Szükség van-e a filológiára?
(Egy nyelvész reflexiói)

„Jedem Zeitalter liegt es ob, so das von den Ahnen überkommene wie das selbsterrungene geistige Erwerbtum […] dem anderen, durch welches es abgelöst wird, zu überliefern. Bei diesem Geschäfte nun tritt als eigentümliche und, wenn sie ihres hohen Zweckes sich bewußt bleibt, […] ebenso würdige als notwendige Wissenschaft – die Philologie, sie, die Bewahrerin, Bibliothekarin und Auslegerin der Sprachdenkmale – ins Mittel; wenn ich hier Philologie sage, so verstehe ich darunter […] nicht dieses bloße Stück von Philologie welches sich […] bescheiden die klassische oder noch bescheidener Philologie, ohne allen Zusatz, nennt; ich verstehe darunter vielmehr die Gesamtphilologie […] Wie nun jeder Einzelphilologie eine besondere Sprache zugrunde liegt, so ruht die Gesamtphilologie auf der allgemeinen Sprachwissenschaft” („Minden korszaknak kötelessége, hogy mind az ősök által hagyományozott, mind a saját maga által létrehozott szellemi terméket átadja annak a kornak, amely őt felváltja. E tevékenység során jelentkezik közvetítőként – mint sajátságos, és ha küldetésének tudatában marad, épp oly méltó, mint szükséges tudomány – a filológia, a nyelvemlékek megőrzője, könyvtárosa és magyarázója; ha itt a filológia szót említem, úgy ezen nem pusztán azt a filológiát értem, amely magát szerényen klasszikus vagy még szerényebben – mindenféle jelző nélkül – filológiának nevezi; ezen sokkal inkább az összfilológiát értem. Mint ahogyan minden egyes filológia alapjául egy adott nyelv szolgál, úgy az összfilológia az általános nyelvtudományon nyugszik.” – A tanulmány szerzőjének fordítása.) (Pott, idézi Arens 1969: 234.)

0. A tanulmány fő célkitűzése, hogy megvilágítsa a filológia szerepét az ezredforduló nyelvtudományában. A (nem csak) nyelvész társadalom számára egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a filológia nem is olyan régen még szilárdnak vélt pozíciója az elmúlt évtizedekben megingott.

Milyen tudománytörténeti okai vannak ennek a pozícióvesztésnek? Igaz-e, hogy a hanyatlás felgyorsulásának vagyunk tanúi az ezredfordulón? Extrapolálható-e a filológia helyzete relatíve és abszolúte? A tanulmány ezekre az izgalmas kérdésekre válaszol, miközben a szerző folyamatosan igyekszik kikerülni az apologetika egyébként nagyon is csábító csapdáit.

1. Mi a filológia?

Idézzük itt a filológia néhány kvázidefinícióját!

1.1. „filológia, philologia <gör. ’a beszéd, a tudomány szeretete’>: 1. valamely nép, népcsoport v. nyelvcsalád egész írott és íratlan irodalmát, nyelvét, esetleg hitvilágát stb. átfogó történeti tudomány. A klasszikus ókor népeinek, elsősorban a görög és latin népnek nyelvével és kultúrájával a klasszika-filológia, a modern nyelvekkel és irodalmakkal a modern ~ (germanisztika, anglisztika, szlavisztika, romanisztika stb.) foglalkozik. – 2. tudományos módszer írott emlékek tanulmányozására. Az adott szöveget elszigetelt, egyszeri adottságként formai és tartalmi összetevőire bontva vizsgálja, elemzi. Feladatai: a művek hiteles szövegének megállapítása (szövegkritika), tárgyi és nyelvi szempontú értelmezése, magyarázata, keletkezéstörténetének, forrásainak vizsgálata stb. Összekötő kapocs az irodalomtudomány és a nyelvtudomány között, s egyúttal minden történeti tudomány számára is nélkülözhetetlen eljárás” (Új Magyar Lexikon 1960: 349).

1.2. „FILOLÓGIA <gör.-lat.>: szűkebb értelemben az írott szövegek megértésének tud.-os módszere, ill. tud.-a; tágabb értelemben valamely nép, népcsoport, nyelvcsalád szellemi fejlődésének és sajátosságainak nyelvi és irod.-i alapon történő tud.-os vizsgálata” (Akadémiai Kislexikon 1989: 574–5).

1.3. „…philology […] (no longer in scholarly use) 1. comparative and historical linguistics. 2. the scientific analysis of written records and literary texts. 3. the study of literature. [C 17: < L philologia, < Gk: love of language]” (Collins 1989: 857).

1.4. „Philologie […] Sprach- u. Literaturwissenschaft [zu grch. philein ‚lieben’ + logos ‚Lehre, Rede’]” (Wahrig 1990: 989).

A fenti meghatározások szerint tehát a filológia feladata elsősorban a nyelvnek és az irodalomnak, ezen túlmenően az egyes népek kultúrájának, hitvilágának stb. történeti szempontú tudományos vizsgálata, a filológia valójában „minden történeti tudomány számára is nélkülözhetetlen eljárás” (Új Magyar Lexikon i. h.).

