Néhány megjegyzés a „természetes nyelv” fogalmának értelmezéséhez

A „természetes (emberi) nyelv” nevének elsődleges deszignátuma az objektív valóság meghatározott összetevője, nem pedig a fogalmi valóságé. Másképpen fogalmazva, „az emberi nyelv” egy olyan lét, amely nem lehet sem ideális, sem absztrakt objektum vagy rendszer. Tehát ennek a névnek az elsődleges deszignátuma nem más, mint a valódi lét. A valóság síkján „az emberi nyelv” egyszerűen a valódi (élő) emberek bizonyos komponense, ami azt jelenti, hogy az emberi nyelv egy konkrét lét, amely az egyes emberek agyának (az elmének) meghatározott tulajdonságát képezi. Ez a megállapítás azt implikálja, hogy a természetes nyelvek nem önállóan és nem autonóm módon funkcionáló objektumok (rendszerek). Az emberi nyelv egy adott személynek (embernek) elválaszthatatlan komponense, amely minden embernek a leglényegesebb alkotórésze. A természetes nyelv az emberi lény konstitutív tulajdonsága. Ez azt jelenti, hogy a természetes nyelvek nem létezhetnek az emberek nélkül, és fordítva, az emberek sem létezhetnek a nyelvek nélkül. A nyelv nem valami hozzáadott kiegészítője az embernek, hanem azoknak a tulajdonságoknak a halmazához tartozik, amelyek az ember lényegét adják. Az ember kezdettől fogva nyelvi lény. A korlátozott vagy sérült „nyelvi komponenssel” rendelkező személyek nem a szabályt, hanem a kivételt képezik. Az így értelmezett természetes nyelv nyilvánvalóan nem eszköz, hanem az ember bizonyos fajta mechanizmusa, berendezése, „szerve”. Ez azonban semmilyen esetben sem lehet olyan mechanizmus, amely csak az emberek közötti kommunikációt biztosítja. A természetes nyelv mindenekelőtt és elsősorban olyan mechanizmus, amely lehetővé teszi az egyes személyeknek és a személyek révén az egyes embercsoportoknak, végső soron pedig az egész emberiségnek mind a kognitív, mind pedig a gyakorlati fejlődését. A természetes nyelv egyidejűleg olyan mechanizmusnak tekinthető, amely az ember intellektuális vívmányait rögzíti, dokumentálja. A nyelv tehát nemcsak az interperszonális kommunikációt, hanem az interperszonális kogníciót is biztosítja.

Az egyes emberek nyelve nemcsak az agyukban internalizált operációs szabályrendszerből (gyakorlati tudásból) áll, hanem másfajta tudást is feltételez, nevezetesen a már korábban elsajátított (mindenekelőtt a lexémikus és a morfémikus, de nagymértékben a szintaktikai és szövegbeli) kifejezésalakoknak, valamint szemantikai és pragmatikai funkcióiknak a tudását. Hangsúlyozni kell, hogy minden konkrét nyelv egy kisebb vagy nagyobb terjedelmű tudásból, egy specifikus (mentális és egyben intellektuális) operációs képességből, valamint a megfelelő izomkészségből tevődik össze. Azok az „elméletek”, amelyek azt sugallják, hogy a természetes nyelv elsődlegesen az emberi agyon kívül létezhet/létezik, tévesen értelmezik a nyelv természetét. Az emberi nyelvek valódi természetét hamis fényben mutatják be azok is, akik különféle koncepciók révén absztrakt rendszereknek vagy ideális, illetve társadalmi létnek tekintik őket. Teljesen irracionális az a nézet is, hogy az emberi nyelvek elsődlegesen a szótárakban, könyvekben, feliratokban vagy a nyelvi közléseket rögzítő más formákban léteznek. Bármilyen (emberi) tudás, így a nyelvtudás is létezik és létezhet kizárólag a konkrét emberi agy (elme) meghatározott (specifikus) tulajdonságaként. Ez bármilyen, konkrét nyelvvel összefüggő képességre is vonatkozik. A konkrét emberektől elszakítva nem létezik, és a dolgok természeténél fogva nem is létezhet semmilyen valódi tudás és semmilyen (emberi) képesség. A konkrét embereken kívül, tehát tőlük függetlenül csak az alkotójuk tudását képviselő (reprezentáló) nyelvi kifejezések vagy művek létezhetnek, de hozzá kell tenni, hogy az emberi művek és a kifejezések nem azonosak az emberi tudással. Ezek különböző dolgok.

