Névmás és referencia^*

A névmásokat – ezt a különösen egységes, ám ugyanakkor mégis sokrétű és szélsőséges szófaji osztályt – nagyon gyakran jellemzik úgy, hogy a nyelv deiktikus elemei közé tartoznak¹. Így tesz a nemrégiben megjelent új egyetemi tankönyv, a Magyar grammatika is a névmások általános kérdéseit tárgyalva: „A névmásokat általánosságban a nyelv deiktikus elemei közé szokták sorolni” (Kugler–Laczkó 2000: 152). Természetesen ez a meghatározás ilyen formában kissé elnagyoltnak tűnhet. Mindenekelőtt tisztázni kell: mit értünk deixisen, valamint: hogyan kell értelmezni a „deiktikus nyelvi elem” kitételt a névmásokkal kapcsolatosan?

A deixis terminus által jelölt problémakör köztudottan kiemelt tárgyköre a nyelvészeti pragmatikának. Tátrai Szilárd definíciója szerint a deixis „a mai fogalomértelmezések szerint azokat a nyelvi lehetőségeket fogja át, amelyek a megnyilatkozások körülményeinek különböző aspektusait kódolják. Következésképpen a deiktikus nyelvi elemek közé soroljuk azokat a mutató és személyes névmásokat, határozószói névmásokat, határozószókat, valamint azokat a különböző lexikai és grammatikai lehetőségeket, amelyek segítségével közvetlenül utalni tudunk a nyelvhasználat kontextusára, illetve annak bizonyos összetevőire” (Tátrai 2000: 227–8). Mindebből nyilvánvaló, hogy a névmások funkcionális csoportjai közül nem mindegyik rendelkezik deiktikus funkcióval. Eszerint a MGr. és mások is (például Péter 1990: 193) némiképp önkényesen kitágítják a deiktikus nyelvi elem értelmezését a névmásokra vonatkoztatva, s tulajdonképpen azt értik alatta, hogy ez a szófaji csoport nem jelöl önálló valóságkategóriát, a névmásoknak önmagukban nincs határozott jelentéstartalmuk, nem közvetlenül utalnak a konkrét világra a jeltárgy megnevezésével, hanem indirekt módon a mindenkori kontextus, illetve beszédhelyzet segítségével. A névmásoknak tehát úgynevezett indirekt denotatív jelentésük van, s a beszédhelyzet, illetve a szintaktikai-szemantikai környezet segítségével történő utalást vagy jeltárgy-azonosítást nevezzük a névmás referenciájának². Az indirekt denotatív jelentés természetesen nem jelenti azt, hogy a névmásoknak nincsen denotátumuk, nincsen állandó, általános jelentésük, sőt nyilvánvaló, hogy ezek a jelentések nem is egyneműek, hanem névmásfajtánként más és más absztrakciós szintet képviselnek, s így a névmási alosztályokhoz más és más grammatikai és logikai funkciók kapcsolódnak. Ebből következik, hogy a különféle névmások referenciája is eltérő. Az alábbiakban arra vállalkozom, hogy ezeket a különböző referenciatípusokat röviden számba vegyem. A névmási referencia megvalósulási formái a névmások funkcionális csoportjaira vetítve tehát a következő:

1. Deiktikus referencia. A deixis – ahogy már a fentiekben kiderült – rámutatásszerű utalás vagy azonosítás általában a beszédhelyzet, ritkábban a kontextus valamely elemére. Hagyományosan személy-, hely- és idődeixisről beszél a szakirodalom (vö. összefoglalóan Tátrai 2000: 228). A személydeixis – beleértve a levinsoni szociális deixist, mely a beszédpartnerek egymáshoz való viszonyát jelöli –, a diskurzusban részt vevő személyek szerepének kódolását jelenti, s ez nyilvánvalóan a személyes névmások sajátja elsősorban. Az egyes szám első és második személyű személyes névmások kizárólag a deixis elvén működnek³, a többes szám első és második személyűek szintén mindig deiktikusak, hiszen kötelezően tartalmazzák az egyes szám első, illetve második személyt, de ezen túlmenően már rendelkezhetnek forikus referenciával is, ha tartalmazzák a harmadik személyt, tehát például mi = én + ő, s a beleértendő ő névmásnak a szövegben ante- vagy postcedense van. A harmadik személyű személyes névmások lehetnek deiktikusak (Ő volt a gyilkos!), de nem kizárólagosan azok (l. alább). Személyazonosítás természetesen történhet mutató névmással is: Ez János volt!