2. A filológia eredete, kialakulása az antikvitásban.

2.1. A filológia gyökerei a grammatikai gondolkodás, a grammatikaelmélet kezdetéig nyúlnak vissza. Az ókori görög városállamok hanyatlásának és felbomlásának időszakában, amikor a köznyelv, a koiné kialakul, az irodalom oldaláról merül fel az igény a filológia segítségére, hiszen a régi auktorok, mindenekelőtt Homérosz műveit a nyelvészek, irodalmárok, itt még a szó tulajdonképpeni értelmében: a filológusok szöveghűen kívánták saját koruk nemzedékére hagyományozni, a régi szövegek számos nyelvi formáját azonban már nem értették meg.

A filológia már létrejöttének pillanatában több funkciót tölt be:

A hellenisztikus kor legnagyobb filológusa a szamothrakéi Arisztarkhosz (217–145), aki Alexandriában tanított. A hagyományozott irodalom értelmezése mellett az ő nevéhez fűződik a (később „hagyományos” értelemben vett) grammatikai terminológia végső kidolgozása. Az ő tanítványa Dionüsziosz Thrax, a Nyugat első grammatikájának szerzője. A Techné grammatiké, az első úgynevezett kategoriális grammatika négy megelőző évszázad grammatikai gondolkodásának összegeződése, kiteljesedése, valójában az ókori görög filológia gyümölcse.

Meg kell jegyezni, hogy a nyelv „tisztán” filológiai szemléletéhez az út a nyelv mitikus, dialektikus és logikai szemléletén keresztül vezetett el. A filológiai szemlélet ebből a három forrásból táplálkozik. A logikai szemlélet ugyanakkor kerékkötője is volt a filológiai szemlélet/a filológia kialakulásának. Platón és Arisztotelész a kijelentő mondatot (az állítást) elemzik logikai szempontból, és az elemzés során a mondatot (tulajdonképpen a logikai ítéletet) két (onoma + rhema), illetve három (onoma + rhema + syndesmoi) alkotórészre bontják. A következetesen logikai szemlélet így nem eredményezhette a szóosztályok (elsődleges kategóriák) különválasztását. A sztoikusok nyelvelméletében kezd a háttérbe szorulni a logika szerepe, és Dionüsziosz Thrax grammatikája már mentes a logika hatásától, a görög nyelv szóosztályait – elsőként a grammatika történetében – a logikai szemlélettől megszabadulva a filológia eszközeivel írja le. (Arisztarkhosznak korábban már sikerült elfogadtatnia a nyolc beszédrészt [szóosztályt], de Dionüsziosz Thrax grammatikája maradt ránk elsőként.)

A Techné grammatiké fényében a filológia meghatározása a nyelv logikai szemléletével szemben: a nyelv (kategoriális) leírása önmagából kiindulva, önmagáért.

Az ókori görög filológia következő nagy teljesítménye Apollóniosz Düszkolosz szintaxisa, amely Dionüsziosz Thrax kategoriális grammatikája után három évszázaddal születik meg. Időben nagy a távolság a két szerző között, a szintaxis azonban szerves folytatása a szóosztályok leírásának. Apollóniosz Düszkolosz szintaxisa a filológus, és nem a logikus nyelvész alkotása.

2.2. A filológia kialakulásának másik központja az ókori India. Hasonlóan a görög kortársakhoz, itt is az irodalom oldaláról merül fel a gyakorlati igény a filológia segítségére, eszközeire. Az ókori indiai nyelvészet eredetileg az ősi szent himnuszok, a Védák, elsősorban a Rigvéda nyelvének tanulmányozását jelentette. (A legrégebbi szövegek i. e. 1500 körül keletkeztek.) A himnuszok nyelve és a beszélt nyelv közötti különbség azonban olyan nagy volt, hogy a himnuszok szövege több ponton érthetetlenné vált, ugyanakkor a himnuszok vallásos tartalma miatt fontos volt az abszolút szöveghűség.

Az ókori indiai grammatikai gondolkodás legjelentősebb alakja, összegzője Panini (kb. i. e. 300), aki az első leíró, empirikus jellegű grammatika szerzője. Ez a mű mentes mindenféle etimológiai spekulációtól, illetve általános nyelvészeti elvektől.

2.3. A filológiát tehát gyakorlati igény szüli meg: a filológia a kibontakozó nyelv- és irodalomtudomány édesgyermeke.

3. A filológia korai szerepe az oktatásban.

Az i. sz. 1. században Remmius Palaemon az első és egyben legjelentősebb latin nyelvű követője Dionüsziosz Thraxnak. Ars grammatica című műve valójában a Techné grammatiké pontos alkalmazása a latin nyelvre, annak viszonyaira. A grammatika latin terminológiája (a szóosztályok elnevezései stb.) arról tanúskodnak, hogy a szerző a két évszázaddal korábbi görög műszavakat sikeresen viszi át, fordítja le a latin nyelvre, még akkor is, ha olykor azért melléfog (az aitiatiké-nek accusativus-ra való fordítása).