Azokat a nézeteket, amelyek szerint a természetes (emberi) nyelv a nyelvi kifejezések valamilyen külső, externalizált halmazaiban keresendő, a fentiek tükrében tévesnek kell tekintenünk, mivel a létrehozott (aktuális) szavak, mondatok, szövegek úgy viszonyulnak a valódi emberi nyelvhez, mint bármilyen termék a termelési programjához, amely alapján ezt a terméket legyártották. Ebben a tekintetben megengedhetetlen az emberi nyelvet a nyelvi mechanizmus kimenetét képező szavak, mondatok vagy szövegek halmazaival azonosítani. Semmilyen (külső) szótárak és semmilyen szöveggyűjtemények, függetlenül attól, hogy milyen módon és milyen mennyiségben készítették (rögzítették) őket, nem tartalmazzák a természetes nyelvet. Igaz viszont az, hogy minden nyelvi kifejezés, mint nyelvi képződmény, természeténél fogva csak bizonyos mértékben tükrözi a valódi nyelvet, azaz az adott alany meghatározott tudását és képességét.

Egyetlen nyelvi kifejezés sem tartalmaz semmi mást (a rögzítési módon, azaz a fonikus, grafikus vagy a mágneses szubsztancián kívül), csak azt, amiből áll. Ezt azt jelenti, hogy nem tartalmazza sem a nyelvet, amely alapján létrehozták, sem „saját” jelentését. A nyelvi kifejezéseknek a jelentése tükrözi az adott alanynak a róluk alkotott tudását, amely főként a kifejezések alakjára és a hozzájuk rendelt referenciális (reprezentációs) funkciójára vonatkozik. Ennek a funkciónak köszönhetően képesek vagyunk előhívni azt az információt, amelyet az adott nyelvi jel (szó) takar (szimbolizál). Tehát a nyelvi jelek tulajdonképpen csak az előhívó jelszavak szerepét töltik be, a „fájl”-nevekhez hasonlóan a komputeres technikában. Az adó által felhasznált nyelvi jel (például virág, kutya, ló, vizsla, erdő, demokrácia stb.), mint szubsztanciális kódszekvencia aktiválja a vevőben azt az információs mezőt, amely belső információs univerzumának (tárolójának) egy meghatározott szintű fragmentumát képezi. Egy ilyen szimbólum (amely a hiperonima szerepét tölti be a neki alárendelt információk viszonylatában, amely információk ebben az esetben a hiponimák funkciójában szerepelnek) nagy határozatlansággal rendelkezik azokhoz az információkhoz képest, amelyek az általa megjelölt (megnevezett) információs mezőnek a terjedelmét adják meg. Így, a szóban forgó információs mezőnek minden egyes összetevője mindig határozottabb (konkrétabb) lesz a hiperonimájukhoz viszonyítva. Ebben a kontextusban érdemes lenne újragondolni az úgynevezett szószemantikának a mondatszemantikához fűződő viszonyát. Informatikai fogalommal élve azt mondhatjuk, hogy a természetes nyelv nem más, mint a konkrét emberek agyának (elméjének) a szoftvere (operációs potenciálja). Mint ilyen, a közvetlen megfigyelés számára hozzáférhetetlen, de megnyilvánul hordozója meghatározott képességeiben. A nyelvi potenciálnak bizonyos „adagját” az ember a „természettől” kapja meg, azaz a genetikai átadás során. Ez minden ember faji „felszereltségének” (programjának) a komponensét képezi. Ez nem jelenti azonban azt, hogy minden ember egyforma „nyelvi felszereltséggel” születik. Ellenkezőleg, ez egyénileg differenciált jelenség. Az úgynevezett nyelvelsajátítás a szóban forgó „nyelvi felszereltségnek” a továbbfejlesztését és/vagy konkretizálását jelenti. A nyelvet nem lehet elsajátítani „kívülről”, mivel „kívül” nem létezik semmilyen természetes nyelv. Minden emberi nyelv valakinek a nélkülözhetetlen tulajdonsága. A nyelvelsajátításról csak metaforikus értelemben beszélhetünk. Valójában minden embernek ki kell alakítania, ki kell fejlesztenie a saját nyelvét. Tény azonban az, hogy ez nagymértékben azoknak a személyeknek a mintájára történik, akiket megfigyelünk, és akikkel kapcsolatban állunk. Nem tartható azonban az a nézet, hogy mindenki ugyanazt a közös nyelvet reprodukálja, mivel minden emberi nyelv egyéni nyelv.