A helydeixis (a diskurzus térbeli körülményeinek kódolása) és az idődeixis (a diskurzus időbeli körülményeinek kódolása) alapvetően a mutató névmások sajátja. (Fontos megjegyezni, hogy a hagyományosan névmási határozószóknak nevezett lexémákat – például itt, akkor – is ide sorolom a MGr. felosztása alapján, ahol határozószói névmásként szerepelnek.) Tátrai Szilárd már idézett tanulmányában lábjegyzetben megjegyzi (2000: 228), hogy deixissel a hagyományos kategóriákon kívül módot is ki lehet fejezni, például: így olvasd; ezen az alapon mindezt ki kell egészítenünk az állapoti körülményekre való rámutatással, például: A macska egész nap így feküdt, valamint természetesen tulajdonság- vagy mennyiségkategóriára is történhet rámutatás: Pont ilyen ruhát szerettem volna; Ennyi kenyér van itthon.

A deiktikus referencia ritkábban ugyan, de szövegben is előfordul, ilyenkor tehát nem szituáció-, hanem kontextusfüggő. Ezt a szakirodalom szövegdeixisként vagy Levinson alapján diskurzusdeixisként tartja számon. A rámutatás ilyenkor a szöveg egy részletére történik, s ez természetesen megint a mutató névmások sajátja a névmási szóosztályon belül. Például: Tegnap Péter időben hazaérkezett. – Ez nem igaz.⁴

2. Kontextusfüggő forikus referencia. Sokat és sokszor vizsgált kérdésköre ez a szöveggrammatikának, hiszen a szövegbeli vissza- és előreutalásokról van szó, tehát az anaforáról és a kataforáról. Vagyis ez esetben a névmás jelentése a szövegkörnyezetből válik teljessé, a kontextus tartalmazza azt a korreferens nyelvi elemet, amelyre a névmás utal. Kontextusfüggő forikus referenciával a harmadik személyű személyes névmások és a mutató névmások rendelkeznek. Jól szemlélteti mindezt a következő Arany János-idézet (Rácz Endre példája 1992: 5):

Midőn magát ez nem tudá szeretni,

Ő megszerette pusztuló faját (Széchenyi emlékezete)

Illusztratív a példa, hiszen tartalmaz személyes és mutató névmást is, valamint található benne ana- és katafora is. Tehát: az ez mutató névmás korreferens a pusztuló faját főnévi csoporttal, a névmás előreutal, kataforikus, az ő személyes névmás szintén egy tartalmas NP-vel korreferens, visszautal, azaz anaforikus, antecedense Széchenyi (mely az előzményekben, a címben fordul elő).

Sajátosan s nyilvánvalóan a kontextusfüggő forikus referenciával függ össze az, hogy éppen ezek és csak ezek a névmások képesek az egyszerű grammatikai szubsztitúcióra, tehát arra, hogy a velük korreferens nyelvi elemmel grammatikailag is tökéletesen felcserélhetőek legyenek. Az előbbi példán illusztrálva: Midőn magát a pusztuló faj nem tudá szeretni, Széchenyi megszerette pusztuló faját (vö. Laczkó 1998: 121).

Nem véletlen, hogy a magyar pronominalizációval foglalkozó munkákban éppen a harmadik személyű személyes névmás és a mutató névmások vizsgálata történik meg elsősorban, hiszen a pronominalizáció sajátos esete a korreferenciának, méghozzá olyan szűkebb esete, ami az elemek azonosságát követeli meg (vö. Antal 1976: 279).