Az i. sz. 4. században Donatus is ír egy Ars grammaticát; ez a munka már iskolai nyelvtan, amelyet a latin nyelv kezdő oktatására használtak. A középkori latin leíró grammatikák számára a példakép Donatus mellett Priscianus (6. sz.), aki Bizáncban írta meg Institutiones rerum grammaticarum című művét.

A híres elődök példáját követve sorra születnek meg azok a tankönyvek, amelyek a latin nyelv oktatását, elsajátítását hivatottak elősegíteni, azaz mindig valamilyen gyakorlati célnak kívánnak megfelelni.

Remmius Palaemon, Donatus és Priscianus munkássága a filológia második nagy korszaka a nyelvészetben.

Nyilvánvaló, hogy a filológia alkalmazása nélkül nem is jöhetett volna létre a rómaiak nyelvészete adott tartalmában, formájában és keretein belül. A filológia mint történeti elemző-feltáró módszer először teszi lehetővé az anyanyelv (kategoriális) leírását egy olyan nyelvelmélet alapján, amely évszázadokkal korábban, egy idegen nyelv leírási kísérletei során alakult ki.

4. A filológia első fénykora.

A 15. században kibontakozó és kereteit egyre tágító filológiai tevékenység egyet jelent a humanizmus megszületésével a nyelvészet és az irodalomtudomány területén. A humanisták eredetileg a görög és latin nyelvet, a görög és latin auktorokat tanulmányozzák. Ezekhez a stúdiumokhoz igen hamar csatlakozik a héber nyelv és irodalom, filozófia európai (újra)felfedezése. Kialakul a humanista filológia embereszménye, a homo trilinguis.

A filológia azonban nem csupán a Biblia három szent nyelvének vizsgálatára szorítkozik. A humanizmus kora a polgárosodás kezdete Európában. A szent nyelvektől itt most már egyenes út vezet el a nemzeti nyelvek, az anyanyelvek leírásához. A nagy előd Dante (De vulgari eloquentia, 1305 körül). A 15. század közepétől a 16. század végéig terjedő mintegy másfél évszázad a filológia első fénykora. Sorra születnek meg a nemzeti nyelvek, az anyanyelvek leíró (kategoriális) grammatikái, szótárakat, helyesírási útmutatókat készítenek a filológusok. A vizsgált nyelvi anyag mennyisége hihetetlen mértékben és gyorsasággal bővül. A nyelvi anyaggyűjtés nagy korszaka ez.

Ami a nyelvi leírás technikáját illeti, Donatus és Priscianus a példakép. A humanista filológusok viszonya a két latin szerzőhöz ugyanaz, mint az ő viszonyuk Dionüsziosz Thraxhoz és Apollóniosz Düszkoloszhoz. A görög grammatikai gondolkodás vívmányai valójában latin közvetítéssel, áttétellel jutnak el a humanista nyelvleírás korába. A filológia szerepe tehát meghatározó a nemzeti nyelvek grammatikájának létrejöttében.

A humanista filológia, ezen belül a nyelvészet kiemelkedő alakjai (a teljesség igénye nélkül): Johannes Reuchlin (1455–1522), Julius Caesar Scaliger (1484–1558), Franciscus Sanctius (1554–1628), Conrad Gesner (1516–1565), Claudio Tolomei (1492–1555 v. 1557), Joseph Justus Scaliger (1540–1609).

5. A filológia második fénykora.

A 19. század elején kibontakozó történeti és összehasonlító nyelvtudomány számára a filológia a nyelv (és az irodalom) tudományos, azaz történeti szemléletű vizsgálatának alapvető, nélkülözhetetlen eszköze. A filológia alkalmazása a nyelvek történeti leírásában a tudományosság fő kritériumává válik. A történetiség/történeti szemlélet jegyében fogant nyelvészet vezet el a tudományos filológia, a filológia tudományának megszületéséhez.

A 19. század nyelvtudományának két nagy korszakát, az ógrammatikus és az újgrammatikus nyelvelméletet a nyelv történeti szemlélete köti össze. Míg azonban az ógrammatikusok a nyelv állapotát a nyelv történetéből magyarázzák, vezetik le, az újgrammatikusok homlokegyenest ellenkező kérdésfeltevésére a válasz is homlokegyenest ellenkező: a nyelv történetét a nyelv állapotából magyarázzák, vezetik le. És a nyelv állapota, az állapot leírása felé fordulás egyben a filológia trónfosztásának kezdetét is jelenti a nyelvtudományban.

6. A filológia trónfosztása: strukturalista irányzatok a nyelvtudományban.

Ferdinand de Saussure nyelvelmélete a 19. század történeti szemléletű nyelvtudományának kritikáját adja. Saussure a nyelv állapotát az állapot viszonyaiból magyarázza, a történet, a történeti változások relevanciája megszűnik a nyelvi leírásban. A történettől való elfordulás, az állapotnak a leírás középpontjába való állítása óhatatlanul maga után vonja a szakítást a hagyományos értelemben vett (klasszikus) filológiával.

