Népi növényneveink

A népnyelvi búvárlat módszere című (Bp., 1936) szép könyvében írja Csűry Bálint: „Mit érne az a természettudomány, mely búvárlata tárgyául csupán a parkok és kertek dísznövényeit és nemesített virágait választaná, de nem törődnék a mezők, rétek, erdők vadon tenyésző virágaival és növényvilágával? Ha a nyelvbúvárlat csak a köznyelvet veszi tárgyául, voltaképpen csak félmunkát végez” (13).

A népnyelv figyelembevétele elengedhetetlen a növénynevek kutatása során. Szókészletünk egy rétegének, mégpedig egészen jelentős részének, a növényvilág terminológiájának névanyagára Priszter Szaniszló „Növényneveink” (Bp. 1998) c. hatalmas kötete az irányadó. Sajnos azonban nem gyűjti hiánytalanul egybe népi elnevezéseinket, melyekről máig nincs alapos összeállítás; kimentésüket a tájszótárakból, nyelvjárási tanulmányokból, tájnyelvi szövegekből, néprajzi közleményekből, természettudományi, mezőgazdasági, kertészeti folyóiratokból, illetve a századok során megjelent herbáriumokból, orvosbotanikai, gyógyszerészeti szakmunkákból, szótárakból, növényhatározókból kell elvégezni. Ezeknek az elnevezéseknek a kihalása fenyeget; kár volna értük, hiszen szókincsünk szegényedése az eredmény. Hivatalos használatban ritkák; szaknyelvi alkalmazásuk ugyanis nem problémamentes, hiszen a népi névadás legfontosabb motivációja az, hogy mire használható a jelölt növény (vö. lépfű, kígyómarást gyógyító fű, bolhahalál, bagzófű, tetűfű, kosárfűz, ostornyélfa, embererőfű, sörárpa, farkasölőfű, takarmánytök, jósfű, báránypirosító, fődi szappan stb.). Vagy a növény morfológiai sajátsága volt a névadás indítéka (pl. borjúorrú fű, ökörnyelv, farkasfog, gólyaorr, szeméremvirág, tölcsérfürt, kardvirág, kakasláb stb.) Nem különbözteti meg az egyes nemzetségbe tartozó fajokat (például egymástól rendszertanilag távol álló növényeket egyaránt rózsának nevez). Sajnos a linnéi nevezéktan szükségszerű elfogadása és adaptálása is elmélyítette a szakadékot a népi és a tudományos növényismeret között; a tudomány nyelve részben elidegenedett a köznyelvtől.

A szókészlet növényekre vonatkozó népi elemeinek megmentése érdekében – még reálgimnáziumi tanár korában – Beke Ödön, akinek tervei között szerepelt a magyar növény- és állatnevek etimológiai szótárának összeállítása, 1935-ben segítségért fordult a Magyar Nyelvőr olvasóihoz (Nyr. 64: 83), hogy gyűjtsék a növények és az állatok népi elnevezéseit. A kérelem az Országos Néptanulmányi Egyesület és a Magyar Nyelvőr szerkesztősége mint megbízók nevében jelent meg, mivel munka közben kiderült, hogy alig van megbízható anyaggyűjtés. A neveken kívül a növényekhez fűződő hiedelmeknek, babonáknak, orvosló erőnek, szokásoknak és játékoknak, mondókáknak és versikéknek, sőt a gyermekek adta neveknek a följegyzését is kérték, mert sokszor ezek adhatnak fontos fölvilágosítást a nevek eredetére.

Ennek a fölhívásnak annak idején lett is visszhangja, 1936-ban például a zilahi kollégium alsós diákjai több, mint 200 pontosan azonosított népi növénynevet gyűjtöttek a bihari, érmelléki, szatmári és szilágysági falvakban (az összegyűlt anyagot rendre beküldte és egy részét 1957-ben közzétette Vigh Károly [in: NyIrK. 1: 149–56]).

A nyelvjárási szókincsnek ezt a rétegét nem hanyagolták el a későbbi kutatásban sem. Magyar nyelvterületen a legalaposabb népi növénynévgyűjtésre Péntek János és Szabó Attila jóvoltából újabban Erdélyben került sor, két etnobotanikai útmutatójuk (Ezerjófű; Ember és növényvilág) nagyszerű tárháza a – főként kalotaszegi – nyelvjárási adatoknak. A növények megbízható azonosítását szolgálják a szemléletes rajzok, leírások és a népiek mellé a hivatalos (magyar és latin) elnevezések.