3. Mondategységen belüli forikus referencia. Két szintaktikailag nagyon hasonló névmásfajtára jellemző az, hogy a velük korreferens nyelvi elem – s ez mindig főnévi csoport, minthogy főnévi értékű névmásokról van szó – azonos mondategységben található: ezek a visszaható és a kölcsönös névmás. Például: A lány nézi magát a tükörben – a magát névmás jelen esetben a mondategység alanyára vonatkozik, azzal áll referenciális azonosságban; vagy: A fiú és a lány szeretik egymást – a kölcsönös névmás a mondategység halmozott alanyától nyeri el vonatkoztatását. Hogy ennek a két névmásnak ez a sajátos referenciája anaforikus vagy kataforikus, az az adott mondategység aktuális tagolásától, tehát a szórendtől függ (az előző két példánk anaforikus volt). Kataforikus referenciára példa: Magát adta fel a férfi, nem pedig a társait; Csak egymásért éltek a szerelmesek.

Mindkét névmás esetében a mondategységen belüli referens maga is lehet névmás, például: Ismerjük mi egymást? Ilyenkor a mi névmás tartalmától függ az egymás jelentése: a személyes névmás deiktikus referenciája folytán konkretizálódik, s ezen keresztül telítődik meg tartalommal a kölcsönös névmás. Természetesen ugyanez a helyzet akkor is, ha a referens névmás a szövegbeli törlés miatt implicit: Hosszan nézte magát – a visszaható névmás a ki nem tett ő személyes névmással korreferens, mely nyilvánvalóan forikus, például antecedenssel rendelkezik.

A visszaható és a kölcsönös névmás sajátos referenciája grammatikai funkciójából adódik, hiszen mindkét névmás szerepe a visszaható és a kölcsönös igeképzőkkel mutat rokonságot, vö.: fésülködik – fésüli magát; pofozkodnak – pofozzák egymást stb.

4. Konnexiós referencia. Nevezhetjük ezt a referenciafajtát szintaktikai funkciójú referenciának is, hiszen alapvetően az alárendelő összetett mondat szintaktikai összefüggőségét alakítja ki más elemekkel együtt. Sajátosan ilyen referenciával rendelkezik a vonatkozó névmás, mely legtöbbször alárendelő összetett mondatok kötőszava, s mint ilyen korrelációban áll a főmondatbeli utalószói szerepű mélyhangrendű mutató névmással. Az utalószó pedig tulajdonképpen nem más, mint grammatikalizálódott ana- vagy katafora. Az utalószó felől nézve a referenciát azt mondhatjuk, hogy a referens maga a mellékmondat. Az alábbi népdalrészlet jól szemlélteti a mutató névmás kétféle forikus referenciáját:

Aki dudás akar lenni,
Pokolra kell annak menni,
Ott kell annak megtanulni,
Hogyan kell a dudát fújni.
(Rácz Endre példája 1992: 7.)

Az annak mutató névmás az első esetben konnexiós referenciájú, hiszen utalószó, míg a második esetben kontextusfüggő forikus referenciája van, egy megismételt elem anaforikus szerepben.

A személyes névmás egy esetben rendelkezik konnexiós referenciával, ha aszemantikus mondatrészszerepben, hogy kötőszós alárendelő összetett mondat utalószava, például: Bízom benne, hogy eljön.

A konnexiós referencia iránya nyilvánvalóan a mondatrendtől függ, s az is nyilvánvaló, hogy az utalószó szerepű mutató vagy személyes névmás szükségszerűen ellentétes irányú referenciával rendelkezik, mint a vonatkozó névmás.