Saussure még a történeti szemléletű múlt nyelvtudományának, az újgrammatikus iskolának a neveltje. A belőle táplálkozó, őt követő strukturalista irányzatok képviselőinek számára a filológia már csak egy letűnt korszak relikviája, amelynek hovatovább pusztán kultúrtörténeti érdekessége van. Különösen szembeszökő a filológia negligálása a koppenhágai glosszematikus nyelvelméletben.

7. A filológia vesszőfutása folytatódik: a transzformációs (generatív) grammatika megszületése.

A transzformációs (generatív) grammatika szervesen kötődik a deskriptív nyelvészethez. A generativisták számára a nyelvelmélet fő célkitűzése egy nyelv grammatikális mondatainak elemző módon való előállítása, leírása. A nyelv állapotát írják le ők is, az állapot viszonyai alapján. Az állapot viszonyait azonban másként, másnak látják, mint a deskriptivisták. A generatív nyelvészetben – hasonlóan a strukturalista irányzatokhoz – a filológia nem játszik, nem játszhat szerepet.

8. A filológia mégis jelen van, szerepet játszik Saussure munkásságában, a strukturalista irányzatokban és a transzformációs (generatív) grammatikában.

8.1. A történeti szemlélet eliminálódása a nyelvelméletben kiszorította a filológiát a tudományos vizsgálat eszköztárából. Ezzel a sommás állítással lehetne jellemezni a filológia helyzetét Saussure-től a generatív grammatika korszakáig. A fenti állítást azonban pontosítani kell. A filológia egy bizonyos típusáról van itt szó, arról, amelyik a nyelv történeti szemlélete alapján valamilyen formában a nyelv eredetét, a szavak etimológiáját hivatott vizsgálni, kideríteni. A („az etimologizáló”) filológia, ami egyes definíciók szerint egyenesen a történeti és összehasonlító nyelvészettel, a modern nyelvtudomány első nagy korszakával lenne azonos, valójában nem meríti ki a filológia több, mint 2000 éves fogalmát.

8.2. Ferdinand de Saussure nyelvelméletében központi helyet foglal el a nyelvi jel, a nyelvi jelek rendszerének fogalma. Ami a nyelvi jel két oldalát, a két oldal meghatározását illeti, Saussure előzményei megtalálhatóak a görög–római nyelvészeti/filológiai hagyományban. A római Sextus Empiricus (i. sz. 200 körül) tudósít Adversus mathematicos című írásában a sztoikus filozófia/nyelvészet jelentős felismeréséről: a jelölt, a jelölő és a jel tárgya, a denotátum hármasságának viszonyáról. Ami a jelrendszer terminust, a jelrendszer fogalmát illeti, Saussure fellépését megelőzően már August Friedrich Pott (Bezeichnungssystem) és Nyikolaj V. Krusevszkij (Zeichensystem) is eljutnak ahhoz a fogalomhoz, amelyet pedig leginkább Saussure tanításához köt a nyelvtudomány. De elég csak egy pillantást vetni Saussure Bevezetés az általános nyelvészetbe című művének név- és tárgymutatójára: a nagy nyelvtudós a nyelvészeti/filológiai hagyomány egészéből merít, a hagyományozott terminológiát, az általánosan elfogadott nyelvészeti alapfogalmakat használja fel, persze ki is egészíti azokat olyan új műszavakkal, amelyek az ő nyelvelméletének a sajátjai. (Saussure maga egyébként így látja a filológia kialakulását, helyét a társadalomtudományok között: „A nyelvi tényekkel foglalkozó tudomány – mielőtt felismerte volna, mi is az ő igazi és egyetlen tárgya – három egymást követő fázison ment keresztül.

Annak a művelésével kezdődött, amit „nyelvtan”-nak neveztek. Ez a stúdium, amelyet a görögök vezettek be és főképpen a franciák folytattak, a logikán alapul, híjával van minden tudományos szempontnak, és maga a nyelv nem érdekli; kizárólag arra törekszik, hogy a helyes formáknak a helytelen formáktól való megkülönböztetése céljából szabályokat adjon; normatív, a tiszta megfigyeléstől igen távol eső diszciplína ez, amelynek nézőpontja szükségszerűen szűk.

Majd megjelent a filológia. Már Alexandriában volt egy „filológiai” iskola; ez a kifejezés azonban főként ahhoz a tudományos mozgalomhoz fűződik, amelyet Friedrich August Wolf teremtett meg 1777-től kezdve, és amely napjainkban is létezik. A nyelv nem egyetlen tárgya a filológiának, amely mindenekelőtt a szövegeket kívánja rögzíteni, tolmácsolni és magyarázni; ez az elsődleges feladata késztette arra, hogy irodalomtörténettel, szokásokkal, intézményekkel stb. is foglalkozzék; mindenütt a maga sajátos módszerével, vagyis a kritikával él. Nyelvészeti kérdéseket főként azért vet fel, hogy különböző korszakokból való szövegeket összehasonlítson, az egyes szerzők nyelvi sajátságait meghatározza, megfejtsen és megmagyarázzon régi vagy homályos nyelven megfogalmazott feliratokat. Ezek a kutatások kétségkívül előkészítették a történeti nyelvtudományt: Ritschlnek a Plautusra vonatkozó munkáit nyelvészetieknek is lehet nevezni; ezen a területen azonban a filológiai kritika egy szempontból hiányos: túlságosan szolgai módon tapad az írott nyelvhez, és megfeledkezik az élő nyelvről; kutatásait egyébként csaknem teljesen a görög–római ókor tölti ki.

