Az elbeszélő „én” nyelvi jelöltsége
Kísérlet a perszonális narráció szövegtani megközelítésére¹

1. Bevezetés

A dinamikusan fejlődő nyelvészeti kiindulópontú szövegkutatás utóbbi néhány évtizedének történései a téma kutatói számára nyilvánvalóvá tették, hogy a szövegnyelvészet nem tudja másként megoldani a saját feladatait és problémáit, csak úgy, hogy – reflektálva a szövegkutatás tudományközi jellegére – a saját kérdésfeltevésének megfelelően számításba veszi a szöveggel foglalkozó más tudományok eredményeit, amelyet viszont csakis egy átfogó interdiszciplináris nézőpont érvényesítésével valósíthat meg (l. Beaugrande 1994: 4575). E dolgozatban, amelynek középpontjában a perszonális narráció nyelvi szerveződésének összetett problematikája áll, elsősorban az irodalomtudományi elbeszéléselmélet eredményeit használom fel, hiszen a különböző narrációs megoldások vizsgálatának tekintetében az irodalmi narratológia rendelkezik a legnagyobb hagyományokkal és a legkidolgozottabb rendszerezéssel. Mindazonáltal természetesen szem előtt tartom, hogy a „nyelvészeti és irodalomtudományi szövegvizsgálatok közötti szükségszerű érintkezések és átfedések ellenére a két tudomány tárgya és célja eltér egymástól” (Fehér 2000: 2). Az irodalomtudományi elbeszéléselméletnek a szépirodalmi elbeszélésekkel, s ezen belül a narrációval kapcsolatos megállapításai ugyanis csak abban az esetben hasznosíthatók a nyelvészeti kiindulópontú szövegkutatás számára, ha azok segítségével olyan általánosítható kijelentések fogalmazhatók meg, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy jobban megismerjük a szövegek egy sajátos csoportjának, az elbeszélő szövegeknek a nyelvi működését. Méghozzá olyan módon, hogy a narrációval kapcsolatos kijelentések beilleszthetőek legyenek egy általánosabb érvényű szövegelméleti keretbe. Ennélfogva azt is hangsúlyossá kell tennem, hogy a narráció perszonalitását a nyelvészeti pragmatika eszköztárát felhasználva, a személydeixisek problémájára összpontosítva közelítem meg.

2. A perszonális narráció

Az elbeszéléselméleti kézikönyvek nagy része a narrációról szólva különbséget tesz az első és a harmadik személyű elbeszélés (elbeszélő) között. E terminusok legáltalánosabb értelemben aszerint osztják két csoportra az elbeszélő szövegeket, hogy megjelenik-e bennük az „én”, vagyis az egyes szám első személyű névmás és a hozzá hasonló funkciót betöltő egyéb deiktikus nyelvi elem, avagy nem. Az utóbbi évtizedekben azonban egyre több kétely fogalmazódott meg e terminusok magyarázó értékével szemben. Wayne Booth The Rhetoric of Fiction (A fikció retorikája) című, ma már klasszikusnak számító munkájában egyenesen inadekvátnak tartja az első és harmadik személyű regények megkülönböztetését: „nehezen tarthatjuk valószínűnek, hogy találunk olyan kritériumokat a megkülönböztetés során, amelyek minden fikciót két, legfeljebb három csoportba sorolnak” (Booth 1961/1983: 150). Boothnak az „első és harmadik személyű elbeszélés” terminus használhatóságával kapcsolatos kétségeinek okát elsősorban abban kereshetjük, hogy nem tisztázott kellőképpen a különbségtétel nyelvi háttere: a két narrációtípus elkülönítése sokkal inkább intuitíve elfogadott, mint elméletileg igazolt, ugyanis a narráció nyelvi szerveződésének olyan jellemzői mosódnak össze az első és harmadik személyű elbeszélés fogalmakban, amelyek tisztázása nélkül valóban kérdésessé válhat a terminusok használati értéke.

Hogy elsőként az első és harmadik személyű elbeszélés (elbeszélő) terminológiai problémáit szemléltetni tudjuk, érdemes abból az ellentmondásból kiindulni, amelyet e két terminus implikál: ha azt mondjuk, hogy az első személyű elbeszélésben az elbeszélő első személyben beszél, akkor a harmadik személyű elbeszélésről azt kellene mondanunk, hogy benne az elbeszélő harmadik személyben szól. Ha ezt végiggondoljuk, azonnal felvetődik a kérdés: lehetséges-e egyáltalán harmadik, pontosabban nem első személyben beszélni? Hiszen a történetmondóhoz, vagyis az elbeszélő diskurzus beszélőjéhez – kommunikációs helyzetéből adódóan – még abban az esetben is csak az első személy rendelhető hozzá, ha az nyelvileg nincs jelölve. Következésképpen a történetmondó mint a megnyilatkozás (a beszédesemény) alanya soha nem utalhat önmagára „ő”-vel, mivel „ő”-ként csak a nyilatkozat alanya (narratív szövegekben a történetként elbeszélt esemény egyik szereplője) jelenhet meg, méghozzá a beszélő „én”-jéhez viszonyítva (vö. Genette 1972/1980: 243–4, valamint Tamir 1976: 415, Bal 1980/1985: 122, Cohan–Shires 1989: 92), vagyis az elbeszélő „én” feltételezésével kikövetkeztethető egy – a történetbefogadó számára viszonyítási alapul szolgáló – beszélői-szemléleti centrum. Helyesebb lenne tehát e terminusokat úgy értelmezni, mint amelyek különbséget tesznek az „én”-ről és az „ő”-ről szóló elbeszélő diskurzusok között: az első esetben az „én” résztvevője a történetnek (én-elbeszélés), a második esetben viszont nem (ő-elbeszélés). Azonban még ha ebben az értelmezésben használjuk is az első és a harmadik személyű elbeszélés terminusokat, akkor sem tudunk eltekinteni attól a hiányosságtól, hogy e terminusok nem érintik a második személy (a „te”) elbeszélésbeli funkcióját; továbbá ezzel összefüggésben az is megkérdőjelezhető, hogy az „én” egyedüli funkciója az elbeszélő szövegben az, hogy alkalmazásával a történetmondó önmagáról meséljen.

Az „első és harmadik személyű elbeszélés” terminusokban rejlő ellentmondás, fogalmi zavar miatt adekvátabbnak tűnnek tehát azok a magyarázatok, amelyek az első személyű és a harmadik személyű elbeszélés (elbeszélő) helyett a perszonális és az imperszonális narráció terminusokat alkalmazzák (l. Tamir 1976, valamint a magyar szakirodalomban Pozsvai 1993). A perszonális és az imperszonális terminusok használata ugyanis annak belátásán és hangsúlyozásán alapul, hogy az egyes számú személyes névmások mint deiktikus nyelvi elemek nem három, hanem két fő kategóriába sorolhatók: a perszonális kategória a beszédesemény résztvevői szerepeire utaló deiktikus nyelvi elemeket (a feladóra utaló „én”-t és a címzettre utaló „te”-t) tartalmazza, az imperszonális kategória pedig a beszédeseményen kívül eső személyre utaló „ő”-t, vagyis a harmadik személyt foglalja magába (l. Benveniste 1966: 228–31, valamint Jakobson 1970: 133–7). Az alábbiakban a perszonális-imperszonális kategóriákhoz kapcsolódva próbálok meg érvelni amellett, hogy a közlésben részt vevő személyekre utaló deiktikus nyelvi elemek szerveződésének funkcionális megközelítéséből kiindulva az elbeszélő szövegekre jellemző narrációs eljárások tipizálásának egy olyan (szövegtanilag is adekvát) értelmezési lehetőségét teremthetjük meg, amely kielégítően magyarázni tudja a narrációban rejlő különböző prototipikus lehetőségeket, illetve azok nyelvi jellemzőit.

