hallják a Tál mellé! Tál mellé! felszólítást. Ezzel szemben Köveskálon állítják, hogy valamennyi községben ezt mondta a déli harangszó. A Somogy megyei nagybirtokokon dolgozó köveskáli summások is ezt mondták, amikor meghallották a déli harangszót: Menjünk ebédelni, mert azt húzzák, hogy tál mellé! Balatonhenyén és Monoszlón a veszprémi székesegyház harangszavával kapcsolatban is feljegyeztem egy tréfás magyarázatot. Német nyelvű változata szerint a kisharang kezdi:
Kind geboren!
Kind geboren!
Majd a középső kérdi:
Wer ist der Vater?
Wer ist der Vater?
Végül a nagyharang válaszol:
Ein Domherr!
Ein Domherr!
Ezt a harangszó magyarázatot Hegyi Lajos (1899–1987) balatonhenyei református tanító az 1930-as években Győrffy Dánieltől, a zirci járás főszolgabírájától hallotta. Magyar nyelvű változatát Szilassy Kálmán (1901–1988) monoszlói református lelkész mondta el. A kisharang kezdi:
Jó reggelt, jó reggelt!
Mi újság, mi újság?
Egy nagyobb harang válaszol:
Gyerek született!
Gyerek született!
Egy még nagyobb harang kérdi:
Ki az apja?
Ki az apja?
A kanonok!
A kanonok!
A német nyelvű változat legkésőbb a XIX. század első felében keletkezhetett, amikor dunántúli városainkban a polgárság egy része még németül is beszélt. Hasonló német nyelvű harangszó-magyarázatot Herman Ottó is közölt (1891: 324). Az 1840-es években keletkezett szövegből a magyar nemzeti megújulás korára, a reformkorra jellemző erős társadalombírálat csendül ki:
Csengettyű: Was wollen sie? (Mit akarnak?)
Kisharang: Essen und trinken. (Enni és inni.)
Nagyobb harang: Wer wird das zahlen? (Ki fizeti azt?)
Nagyharang: Bürger und Bauer. (A polgár és a paraszt.)
A távoli harang szavából az időjárásra próbáltak következtetni. Ha Köveskálra áthallott a balatoncsicsói harangszó, akkor hideg időt vártak, keleti irányú légmozgást. Ha lehallott a vigántpetendi harangszó, akkor azt mondták, hogy megváltozik az időjárás, hidegebb lesz, északi szél támad. Enyhe időt jósoltak, ha felhallatszott a kővágóörsi harang szava. A szentbékkállai, mindszentkállai vagy a káptalantóti harangszó esőt, nyugati áramlást hozott Köveskálra. Mindig a távoli harangszó meghallása után harmadnapra változott meg az idő.
Balatonhenyén megfigyelték, ha a vigántpetendi harang odahallik, akkor hideg, szeles idő lesz. A monostorapáti harang szava esőt, télen havat, csapadékot, a köveskálié meleg, páratelt időt jelzett. Hideg, keleti szélre számítottak, amikor meghallották a monoszlói, balatoncsicsói harangszót. A hideg keleti szelet kálomista, gardahajtó vagy tihanyi szélnek nevezték. Azért kálomista szél, mert keletről, a főként református törzslakosságú falvak felől fúj nyugat felé, a tiszta katolikus községek (Monostorapáti, Szentbékkálla, Mindszentkálla, Kékkút, Diszel, Gyulakeszi, Nemesgulács, Badacsonytördemic, Szigliget) irányába. Balatonhenyén a távoli harangszó meghallását követő napon már megváltozott az időjárás. A távoli harangszóhoz kapcsolódó időjárási megfigyelésekből az állapítható meg, hogy a Káli-medence községeiben az északi és a keleti légáramlás hideget, a nyugati enyhülést, csapadékot hozott.