Itt megfogalmazott álláspontunknak megfelelően, az emberi nyelvet meg kell különböztetni, mint: (1) az emberek bizonyos értelemben vett faji tulajdonságát, amely minden ember számára közös tulajdonság; (2) bizonyos genetikai potenciált, azaz az egyes konkrét személyek „nyelvi felszereltségét”; (3) az adott személynek azon konkretizált tulajdonságát, amely az örökölt (természetes) nyelvi potenciál fejlődésének (szocializáció) az eredménye, és (4) olyan tulajdonságot, amely az adott embercsoportra vagy emberi közösségre jellemző. Ez azt jelenti, hogy a „természetes nyelv” mint kifejezés többféle módon értelmezhető.

Minden konkrét emberi nyelv szükségszerűen mindig bizonyos tudást és bizonyos képességeket is magában foglal. Természetesen, semmilyen tudás és semmilyen képesség nem létezhet önállóan.

Az emberi nyelv, mint az emberi agy (fejlett) tulajdonsága, egy tetszőleges személy gyakorlati képességeinek azon készleteként értelmezhető, amely alapján képes: (1) létrehozni meghatározott típusú kifejezéseket (struktúrákat) és ellátni azokat a megfelelő szubsztanciával; (2) e kifejezések segítségével megvalósítani a meghatározott kommunikációs célokat, azaz bizonyos eszközként használni ezeket a kifejezéseket; (3) a kifejezésekhez hozzárendelni meghatározott értékeket, mindenekelőtt a jelfunkciókat; (4) felismerni a más személyek által továbbított hasonló kifejezéseket, azaz azonosítani és differenciálni őket; (5) felismerni és megérteni az ezen kifejezésekhez rendelt funkciókat, a velük kapcsolatos értékeket, mindenekelőtt pedig a jelentésüket.

Most próbáljunk elgondolkozni azon, hogy a fentiek értelmében, milyen következtetések vonhatók le az emberi nyelv ontológiai státuszára vonatkozóan. Úgy tűnik, hogy (nagyságától és minőségétől eltekintve) bármely emberi közösség nyelvét kétféle módon értelmezhetjük: (1) logikai metszetként, azaz az összes egyéni nyelvben megnyilvánuló közös részként (invariánsként) vagy (2) logikai unióként, azaz az összes élő tagok nyelvének összességeként. Mivel az első (1) értelmezés bizonyos absztrahálást (= általánosítást) jelent, így csak ebben az értelemben beszélhetünk a nyelvről mint absztrakt létről, tehát csak az általunk létrehozott konstruktum szintjén. Egyelőre a nyelvtudomány nem egységesen minősíti a nyelveket. Általában nyelven az első interpretációs lehetőséget értik, azaz mint az adott közösséget képező összes tag nyelvének a közös részét, de részben a második értelmezés szerint is, elemekből álló bizonyos halmazként. A grammatikák, szabály szerint az első (1), a szótárok pedig általában a második (2) felfogást követik, de ez általában nem következetesen, nem is tudatosan történik.