A harmadik szakasz akkor kezdődött, amikor felfedezték, hogy a nyelveket egymással össze lehet hasonlítani. Ez volt az összehasonlító filológia vagy »összehasonlító nyelvtan« kezdete” (de Saussure 1967: 17–8).

A továbbiakban Saussure kiemeli Georg Curtiusnak, a neves grecistának elévülhetetlen érdemeit az összehasonlító nyelvészet és a klasszikus filológia viszonyának tisztázásában: „Curtius, az elsősorban a Grundzüge der griechischen Etymologie (1879) című művéről ismert kiváló filológus, egyike volt az elsőknek, akik az összehasonlító nyelvtant a klasszika-filológiával összebékítették. Az utóbbi bizalmatlansággal figyelte az új tudományág fejlődését, és ez a bizalmatlanság kölcsönössé vált” (de Saussure 1967: 19).

8.3. A strukturalizmus és a filológia kapcsolata.

8.3.1. A Saussure tanításából kinövő strukturalista nyelvészeti irányzatok közül kétségtelenül a koppenhágai glosszematikus iskola távolodott el leginkább a (klasszikus) filológiai hagyományoktól. Viggo Brndal és Louis Hjelmslev nyelvelméletükben abból indulnak ki, hogy a múltból ránk hagyományozódott formája a grammatikának a logika szemszögéből nem tekinthető adekvátnak. Ugyanakkor tény, hogy Hjelmslev, aki indogermanisztikai tanulmányai mellett a finnugor és a kaukázusi nyelvekkel is foglalkozott, éppen az ókori kategoriális grammatika legnagyobb vívmányát, a szóosztályokat (a „beszédrészeket”) vizsgálja, és kísérli meg újra definiálni; ugyanezt teszi Brndal is. Mindkét nyelvész számára elvi kérdés, hogy a grammatikának egy olyan transzparens, logikailag tartható rendszerét konstruálják meg, amelynek át kell ölelnie mindazokat a hagyományos grammatikai fogalmakat, kategóriákat, amelyeket a korábbi nyelvtudomány tisztán empirikusan, vagyis a nyelv és nem a logika nézőpontjából definiált. Tehát: a filológia produktumait rendelik alá a logika követelményeinek.

8.3.2. A Vilém Mathesius körül szerveződő prágai iskola központi kutatási területe a funkcionális hangtan, a fonológia. Egy olyan új diszciplína jön létre, amely első pillantásra szinte a semmiből, elméleti hagyományok híján építkezik. A (prágai) fonológiának is kimutathatóak azonban a tudománytörténeti/filológiai előzményei. Már az ókori India nyelvelmélete számára ismert a fonéma fogalma (ez nem mondható el a kortárs görög nyelvészetről), Henry Sweet és Jan Baudouin de Courtenay munkássága pedig megvetik az alapjait az „új” tudományágnak. Nyikolaj Szergejevics Trubeckoj 1939-ben megjelent Grundzüge der Phonologie című kiváló munkájában a fonológia új terminológiáját dolgozza ki. Saussure rendszerszerű szemléletének hatása egyértelmű, amikor Trubeckoj a fonológiai oppozíciók rendszeréről vagy a fonéma tartalmának meghatározásáról értekezik, így az új fonológiai vizsgálat módszere is szervesen kötődik a filológiai hagyományhoz.

8.3.3. Az amerikai deskriptív nyelvészet legnagyobb képviselője, Leonard Bloomfield 1933-ban megjelent Language című művében a nyelvhasználattal kapcsolatban tárgyalja a filológia szerepét. A 2. fejezet 1. pontjához írott jegyzetében éles különbséget tesz a filológia és a nyelvészet között: „The term philology, in British and in older American usage, is applied not only to the study of culture (especially through literary documents), but also to linguistics. It is important to distinguish between philology (German Philologie, French philologie) and linguistics (German Sprachwissenschaft, French linguistique), since the two studies have little in common” (Bloomfield 1984: 512). A fenti idézetből kitűnik, hogy Bloomfield a filológia fogalmát szűken értelmezi. Ha szemügyre vesszük a Language egyes fejezetcímeit és a név- és tárgymutatót (Index), kiderül, hogy Bloomfield éppen a filológiai hagyományban kikristályosodott fogalmakkal dolgozik, ezeknek a fogalmaknak adja részben új értelmezését; azt is látnunk kell, hogy a nyelvi leírása nyelvelmélet két évezredes vívmányait gazdagon építi be egy olyan munkába, amely egyébként a maga jogán válik egy új korszak bibliájává a nyelvtudomány történetében. Legyen elég itt csak a hagyományos értelemben vett szóosztályok fogalmát példának felhozni: „We shall see that the great form-classes of a language are most easily described in terms of word-classes (such as the traditional ‘parts of speech’), because the form-class of a phrase is usually determined by one or more of the words which appear in it.”, illetve máshol: „The term parts of speech is traditionally applied to the most inclusive and fundamental word-classes of a language, and then, in accordance with the principle just stated, the syntactic form-classes are described in terms of the parts of speech that appear in them. However, it is impossible to set up a fully consistent scheme of parts of speech, because the word-classes overlap and cross each other” (Bloomfield 1984: 190, 196).