3. A „személy” mint deiktikus nyelvi jelzés

Ha a személyes névmásoknak mint deiktikus nyelvi elemeknek az elbeszélő szövegek nyelvi szerveződésében betöltött szerepét vizsgáljuk, elengedhetetlen, hogy elhelyezzük a problémát a deiktikus nyelvi elemek kérdéskörének tágabb kontextusában.

3.1. A deixis terminus, amely eredetét tekintve az ógörög grammatikákban megjelenő, ’mutatás’ értelemben használt deiktikos műszóra vezethető vissza (vö. Lyons 1977/1989: 637–8), a mai fogalomértelmezések szerint azokat a nyelvi lehetőségeket fogja át, amelyek a megnyilatkozások körülményeinek különböző aspektusait kódolják. Következésképpen a deiktikus nyelvi elemek közé soroljuk azokat a mutató és személyes névmásokat², határozószói névmásokat, határozószókat, valamint azokat a különböző lexikai és grammatikai lehetőségeket, amelyek segítségével közvetlenül utalni tudunk a nyelvhasználat kontextusára, illetve annak bizonyos összetevőire (l. Lyons 1977/1989: 637, Levinson 1983/1992: 54–5, valamint Bencze 1993: 41, Tolcsvai Nagy 1999: 161–2). A deixis terminus által jelölt problémaegyüttes tehát nem véletlenül kiemelt tárgyköre a nyelvészeti pragmatikának, hiszen „a legnyilvánvalóbb mód, ahogy a nyelv és a kontextus közötti kapcsolat magában a nyelvi rendszerben kifejeződik, a deixis jelenségén keresztül valósul meg” (Levinson 1983/1992: 54). Mindez azt is jelenti, hogy a deiktikus nyelvi elemeket csakis a diskurzus körülményeinek figyelembevételével tudjuk értelmezni, azaz olyan nyelvi jelzések rendszereként, amely a közlés személy-, idő- és helystruktúráját közvetlen utalásokkal a szituációs kontextusra vonatkoztatja³.

Hagyományosan tehát a deixis három kategóriája között szokás különbséget tenni: eszerint beszélhetünk személy-, hely- és idődeixisről (vö. Levinson 1983/1992: 62, Yule 1994: 9; Bencze Lóránt a perszonális, lokális és temporális deixis elnevezéseket használja: Bencze 1993: 43). Mivel a személydeixisről, amely a diskurzusban részt vevő személyek szerepének kódolását érinti, a későbbiek során részletesen szólunk, először a hely- és idődeixisre térünk ki röviden.

A helydeixis a diskurzus térbeli körülményeit kódolja, méghozzá a beszédeseményben résztvevő személyek elhelyezkedéséhez viszonyítva. A magyarban a helydeixis legtipikusabb eseteiként az ez, az mutató névmásokat és a hozzájuk kapcsolódó itt, ott, ide, oda, innét, onnét stb. határozószói névmásokat és egyéb határozószókat (közel, távol stb.) szokás megemlíteni, de egyes személyragos névutók is deiktikus funkciót töltenek be (alattam, mögötted, előtte stb.), sőt a jön – megy, érkezik – távozik, hoz – visz igepárok is értelmezhetők helydeixisként. Az idődeixis időpontokat és rövid időtartamokat kódol, általában a megnyilatkozás elhangzásának idejéhez viszonyítva (most – akkor). Az időre utaló deiktikus nyelvi elemek viszonyrendszerének a középpontját a most határozószó jelöli ki, ugyanis a többi időre utaló deiktikus nyelvi elem ebből kiindulva értelmezhető (egy perc/óra/hét múlva, öt hónappal/évvel/évtizeddel ezelőtt stb.); hasonló tájékozódási centrumot jelöl ki az időben a ma határozószó is, hiszen ehhez kapcsolódva tudjuk értelmezni, hogy mikor van tegnap, holnap, sőt ha azt mondjuk, hogy Csütörtökön találkozunk!, akkor az elhangzás napjához (a „má”-hoz) legközelebb eső csütörtökre utalunk. Az idődeixissel kapcsolatban meg kell továbbá jegyeznünk, hogy az igeidők nyelvtani kategóriája is felfogható deixisként, hiszen az adott igeidő által jelölt esemény idejét az elhangzás idejéhez viszonyítjuk (l. bővebben Lyons 1977/1989: 677–90). Meg kell még említenünk, hogy Levinson (Lyons 1977/1989 és Fillmore 1975 alapján) a deixis három hagyományos fogalomkörét kiegészíti a szövegdeixis és a szociális deixis kategóriájával (Levinson 1983/1992: 54, 85–94). Mivel a dolgozat témájához nem kapcsolódik szorosan, a szövegdeixis komplex problémaegyütteséről szólva, amelyet Levinson inkább diskurzusdeixisként említ, csak annyit jegyzünk meg, hogy a kibontakozó diskurzus egyes részeire utal (ez a szó/mondat/könyv, a fenti idézet, a következő fejezet stb.). A szociális deixis viszont, amely a diskurzus résztvevői között lévő társadalmi kapcsolatok és különbségek kódolására vonatkozik, szorosan kötődik a személydeixisek problémájához. Az olyan társadalmi viszonyokra utaló deiktikus nyelvi jelzések, mint a tegező, magázó, önöző formák, a különböző felszólító formák, megszólítások és rangnevek ugyanis elsősorban a beszélő és a címzett(ek), másodsorban a beszélő és a megnyilatkozás során említett más személyek között fennálló (egyenrangú, illetve alá- vagy fölérendelt) társadalmi viszonyokra utalnak. Nem meglepő tehát, hogy George Yule a szociális deixiseket a személydeixisekhez kapcsolva tárgyalja (Yule 1994: 10–1), hiszen a társadalmi különbségek kódolása a résztvevői szerepviszonyok problémáját érinti.

3.2. A deixis nyelvi működésének értelmezése során fontos rámutatni arra, hogy a szövegben megjelenő különböző deiktikus nyelvi elemek nem önkényesen, hanem – mint arra már Bühler rámutat – egocentrikus módon szerveződnek (vö. Bühler 1934). Levinson szerint ez az egocentrizmus úgy érvényesül, hogy a kommunikációs esemény speciális pontjaira utaló deiktikus kifejezéseket egy deiktikus centrumhoz viszonyítva, egy tájékozódási központot feltételezve értelmezzük: a központi személy az a személy, aki beszél, a központi idő az az idő, amikor a beszélő a megnyilatkozást teszi, a központi hely az a hely, ahol a beszélő a megnyilatkozás ideje alatt van, továbbá a szociális deixisek középpontját is a beszélőnek a társadalomban elfoglalt státusza vagy rangja jelöli ki, melyhez a megszólított(ak) és más utaltak társadalmi státuszát vagy rangját viszonyítjuk, és a szövegdeixiseket is ahhoz a középponthoz viszonyítjuk, melyen a beszélő a diskurzus folyamán éppen tart (Levinson 1983/1992: 63–4). A deiktikus centrum feltételezése teszi lehetővé, hogy magyarázni tudjuk azoknak a közelre és távolra mutató deiktikus nyelvi elemeknek a működését, amelyek meghatározó szerepet játszanak a közlés térszerveződésének értelmezésében. A közelre mutató deiktikus elemek (ez, itt, ide, innét) a beszélő elhelyezkedésére, illetve a hozzá közel eső helyekre utalnak, a távolra mutató deiktikus elemek (az, ott, oda, onnét) viszont a beszélőtől távol eső (vagy a megszólított, vagy más jelen lévők közelében lévő) helyekre utalnak. A személydeixishez szorosan kapcsolódó szociális deiktikus elemek szerveződésében is szerepet játszik a közelre, illetve távolra mutatás közötti különbség: a távolságtartó magázó és önöző formákhoz kapcsolódó harmadik személyű – tehát általában a beszédeseményen kívül („távol”) eső személyre alkalmazott – igeragozás használata a beszélő és címzettje közötti társadalmi távolságot emeli ki metaforikusan (vö. Yule 1994: 9–11, valamint Tolcsvai Nagy 1999: 165).