A Káli-medencében számos olyan emberrel találkoztam, aki a falu templomaiban levő harangok korát, méreteit, szavát ugyanúgy ismerte, mint a falu házait, utcáit, határát. Kővágóörsön Bárány Gábor (szül. 1924) így beszélt a harangokról: „Kővágóörsön azelőtt mindkét templomban három harang volt, most kettő van. Az evangélikus templomban megmaradt a nagyharang, amit 1771-ben Győrben öntöttek, és a kisharang. A középsőt vitték el. Ez egy repedt harang volt. A harang szíve annyira oldalba verte a harangot, hogy megrepedt. A harangozó részeg volt, csak az egyik oldalát verette, kongatott, aztán elrepedt. A nagyharangnak erős, érces, nagy hangja van, a kisharang úgy szólt, mint a csöngő.” Mátyás Istvánné Somodi Vilma (szül. 1895) saját falujának, Balatonhenyének harangszavát akkor vethette össze a pápai harangszóval, amikor Pápán tanuló fiánál járt: „A balatonhenyei nagyharangnak a testvére Pápán van az evangélikus templomban. A hangja ugyanolyan. Amikor Pápán jártam, mintha otthon lettem volna.”
Harangszó-magyarázatok az egész magyar nyelvterületen és a magyarországi németeknél, szlovákoknál is éltek. Egyes települések harangszavából a szegénységet, az élelemhiányt vélték hallani. Felsőőrben (Oberwart, Burgenland) hajnalban először a katolikus templom harangja szólalt meg: Nincs kenyér, nincs kenyér… A református templomé folytatta: Ád az Isten, ád az Isten… Az evangélikus templom harangja kételkedéssel fejezte be: Tudja fene, ád-e, nem-e? (Bejczi 1985: 19.) Mogyoródon (Pest m.) a legnagyobb harang a katolikusoké, a középső az evangélikusoké, a legkisebb a reformátusoké volt. A katolikus harang nagy hangon ezt hirdette: Nincs kenyerünk, nincs kenyerünk! Az evangélikus harang valamivel magasabb hangon válaszolta: Majd ád az Isten, majd ád az Isten! Végül a református harang vékonyan, sebesen beleszólt: Nem t’om, mikó, nem t’om mikó! (Farkas 1988: 200.) A makói katolikus, református és görögkeleti ortodox templomok harangjai ugyanígy szóltak a kenyérkérdésről (Herman 1891: 326). Mitruly Miklós (szül. 1931), a Kolozsvári Egyetem népköltészettanára, 1995-ben így emlékezett vissza szülőfaluja, a szilágysági Kraszna (Crasna) harangszavára: „Szülőfalumban, Krasznán hallottam még gyermekkoromban édesapámtól, hogy a helybeli három templom harangja miként, hát ha nem is vitatkozik, de vált eszmecserét egymással az élet nem egy lényegtelen kérdésében, az élelem, illetve a kenyér kérdésében. Ehhez tudni kell, hogy Kraszna többségében magyar református lakosságú, a legnagyobb egyház, és hát a legnagyobb harangra is tellett az egyházközségnek. Következésképpen harangja is a legnagyobb, illetve harangjai is a legnagyobbak, a legmélyebben hangzók és a legnehezebben megmozdíthatók. Tehát a kilengésük az nem olyan gyors, mint a szintén magyar római katolikus templom harangjaié, illetve a román templom harangjaié. Az édesapámtól hallott beszéd, illetve előadás alapján a következőképpen társalognak egymással. A román templom harangja szól: Úri pompa, nincsen popa! Úri pompa, nincsen popa! Popa élelmet jelent, román eredetű kifejezés. A református templom válaszol rá: Ád az Úr! Ád az Úr! A katolikus templom szaporán felesel: Biz én nem t’om, ád-i vagy se! Biz én nem t’om, ád-i vagy se!”
A harangok szavának vallásfelekezetek szerinti jellemzését Jókai Mór is felhasználta A lőcsei fehér asszony című regényében. Eszerint a Szepességben: „A pápista harang azt mondja: Booldog isten, hoonnan élünk?, a kálvinista azt mondja: Nincsen kenyér minálunk!, a lutheránus rácsendíti: Innen élnek szegények! Innen élnek szegények!” (1982: 199.)