9. A transzformációs (generatív) grammatika is szorosan kötődik mind nyelvelméletében, mind módszertanában, mind terminológiájában a (nyelvészeti) filológiai hagyományhoz. Noam Chomsky úttörő jelentőségű művében (Syntactic structures, 1957) a transzformációs újraírási szabályokban alkalmazott szimbólumok a korábbi strukturalista (közvetlen összetevős) elemzés fogalmaihoz kapcsolódnak; a transzformációs grammatika tehát a hagyományos értelemben vett szóosztályok kategóriáival dolgozik. A szerkezeti homonímia jelenségcsoport, amelyet Chomsky először a fonológia síkján tárgyal, ismert (és elemezhető!) a hagyományos leírás számára is. (A transzformáció bevezetésének szükségességét a nyelvi leírásba tehát egy olyan jelenség újrafelfedezése kényszeríti ki valósággal, amelyet elsőként a filológiai hagyomány fedezett fel magának és írt le adekvát módon a maga eszközeivel.) A kérdő mondatnak a kijelentőből, a tagadónak az állítóból, a passzív szerkezetnek az aktívból való levezethetősége sem originális generatív felismerés, hiszen a hagyományos leírás, az iskolai nyelvtanok is számot adnak erről. A transzformáció fogalma, technikája visszavezethető a 17. századi Port Royal grammatikára; az Ableitung a 19. századi történeti nyelvészet egyik központi fogalma és technikája. Karl Christian Reisig már az 1820-as években rájön arra, hogy a jelentések nem függetlenek egymástól, levezethetőek egymásból. Ezzel szemben Chomsky 1957-ben még csak bizonyos nyelvi formák, szerkezetek levezethetőségét bizonyítja, a jelentésnek a nyelvi leírásból való kizárása mellett. Ami a generatív grammatika, a generatív nyelvszemlélet elméleti megalapozását illeti, Chomsky csak az 1965-ös modellben (Aspects of the Theory of Syntax) ad számot saját tudománytörténeti, valójában filológiai előzményeiről: a nagy szellemi előd Wilhelm von Humboldt. (Egyértelmű, hogy a generatív műszó Humboldt erzeugend terminusának tükörfordítása.)

Katz-Fodor 1963-ban (The Structure of a Semantic Theory) a két- vagy többértelműségnek a szerkezeti homonímia melletti másik fő típusával, a lexikális homonímiával foglalkozik. Ez a jelenség régóta ismert a hagyományos jelentéstanban. Katz-Fodor a szó jelentését bontja elemekre. Az újgrammatikus Hermann Paul szerint a szó jelentése összetett, elemekre bontható. Katz-Fodor szerint a szó jelentésének van egy grammatikai és egy szemantikai része. A szemantikai részen belül két réteg különül el egymástól: szemantikai jelölők (markers) és megkülönböztető jegyek (distinguishers). Chomsky átemeli, beépíti Katz-Fodor szemantikai elméletét 1965-ös modelljébe. Vessük most egybe Chomsky alábbi ágrajzát a „porphürioszi fával” (amely az Arisztotelész logikai műveihez kommentárt készítő görög neoplatonista filozófustól, Porphüriosztól (232–301) származik)!

(Chomsky 1965: 83.)

Katz-Fodor jelentéselmélete és Chomsky jelentős felismerése az Aspects-ben, miszerint a szóosztályokat éppen olyan elvont tartalmi jegyek (szemantikai markerek) segítségével lehet szubkategorizálni (complex symbols), mint amelyekkel a szó jelentésének szemantikai részében operálunk a distinguisher-szint előtt, magának a szubkategorizációnak a felfedezése teszi lehetővé annak a mintegy 1800 éves kérdésnek a megválaszolását, amelyet az ókori görög nyelvészeti/filológiai hagyomány már említett nagy alakja, Apollóniosz Düszkolosz fogalmazott meg először szintaxisában: hogyan függ össze egymással a szó, a kategória és a szerkezet? A szintaxis (az általános/elméleti nyelvészet) legfontosabb problémáját sejti meg az ókori grammatikus, amelyet éppen a generatív nyelvelmélet első nagy korszaka old meg. A megoldás azért lehetséges, mert Apollóniosz Düszkoloszhoz hasonlóan Chomsky nyelvelmélete 1965-ben még mentes a logikai szemlélettől, a mélyszerkezetben is elfogadja a hagyományos értelemben vett kategóriák, a klasszikus szóosztályok létjogosultságát, azaz koncepciója beleolvad a filológiai hagyományba.

(Turgonyi 1993: 18.)