Hogy a deiktikus nyelvi elemek szerveződésének egocentrizmusát világossá tegyük, azokból a közvetlen interakciós kommunikációs helyzetekből kell kiindulnunk, amelyeket Lyons a megnyilatkozás kanonikus szituációinak nevez:

„A deixis grammatizációja és lexikalizációja legjobban azon a viszonyon át érthető meg, mely a megnyilatkozás kanonikus szituációjának nevezhető: ez magában foglalja az egyén–egyén, az egyén–többség viszonyát, jelezve ezt a fonikus közegben a beszélt–hallott csatorna mentén, ugyanakkor minden résztvevő, aki az adott szituációban jelen van, láthatja a másikat és kódolhatja a megnyilatkozás más, nem vokális paralingvisztikai jellemzőit, továbbá betöltheti a feladó és a befogadó szerepét is. […] Sok olyan dolog van a nyelvek rendszerében, mely csak akkor magyarázható meg, ha feltesszük, hogy közvetlen interakcióban használt kommunikációra találták ki őket. Ez egyértelmű mindaddig, míg a deixist érintjük” (Lyons 1977: 637–8).

A kanonikus szituációkkal ellentétben a nem kanonikus szituációkban, amelyekre a közvetett interakció, s elsősorban az írásbeli megnyilatkozás a jellemző, a beszédpartnereknek nincs meg az a lehetőségük, hogy a megnyilatkozás fizikai körülményeiről érzékszervi úton informálódjanak, hiszen a szövegalkotás és a szövegbefogadás időben és térben aszimmetrikusnak mondható. A megnyilatkozás kanonikus és nem kanonikus szituációjával összefüggésben Fillmore nyomán különbséget kell tennünk a deiktikus nyelvi elemek gesztusokkal kísért (gestural) és szimbolikus (symbolic) használata között (Fillmore 1975: 40–2). Amíg a gesztusokkal kísért használat során, mivel a verbális és a nonverbális jelek együttesen töltenek be deiktikus funkciót, szükséges a beszédesemény percről percre történő megfigyelése e deiktikus jelzések értelmezéséhez, addig a szimbolikus használat csupán a beszédesemény alapvető személybeli, illetőleg térbeli-időbeli paramétereinek (ki mondja?, hol mondja?, mikor mondja?) az ismeretét követelik meg, tehát a szimbolikus használatban a deiktikus nyelvi elemek azokra a kontextuális összetevőkre utalnak, amelyeket a befogadó az előismeretei alapján azonosítani tud (l. még Levinson 1983/1992: 65–6). Teljesen egyértelmű, hogy a közvetett létmódú elbeszélő diskurzusok a nem kanonikus szituációk közé sorolhatók, azonban a közvetlen interakciós kommunikációs helyzetben megjelenő elbeszélő diskurzusok sem a legtipikusabb kanonikus szituációk, hiszen egy elbeszélő diskurzusról, legyen az szóbeli vagy írásbeli, általánosságban elmondható, hogy a történet világa (személy-, tér- és időviszonyrendszere) általában nem tart fenn közvetlen kapcsolatot a beszédesemény szituációs kontextusával (vö. Brown 1994: 9, valamint Tolcsvai Nagy 1999: 165), így egyrészről azt mondhatjuk, hogy az elbeszélő diskurzusokra inkább a deiktikus nyelvi elemek szimbolikus használata a jellemző, másrészről pedig kijelenthetjük, hogy e diskurzusokban az egocentrikus szerveződés kevésbé határozottan érvényesül.

Hangsúlyoznunk kell azonban azt is, hogy a deiktikus nyelvi elemek nem minden esetben a beszélőt jelölik ki a tájékozódási rendszer középpontjának. Egyrészt vannak olyan nyelvek, amelyekben egyes mutató névmások nem a beszélőnek, hanem más résztvevőknek az elhelyezkedéséhez viszonyítanak. Másrészt beszélhetünk olyan származékos használatokról, amelyek során a deiktikus elemeket úgy használják, hogy a deiktikus centrumot a beszédszituáció más résztvevőjére, illetve – ami számunkra most fontosabb – az elbeszélésekben egyes szereplőkre viszik át (Levinson 1983/1992: 63–4). A deixis ezen használatát Lyons deiktikus kivetítésnek (deictic projection) nevezi (Lyons 1977/1989: 579), amely fontos szerepet kap(hat) a közvetett interakciós kommunikációs szituációban zajló elbeszélő diskurzusokban is, és amely közelebb visz a nézőpont problémájának (vö. Fillmore 1975) jobb megértéséhez. A deiktikus nyelvi elemek szerveződésének pragmatikai vizsgálata ugyanis megerősíti azt a narratológiai szakirodalomban egyre inkább elterjedőben lévő, Gérard Genette-től származó megkülönböztetést, amely elválasztja egymástól az elbeszélői hangot és az elbeszélői nézőpontot:

„[A perspektíva] tárgyában íródott legtöbb elméleti munka […] véleményem szerint elég szerencsétlenül összekeveri azt, amit én módnak és hangnak nevezek, vagyis egyrészről azt a kérdést, hogy ki az a szereplő, akinek a nézőpontjához igazodik az elbeszélés perspektívája?, másrészről egy ettől teljesen különbözőt: ki az elbeszélő?, azaz röviden szólva összekeveredik a ki lát? és a ki beszél? kérdése” (Genette 1972/1980: 186).

Az elbeszélő nézőpont problémájához kapcsolódó deiktikus kivetítés egyaránt érintheti az elbeszélő közlés személy-, idő-, és térviszonyait. A hely deiktikus centrumának kivetítéséről akkor beszélhetünk, ha az egyik szereplő térbeli elhelyezkedéséből („itt”-jéből) kiindulva értelmezzük a helyre utaló deiktikus nyelvi elemeket, az idő deiktikus centrumának kivetítéséről pedig akkor, ha az egyik szereplő jelen ideje („most”-ja) válik a történet idejére utaló deiktikus nyelvi elemek szerveződésének a középpontjává. A hely- és idődeixisek centrumának kivetítése természetesen nem feltétlenül vonja maga után a központi személydeixis, az „én” kivetítését, amikor azonban az elbeszélő egyenesen idézi a történet valamely szereplőjének szavait, a személydeixis centruma áttevődik erre a szereplőre, hiszen ez esetben az egyes szám első személy őrá utal, nem pedig az elbeszélőre.