A nyugat-magyarországi Göcsejben a nép egyik fő tápláléka századunk elejéig a lencse volt. Róla még a kisszigeti (Zala m.) harang is megemlékezett:
|
Besüni, füőzz lencsit, |
|
Belsőné, főzz lencsét, |
A vasi Hegyhát három különböző vagyoni helyzetű falujának déli harangszava is a lencse körül forog. Nagymizdón éltek a legjobb gazdák, akik sokat dolgoztak, így nem csoda, hogy délre megéheztek, és ezt hallották bele a harangszóba: Tál lencse, tál lencse. Amire a szarvaskendi harang közép alt hangon, lassan válaszolta: Kalányozom, kalányozom. Utoljára Döröskén szólalt meg a harang, ahol sok tönkrement ember volt, magas tenor hangon, gyorsan: Fődöntöm, fődöntöm (Gönczi 1914: 518).
A Jászságban elterjedt harangszó-magyarázat szerint a módos Jászapáti harangja szépen, lassan szólt. Ezt mondta: Túrós derelye, túrós derelye… A jászberényi harang viszont gyorsan, idegesen ezt hajtogatta: Krumpli van az asztalfiókban, krumpli van az asztalfiókban…
A régi rimaszombati (Rimavska Sobota, Gömör m.) piac egyik büszkesége volt a hófehér, foszló belű kenyér, amely búzalisztből készült, a magyar kenyérsütő asszonyok sütötték és árulták (Herman 1891: 325–6). Rimaszombattól északra nemcsak a magyar–szlovák nyelvhatár, hanem klimatikus okok miatt a búza- és a rozstermelés területét elválasztó növényföldrajzi határ is fut. Ezt az etnikai és növényföldrajzi határt az itteni népi harangszó-magyarázatok is tükrözik. A Rima-völgyi magyarság szerint Rimaszombat nagyharangja magyar nyelven ezt mondja: Búza kenyér! Búza kenyér! A Rimaszombattól északra fekvő Cserencsény (Čerenčany) lakói már szlovákok. Határukban már inkább rozs terem, így evangélikus templomuk kisharangja azt hajtogatja szaporán: Žitni chleb! Žitni chleb! (Rozs – kenyér!) A Rima völgyében még északabbra fekvő Rimabrézó (Rimavské Brezovo) határában már csak kevés rozs termett. Lakói ezért főként bányászattal és vasgyártással foglalkoztak. Kenyér dolgában nem válogathattak, ahogy ezt evangélikus templomuk kisharangja is elárulja: Chodzi jaki len bi bolo! Chodzi jaki len bi bolo! (Akármilyen, csak bár volna!)
A Felső-Tisza-vidéken árvizes időben így szólt a lónyai harang:
Lónyán – nincs kenyér,
Lónyán – nincs kenyér!
Ráfelelt a Tisza túlsó partjáról a benki templom harangja:
Benken – sincsen,
Benken – sincsen!
A mezőkaszonyi nagyharang így panaszkodott:
Boldog Isten – mivel élünk?
Boldog Isten – mivel élünk?
Végül a gyors beszédű kisharang árulta el a táplálkozás fő forrását:
Csíkkal – hallal!
Csíkkal – hallal!
Csíkkal – hallal! (Babus 1955: 150, 153; Borsai–Kovács 1975: 116.)
A Rétközben is előfordult nemegyszer, hogy a kenyérnek való gabona elfogyott. Ilyenkor még a harangok is panaszkodtak. A legkisebb rétközi település, Tiszarád (Szabolcs m.) harangja ezt mondta: Nincsen kenyér Rádon. Vasmegyer (Szabolcs m.) kisharangja szaporán fecsegte: Megyeren sincs. Megyeren sincs. A legnagyobb rétközi falu, Nagyhalász (Szabolcs m.) harangja búgva hirdette: Már Halászban sincs kenyér (Kiss 1961: 250). Tiszarádon a határ öthatodát vizes rétség foglalta el, ahol bőven termett a nád. A levágott náddal kereskedtek, árából élelmet vettek, amit kisharangjuk szava is elárult:
Nincsen kenyér Rádon.