Az Aspects-ben a levezetés után a jelentés is visszakerül a nyelvi leírásba. (Láttuk, hogy mindkét fogalom központi szerepet játszik a hagyományban, elsősorban a történeti nyelvészetben.) Ugyanakkor megindul egy olyan folyamat, amely éppen a legrégebbi grammatikai kategóriákat, a filológiai hagyomány addig általánosan elfogadott, soha meg nem kérdőjelezett fogalmait, a hagyományos értelemben vett szóosztályokat elemzi újra, vizsgálva ezek érvényességét a generatív koncepció által feltételezett mélyszerkezetben. Dolgozatok egész sora íródik meg annak bizonyítására, hogy a szóosztályok érvényessége megszűnik a mélyszerkezetben, helyük, funkciójuk ezek után csak a felszíni szerkezetben van. A sort Chomsky nyitja meg 1965-ben, amikor a jelzői funkciójú melléknévről bizonyítja annak pusztán felszíni szerkezeti érvényességét. A Port Royal grammatika Dieu invisible a créé le monde visible elhíresült példamondata a filológiai előzménye Chomsky elemzésének. (A melléknév egyébként sokáig nem önálló szóosztály, az onoma, illetve a nomen része; csak a spekulatív grammatika korában, a 12. században választják külön a főnevet és a melléknevet mint önálló szóosztályokat: nomen substantiale v. substantivum és nomen adiectivum.)

A 2.1. pontban láttuk, hogy a nyelv logikai szemlélete forrása, ugyanakkor kerékkötője is volt a filológiai szemlélet kialakulásának. A logikai szemlélet veti meg az ókori (görög) grammatikai gondolkodás alapjait; újra feltűnik a középkorban (spekulatív v. modista grammatika) és az újkorban (Port Royal grammatika). Mind a modisták, mind a Port Royal (Claude Lancelot és Antoine Arnauld) számára a fő probléma éppen a hagyományos értelemben vett kategóriák, a szóosztályok definiálása a logika szemszögéből. A transzformációs (generatív) grammatika a nyelv filológiai szemléletéből nő ki, és csak 1965 után válik benne meghatározóvá a logikai szemlélet. (Egyébként a logikai szemléletűvé vált generatív grammatika megtart számos olyan grammatikai fogalmat, terminust, amelyek a filológiai hagyomány produktumai.)

10. A hagyományos nyelvi leírás tudományos létjogosultsága a nyelvtudomány generatív korszakában.

Mi a hagyományos nyelvi leírás? A hagyománynak, amennyiben a hagyományt legtágabb értelmében, a nyelvtudomány történetével azonosítjuk, részét képezik természetesen a logikai szemléletű grammatikák, nyelvelméletek is. Ugyanakkor éles határvonalat húzhatunk a filológiai (ezen belül a történeti) és a logikai szemléletű grammatikák között. Mint láttuk, a nyelv filológiai szemlélete a nyelvet önmagából kiindulva, önmagáért vizsgálja, írja le (legyen az akár a nyelv állapota, akár a nyelv története), míg a nyelv logikai szemlélete általában ugyan konkrét nyelvi anyagból kiindulva, de a logika szabályait alkalmazza a nyelv leírásakor, a nyelv (a nyelvi rendszer) immanens szabályainak detektálása helyett egy már meglévő szabályrendszert „húz rá” a nyelvi anyagra. A logikai szemlélet szélsőséges változatában a nyelv szabályrendszerében a logika szabályrendszerét véli felfedezni. A különböző leírási szemléletek hullámzása a nyelvtudomány történetében azt mutatja, hogy a nyelv filológiai és logikai szemlélete körül kristályosodtak ki a nyelvi leírás fő nézőpontjai az ókortól napjainkig. A kategoriális grammatika kialakulásának folyamata nem olvasztotta magába nyomtalanul a logikai szemléletet: a logikai szemlélet a maga régi jogán újra és újra megjelenik a nyelvi leírásban. Mondhatnánk azt is, hogy a grammatika történetét a filológiai és a logikai szemlélet szakadatlan párharca alakította és alakítja ma is. Kétségtelenül más eredményeket, megoldásokat várhatunk a filológiai szemlélettől, mint a logikaitól. Kérdés, hogy a logikai szemlélet alapján közelíthetünk-e egyáltalán adekvát módon a nyelvhez/a nyelvi rendszerhez? A két szemlélet közötti vetélkedést valójában annak kellene eldöntenie, hogy találunk-e olyan jelenségeket/jelenségcsoportokat a nyelvi rendszerben, amelyekkel az egyik vagy a másik szemlélet „nem tud mit kezdeni”. A hagyományos leíró nyelvészek nyilván mindig is igyekezni fognak azt bizonyítani, hogy nincs olyan jelenség a nyelvi rendszerben, amelyet a hagyományos (filológiai) technikák ne tudnának adekvát módon megragadni, leírni, és amelyeket a logikai szemlélet a nyelvi rendszer belső, valóságos összefüggéseitől idegen módon próbál magyarázni.