3.3. A személyes névmások – mint deiktikus nyelvi elemek – a szöveg személyviszonyait hozzák egyszerű utalással kapcsolatba a szituációs kontextussal, méghozzá úgy, hogy a diskurzus résztvevői szerepeit jelzik: az „én” referenciája a mindenkori feladó, a „te” referenciája a mindenkori címzett, az „ő” viszont utalhat – általában gesztussal kísérve – bárkire, aki részese a beszédszituációnak, de nem részese a beszédeseménynek, vagyis nem tölti be sem a feladó, sem a címzett szerepét. Ha ugyanis ez a valaki a beszédesemény részesévé válna, már nem a harmadik, hanem az első vagy második személy utalna rá. Következésképpen a harmadik személy deiktikus funkcióját csakis az első és második személy deiktikus funkciójához viszonyítva, mégpedig tagadólag lehet meghatározni: se nem az „én”, se nem a „te”. Mindebből világosan kitűnik, hogy „van egy alapvető, mélyen gyökerező különbség egyrészről az első és második személyű, másrészről a harmadik személyű névmás között, amelyet nem lehet elég nyomatékosan hangsúlyozni” (Lyons 1977/1989: 638–9). A harmadik személy megkülönböztetését az első és második személytől még indokoltabbá teszi az a tény, hogy az „ő” – ellentétben az „én” és a „te” használatával – nemcsak deiktikus, hanem anaforikus funkciót is betölthet: névmási anaforaként utalhat a szövegben már említett főnévre, illetőleg főnévi csoportra, vagyis az antecedensre (vö. Fillmore 1975: 40–2, valamint Lyons 1977/1989: 660–1). Az anaforikus funkcióban használt harmadik személyű névmás tehát nem a beszédszituációban jelen lévő harmadik személyre utal, hanem a szöveg kohézióját növelve hoz létre korreferenciális kapcsolatot az antecedensével. Az anaforikus használatú harmadik személyű névmás referenciális értelmezéséhez tehát nem a szituációs kontextus ismerete, hanem egy másik szövegbeli elemre való vonatkoztatása szükséges:

(1) Végre feltűnt a kalauz. Őt vártam már percek óta.⁴

Az „én” és a „te” viszont nem tölthet be anaforikus funkciót, nem hozhat létre korreferenciális viszonyt, hiszen az első személyű névmást mindig a feladóval, a második személyű névmást pedig mindig a címzettel kell referenciális kapcsolatba hoznunk:

(2a) Én is vártam. – mondta Esti Kornél.

(2b) Te is várj! – mondta Esti Kornél a barátjának.

(2c) Ő is várhat – mondta Esti Kornél a barátja felé pillantva.

Első ránézésre úgy tűnhet, hogy a (2a) és (2b) példában korreferenciális viszony van az én és Esti Kornél, illetve a te és a barátjának szövegbeli elemek között, holott itt csak arról van szó, hogy Esti Kornél megnyilatkozásainak a szituációs kontextusát verbalizálja az Estit idéző beszélő, vagyis Esti diskurzusa az ő szövegébe ágyazódik bele. Következésképpen az Esti szövegében megjelenő első, illetve második személyű névmás deiktikus funkciót tölt be, hiszen a megnyilatkozás kontextusára, pontosabban a beszédesemény résztvevőire utal. A (2c)-ben a harmadik személyű személyes névmásnak is a deiktikus használatára találunk példát hiszen az „ő” a beszédszituáció egyik résztvevőjére mutat rá.

A személydeixissel kapcsolatban eddig csak a személyes névmásokról beszéltük, pedig a résztvevői szerepekre történő utalásnak lehetnek más grammatikai eszközei is. Az angollal (3a) ellentétben, de a latinhoz (3b) hasonlóan a magyar nyelvben (3c) nem kötelező mindig kitenni az első és második személyű személyes névmásokat, az igeragozási paradigma első és második személyű ragjai – amelyek eredetüket tekintve egyébiránt a személyes névmásokból alakultak ki – személyre, a beszédesemény résztvevőire utaló deiktikus nyelvi elemként funkcionálnak:

(3a) I hate the common herd.⁵

(3b) Odi profanum vulgus.

(3c) Gyűlölöm a közönséges embertömeget.

A beszédszituáció, s ezen belül a beszédesemény résztvevőire való rámutatásnak tehát nem csak egyetlen grammatikai lehetősége van: más nyelvekhez hasonlóan a magyarban a személyes névmások, illetve azok ragozott alakjai mellett a személydeixis az igealakokban morfológiailag is kifejeződhet.

A fentebb mondottak értelmében az elbeszélő szövegekben a narráció két típusát különböztethetjük meg aszerint, hogy az elbeszélő eljárásra jellemző-e a beszédeseményben részt vevő személyekre (a feladóra és a címzettre) utaló deiktikus nyelvi elemek használata, avagy nem. Ha a résztvevői szerepek nyelvileg explicitté válnak az elbeszélő szövegben, perszonális narrációról, ha viszont a résztvevői szerepekre nem történik deiktikus utalás, imperszonális narrációról beszélhetünk. Fontos mindehhez hozzátenni, hogy azokban az elbeszélő szövegekben, amelyek narrációjára az imperszonalitás a jellemző, a harmadik személyű névmás használata elsősorban anaforikus, hiszen ezekben az elbeszélésekben az „ő” nem a beszédszituáció egy – sem a feladóval, sem a címzettel nem azonosítható, de őket feltételező – résztvevőjére utal, hanem az elbeszélt események szereplőit említi újra, korreferenciális kapcsolatot teremtve velük.

4. Az én elsődlegesen interaktív használata

A perszonális narráció nyelvi működésének vizsgálata során hangsúlyossá kell tenni, hogy az első és a második személy az elbeszélő szövegekben kettős szerepet tölthet be: egyrészt e személydeixisek a beszédesemény résztvevőire, a feladóra és a címzettre utalnak, másrészt utalhatnak az elbeszélt események egyes résztvevőire, vagyis az „én” és a „te” a történet világának szereplőit is jelölhetik, hiszen az elbeszélő diskurzus beszélője természetesen olyan történetet is elmondhat, amelyben ő maga és/vagy címzettje szereplőként is megjelenik (vö. Tamir 1976: 406). Az „én”-nek az elbeszélő szövegekben megjelenő kettős funkciójára hívta fel a figyelmet Leo Spitzer, amikor bevezette az első személyű elbeszéléssel foglalkozó kutatók nagy része által azóta is használt elbeszélő „én” („erzählendes Ich”) és átélő (elbeszélt) „én” („erlebendes Ich”) fogalmakat (Spitzer 1922/1961: 478). E két szerep megkülönböztetése a fentiek értelmében természetesen a második személyre is kiterjeszthető. (Vélhetően mindenki tudna olyan történeteket mondani, amelyeket szülei, rokonai meséltek el neki kora gyermekkoráról, olyan eseményekről, amelyeknek részese, sőt általában főszereplője volt, de amelyek egy-két éves korában történtek, s ezért nem emlékszik rájuk.)

A narratológiai szakirodalom az „én” kettős szerepének vizsgálatát általában leszűkítette azokra az elbeszélő szövegekre, amelyekben az elbeszélő „én” és az elbeszélt „én” közötti összefüggés, egymáshoz való viszonyuk meghatározó szerepet töltött be a narráció szerveződésében, vagyis azokra az elbeszélő szövegekre koncentrált, amelyekben az „én” a történetnek is részese volt. Ez a leszűkítés lehet a magyarázata annak a fogalomértelmezésnek, amely a perszonális narráció fogalmát azokra a fikcionális elbeszélésekre alkalmazza, amelyekben „az elbeszélés előadója […] maga is a történet szereplője” (Genette 1991/1999: 83). Fontos azonban megjegyezni, hogy a fikcionális elbeszélő szövegekben megjelenő perszonális és imperszonális narráció közötti különbségtétel ez esetben nem annyira a beszédesemény résztvevői szerepeinek deiktikus nyelvi jelöltségén, illetve jelöletlenségén, mint sokkal inkább a narrátor egyénítettségének (individualizáltságának) fokán alapul (l. Ryan 1981: 517–20). Véleményem szerint azonban amennyiben a perszonális narráció nyelvi működését az első és második személyű személydeixisekből kiindulva értelmezzük, a narráció perszonalitásának jobb megértéséhez az „én”-nek (és a „te”-nek) a történetben való részvétele mellett elengedhetetlenül szükséges kitérni az elbeszélő „én” és a történetbefogadó „te” nyelvi jelöltségének a problémájára is. E megközelítés tehát annak ellenére tűnik indokoltnak, hogy az elbeszélő diskurzusokban nem a beszédesemény résztvevőire utaló deiktikus nyelvi elemek játsszák a meghatározó szerepet, hiszen az ilyen diskurzusokban általában a történetből kibontakozó világ, vagyis az elbeszélt esemény áll az érdeklődés középpontjában.