Mintaszerű Nagy Rózsának Nagyváty község népi növényismeretéről írt tanulmánya (Adatok a baranyamegyei Nagyváty növényekkel kapcsolatos szokásaihoz és néphagyományaihoz. Magy. Népnyelv. IV. 1942: 268–308), mely szintén értékes adatforrása a néprajzosnak és a nevek gyűjtőjének, kutatójának. A szövegben előforduló népi nevekhez a szerző azok ejtési módját és a tudományos neveket is feltüntette.

A XIX. század végén jelent meg a Szinnyei-féle Magyar tájszótár, mely a népi növénynevek valóságos tárháza. Ugyanez vonatkozik az Új magyar tájszótár eddig napvilágot látott köteteire is. Sok növénynevünk szóföldrajzi részének föltárásakor kiderült azonban, hogy még ennek a kivételesen alapos és modern munkának az anyagából is mennyi minden kimaradt! Elsősorban az „eldugottabb” helyeken megjelent nyelvjárási gyűjtések, folyóirati közlések, összefoglaló monográfiák eredményei nem kerültek be. Szerencsére a népi növénynevek természetszerűleg fontosak az etnobotanikai kutatásokban, de kedvelt témája a néprajzi tanulmányoknak is. Feltárásukért, egybegyűjtésükért sokat tettek az egyes nyelvjárási szógyűjtemények és szótárak szerzői (BaNyj., BüTsz., IpTsz., KkSz., MiTsz., OrmSz., SzamSz., SzegSz., SzlavSz., SzékNySz., Tsz., FelsSz., MNyj., Nyatl., FöTsz., ToNyj.).

Szintén jó lelőhelyei a népi növényneveknek azok a tanulmányok, amelyek foglalkozási ágak szókincsével, tájegységek nyelvjárásaival vagy éppen az ott élő emberek növényismeretével foglalkoznak (Péntek–Szabó, Herman: Pászt., Édes, Nagy, Zelnik, Gáspár, Kovács, Kótyuk).

Nem kevésbé fontosak a nyelvészeti (Nyr., MNy., NyK.) és a természettudományi, néprajzi folyóiratokban (SzegFüz., TermTudKözl., BL., KertFüz., Term., NéprÉrt., Ethn., Gyógysz., NövtanKözl., TermrajzFüz., ErdL., BotKözl. stb.) publikált idevágó gyűjtések, sőt néhány cikk, tanulmány is. Moesz Gusztávé (1873–1946) például, aki különböző vidékek népi növénynevei iránt egész munkássága alatt érdeklődést tanúsított. Már brassói tanár korában gyűjtötte a székely és csángó növényneveket, később az alföldi népi növényneveket és a mátrai gombaneveket. A kiváló botanikus ezzel jó szolgálatot tett a nyelvészetnek is (l. pl.: Székely és csángó növénynevek [MNy. 4: 29–34], A Kiskunság és a Jászság néhány növényneve. [uo. 23: 67–70]).

Csapody Vera és Priszter Szaniszló közös munkája, a „Magyar növénynevek szótára” (Bp. 1966) és Jávorka Sándor „Magyar Flórája” is tartalmaz a hivatalos latin és magyar neveken kívül nagyszámú népi növénynevet, de sajnos átírva és földrajzi pontosítás, forrásmegadás nélkül.

Nem hagyták figyelmen kívül a nyelvjárási növényneveket a régiségben sem. A régi szójegyzékekben, szótárakban megőrzött elnevezések bekerültek a könyvnyomtatás korának füveskönyveibe, orvosbotanikai összefoglalásaiba, útmutatóiba. De a lexikológiai adatok mellett ebben az időben már gyűjtötték a tájnyelvi, népi kifejezéseket is. A XVI. században Szikszai Fabricius Balázs érdeklődéssel fordult a tájszók felé; „Nomenclaturá”-jába sokat felvett ezekből és a Hegyalja környéki szőlőnevekből. Csaknem 500 növénynevet, köztük kevéssé ismert népi neveket is tartalmazó művének 1590-es debreceni megjelenését számos további kiadás követte. A Szikszaitól gyűjtött népnyelvi elnevezések hatalmas mennyiségben, teljes alaki egyezéssel bukkannak föl Melius Juhász Péter 1578-ban Kolozsváron megjelent „Herbariumá”-ban. Melius orvosi füveskönyve 627 növényfajt sorol föl, és részben le is írja azokat, 1236 magyar növénynév felhasználásával. A népi növényismeret és a tudományos növénytan összefonódása ezzel a munkával kezdődött. Az ómagyar kor növényismeretének összegzésében, a későbbi korokra legnagyobb hatású alapműben megőrzött XVI. századi névanyagnak a magyar növénytani szakszókincs kialakításában kezdeményező szerepe volt.