Hozzá kell tenni, hogy az adott kisebb vagy nagyobb közösségnek a nyelve csak akkor létezik (a valóságban), ha valóban léteznek (élnek) ennek a közösségnek a tagjai. A lengyelek vagy a magyarok által internalizált latin vagy görög nyelv nem tekinthető az ókori rómaiak vagy görögök nyelvének. Hasonló módon azt mondhatjuk, hogy csak az élő lengyelek vagy magyarok stb. nyelve létezik, de nem létezik ugyanolyan értelemben a már nem élő lengyelek vagy magyarok nyelve. Egészen más kérdés vetődik fel azzal a ténnyel kapcsolatosan, hogy a valaki vagy valakik által létrehozott és megfelelő módon rögzített kifejezések, szövegek alapján, azaz az explicit tudás alapján, képesek vagyunk valamilyen mértékben rekonstruálni (modellálni) alkotójának/alkotójuknak a nyelvét, azaz az implicit tudását. Ezzel a témával kapcsolatosan azt lehetne mondani, hogy ez a tény mindenekelőtt azt bizonyítja, hogy az emberek agya nagymértékben analóg módon működő berendezés, de sokkal gazdagabban van „felszerelve” a „természet által”, mint ahogy eddig a hagyományos nyelvészet feltételezte.

Egy adott személynek, azaz egy konkrét embernek a nyelvét a nyelvészeti hagyománynak megfelelően idiolektusnak szokták nevezni. Egy tetszőleges közösségnek vagy embercsoportnak a nyelvét az első (1) értelmezés szerint közös polilektusnak, a második (2) értelmében pedig kollektív polilektusnak fogjuk nevezni. Egy tetszőleges etnikai közösségnek a polilektusát etnolektusnak nevezhetjük. Az etnolektusok egy specifikus kategóriáját az úgynevezett nemzeti nyelvek, azaz a nációlektusok képezik. Egy meghatározott etnolektusnak bizonyos variánsai a megfelelő szociolektusok, azaz az ugyanahhoz az etnikai közösséghez tartozó különböző csoportok, rétegek vagy társadalmi osztályok polilektusai. A meghatározott etnolektusok bizonyos variánsainak tekinthetjük a dialektusokat is, ami nem jelenti azonban azt, hogy a szociolektusok és a dialektusok egyforma kategóriák. A dialektusok és a szociolektusok nem azonos elvek alapján meghatározott közösségek polilektusai. Az első esetben területi, a másodikban pedig társadalmi közösségekről van szó.

SZAKIRODALOM

Bańczerowski Janusz 2000. A nyelv és a nyelvi kommunikáció alapkérdései. (szerk.: Nyomárkay István). ELTE. Szláv és Balti Filológiai Intézet. Lengyel Filológiai Tanszék. Budapest.

Bańczerowski Janusz

SUMMARY

Bańczerowski, Janusz

Some remarks on the interpretation of the notion ‘natural language’

In terms of the author’s position expounded in this paper, human language is (1) a species-specific characteristic of human beings, one that is a common property of all humans; (2) a certain genetic potential, i. e. the ‘linguistic endowment’ of each concrete individual; (3) a concretized property of the given individual that results form the development (via socialization) of his/her inherited (natural) language potential; and (4) a property that is characteristic of a given group or community of people. It appears that (quite apart from its size and quality) the language of each human community can be interpreted in two different manners: (1) as a logical section, i. e. the shared (invariant) part of all individual languages involved, or (2) as a logical union, i. e. the total of the languages of all living members of the community. Given that interpretation (1) entails a certain operation of abstraction (or generalization), this is the only coherent way in which language as an abstract entity can be construed, on the level of a theoretical construct created by the linguist.