4.1. A szépirodalmi elbeszélésekkel foglalkozó elméletírók által sokáig vitatott kérdés volt, hogy vajon van-e minden elbeszélésnek narrátora. Käte Hamburger szerint csak az „első személyű elbeszélés” „én”-jére alkalmazható a narrátor (elbeszélő) terminus, az „én” hiányában tehát szerencsésebb lenne „narratív funkcióról” beszélni (l. Hamburger 1957/1973: 140). Ez azonban azért vitatható, mert szétválasztja a narrációt (a narratív közvetítést) és a narrátort (a narratív közvetítőt), holott szerencsésebb lenne az elbeszélőt (az elbeszélő ágenst) úgy definiálni, mint egy „hang”-ot, amely a narrációs eljárásban nyelvileg realizálódik (vö. Cohan–Shires 1989: 89–90). Ez utóbbi felfogáshoz kapcsolódom akkor, amikor explicit elbeszélő „én” és implicit elbeszélő „én” között teszek különbséget. Megfontolandónak tartom ugyanis azt az érvelést, amely szerint figyelembe kell vennünk annak lehetőségét, hogy a megnyilatkozás kommunikatív jellegénél fogva minden nyilatkozathoz, így az elbeszélő közlésekhez is odaérthető egy első személyű alannyal rendelkező főmondat (vö. Ross 1970, valamint Lyons 1977/1989: 397). Hasonlóképpen vélekedik erről Petőfi S. János is akkor, amikor azt állítja, hogy egy „kanonikus atomi elbeszélő szöveg” jól formáltságához egyebek mellett szükség van arra az információra, amely azt jelzi, hogy a narrátor milyen „performatív modalitással” juttatja kifejezésre azt, amit el akar mondani (l. Petőfi 1991: 33). Ez a „performatív modális propozíció” szükségképpen első személyű, mert ha harmadik személyű lenne, akkor nem az elbeszélő közléséről, hanem annak forrásáról informálna bennünket:

(4a) Elmeséli nekik, hogy egy bolgár kalauzzal beszélgetett.

(4b) Elmesélem nektek, hogy elmeséli nekik, hogy egy bolgár kalauzzal beszélgetett.

Tehát ahogy a (4b) mutatja, a (4a) kiegészíthető egy első személyű, a performatív modalitásról árulkodó főmondattal. Ha mindezt a több mondatból álló, hosszabb lélegzetvételű elbeszélő diskurzusokra vonatkoztatjuk, akkor talán nem túlzás azt mondani, hogy minden elbeszélő szöveg elé odatehető az alábbi mondat: Kedves olvasóm/hallgatóm, az alábbi történetet (önéletrajzot, krónikát, regényt, mesét, emlékezést, anekdotát stb.) közlöm veled. Az imperszonális elbeszélésekből azonban, mivel ezekben kizárólag az elbeszélt esemény áll az érdeklődés középpontjában, hiányoznak a történetmondás performatív aktusára utaló jelzések, tehát esetükben „performatív törlésről” (Ross 1970) beszélhetünk. A performatív törlés azt jelzi, hogy az ilyen elbeszélő szövegek értelmezésében nincs különösebb funkciója az elbeszélő diskurzus pragmatikai körülményeivel kapcsolatos ismereteknek. Az „én” nyelvi jelöltsége, szövegbeli jelenléte viszont azt teszi egyértelművé, hogy az elbeszélés feladójának azonosítása szükséges a szöveg megértéséhez.

Az irodalomtudományi elbeszéléselméletben már közhelynek számít, hogy egy regény valóságos szerzője nem azonos az elbeszélővel. E megállapítás azonban a nem fikcionális elbeszélésekkel kapcsolatban is igaznak tűnik: „Újabban a nyelvészeti pragmatikában is érlelődik a felismerés, hogy különbséget kell tennünk a megnyilatkozás (mint aktus) és a nyilatkozat (mint termék, szöveg) szubjektuma között” (Péter 1991: 134). E megkülönböztetésnek az elbeszélő diskurzusok értelmezése szempontjából fontos következményeit négy, egy mondatba sűrített, tulajdonképpen egymás transzformációinak tekinthető elemi elbeszélő szövegen kísérlem meg modellálni:

(5a) Egy bolgár kalauzzal beszélgetett.

(5b) Egy bolgár kalauzzal beszélgettem.

(5c) Elmesélem nektek, hogy egy bolgár kalauzzal beszélgetett.

(5d) Elmesélem nektek, hogy egy bolgár kalauzzal beszélgettem.

Habár az (5a)-ban elbeszélt esemény szubjektuma, ellentétben az (5b)-ben elbeszélt esemény szubjektumával, nem utal még közvetett módon sem a megnyilatkozás szubjektumára, vagyis az elbeszélő „én” és az általa megcélzott történetbefogadó „te” egyaránt implicit marad, mindkét nyilatkozat mögött ott áll az elbeszélő diskurzus valóságos feladója, akinek a címzettel folytatott diskurzusa hozza létre a fenti két nyilatkozatot, mint e diskurzus termékét. Az (5c)-ben és az (5d)-ben viszont nyelvileg explicit módon is kifejeződik a megnyilatkozás szubjektuma. Azáltal azonban, hogy a megnyilatkozás szubjektuma nyelvileg realizálódik, az explicit elbeszélő „én” a nyilatkozat (a szöveg) részévé válik, amely mögött szintén ott áll a diskurzus valóságos beszélője vagy szerzője.

Ha azonban a perszonális narráció nyelvi működését fikcionális elbeszélésekben vizsgáljuk, további nehézségekkel kell szembenéznünk. A fikcionális elbeszélő szövegek sajátszerűségét ugyanis az adja, hogy amíg a nem fikcionális elbeszélő szövegekben megjelenő „én” mint deiktikus nyelvi elem közvetlen referenciális kapcsolatba hozható az elbeszélő diskurzus beszélőjével, addig a fikcionális narratív kommunikációban ez a közvetlen referenciálhatóság felfüggesztődik, s „inszcenírozott diskurzus” (Iser 1993/1997: 68) jön létre. Az elbeszélés aktusának szempontjából mindez azt jelenti, hogy a fikcionális elbeszélő diskurzusban a szerző személye és a szövegben esetlegesen megjelenő elbeszélő „én” között nem teremtünk közvetlen referenciális kapcsolatot: a megnyilatkozás szubjektuma maga is fikcionális kommunikáció részévé, fiktív szereppé válik. Ahogy Nomi Tamir fogalmaz: „Az egyetlen »valós« állítás tehát a szerzőé, aki azáltal, hogy regényt ír, és azt fikcióként jeleníti meg, olvasójának valami ilyesmit mond: Az itt következő regényt közlöm önökkel” (Tamir 1976: 424). Ezt pedig a paratextusban megjelenő fikciós jelzések egyértelműsíthetik. A fikcionális narratív kommunikációban tehát voltaképpen két megnyilatkozásról, egy valóságosról és egy fiktívről beszélhetünk, függetlenül attól, hogy e megnyilatkozások szubjektumai nyelvileg explicitté válnak-e: Úgy teszek, mintha én lennék az, aki elmesélem ezt a történetet.