Öt évvel Melius kolozsvári művének megjelenése után készült az első latin–magyar növényszótárunk. Németújváron, 1583-ban került ki a nyomdából „Stirpium Nomenclator Pannonicus” címmel. (Ugyanez a 348 korabeli növénynevet tartalmazó jegyzék jelent meg 1584-ben Antverpenben a flóramű függelékeként.) A németalföldi Charles de l’Écluse vagy ismertebb latinos nevén Clusius mecénása a pannóniai flóra kutatásában a híres törökverő Batthyány Boldizsár, a művelt, tudományszerető mágnás volt. A németújvári várúr környezetéhez és Clusius baráti köréhez tartozott az udvari tudós pap, Beythe István, aki Clusiust gyakran elkísérte botanikai kirándulásain, és közölte vele a növények magyar neveit. (Az előszóban Clusius kiemeli Beythe István németújvári prédikátor érdemét ebben.)

Clusius másik fontos munkája, a „Fungorum in Pannoniis observatorum brevis Historia” 1601-ben jelent meg. Mindkét műve arról tanúskodik, hogy szerzőjük a vidéket járva följegyezte a növények népies neveit, kutatta szerepüket a nép körében, megörökítette a nevekhez fűződő mondákat. Kitűnő növényleírásain és természethű rajzain kívül ez a gyűjtőmunka az igazi érdeme. A szójegyzékek összeállításában, a népi növénynevek, gombanevek gyűjtésében Beythe István volt kiváló segítője, akinek határozott célja volt a sok „vulgaris nomina” lejegyzése. (Ő rendezte sajtó alá a németújvári kiadást is.)

A XVIII. század második felében jelent meg Csapó József „Új magyar füves és virágos könyv”-e (Pozsony 1775), és Veszelszki Antal „A’ növevény plánták országából való erdei, és mezei gyűjtemény, vagy- is fa- és fűszeres könyv” (Pest 1798) című műve. Mindkettő a hazai flóra feldolgozása, ezért értékes a népi növénynévanyaguk. Csapó levelezésben állott az erdélyi polihisztorral, Benkő Józseffel; 1783. dec. 15-én Debrecenben kelt levelében közli a „Nomenclatura botanicá”-val kapcsolatos észrevételeit, és beszámol arról, hogy „a’ Füveket szedegettem, neveiket falukban kérdeztem szegényektül és Prédikátoroktul”, végül több tájszó névadási motivációját is feltárja. Számunkra a legfontosabb az, hogy az „Új füves és virágos magyar kert” több, mint 1100 magyar népi növénynév lelőhelye.

Alapvető jelentőségű Benkő József „Nomenclatura botanicá”-ja, mely Linné fontos növényfajainak első magyar növénynévszótára. Pozsonyban, a Magyar Könyv-ház 1783. évi kötetében jelent meg. A növényvilág terminológiájának összeállításakor Benkő az addigi botanikai irodalom szókincsén kívül nagyszámú saját szóalkotására és az erdélyi népi elnevezésekre támaszkodott, ő maga is gyűjtötte ezeket. 1778-ban megjelent „Transsylvania” című munkájának harmadik részében Erdély flórájával foglalkozik. A növények tudományos terminusain kívül megjelöli azok népies magyar, román és német nevét is. Elsőnek foglalta össze körülbelül 60 növény román népies elnevezését.

A névadás indítékára is magyarázatot keres olykor, bizonyítja ezt egy 1784-ben Kazinczy Ferencnek írt levele, melyben többek között a borostyán, N. boroszlán és a repkény elnevezéseket tárgyalja. Hogy milyen körültekintően gyűjtögette és választotta ki közlésre a tájszavakat, a népi eredetű növényneveket, azt jól mutatja a következő részlet: „A’ mi illeti a Hedera Poeticát, készen vagyon annak neve a’ Székelyeknél, kik Igaz Magyar Nyelvel szoktunk születtetni. Repkény-fa nálunk az ő neve, úgy tetszik, az egyéb fákra való fel-folyásától avagy repülésétöl. […] Hallottam először, mintegy két esztendővel, Csíki Székelyektől; de nem vettem bé mindjárt, vélvén hogy tsak valami szegeletbéli szó: azután bé kellett vennem, ki tanúlván, hogy Székely főldünkön mindenfelé isméretes nevezet” (KazLev. 1: 60).

Benkő József elévülhetetlen érdeme a népnyelvi növénynevek fölkutatása és ezekkel a magyar növénytani szaknyelv gazdagítása.