Itt kell megjegyezni, hogy a vonatkozó névmások egészen más referenciával rendelkeznek akkor, ha nem mondatrészkifejtő összetett mondatok kötőszavaként funkcionálnak, ilyenkor ugyanis a mutató névmásokéhoz hasonló kontextusfüggő forikus referenciájuk is van. Például: Bögrében vizet hozott, melyet az asztal közepére helyezett. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben nincs a vonatkozó névmással korrelációban lévő főmondatbeli utalószó, a vonatkozó névmás a példában ’és azt’ jelentésű, tehát anaforikus, az előző tagmondatban lévő tartalmas NP (bögrében) az antecedense.⁵

5. Nincs referens csoport. Ha egy névmás alapvető funkciója az, hogy logikai operátorként működik, akkor nem beszélhetünk a fentiek értelmében vett referenciáról. Logikai műveletet jelölő névmások a kérdő, a határozatlan és az általános névmások. Azt, hogy ezek a névmási csoportok logikai műveletet jelölnek valamilyen logikai reprezentációban, nem mondatbeli helyük, hanem eleve lexikai jelentésük biztosítja. A kérdő névmások azt jelölik, hogy egy X elem a mondatban még kérdő formában van jelen. Vagy a mind- előtagú általános névmások (másképp: gyűjtőnévmások) például úgynevezett univerzális kvantorok, ami azt jelenti: egy adott egységből az összes X elemre értendő. Tehát a Mindegyik ember halandó mondat úgy értelmezendő, hogy ha valaki ember, az emberek csoportjába tartozik, akkor halandó. Ebből az egy konkrét példából is nyilvánvaló, hogy a logikai operátor szerepű névmásoknak nincsen a többi névmáshoz hasonló referensük. A szituáció vagy a kontextus azt határozza meg, hogy az adott névmás milyen csoportra vonatkozik, például: Valaki kopog – teljesen általános érvényű, a valaki + élő, + ember jeggyel rendelkezik, Valaki szedje fel a szemetet – ha egy osztályteremben hangzik el, az ott tartózkodók csoportjára vonatkozik.

Összefoglalva: a névmások funkcionális csoportjai a következő referenciafajtákkal rendelkeznek:

Végezetül egy megjegyzés. Nem kerültek be a jellemzésbe a birtokos névmások. Ennek az az oka, hogy a MGr. nem tekinti őket önálló névmásfajtának. Lengyel Klára (1997) meggyőzően bizonyította ugyanis, hogy a birtokos névmások a személyes névmások közé tartoznak, azok -é jeles alakjai. Ebből következően a személyes névmások referenciája jellemző a birtokosokra is, természetesen azzal a további sajátossággal, hogy az -é jel is rendelkezik saját, a névmásokhoz hasonló referenciával, s ez elsősorban a kontextusfüggő forikus referenciára hasonlít. Mindez azonban egy következő dolgozat témája lehet.

SZAKIRODALOM

Antal László 1976. Gondolatok a magyar pronominalizációról. MNy. 72: 221–81.

Bencze Lóránt 1992. Deixis és referencia. In: Kozocsa Sándor Géza (szerk.): Emlékkönyv Fábián Pál 70. Születésnapjára. Budapest. 41–9.

É. Kiss Katalin 1985. Az anaforikus névmások értelmezéséről. ÁnyT. 16: 155–87.

Grundzüge einer deutschen Grammatik. Von einem Autorenkollektiv unter der Leitung von K. E. Heidolph, Walter Flämig und Wolfgang Motsch. Berlin, 1991.

Kugler Nóra–Laczkó Krisztina 2000. A névmások. In: Keszler Borbála (szerk.): Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 152–74. (A névmásokra vonatkozó teljes szakirodalmat l. 172–4.)

Laczkó Krisztina 1998. A névmási helyettesítésről. In: Hajdú Mihály–Keszler Borbála (szerk.): Emlékkönyv Abaffy Erzsébet 70. Születésnapjára. Budapest. 120–6.

Laczkó Krisztina 2000. A névmási referenciáról. MNyj. XXXVIII: 277–82.

Lengyel Klára 1997. Töprengés a birtokos névmásról. Nyr. 121: 487–9.

Péter Mihály 1990. Névmások érzelmi-értékelő jelentése. In: Havas Ferenc–Horváth Katalin–Ladányi Mária (szerk.): Emlékkönyv Zsilka János 70. születésnapjára. Budapest. 193–8.

Rácz Endre 1992. Mondatgrammatika és szöveggrammatika. Linguistica, Series C, Relationes 6. Budapest.