A beszédesemény két részvevője nyelvi jelöltségének, illetve jelöletlenségének értelmezéséhez termékeny szempontot ad Emile Benveniste, aki az elbeszélő diskurzusokban megjelenő elbeszélő tevékenység két alapvető típusát különböztette meg, a discours-t és a histoire-t (Benveniste 1966:19; a fogalmi zavarok elkerülése végett az eredeti francia terminusokat használom. T. Sz.). Amikor a narráció felhívja a figyelmet az elbeszélő tevékenységre, vagyis arra, hogy „feltételezi a beszélőt és a közönséget, és a beszélő azon szándékát, hogy befolyásolja a másikat valamilyen módon” (Benveniste 1966: 241–2), beszélhetünk discours-ról, amikor viszont a befogadó számára úgy tűnik, mintha az események saját magukat mondanák el, vagyis amikor „az egy bizonyos időpontban megfigyelt események a beszélő bármiféle beavatkozása nélkül vannak megjelenítve” (Benveniste 1966: 239), beszélhetünk histoire-ról. A discours és a histoire fogalompár elsősorban nem arra szolgál, hogy általuk az elbeszélő szövegeket két nagy csoportba soroljuk, sokkal inkább a narrációs eljárás két – egymást feltételező – ideáltípusát nevezik meg. A két narrációtípus két pólusként fogható fel: a skála egyik végén a beszédesemény, a másik végén az elbeszélt esemény dominál. A konkrét elbeszélő szövegek a két végpont között helyezkednek el: azok a szövegek, amelyekben domináns szerepet kap az elbeszélői tevékenységre való utalás, a discours-hoz állnak közelebb, azok pedig, amelyekben az elbeszélői tevékenység rejtve marad, a histoire-felé közelítenek. Természetesen egy adott elbeszélő szövegnek sem kell feltétlenül állandónak mutatkoznia e tekintetben: a narráció elmozdulhat az egyik pólusról a másik felé, a szöveg egyes részeiben előtérbe, más részeiben viszont háttérbe kerülhet a elbeszélői tevékenységre történő utalás (vö. még Tamir 1976: 419, valamint Bal 1980/1985: 126). Következésképpen ha az elbeszélő szövegben a résztvevői szerepekre közvetlenül utaló első és második személyű deiktikus nyelvi elemek használata által a beszédesemény, vagyis az elbeszélés feladójának a címzettjével folytatott diskurzusa nyelvileg explicitté válik, akkor ez hangsúlyossá teszi az elbeszélés diszkurzív jellegét. Ha viszont e deiktikus nyelvi jelzések hiányoznak, vagyis ha az elbeszélő nem utal önmagára, s ezáltal elbeszélői tevékenységére, valamint a történetbefogadójával folytatott diskurzusára, akkor ennek eredményeként a történet, az elbeszélt események és a hősök világa kerül az érdeklődés középpontjába.

4.2. Fontos megjegyezni, hogy a narráció e két alapvető típusának megkülönböztetése nem függ attól a szemponttól, hogy az elbeszélő részese volt-e a szereplők szférájának, avagy nem (l. Cohan–Shires 1989: 93). E két szempontrendszer elkülönítése azzal magyarázható, hogy amíg a narráció histoire- és a discours-jellegét az elbeszélő „én” nyelvi jelöltsége, illetve jelöletlensége határozza meg alapvetően, addig az elbeszélőnek a történetben való részvétele az elbeszélt „én” problémaköréhez kapcsolható. Hasonló következtetésre jut Seymour Chatman, aki ugyancsak az elbeszélői tevékenységre történő utalást vizsgálva beszél „nyílt” (overt) és „rejtett” (covert) narrátorról: „A narrátor lehet nyílt – egy valós szereplő (mint Conrad Marlowja) vagy egy állandóan közbeszóló kívülálló (mint a Tom Jones narrátora). Vagy lehet „hiányzó”, mint néhány Hemingway vagy Dorothy Parker elbeszélésben, amelyek csak párbeszédeket és kommentár nélküli cselekvéseket tartalmaznak” (Chatman 1978: 33). Az „én”-nek az elbeszélő szövegekben betöltött kettős szerepének megkülönböztetésére tehát azért van szükség, mert az elbeszélő „én” szövegbeli jelenléte nem vonja maga után automatikusan az elbeszélt „én” szövegbeli megjelenését és fordítva. Az alábbi táblázat a lehetséges variációkat mutatja be:

E kettős, egymást sokkal inkább keresztező, mint átfedő szempontrendszer négy lehetséges narrációs megoldás között tesz különbséget. E narrációs lehetőségeket a korábban már elemzett négy elemi elbeszélő szöveggel szemléltetem:

(5a) Egy bolgár kalauzzal beszélgetett.

(5b) Egy bolgár kalauzzal beszélgettem.

(5c) Elmesélem nektek, hogy egy bolgár kalauzzal beszélgetett.

(5d) Elmesélem nektek, hogy egy bolgár kalauzzal beszélgettem.