Kortársa, Földi János igen kritikusan vette számba a növényvilág magyar terminológiáját, számos névtípust elutasít. A felvilágosodás időszakában még minden, ami népi, parasztos és bundaszagú, lenézett, nem komolyan vehető dolognak számított. Földi szintén – kora felfogásához híven – idegenkedik a népies elnevezések nagy többségétől. Ugyanakkor azonban megértéssel és türelemmel viseltetik a szerinte helytelen szóhasználattal szemben: „a’ kik az Anyai téjjel szívták be’ a’ régi rossz Neveket, nem kívánom, hogy azokat elhagyják” (1793: 43). És bár sok növénynevet „ki kell venni a’ köznép szájából, és alkalmatosokat adni helyekbe” (8), a helyes és jó képzésű népnyelvi elnevezéseket nem támadja. Sőt, azokat gyűjti és közzéteszi: „a’ Nép között szerte széllyel talált, vagy hallott Nevek” (uo. 50–9). Felfogása szerint „Jó értekezni a Köznéptől; és ezt én is megtselekedtem: de nem hogy ők bennünket orrunknál fogva hordozzanak, hanem hogy mi a tőlök hallottakat okos ítéletre vegyük s megvizsgáljuk” (uo. 44).

Erre az időszakra tehető Kitaibel Pál (1757–1817) munkássága is. Kitaibel a magyar tudományos botanika megteremtője, a Kárpát-medence flórájának nagy kutatója, leírója és ismertetője volt. Szintén számos népi elnevezés feljegyzését köszönhetjük neki, az ország sok vidékén járt, botanizált. Gazdag névanyagot tartalmazó útinaplóiból számos tájszót tesz közzé Gombocz Endre (BotKözl. 35: 278–83), illetve Priszter Szaniszló (OrvTörtKözl. 107/108: 161–75).

A nyelvújítás korának nagy szóalkotóival (Bugát, Kováts, Tóthfalusi) ellentétben a magyar növényvilág terminológiájának megalkotásánál a debreceni szerzőpáros szívesen támaszkodott a népi elnevezésekre. Az első, „a’ Linné alkotmánya szerént” készült összefoglaló növénytani munka Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály szerzőségével 1807-ben jelent meg „Magyar Fűvész Könyv” címmel. Valóságos tárháza az akkori idők népi és tudományos növényneveinek, valamint saját szóalkotásaiknak. Ugyanis „sok új neveket kellett készíteni”, mert „felette sok plántáknak még semmi magyar nevek nem volt”, soknak pedig „alkalmatlan vagy bitang nevek vólt” (MFűvK. VI:). Ők maguk is gyűjtötték a tájnyelvi növényneveket. A régi herbáriumok hagyományos neveit együvé sorolták a tájszókkal. Ezek közül Földi kritikájának alapján kiselejtezték a „tsúf és gyalázatos” neveket. Ők is kikelnek az „illetlen elnevezések” ellen, mint írják: „Megtetszik magából a’ könyvből, hogy mi, minden előttünk tudva vólt alkalmatos magyar nevezeteket betsbenn tartottunk, és meghagytunk: de meg kell vallani, hogy azok közt a’ bábalelte fűnevek közt, mellyek a’ köznép szájábann sőt könyveinkbenn is forognak, sokann vannak botránkoztató, babonás, helytelen, tsúf nevek, sőt ollyan gyalázatosok is, mellyeket a betsülletes ember szájára venni is átallana” (Elöljáró beszéd).

Diószegi 1813-ban megjelent „Orvosi Fűvész Könyvé”-nek függeléke az első szinonimaszótár. Ennek terjedelmes „Igazító Laistroma” a „Növevények régi, és Népközt forgó magyar nevezeteinek” (363–95) csoportja. Az utolsó lap alján, a jegyzetben Diószegi azt írja, hogy a lajstrom még hosszabb volna, ha valaki „a’ két Hazának minden részeibenn szokásbann lévő nevezeteket” összeszedné, hiszen a népi elnevezések terén egyetlen növénynek több neve is bekerül a fölsorolásba; másrészt viszont, ha elvégezné azt a besorolási föladatot, hogy a különböző vidékek számos népi elnevezését fajonként azonosítva és különválasztva csoportosítsa, akkor a lista kisebbre olvadna. A „Megállított Plánta Nevek” egy-egy elnevezéséhez ugyanis „Ugyan azoknak bitang Nevei” számtalan társnévvel csatlakoznak. Így például a ’Physalis alkekengi’ esetében a megállított név a piros páponya, ugyanennek „bitang nevei” pedig a muhartz, álkekengi, hólyag tseresznye, ’sidó tseresznye, kőrontófű, Vénuskőldöke és papmonya (azaz 7 társnév).