Majd vesznek a nádon (Kiss 1961: 383)
A rétközi, Szabolcs megyei harangszó-magyarázatokat Krúdy Gyula is beépítette Az eljegyzés című elbeszélésébe (1964: 520).
Három, a török korban elpusztult tiszántúli falu harangszava is a kenyérhiányról árulkodott. Zám ma a hortobágyi puszta része, a vele szomszédos Angyalháza és Sziget pedig puszta Hajdúszoboszló város határában. Az 1660-as török pusztításig mind a három népes falu volt. Napjainkra mindössze nevük maradt fenn, s a következő harangszó-magyarázat. Hogyan feleselt a zámi, az angyalházi és a szigeti harang? Először a zámi szólalt meg, lassan, vastagon: Nincsen ke-nyér Zám-ba! Nincsen ke-nyér Zám-ba. Erre felelt az angyalházi harang, vékonyabban, gyorsabban: Hogyan lehetnek a nélkül? Hogyan lehetnek a nélkül? Végül beleszólt a szigeti harang is, még vékonyabban, igen gyorsan: Innen élnek szegények! Innen élnek szegények! Nem alaptalan a zámi panasz, a szigeti dicsekvés, mert a szigeti határ ma is igen jó talajú, míg a zámi rész majdnem csupa szik, legfeljebb legelőnek alkalmas (Szivos 1890: 109–10).
A kenyérhiánnyal küzdő községekkel ellentétben a tiszántúli Hódmezővásárhely (Csongrád m.) határának kitűnő fekete földjén minden időben jó búza termett. Még a hódmezővásárhelyi öregtemplom nagyharangjának messze hangzó ércszava is ezt hirdette: Van búza, jó búza. Van búza, jó búza (Kiss 1964: 72). Nagyszalontán (Salonta, Bihar m.) is a bőséget hirdette a harang szava: Bűvön van minden. Bűvön van minden. Mezőbaj (Boiu, Bihar m.) harangjai is a bőségről felelgettek egymásnak. A kisharang: Kása, málé, puliszka. A nagyharang: Minden van, minden van. Biharban a szomszédos falvak harangjai a jólét alapjául szolgáló pénzről is társalogtak. A kágyai (Cadea) harang: Nincs pénz, nincs pénz. Erre a csokalyi (Ciocaia): Van a bankban, van a bankban.Végül a székelyhídi (Săcueni): El kéne lopni, el kéne lopni. Gálospetriben (Galoşpetreu) a görögkeleti ortodox harang magas hangon: Nincs píz, nincs píz. A református mély hangon: Van a bankban, van a bankban. Végezetül a katolikus a legmagasabb hangon: Ki kell venni, ki kell venni (Faragó–Fábián 1982: 189–90). Székelyföld leghíresebb fazekas faluja Korond (Corund, Udvarhely m.). A korondi fazekasok edényei egész Erdélyben, sőt a XIX. század második felében már Erdély határain túl is keresettek voltak. A hegyvidéki Korond fazekasai a cserépedényt gabonáért, búzáért cserélték. Ezt hirdette a korondi harangszó is. Az egyik harang aggódva így szólt: Korondon nincsen búza! Korondon nincsen búza! A másik harang megnyugtatóan válaszolt: Ha nincs búza, vagyon fazék, adnak azért! Korondi származású adatközlőm, Tófalvi Sándor (szül. 1898) levelében az alábbi magyarázatot fűzte a korondi harangok szavához: „Amikor azok régen Korondon megszólaltak és búgtak, akkor sem volt könnyű a kenyér dolga. A gazdasági élet akkor még fejletlen volt, de kenyér akkor is kellett. Fakó élet volt, faekével szántottak, faboronával boronáltak, fakó szekerek voltak, egy deka vas nem volt az egész szekéren, úgy járták az élet útját. A korondi ember maga megfazekalta edényét, utána szekérre rakta, és vitte az egész Erdély területére fakó kerékkel, vitte a kerékfalat és a szerszámját, ahol elromlott, ott megcsinálta, és úgy ment tovább. Az edényt gabonáért adta, nem egyszer, hanem kétszer töltve. A gabonát vitte haza a családjának.”