Az (5a)-ban nem jelenik meg az „én”, tehát nem történik utalás sem az elbeszélő diskurzus beszélőjére, sem arra, hogy e beszélő olyan történetet adna elő, amelynek önmaga is részese volna, így ezzel az elemi elbeszélő szöveggel voltaképpen azokat az elbeszéléseket modellálhatjuk, amelyekre az imperszonális narráció a jellemző. Ez esetben ugyanis nem találunk olyan nyelvi jelzést, amely a beszédeseményre utalna, s így a szöveg megértése szempontjából a diskurzus pragmatikai kontextusa, legalábbis ami a beszédeseményt illeti, irrelevánsnak mondható (vö. Bar-Hillel 1970/1997: 171–2, valamint Bruss 1976: 20–1). Az (5b)-ben – hasonlóan az (5a)-hoz – hiányzik az elbeszélői tevékenységre és a történetbefogadóval való kapcsolattartásra történő közvetlen utalás, azzal azonban – ez viszont lényeges eltérés az előző példához képest –, hogy az „én” a történet világának egyik szereplőjére utal, közvetett módon a szöveg diszkurzív jellegére hívja fel a figyelmet. Azért közvetett módon, mert az (5b)-ben az első személyű igealaknak mint személyre utaló deiktikus nyelvi elemnek a referenciája voltaképpen nem a beszélő, hanem a történet egyik szereplője, akinek viszont a referenciális azonosítása nem oldható meg anélkül, hogy közte és a történetmondó között egzisztenciális folytonosságot ne tételeznénk fel, azaz ne számolnánk a narráció perszonalitásából adódó következményekkel. Az (5b) esetében tehát az első személyű deiktikus nyelvi elem használata inkább a nyelv tranzaktív funkciójához kapcsolódva értelmezhető, hiszen elsősorban a történetből kibontakozó világreprezentáció létrehozásában játszik szerepet (vö. Brown–Yule 1983: 1–4). Ennélfogva az elbeszélt „én”-nel kapcsolatban az „én” elsődlegesen tranzaktív funkciójú használatáról beszélhetünk. Más a helyzet az (5c) példa esetében, amelyben az „én” nem részese a történetnek, viszont az első (és a második személy) használatának köszönhetően a beszédesemény explicit módon jelölve van: az egymást kölcsönösen feltételező elbeszélő „én” és a történetbefogadó „te” nyelvi jelöltsége annak ellenére hívja fel a diskurzus pragmatikai kontextusának releváns voltára a figyelmet, hogy a beszédesemény résztvevőire való utalás nem feltétlenül járul hozzá közvetlenül a történet megértéséhez, más szóval a történetből kibontakozó világ megismeréséhez. Az első és második személyű deiktikus nyelvi elemek az (5c)-ben tehát a személyközi viszonyok megteremtésében játszanak szerepet (vö. Brown–Yule 1983: 1–4), hiszen alapvetően azt teszik nyelvileg explicitté, hogy a történetet valaki mondja és valakinek mondja. Ennélfogva abban az esetben, amikor az elbeszélő közvetlenül a történetbefogadóhoz fordul, az „én” elsődlegesen interaktív funkciójú használatáról beszélhetünk. Az elbeszélő diskurzus feladójának és címzettjének személyközi kapcsolatára természetesen nemcsak személydeixisek, hanem a megszólító- és köszönő-, illetve elköszönőformulákkal érintkező kapcsolatfelvevő és -lezáró (adjisten, ámen stb.), társalgásszervező (nos, hát, szóval stb.) és mutató (lám, íme stb.) interakciós mondatszók (l. Kugler 1998: 340–1, valamint Levinson 1983/1992: 162) és egyéb kapcsolatra utaló elemek (l. bővebben Balázs 1993) is utalhatnak. E nyelvi jelzések alkalmazása elbeszélő diskurzusokra természetesen sokkal kevésbé jellemző, mint a mindennapi társalgásra, de a monologikus természetű elbeszélésekben is találhatunk ilyen jelzésekre példákat. Mindez azonban nem jelenti annak figyelmen kívül hagyását, hogy az elbeszélő diskurzusokban az interakció közvetlensége, illetve közvetettsége, s ezzel összefüggésben a diskurzus szóbelisége, illetve írásbelisége befolyásolja azt viszonyt, amelyet az elbeszélő diskurzus feladója a közölt történet címzettjével alakít ki. Mindazonáltal a perszonális narráció nyelvi működésének értelmezése során számolni kell azzal, hogy a narráció perszonalitása nemcsak a narratív tranzakció, hanem a narratív interakció felől is megközelíthető. Az elbeszélői tevékenységre utaló „én” és „te” használata tehát perszonálissá teszi a narrációt. Az (5d)-ben az „én” kettős szerepet tölt be: az elbeszélő „én” nyelvi jelöltsége elsősorban a feladó és a címzett között folyó narratív interakció diszkurzív jellegére, az elbeszélt „én” szövegbeli jelenléte pedig elsősorban a narratív tranzakció egyik jellemző módjára (l. bővebben Tátrai 1999) utal.

4.3. Az „én” elsődlegesen interaktív funkciójú használata azokkal a narrátori közlésekkel összefüggésben értelmezhető, amelyek kívül esnek a történeten (vö. Maár 1995: 33–4). A történeten kívüli narrátori közlések vizsgálata szempontjából kitüntetett figyelmet érdemelnek az elbeszélő szövegekben található kommentárok (l. Chatman 1978: 228–53). Chatman a kommentárok két alapvető típusát különbözteti meg, a hallgatólagos (implicit) és a kifejezett (explicit) kommentárt. A perszonális narráció interaktív funkciójának magyarázatához számunkra most elsősorban nem a rejtett párbeszédként értelmezhető, az irónia lehetőségét megteremtő implicit, hanem a nyelvileg kifejezett explicit kommentár érdemel figyelmet. Chatman az explicit kommentár négy típusát különíti el: az interpretációt (a történethez fűzött magyarázatot, értelmezést), az értékítéletet (a történethez kapcsolódó etikai stb. minősítést), az általánosítást (a történet világának a valósággal való összevetését) és a metanarrációt, amelybe az elbeszélés aktusát tudatosító kijelentések tartoznak. Ez utóbbi közlések a narrátornak az elbeszélői tevékenységgel kapcsolatos reflexív magatartásával hozhatók kapcsolatba: egyrészről árulkodhatnak az elbeszélő személyes attitűdjéről, másrészről irányulhatnak a címzettre, illetőleg vonatkozhatnak a vele való kapcsolat fenntartására. Talán e rövid ismertetésből is kitűnik, hogy amíg az explicit kommentár első három típusa a történetre irányul, addig a tudatos narráció az elbeszélő és a történetbefogadó kapcsolatára vonatkozik, a közöttük létrejövő interakciót teszi nyilvánvalóvá. A történetre irányuló interpretációval, az értékítélettel és az általánosítással kapcsolatban egyébiránt pontosításra szorul Chatman azon állítása, hogy bennük az elbeszélő hangja a legközvetlenebbül hallható: természetesen a beszélő hangját halljuk, aki azonban ezekben a narrációt megszakító szövegrészekben nem a narratív közlésmódot alkalmazza, hiszen a kommentárok megértése inkább az érvelő szövegekre jellemző megértési módhoz kapcsolódó elvárások alapján történik (az a „hang”, amelyet hallunk, sokkal inkább a kommentátor funkcióját tölti be, mint a narrátorét). Hasznosabb lenne tehát a tudatos narrációt a kommentároktól különválasztva olyan jelzésként tárgyalni, amely az elbeszélő „én” és/vagy a történetbefogadó „te” nyelvi jelöltsége által a narráció diszkurzív jellegét hangsúlyozza.

5. Összegzés

E dolgozatban arra tettem kísérletet, hogy a résztvevői szerepekre utaló deiktikus nyelvi elemek szerveződésének vizsgálatából kiindulva egy olyan értelmezési keretet vázoljak fel, amely lehetővé teszi a narráció nyelvi működésének jobb megértését.

Az első és harmadik személyű narráció (narrátor) fogalmakban rejlő ellentmondás miatt a perszonális és imperszonális narráció (narrátor) terminusok használatára tettem javaslatot. E terminusok használata azért tűnik megfelelőbbnek, mint a korábbiak, mert számol azzal az alapvető különbséggel, amely az első és második, illetve a harmadik személyű névmások deiktikus használatát jellemzi. Ennélfogva a személydeixisek szerveződéséből kiindulva az elbeszélő szövegekben a narráció két típusát aszerint különböztethetjük meg, hogy az elbeszélő eljárásra jellemző-e a beszédeseményben részt vevő személyekre (a feladóra és a címzettre) utaló deiktikus nyelvi elemek használata, avagy nem: ha a a résztvevői szerepek nyelvileg explicitté válnak az elbeszélő szövegben, perszonális narrációról, ha viszont a résztvevői szerepekre nem történik deiktikus utalás, imperszonális narrációról beszélhetünk. Mindez azt is jelenti egyben, hogy a narráció perszonalitása nem szűkíthető le arra a kérdésre, hogy az „én” részese-e a történetnek. A perszonális narráció nyelvi működésének vizsgálata megköveteli ugyanis, hogy az elbeszélő diskurzusok tranzaktív funkciója mellett figyelembe vegyük annak interaktív funkcióját is. Azokban az elbeszélésekben, amelyekben az „én” részese a történetnek, az első személyű deiktikus nyelvi elemnek a használata inkább a nyelv tranzaktív funkciójához kapcsolódva értelmezhető, hiszen elsősorban a történetből kibontakozó világreprezentáció létrehozásában játszik szerepet, ennélfogva az elbeszélt „én”-nel kapcsolatban az „én” elsődlegesen tranzaktív használatáról beszélhetünk; ha viszont az „én” nem részese a történetnek, de az első (és a második személy) használatának köszönhetően a beszédesemény explicit módon jelölve van, tehát ha az első és második személyű deiktikus nyelvi elemek a személyközi viszonyok megteremtésében játszanak szerepet, akkor az „én” elsődlegesen interaktív használatáról beszélhetünk.