A Magyar Nyelvőr hasábjain vita alakult ki Fialovszky (Nyr. 7: 260–6, 501–4) és Arany (7: 455) között a debreceni füvészkönyv növényneveivel kapcsolatban. Fialovszky az új neveket három csoportba sorolja: elvetendők, kiigazítandók, helyettesítendők. Noha ő maga a népi nevek csodálója és elszánt védelmezője, Diószegiék számos olyan elnevezését nem veszi észre, amelyek eredetileg népi névadásúak. Arany Fialovszkyval szemben kimutatta a népnyelv alapján, hogy a hibáztatott félszer, nyakó, mozsárvirág, szurdancs, szironták, libatopp, bigebecő, porhon, konya, degesz stb. szavak helyes szóalkotások. Védelmébe vette a Magyar Fűvész Könyv szerzőit, sőt Földi Jánost is, akinek névalkotási elveit Diószegiék magukévá tették: „…óhajtani lehet, hogy aki még valaha nyelvünkben újít, azt a népnyelv, népi észjárás oly teljes ismeretével, s oly romlatlan nyelvérzékkel tegye, mint Diószegi, Fazekas és Földi” (TermTudKözl. 37: 653).

A népi növénynevek XIX. századi gyűjtőinek (Kassai József, Fialovszky Lajos, Borbás Vince, Wagner János) is rengeteg népi elnevezés megismerését köszönhetjük.

Szikszai művéhez hasonlóan szintén a Hegyalja környékéről való az a tekintélyes számú tájszó, amelyet a XIX. század első felében „Származtató, ’s gyökerésző magyar–diák szó”-könyvében Kassai József említ. Mint írja, „elsősorban Bodrog Kiss-faludi hazámból”. Szókönyvének öt kötete 1833 és 1836 között jelent meg értékes népi névgyűjtésének gazdag botanikai anyagával.

Herman Ottó a tájszók egybegyűjtése érdekében vidéki tanítókkal, tanárokkal, gazdatisztekkel, botanizáló papokkal, sőt arisztokratákkal is levelezésben állott. Ezen az úton is tekintélyes számú nyelvjárási növénynevet, adatot gyűjtött.

Szerteágazó és sokrétű etnobotanikai munkássága során Borbás Vince szintén rendkívül nagyszámú nyelvjárási növénynevet ismertet. Degen Árpád 874 megjelent írását tartja számon. Különféle folyóiratokban publikált tanulmányainak legtöbbjében találunk egy-egy értékes néprajzi megfigyelést, tájnyelvi adalékot, népi kifejezést, az ember és a növényzet viszonyát tárgyaló művelődéstörténeti fejtegetést.

Talán legértékesebb tanulmánya a Balaton-melléki lakosság botanikai ismeretével foglalkozik (FöldrKözl. 22: 57–78). Megmutatja, milyen gazdag a nép botanikai szókincse, hogy a terminológia etimológiailag föltűnően magyar jellegű, alig lehet találni jövevényszavakat a népi nevek között. Kimutatható viszont a régi herbáriumok hatása a népi növényismeretben.

Mesés füvekről írott munkáiban (TermTudKözl. 28: 201–4 és Nyr. 4: 23) szintén számos elnevezés (vasfű, szerencsefű, lakatrózsa) megfejtéséhez találunk segítséget, hiszen a néprajzi gyűjtés szerint az ezekkel a nevekkel jelölt növények zárnyitó füvek hírében állnak. A növénynevek gyakran visszatükrözik a nép erkölcsi, vallási fölfogását. Megfigyelte, hogy ugyanannak a fűnek, vadnövénynek ugyanabban a faluban is több neve lehet. A fölbukkanó népnyelvi elnevezés nyomán Borbás Vince kitűnő filológiai érzékkel foglalkozik a növénynév jelentésével.

Ő írta a Pallas lexikon botanikai címszavainak többségét, ezek kidolgozásánál körültekintően figyelembe vette a növények néprajzi, művelődéstörténeti és ipari-gazdasági jelentőségét. Némelyik címszó valóságos kis néprajzi tanulmány. Gunda Béla arra figyelmeztet (Ethn. 82: 10), hogy a forrás értékű címszavakat néprajzi irodalmunk eddig figyelmen kívül hagyta, ezekben számtalan értékes néprajzi megfigyelés, gazdaságnéprajzi fejtegetés lappang.

Gyakran fölkereste a Magyar Nyelvőrt, és annak köteteiben is több tájnyelvi növénynévről tudósít.