A jobbágyfelszabadítás előtt Magyarországon a ruházat az egyes társadalmi rétegekhez való tartozást is jelezte. Az egyes társadalmi rétegekre jellemző ruhadarabok nevét a harangok is gyakran emlegették. Tiszavárkonyban (Szolnok m.) a nagyharang mélyen, vontatottan ezt mondta: Úri bunda! Úri bunda! Egy kisebb harang szaggatottan így szólt: E-züs-tös gom-bok-kal! E-züs-tös gom-bok-kal! A kisharang szaporán hajtogatta: Amilyen olyan, csak volna! A legkisebb harang szaporán, vékonyan kiabálta: Ringy-rongy – ringy-rongy! Herman Ottó magyarázata szerint a jobbágyfelszabadítás előtt az úri bunda a mágnásoké, az ezüstözött gombú kabát a köznemeseké, az „amilyen olyan, csak volna” kabát az iparos polgároké, a ringy-rongy a jobbágyoké volt (1891: 324–5).
Szentes jómódú kálvinista törzslakossága lenézte a szegényebb, bevándorló katolikusokat. A kálvinista templom nagyharangja lassan, méltóságteljesen a gazdagok öltözékét emlegette: Suba – bunda! Suba – bunda! A katolikus templom kisharangja a szegények gyúnyáját hajtogatta: Ing – gatya! Ing – gatya! (Farkas 1890: 204). Békésszentandráson is a református templom harangszava emlegette a jómódúak öltözetét: Bim-bam! Selyemlajbi, arany gombbal! Bim-bam! (Gunda Béla gyűjtése).
A kürti (Strekov, Esztergom m.) harang, ha gazdag halottnak húzták meg, így beszélt: Selyem – bársony, selyem – bársony. Ha szegénynek: Ringy-rongy, ringy-rongy (Liszka 1987: 11). Hasonló pilisborosjenői (Pest m.) német magyarázat szerint gazdag ember temetésekor ezt mondta a harang (Bonomi 1942: 35): Sammet und Seiden! (Bársony és selyem!) Sammet und Seiden! A szegényt ezzel búcsúztatta: Lumpen und Fitzchen! (Ringy-rongy és vacakság!) Lumpen und Fitzchen! A bihari magyarságnál is mást mondott a harang a gazdag és mást a szegény temetésekor. Szentjobbon (Sîniob) a gazdagnál: Van itt minden, van itt minden. A szegénynél: Ringy-rongy, ringy-rongy. Érbogyoszlón (Buduslău) ha gazdag halt meg: Selyemben, bársonyban, selyemben, bársonyban. Ha szegény: Ringyben-rongyban, ringyben-rongyban (Faragó–Fábián 1982: 190). Erdélyben a temetésre szóló harang a gazdagok és a szegények öltözködése, táplálkozása közötti különbségekről is árulkodott. Magyarhermányban (Herculian, Udvarhely m.) a gazdagok viselete:
Bíbor, bársony
Bíbor, bársony.
Ringy-rongy,
Ringy-rongy… (Borsai–Kovács 1975: 118).
Esztelneken (Estelnic, Háromszék m.) is közhírré tette a harang, hogy milyen vagyoni helyzetű a halott:
Gazdagot temetünk.
Gazdagot temetünk.
Szegény ember temetésekor röviden elintézte:
Ringy-rongy!
Ringy-rongy! (Gazda 1980: 181)
Hosszúfaluban (Săcele, Brassó m.) a gazdagok tápláléka:
Háj, szalonna, zsír,
Háj, szalonna, zsír.
A szegényeké:
Hagyma, retek, olaj,
Hagyma, retek, olaj (Borsai–Kovács 1975: 118).
