Finn nevek toldalékolása a magyar helyesírásban

Ismeretes, hogy a hosszú mássalhangzókat a magyar és a finn helyesírásban egyaránt betűkettőzés jelzi (pl. magyar itt, finn mutta ’de’). A hosszú magánhangzók jelölésében azonban mi magyarok mellékjeleket (egy vagy két vonást) használunk (írás, tűz stb.), a finnek viszont ilyenkor is betűkettőzéssel élnek: suu (ejtsd: szú) ’száj’, maa (ejtsd: má) ’föld, ország’ stb.

A finnben nemcsak a közszavaknak, hanem a tulajdonneveknek egy része is hosszú magánhangzóra végződik. Ha ezeket a hosszú véghangzós finn szavakat magyar szövegben magyar toldalékkal látjuk el, hogyan kell eljárnunk? Ilyen helységnevekre gondolok: Joensuu, Espoo, Porvoo, Vantaa, Loimaa, Hyvinkää, Järvenpää, és például a finn írók közül Pentti Haanpää, Lauri Pohjanpää, F. E. Sillanpää nevére. Ha magyar szövegben (magánlevélben, újsághírben, műfordításban stb.) a kérdéses finn tulajdonnevekhez magyar ragot vagy -i képzőt teszünk, vajon kell-e a toldalék előtt kötőjelet használnunk?

Erről A magyar helyesírás szabályai című kézikönyvben (az AkH.-ban) nem találunk pontos eligazítást.

Nem alkalmazható itt a 216. a) szabálypont, amely szerint: „Mind a közszavak, mind a tulajdonnevek végső a-ja, e-je, o-ja és ö-je helyett á-t, é-ét, ó-t, ill. ő-t írunk az olyan toldalékos alakokban, amelyekben ezek a szóvégi hangok a magyar kiejtésben megnyújtva fordulnak elő: signorina, de: signorinák;… – Oslo, de: Oslóban, oslói; – Malmö, de: Malmőből, malmői; stb.” Ez a szabálypont nem foglalkozik az olyan idegen nevekkel, amelyekben a szóvégi magánhangzó már a toldalék nélküli alakban is hosszú, és ez a hosszúság jelölve van a betűkettőzéssel. Tehát a Joensuu-, Espoo-típust nem veszi figyelembe ez a szabálypont.

Problémánk megoldásához közelebb juttat bennünket az AkH. 217. a) pontja, melyben ezt olvassuk: „Ha az idegen írásmód szerint írt közszó vagy tulajdonnév végén […] az utóbbi kiejtett hangot betűknek bonyolult, írásrendszerünkben szokatlan együttese jelöli, akkor a magyar toldalékokat mindig kötőjellel fűzzük a szó testéhez: […] Montesquieu-nek, Montreux-ig […] stb.” Nos, a Joensuu-, Espoo-típusú nevek utolsó kiejtett hangját (kettőzéssel írt hosszú magánhangzóját) betűknek nem bonyolult, de írásrendszerünkben szokatlan együttese jelöli. Így ez a szabálypont legalább részben alapul szolgálhat arra, hogy hatályát kiterjesszük az ilyen finn tulajdonnevek magyar toldalékolására is.

Legjobb lenne tehát az ilyen szóalakokat is kötőjellel írnunk: Joensuu-ban, Espoo-ig, Porvoo-nál, Vantaa-ból, Järvenpää-ből; Lauri Pohjanpää-nek, F. E. Sillanpää-hez. Ugyanígy az -i képzőseket is: joensuu-i (barátom), espoo-i (lakosság), sillanpää-i (stílus).

Pásztor Emil