Sajnos forrás, adatközlő vagy helymegállapítás nélkül, de rendkívül nagyszámú népi elnevezés ismertetését köszönhetjük Wagner Jánosnak (M. o. virágos növényei. Bp., 1903), Gombocz Endrének és Mágocsy-Dietz Sándornak (in: Jávorka: Magyar flóra. Bp., 1924–1925), akik az egész magyar flórára kiterjedő névanyagot gyűjtöttek egybe.

A századfordulón jelent meg Móra Ferenc írása (Nyr. 29: 16–20) „Népies növénynevek a Kiskunság flórájában” címmel. Szerinte a nép adta növénynevekből fény vetődik az elnevezők gondolkodásmódjára, lelki világára. Móra növényismerete szépirodalmi műveiben is megmutatkozik, gyakran bukkannak föl kedvelt vadvirágai.

A gyakorlatiasság, a hasznosság vezérelvén létrejött népi növényismeretre, az etnobotanikai tudásanyagra talán jobban támaszkodhattak volna a botanika „műnyelvét” megalkotó füvészek. Mint arra Csorba József már 1855-ben (Magy. Akad. Ért.: 521) fölhívja a figyelmet: „vettük magyar nyelvünkön a’ néptől; mert kétség kívűl a’ füvésztudomány ismerete előtt ’s nélkül is ízéről, érzékeinkre hatásáról, tanyájáról, más tárgyakkal hasonlítva idomáról ismerte azt, és ismeri, ’s hagyományos névvel nevezi a’ pásztor, az erdősz, és a’ paraszt gazdasszony is”.

A füvek gyűjtőfogalmába a gyomnövények, a kerti növények, és a különféle növényrészek egyaránt beletartoznak. (Fű szavunk ősi, ugor kori örökség; vö. vog. T. pm, Szo. pum, osztj. V., O. pam, Ko. pm ’fű, széna’. A füvész nyelvújítási alkotás [TESz. 1: 998].) Legfontosabb a népi orvoslás terén a szerepük, de használatosak voltak ezenkívül szerelmi varázslásra (bagzófű, agármony, kankalin, zsálya stb.), a szerencse biztosítására (fekete nadály a kertbe ültetve), a villám elhárítására (kövirózsa), zár kinyitására (vasfű), féregűzésre (ereszbe tűzött úrnapi sátorfű), vihar megelőzésére (ablakba kitett ezerjófű), hajnövesztőszerként (márialen), tetű- és bolhairtóként (bolhaűzőfű, bolhahalál, tetűfű), alkalmazták továbbá rontó célokra is (nadragulya a haragosok küszöbe alá ásva) vagy éppen a rontás elhárítására (csalán, ökörfarkkóró, üröm stb.). Használatuk sokszor kémiai-biológiai erejükön alapul, hatóanyagaikra épül. Az erre vonatkozó népi tudásanyag évszázadok paraszti tapasztalain alapuló hagyományain nyugszik, részben azonban a népi gyógyászatba leszivárgó hivatásos orvostudomány ismerettárából ered. Néhány fű neve természetfeletti lényekre utal, ezeket nevük miatt tartják hatásosnak. Méghozzá attól függetlenül, hogy ezek az elnevezések területileg nem egységesek, más-más vidéken nem ugyanazt a növényt jelölik (angyalfű, istenfa, szentjánosfű, szentantalvirág stb.).

A növénynevek etimológiája nem egyszerű, ha a valamikori névadási indíték homályban maradt. Sok növénynévnél az elnevezés és a jelölt fajta közötti összefüggés azonban egészen nyilvánvaló, hiszen számos leíró jellegű elnevezés a species valamelyik jellegzetességére, a levél, a bogyó, a szár, a gyökér egyik föltűnő tulajdonságára utal. A belső nyelvi fejleményeknél a népi (motivált) és a mesterséges (tudományos) névadásnál egyaránt az a törekvés figyelhető meg, hogy az elnevezés minél találóbban leírja, a többitől világosan megkülönböztesse a jelölt fajt, fajtát.

A szavak értelmét keresve az antik világ úttörői szómagyarázataikkal azt a célt kívánták elérni, hogy a nyelvi jelek végső eredetét föltárják, az általa jelölt dologgal kapcsolatban az igazi (gör. étymos = valós, igazi, eredeti) jelentést kikutassák. Mint például M. Terentius Varro (i. e. 116–27), aki a lat. cadaver ’holttest’ szót a caro data vermibus ’a kukacoknak ítélt hús’ jelentésű szófüzérből vezeti le. De – hogy a növényneveknél maradjunk – látható az ősi etimologizálás makacs továbbélése az unedo ’eperfa és annak termése’ szó megfejtési kísérletének példáján. Az idősebb Plinius naiv szófejtését (< unum tantum edo = csak egyet eszem [a gyümölcsből, mert túl savanyú]) találjuk Georg Christian Wittstein sok-sok évvel később, 1852-ben megjelent szótárában (Etymologisch-botanisches Wörterbuch. Ansbach). A növénynevek eredeti értelmének magyarázatára törekedő kutatók még itt tartottak a 19. század közepén.