A temetésre szóló harang szavának magyarázatával az elhunyt vagyoni állapotát is jellemezték. A Székesfehérvár melletti Sárkeresztesen úgy tudják, hogy mást szólt a harang, ha a halott módos, s megint mást, ha szegény ember volt. A gazdagnál ezt mondta: Ómárium, gránárium! Tehát a paraszti jómód jelképeit: az almáriumot, tárolószekrényt és a gránáriumot, magtárt emlegette, amelyeket a halottnak itt kell hagynia. Szegény ember temetésekor viszont így gúnyolódott a harang: Ringyem-rongyom, cifitem-cafatom! Azt hirdette, hogy a vagyontalan ember csak értéktelen ingóságokat hagy maga után (Gelencsér 1985: 5). Kiskunmajsán is elárulta a harangszó a halott anyagi helyzetét, mert a szegényt a kisharanggal, a gazdagot a nagyharanggal búcsúztatták (Csík 1986: 44). A szegényről a kisharang ezt hirdette vékony hangján: Inge-gatyája! Inge-gatyája! A gazdagról a nagyharang vastag hangján: Földje-tanyája! Földje-tanyája! Barma-gulyája!
A Buda környéki német településeken a temetésre szóló harang azzal árulkodott a halott vagyoni állapotáról, hogy a kezén megfordult pénzegységeket emlegette (Bonomi 1942: 35). Budaörsön a gazdagnál: Fünfer Banknoten, fünfer Banknoten! A szegénynél: Sechserlein, Sechserlein! Budafokon a gazdagnál: Taller, Dukaten, Taller, Dukaten! A szegénynél: Kreuzer, Filler, Kreuzer, Filler!
Szentesen a gazdag emberre a nagyharanggal harangoztak, szép lassan, vontatottan ezt mondta (Farkas 1890: 204–5):
Meg - halt - az - úr!
Meg - halt - az - úr!
A középső harang, amivel a közepes anyagi helyzetű emberre harangoztak, már gyorsabban mondogatta:
Kár - érte!
Kár - érte!
A kisharang, amivel a szegény emberre csöndítettek, igen szaporán kiabálta:
Ördög vigye!
Ördög vigye!
Hasonló szlovák nyelvű harangszó-magyarázat él a Békés megyei Tótkomlóson, ahol a gazdag ember halálakor ezt mondta a nagyharang:
Zomrev pán! (Meghalt az úr!)
Zomrev pán!
A szegényt így búcsúztatta a kisharang:
Tavo s nim! (Ki vele!)
Tavo s nim!
A délvidéki Nagybecskerek (Zrenjanin, Torontál m.) harangjai magyarul és németül is szóltak (Majtényi é. n. 178–9). Vasárnap reggel a kisharang így biztatta a híveket:
Ébredjetek, ébredjetek
A templomba siessetek
Szaporán, szaporán…
Vasárnap délután, amikor a német asszonyok igyekeztek a vecsernyére, a nagyharang lassan, méltóságteljesen ezt búgta:
Bim-baum, bim-baum
Apflbaum und Birnbaum.
A harangszó időjárásváltozást jelző szerepével is számos magyar és nemzetiségi településen találkozhatunk. Ha az alsóőriek (Unterwart, Burgenland) meghallották a vasvörösvári (Rotenturm) harangszót, azt mondták, hogy eső lesz. Rendszerint másnapra jött meg az eső. A fehérvárcsurgóiak (Fejér m.) megfigyelése szerint, ha a balinkai harangszó Fehérvárcsurgón hallatszik, akkor eső lesz. Ha a bodajki harangszót hallják, szél lesz. Az iszkaszentgyörgyi harangszó meghallásából enyhülést, a magyaralmási harangszóból hideget jósolnak. A kiskunmajsaiak a saját harangszavukból következtettek az időjárás változására. Ha a harangszót tisztán hallották, jó időre, télen száraz hidegre számítottak. Ha tompán hallották, akkor nedves, esős, ködös időt vártak (Csik 1986: 44). A Dráva menti horvátok Alsószentmártonban (Baranya m.) azt tartották, ha a folyó túlsó oldaláról a szlavóniai Szentgyörgy (Sveti Đurađ, Verőce m.) falu harangszavát meghallják, akkor időváltozásra kell számítani (Gelencsér 1985: 5).