Tátrai Szilárd 2000. Az elbeszélő „én” nyelvi jelöltsége. Nyr. 124: 226–38.

Laczkó Krisztina

SUMMARY

Laczkó, Krisztina

Pronouns and reference

This paper deals with the forms of pronominal reference in the various functional groups of pronouns. The following categories are discussed and given a brief summary characterization: (1) deictic reference, (2) context-dependent phoric reference, (3) sentence-internal phoric reference, (4) connectional reference, (5) no reference (i. e., the pronoun has no associated group of referents). The above categories relate to the types of pronouns in the following distribution: (1) personal and demonstrative pronouns, (2) third-person personal and demonstrative pronouns, (3) reflexive and reciprocal pronouns, (4) demonstrative and relative pronouns, (5) interrogative, general and indefinite pronouns. The paper gives an overall general picture of this issue with the intention of summarizing previous results and providing a point of departure for future, more detailed research.

^* A tanulmány A névmási referenciáról című dolgozat (MNyj. XXXVIII/2000: 277–82) javított, pontosított változata.

¹ A névmások másik gyakori általános jellemzője a „helyettesítő szófaj” terminus. A névmási helyettesítés sokszínű és heterogén voltáról l. Laczkó 1998.

² Bencze Lóránt a szakirodalom alapján a referenciának az alábbi négy értelmezését adja általánosságban: 1. denotáció, 2. nyelvfilozófiai értelmezés (vö. Frege Bedeutung terminusa), 3. utalás nyelvi eszközzel nyelvi vagy nyelven kívüli kontextusra, 4. jeltárgy azonosítása nyelvi eszközzel (1992: 41). Nyilvánvaló, hogy a névmások vonatkozásában a fenti definíció értelmében a 3. és 4. pont értelmezése jön számításba.

³ É. Kiss Katalin szerint az egyes szám első és második személyű személyes névmások csak akkor nem deiktikusak, ha egyenes idézésről van szó: „Az 1. és 2. személyű névmások többnyire pragmatikailag, nem pedig grammatikailag vannak megkötve, azaz a konkrét szituáció, nem pedig a nyelvi kontextus határozza meg referenciájukat – a direkt idézést kivéve” (1985: 175). Megfontolandó azonban, hogy az egyenes idézés esetén nézőpontváltás történik a narrációban, így a személyes névmás továbbra is deiktikus szerepű marad, pragmatikailag kötött, csak a direkt idézés következtében a deiktikus referencia nem szituáció-, hanem kontextusfüggő lesz.

⁴ A diskurzusdeixisnek létezik egy sajátos esete, s ez a mutató névmás egyik grammatikai szerepköréhez köthető, az értelmezős szerkezetből kijelölő jelzővé lett mutató névmáshoz. Vegyük szemügyre az alábbi példát: Találtam egy szép fülbevalót, ez a fülbevaló azonban nem illik a ruhámhoz. A második tagmondat alanya anaforikus (megismételt elem), kijelölő jelzője tulajdonképpen a diskurzusdeixis funkciójában van, ám a mondat enélkül a jelző nélkül is helytálló pragmatikailag, tehát nem a névmás azonosít: Találtam egy szép fülbevalót, a fülbevaló azonban nem illik a ruhámhoz. A fenti névmásnak logikai funkciója van elsősorban, a német nyelvtan, a Grundzüge ezt a logikai operátori szerepkört „iotaoperátornak” nevezi, s következőket állapítja meg róla: az az X elem, amire érvényes az, hogy X (1981: 670). Hasonlóképpen csak látszólagosan azonosít a mutató névmás az úgynevezett témaismétlő szerkezetekben: A sakk az egy jó játék. Ezt a funkciót is a diskurzusdeixis egy sajátos eseteként értelmezhetjük, a névmás szerepe mindössze egyfajta nyomósítás.

⁵ A vonatkozó névmásnak ez a funkciója latinizmus a magyarban, és két esetben fordul elő: az úgynevezett áljelzői mellékmondatokban (l. a fenti példát), valamint az úgynevezett mondatfejes mondatokban, például: János elkésett, ami nagy hiba volt a részéről.