A történeti összehasonlító nyelvtudomány alapjainak lerakása azonban (Franz Bopp, Jacob Grimm, Friedrich Diez), majd a szótárírók (August Schleicher, Georg Curtius, Meyer–Lübke) munkásságának köszönhető eredmények birtokában sem változott a helyzet alapvetően. Még egy filológiailag jól képzett botanikusnak is komoly nehézséget jelentett az újonnan feltárt nyelvi anyaggal, a hangváltozások törvényszerűségeivel való munka. És fordítva, a növényrendszertan, a botanika újabb eredményei még a növényvilág iránt érdeklődő nyelvésznek is inkább nehezen áthágható akadályokat jelentettek. Minden bizonnyal ez a módszertani szakadék a magyarázata annak, hogy alig találunk botanikai szakmunkákban helyes nyelvi magyarázatokat, ám nyelvtudományi kézikönyvekben is ritkák a helytálló botanikai adatok abból az időből. Hagyományos félreértések és tévedések vonulnak végig mindkét tábor munkáiban.

Nem is lehet helyes etimológiát fölállítani szótározva, mégoly alapos hangtani tudással, de botanikai ismeretek nélkül, azaz a szó szemantikai vonatkozásainak, jelentéstörténetének figyelmen kívül hagyásával.

A névadás indítéka egy-egy növénynév keletkezésekor sokszor csak akkor válik világossá, ha rá tudunk jönni a jelölt növény szerepére abban a korban. Azaz arra, hogy a névadó, esetleg névadó közösség számára mi volt annál a növénynél fontos, kihangsúlyozandó. Vagy a látásmódra, azaz hogyan értékelhették, láthatták a növényt; alakját (virágának színét, levélformáját, szárának, gyökerének tulajdonságait), esetleg ízét, szagát mihez hasonlították és miért? Mérlegelnünk kell tehát azt a mozzanatot, amely körülmények között a név megszületik. De végig kell követni a vizsgált elnevezés teljes életútját is a társadalmi és nyelvi közegben. A jövevényszavakat illetően nem elég egy-egy szó átvételének, nyelvbe kerülésének körülményeit és időpontját vizsgálni. Meg kell állapítani a szónak az átadó nyelv szókészletében elfoglalt helyét és jelentését. Gyakran kiderül, hogy az átadó nyelv csak közvetített, a vizsgált kifejezés ott sem tartozik a szókincs saját fejleményeinek sorába. Végig kell követnünk vándorútja állomásain kronológiai sorrendben, feltárva történetét, alakváltozatait, össze kell állítanunk a jelentésfejlődés láncát.

Az összehasonlító nyelvészet korai időszakának tőcentrikussága és – újgrammatikus fogantatású – hangtancentrikussága helyett alapos morfológiai és szemantikai vizsgálatok, elemzések szükségesek. Ez a felfogás természetesen oda vezet, hogy a szófejtés területén a művelődéstörténeti ismeretek fontossá válnak. Az anyagi és szellemi kultúrának a társtudományok által feltárt tényei beépülnek a nyelvészeti kutatásba.

A végső forrást keresve bonyolult például a Petroselinum ’petrezselyem’ elnevezés esetében a szófejtés, hiszen a régi lat. petroselinon (Plinius 20: 118) a gör. petrosélinon ’ua.’ (Dioscorides 3: 70) növénynévből való, és a pétra, pétros ’szikla, kő’ jelentésű szóval függ össze. Ellentmondó ugyanakkor a petrezselyemfajok és -változatok botanikai leírása, mely szerint szó sincs arról, hogy a növény köves talajon jól érezné magát, vagy száraz sziklákon nőne. A megoldásra az ókori orvosi könyvekben bukkanunk rá: az antik világban a növény vese- és hólyagkő elleni gyógyszerként, gyógynövényként volt használatos. A pusztán nyelvészeti tudással felvértezett etimológus szófejtése félrevezető, orvostörténeti, művelődéstörténeti adatokkal kell kiegészíteni és megtámogatni a szómagyarázatot.