A Vértes-hegységben Bodmér (Fejér m.) magyar népe a közeli községekből idehallatszó harangszóból a következő napok időjárását próbálta megjósolni. Adatközlőm, Kiss Ferenc (szül. 1919) megfigyelte, ha a bicskei református templom reggeli harangszava Bodmérre odahallatszik, akkor nagyon hideg lesz, ha az alcsúti vagy a vértesboglári, akkor eső, ha a szári, akkor szél lesz északról. Magát a harangszót is próbálták magyarázni, megfogalmazták azt, hogy mit hallottak bele a harangszóba. Kiss Ferenc szerint a csabdi evangélikus templom harangja ezt mondja: Majd így lesz, majd jobb lesz! Bodméren is azt mondják a bizakodó, kincstári optimizmussal telt emberre: Úgy beszélsz, mint a csabdi harang! Csónaki István (szül. 1914) a különböző vallásfelekezetű templomok harangjainak párbeszédét is felidézte, de nem tudta pontosan községhez kötni. Lehet, hogy a közeli Csákvárról vagy Csabdiból ered a párbeszéd, hiszen ott élnek egymás mellett katolikusok, reformátusok és evangélikusok. A református templom harangja a legnagyobb, legmélyebb hangú, lassan szól:
Egy az Isten!
Egy az Isten!
A katolikus templom harangja kisebb, magasabb hangon, gyorsabban szól:
Üdvözlégy Mária!
Üdvözlégy Mária!
Az evangélikus templom harangja a legkisebb, élesen, nagyon gyorsan szól, sőt még kételkedni is megpróbál:
Tudja Isten, van-e Isten!
Tudja Isten, van-e Isten!
A fentiekhez hasonló harangszó-magyarázatokat a német, a svéd és a finn néphagyományból is ismerjük (Sartori 1932: 135–63; Schütte 1899: 440; Bartsch–Buchholz 1903: 136–40; Schütte 1905: 342–4; Bügener 1930: 47–52; Zangerl 1951: 58–61; Brunner 1958; Bringéus 1958; Kotilainen 1986). Napjainkban a harangszóhoz kapcsolódó népi magyarázatok is eltűnőben vannak. Összegyűjtésük és rendszerezésük az egész Kárpát-medencében a néprajzi és nyelvtudományi kutatás számára sürgető feladat.
Babay Kálmán 1892. Balaton-melléki történetek. Veszprém.
Babus Jolán 1955. Tiszaháti falucsúfolók. In: Igaz Mária, Morvay Péter, Simon Józsefné (szerk.): Népünk hagyományaiból. Budapest. 149–54.
Bartsch–Buchholz 1903. Glockensprache. Mittheilungen des Vereins für sächsische Volkskunde III. Dresden. 136–40.
Bejczi Károly 1985. A harangozás, a haranglábak és a harangtornyok Vas megyében. Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattára. Budapest.
Békefi Antal 1977. Bakonyi népdalok. Veszprém.
Békefi Antal 1978. A kovácskalapácsok munkaritmusai és jelbeszéde. A szombathelyi Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei I. Szombathely. 227–42.
Bonomi, Eugen 1942. Die Glocken im Leben des deutschen Volkes im Ofner Bergland. Deutsche Forshungen in Ungarn VII. Budapest. 51–63.
Borsai Ilona–Kovács Ágnes 1975. Cinege, cinege, kismadár. Budapest.
Bringéus, Nils-Arvid 1958. Klockringningsseden i Sverige. Lund.
Brunner, Barbara 1958. Münchner Sagen. München.
Bügener, Heine 1930. Glockensprüche aus dem Münsterlande. Zeitschrift des Vereins für rheinische und westfälische Volkskunde XXVII. Elberfeld. 47–52.
Csik Antal 1986. Majsai harangok és harangozók. Honismeret XIV. 3. Budapest. 43–4.
Csoóri Sándor 1982. A félig bevallott élet. Budapest.