Itt és most csak annyit állíthatunk erről a rendkívül bonyolult elméleti és gyakorlati problémáról, hogy a hagyomány, a filológia szerepe a nyelvi leírásban nem ért véget a 19. században, a logikai szemléletnek a 20. század végén bekövetkezett térhódítása ellenére jelen van, jelen kell legyen a leírásban.

11. Összegzés, kitekintés.

11.1. A tanulmányban a filológia hagyományos értelmezése mellett igyekeztünk rámutatni arra, hogy a nyelv filológiai szemlélete milyen funkciót töltött és tölt be ma is a nyelvi leírásban – szemben a nyelv újra és újra felbukkanó logikai szemléletével. A címben szereplő kérdést feltehetnénk így is: Szükség van-e a filológiai szemléletre a nyelvi leírásban? A kérdésre határozott igen a válasz.

11.2. A filológia pozícióvesztésének tudománytörténeti okát a nyelvi leírásnak az állapot felé fordulásában találtuk meg. A 19. századi történeti nyelvészet második (újgrammatikus) korszakában kezd csökkenni a filológia jelentősége.

11.3. Ami a filológia pozíciójának hanyatlását, a hanyatlás felgyorsulását illeti, ennek a 20. századi, több évtizedes folyamatnak a kiváltó okát elsősorban abban kereshetjük, hogy az első világháború után a nyelvészeti kutatások súlypontja áttevődött az óceánon túlra, az Amerikai Egyesült Államokba. A deskriptív és a generatív nyelvészet a tudományos értekezésnek egy új típusát hozta létre, amelyet az „amerikai típusnak” nevezhetünk – szemben az „európai típussal”, a hagyományos, filologizáló, gyakran „mikrofilologizáló” disszertációs technikával. Az értekezés amerikai típusára az Egyesült Államok társadalmi-gazdasági életének egyik fő jellemzője, a lényegre törés, a gyakorlatiasság, a pragmatizmus nyomta rá bélyegét. Amíg Európa csendesen sütkérezik a hagyomány még mindig melengető fényében, addig Amerika számára a jelen, még inkább a jövő lehet csak a kérdés. (Itt és most pusztán megemlítjük ezt az érdekes jelenséget, amelynek beható vizsgálatát feltétlenül el kell végezni.)

11.4. A nyelv filológiai szemlélete a logikai szemlélettel áll szakadatlan harcban. A filológia relatív helyzete tehát annak függvénye, hogy a nyelvtudomány egy adott korszakában a logikai szemlélet uralkodóvá válik-e vagy sem.

A filológia abszolút helyzetét a nyelvi leírás hagyományának folytonosságából vezethetjük le. A 20. század végén olyan fogalmakkal operál, olyan fogalmakat vizsgál, határoz meg újra a nyelvtudomány, amelyek az immár 2500 éves (filológiai) hagyományban alakultak ki. (Kérdés: leírható-e egy nyelv adekvát módon olyan fogalmak segítségével, amelyek nem produktumai sem a filológiai, sem a logikai szemléletnek? Elkezdődhet-e ismét, újraíródhat-e a nyelvi leírás története?)

11.5. August Friedrich Pott álma, követelése a Gesamtphilologie – a történeti szemléletű filológus/nyelvész a nyelvemlékek megőrzőjét és magyarázóját látta benne.

Jelen tanulmány más megvilágításba helyezi, lényegesen tágabban értelmezi a filológia fogalmát. Mindamellett Pott álma és követelése ebben az új értelmezésben is időszerű.

SZAKIRODALOM

Akadémiai kislexikon. Első kötet, A–K. Budapest, 1989.

Arens, H. 1969. Sprachwissenschaft. Der Gang ihrer Entwicklung von der Antike bis zur Gegenwart. Freiburg–München. 234. (Az eredeti mű: Pott, A. F.: Etymologische Forschungen auf dem Gebiete der Indo-Germanischen Sprachen… 2 kötet. 1833–1836.)

Bloomfield, L. 1984. Language. Reprint. Chicago. (Először megjelent: New York, 1933.)

Chomsky, N. 1965. Aspects of the Theory of Syntax. Second printing. Cambridge, Massachusetts.

The Collins concise dictionary of the English language. Second edition. Latest reprint. Glasgow, 1989.

de Saussure, F. 1967. Bevezetés az általános nyelvészetbe. Budapest.

Turgonyi, Z. 1993. A filozófia alapjai. Budapest.

Új magyar lexikon. 2, D–F. Budapest, 1960.

Wahrig, G. 1990. Deutsches Wörterbuch. Német értelmező szótár. Teljesen átdolgozott, új kiadás. Budapest.

Gecső Tamás

SUMMARY

Gecső, Tamás

Is philology necessary?

The present paper throws a new light upon the notion of philology: this notion is defined in a wider sense. Besides the traditional interpretation of philology it is shown by the author that the philological view of language has been playing a specific role in linguistic description – versus the logical view of language. Philology has lost its previous position in linguistic description. This fact can be explained by the growing importance of the description of the state versus the history of language. The philological view of the language carries on a constant struggle with the logical view. The relative position of philology depends on the status of the logical view in a given period of linguistics. The absolute position of philology can be deduced from the continuity of the tradition of linguistic description.