HIVATKOZÁSOK

Bal, Mieke 1980/1985. Narratology. Introduction to the Theory of Narrative. Toronto, Buffalo, London, University of Toronto Press.

Balázs Géza 1993. Kapcsolatra utaló (fatikus) elemek a magyar nyelvben. Nyelvtudományi értekezések 137. sz. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Bar-Hillel, Jehoshua 1970/1997. Indexikus kifejezések. In Pléh Cs.–Síklaki I.–Terestyéni T. (szerk.): Nyelv – kommunikáció – cselekvés. 171–87. Budapest, Osiris Kiadó.

Beaugrande, Robert-Alain de 1994. Text Linguistics. In Asher, R. E. (ed.): The Encyclopedia of Language and Linguistics. Volume 9. 4573–8. Oxford–New York–Seoul–Tokyo, Pergamon Press.

Bencze Lóránt 1993. Deixis és referencia (Kisenciklopédia dióhéjban). In Kozocsa Sándor Géza (szerk.): Emlékkönyv Fábián Pál hetvenedik születésnapjára. 36–49. Budapest.

Benveniste, Émile 1966. Problémes de linguistique générale. Paris, Gallimard.

Booth, Wayne C. 1961/1983. The Rethoric of Fiction. Second Edition. Chicago, The University of Chicago Press.

Brown, Gillian–Yule, George 1983. Discourse Analysis. Cambridge, Cambridge University Press.

Brown, Gillian 1994. Modes of understanding. In Brown, G.–Malmkjaer, K.–Pollitt, A.–Williams, J. (ed.): Language and Understanding. 10–20. Oxford, Oxford University Press.

Bruss, Elizabeth W. 1976. Autobiographical Acts. Baltimore and London, The Johns Hopkins University Press.

Bühler, Karl 1934. Sprachtheorie. Die Darstellungsfunktion der Sprache. Jena, Fischer.

Chatman, Seymour 1978. Story and Discourse. Narrative Structure in Fiction and Film. Ithaca and London, Cornell University Press.

Cohan, Steven–Shires, Linda M. 1989. Telling Stories. A theoretical analysis of narrative fiction. New York and London, Routledge.

Fehér Erzsébet 2000. A szövegkutatás megalapozása a magyar nyelvészetben (tudománytörténeti vázlat). Kézirat.

Fillmore, Charles 1975. Santa Cruz Lectures on Deixis. Indiana University Linguistics Club.

Genette, Gérard 1972/1980. Narrative Discourse. Oxford, Oxford University Press.

Genette, Gérard 1991/1999. A fikció aktusai. (Ford.: Szekeres András) Literatura 81–94.

Hamburger, Käte 1957/1973. The Logic of Literature. (Transl. by M. J. Rose) Bloomington, Indiana University Press.

Iser, Wolfgang 1993/1997. A fikcionálás aktusai. (Ford.: Katona Gergely.) In Thomka Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei IV. 51–83. Pécs, Jelenkor Kiadó–JPTE.

Jakobson, Roman 1970. Shifters, Verbal Categories and the Russian Verbs. Selected Writings II. 130–47. The Hague, Mouton.

Keszler Borbála (szerk.) 1998. Magyar grammatika. Kézirat.

Kugler Nóra 1998. A mondatszók. Nyr. 337–47.

Lengyel Klára 1997. Töprengések a birtokos névmásokról. Nyr. 487–9.

Levinson, Stephen C. 1983/1992. Pragmatics. Cambridge, Cambridge University Press.

Lyons, John 1977/1989. Semantics. Cambridge–New York–Port Chester–Melbourne–Sydney, Cambridge Universty Press.

Maár Judit 1995. A drámai és az elbeszélő szöveg szemantikai vizsgálata. Modern filológiai füzetek 53. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Petőfi S. János 1991. A szövegszignifikáció aspektusai és azok szemiotikai textológiai tárgyalása. In Petőfi S. J.–Békési I. (szerk.): Szemiotikai szövegtan 2. 7–37. Szeged, JGYTF Kiadó.

Péter Mihály 1991. A nyelvi érzelemkifejezés eszközei és módjai. Budapest, Tankönyvkiadó.

Pozsvai Györgyi 1993. Nézőpont és közlésmód. Literatura 130–48.

Ross, J. 1970. On Declarative Sentences. In Jacobs, R. A.–Rosenbaum, P. S. (ed.): Readings in English Transformational Grammar. 222–72. Massachusetts, Ginn.

Ryan, Marie-Laurie 1981. The pragmatics of personal and impersonal fiction. Poetics 10: 517–39.

Spitzer, Leo 1922/1961. Stilstudien II. (reprint) München.

Tamir, Nomi 1976. Personal Narrative and its Linguistic Foundation. Poetics and Theory of Literature 1976/3. 403–29.

Tátrai Szilárd 1997. Az elbeszélés határai. Kosztolányi Dezső: Esti Kornél. Nyr. 325–38.

Tátrai Szilárd 1999. A történetmondás realisztikus motiváltságának nyelvi jelzéseiről. In Kugler N.–Lengyel K. (szerk.): Ember és nyelv. Tanulmánykötet Keszler Borbála tiszteletére. 308–13. Budapest.

Tolcsvai Nagy Gábor 1999. Térjelölés a magyar nyelvben. Magyar Nyelv 154–65.

Yule, George 1994. Pragmatics. Oxford, Oxford University Press.

Tátrai Szilárd

SUMMARY

Tátrai, Szilárd

The linguistic markedness of narrative ‘ego’
An experimental textological approach to personal narration

This paper, both thematically and methodologically related to research on text types, is based on an investigation of the organisation of personal deixis and attempts to outline a framework of interpretation that makes it possible to better understand the way narrative linguistic communication works. The paper relies on some results of literary narratology and shows their generalisability to text linguistics by emphasising aspects that can be translated into the conceptual categories of linguistic pragmatics. With reference to the categories ‘personal’ vs. ‘impersonal’, the author argues that, starting from a functional approach to the organisation of deictic linguistic forms referring to the participants of the communicative situation, it is possible to create a (text linguistically adequate) interpretation of the typology of procedures of narration characteristic of narrative texts that gives a satisfactory account of various prototypical possibilities of narration, as well as their linguistic characteristics.

¹ Ez a tanulmány készülő – az „én” elbeszélésbeli szerepével foglalkozó – doktori disszertációm egy fejezete.

² Az újabb leíró grammatikai osztályozásnak megfelelően a birtokos névmásokat nem önálló névmási kategóriaként, hanem a személyes névmások egy sajátos csoportjaként értelmezem (vö. Lengyel 1997: 487–9, valamint Keszler szerk. 1998: 130–6), ugyanis a birtokos névmások mint deiktikus elemek sem rendelkeznek olyan jellemzővel, amely indokolttá tenné, hogy a személyes névmásoktól és azok ragozott formáitól elválasztva tárgyaljuk őket.

³ Érdemes még megemlíteni, hogy deixissel módot is ki lehet fejezni (pl. így olvasd).

⁴ A deiktikus nyelvi elemeknek a narráció nyelvi szerveződében betöltött szerepét szemléltető példáim – a (3a), (3b) és (3c) kivételével – Kosztolányi Dezső Esti Kornél című művére, annak is kilencedik fejezetére utalnak. Ennek az a magyarázata, hogy e szöveg, amellyel egy korábbi dolgozatomban már foglalkoztam (l. Tátrai 1997), a perszonális narráció szépirodalmi használatát példázza.

⁵ A (3a) és a (3b) Lyons példái (1977/1989: 639), amelyeket a (3c)-ben a magyar nyelvű változattal egészítettem ki.