Eötvös Károly 1982. Balatoni utazás. I–II. Budapest.
Faragó József–Fábián Imre 1982. Bihari gyermekmondókák. Bukarest.
Farkas Sándor 1890. Gúnyos hangutánzás a XVII-ik századból. Ethnographia I. Budapest. 204–5.
Farkas György 1988. Gidres-gödrös Mogyoród. Mogyoród.
Gazda Klára 1980. Gyermekvilág Esztelneken. Bukarest.
Gelencsér József 1985. Miről szól még a harang? Fejér Megyei Hírlap XLI. 150. 5. Székesfehérvár.
Gönczi Ferenc 1914. Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése. Kaposvár.
Herman Ottó 1891. A harangok szava és még valami. Ethnographia II. Budapest. 323–30.
Jókai Mór 1982. A lőcsei fehér asszony. Budapest.
Kiss Lajos 1961. A régi Rétköz. Budapest.
Kiss Lajos 1964. Vásárhelyi kistükör. Budapest.
Kotilainen, Kari 1986. Ruokakello. Jyväskylän yliopisto, etnologian laitos. Tutkimuksia 20. Jyväskylä.
Krleža, Miroslav 1979. Ezeregy halál. Válogatott elbeszélések. Budapest.
Krúdy Gyula 1964. A madárijesztő szeretője. Budapest.
Krúdy Gyula 1975. A tiszaeszlári Solymosi Eszter. Budapest.
Liszka József 1987. Miről beszélnek a harangok? Hét XXXII. 4. 11. Pozsony.
Majtényi Mihály é. n. Onuc Péter harangjai. In: Herczeg János (szerk.): A diófa árnyékában. Délvidéki elbeszélők. Budapest. 177–85.
Nagy József 1892. Hegyhát vidéki hangutánzók, mondák és babonák. Ethnographia II. Budapest. 64–73.
Rab Zsuzsa 1980. Kő és madár. Budapest.
Rácz Endre 1989. A belehallás jelenségéről. Magyar Nyelvőr CXVIII. 426–35.
Sartori, Paul 1932. Das Buch von deutschen Glocken. Berlin–Leipzig.
Schütte, Otto 1899. Aus dem Herzogtum Braunschweig. Zeitschrfit des Vereins für Volkskunde IX. Berlin. 438–41.
Schütte, Otto 1905. Glockensprache und Geräterufe. Zeitschrift des Vereins für Volkskunde XV. Berlin. 342–4.
Szivos Béla 1890. Tréfás harangutánzás a XVII-ik századból. Ethnographia I. Budapest. 109–10.
Trencsény Károly 1891. Harangok utánzása. Ethnographia II. Budapest. 94.
Zangerl, Franz 1951. Tiroler Sprüche und Redensarten von der Glocke. Tiroler Heimatblätter XXVI. Innsbruck. 1–6. 58–61.
Lukács László
SUMMARY
Lukács, László
Popular interpretations of the ringing of bells. Ethnographic data on the phenomenon of auditory construal
Auditory construal is meant here as the phenomenon that listeners tend to interpret external noises as if they contained meaningful words, phrases, or sentences. On the basis of his own ethnographical field work, the scholarly literature, and the rich source of relevant data in works of fiction, the author introduces one particular area of auditory construal, popular interpretations of the ringing of bells. Such interpretations, often taking a humorous form, or indeed the form of mockery, reflect conflicts between individual villages, social layers, or religious communities. In the Carpathian Basin, the ringing of bells in certain villages was interpreted as referring to poverty, or lack of food. The bells of certain other villages were claimed to reveal the abundance of corn. Names of pieces of clothing characteristic of individual social groups, elegant or poor looking, were also often mentioned by the bells. The interpretation of knell involved comments on the financial status of the deceased. For instance, the tolling of the bell may have indicated the amount of money that had gone through his hands. Interpretations of the ringing of bells are known in German, Swedish, and Finnish folk traditions, too. To collect and taxonomize them is an urgent task both for ethnography and for linguistics.