A tudományos, mesterséges névadás, a szakszavak létrehozása mellett továbbra is élő hagyomány a népi névadás, a spontán névalkotás. A nevet adó közösség a jelölt növény megjelenésére, színére, alakjára stb. utalva – a számára fontos tulajdonságokat szem előtt tartva – szigorú szabályok nélkül, néha pontatlan természetismerettel ugyan, de jó megfigyelőképességgel, találóan írja le a fajokat. Sajnos a tipikus vonások, melyeken a nevek alapulnak, nem kizárólag bizonyos fajokra jellemzőek, ezért ezeknek a tájnyelvi elnevezéseknek az átvihetősége, fölcserélhetősége, jelentésváltozása meglehetősen gyakori. Előfordul, hogy egy-egy növénynek húsznál is több nevét tartja számon a szakirodalom. Ugyanazt a növényt a Dunántúlon másképp hívják, mint a Tiszántúlon, más a neve Erdélyben, és ismét más a Felvidéken. Vagy akár csupán két szomszédos faluban. Ugyanakkor különböző, egymással rendszertanilag még csak nem is rokon növények az egyes tájegységekben ugyanazt az egy nevet viselhetik. Az elnevezések mögött különböző nyelvi szemlélet, képalkotás, több áttételen nyugvó botanikai forrás, idegen nyelvből való átvétel, fordítás áll. A néprajzi kutatás fontos területei a termelőgazdálkodás, a növények felhasználása a népi iparban (kosár-, seprű-, olaj-, festék-, gyantakészítés, fafeldolgozás), a növények szerepe a táplálkozásban, gyermekjátékokban, a gyógyításban, egészségmegőrzésben, végül a növényekhez fűződő babonák föltárása. Néprajzi szempontból fontos (és esetleg csak úgy magyarázható) a növények összetett neveinek felhasználásra, értékesítésre (kosárfűz, ostornyélfa, gyermekláncfű, vetéllővőgy), táplálkozásra, állati eledelre (sörárpa, takarmánytök, tyúkhúr, madárköles, szamár gyönyörűsége stb.) vonatkozó előtagja. Utalhat az összetétel előtagja gyógyászati fölhasználásra (pl. pattogzófű [ha valakinek a lába kipattog, azaz apró fölpattogzó sebekkel van tele], fülfű stb.). Lehet az összetétel vallási preferenciát tükröző, szimbolizált dolgot jelentő, biblikus jelképjellegű elnevezés (Golgota-virág, Istenfa, Jézuscsalán, Szentjánoskenyér, Isten kegyelme fű, Isten lova farka, Isten átkozta fű, Isten kenyere, ördögrokolya, ördögbordája, ördögszekér, ördögharaptafű, ördögoldal, szépasszony füve, borszorkány kása, boldogasszony csipkéje, boldogasszony mentája, bába kalács, bába fésű stb.), esetleg népszokásra, hiedelmekre utaló növénynevek (a virágvasárnapi barkaszentelés cicamaca-fája, rossz szellemek távoltartására szolgál a boszorkánytüske és az ördögtüske, felvonuláskor a szamár nyakába akasztott Caltha palustrisból font koszorú a szamárvirág, előszeretettel a sírra ültetett sírvirág, a termés bőségére vagy gyengeségére következtetnek egy erdőszéli virág bimbójának négyféle – búza-, kukorica-, árpa- és szőlőalakú – kis részecskéjéből, ez a jósfű; a növény morfológiai sajátsága volt a névadás alapja a szégyenvirág, szeméremvirág esetében (fehér ernyős virág, közepén kis piros folttal); vagy például Gálospetriben a borszerető emberek nem engedték hazavinni a borvirágot [Filipendula vulgaris = koloncos bajnóca], mert attól tartottak, hogy megvirágosodik a bor tőle stb.). Számos más növénynevünk is hasonló hiedelem alapján jött létre. Persze fordított esetet is ismerünk: a név nyomán, a név magyarázataként alakult ki a hiedelem.

Néha a neveknek is mágikus hatása van, egy-egy növény sorsát is befolyásolják. Mint Péntek János írja kalotaszegi tapasztalatai alapján: „Ha egy növénynek trágár, illetlen neve van, lehet akármilyen szép, senki sem szedi le, senki nem díszíti vele a lakását” (Honismeret 1979 [7]: 101).

A növénynevek eredet szerinti rétegződésének feltárása szoros kapcsolatban áll az egyes terminusok alakrendszerének leírásával, hiszen a képzéssel, összetétellel kialakult növénynevek nyilván magyar fejlemények, többségükben nyelvjárási szóalkotások. Ezeknek a népi elnevezéseknek kitűnő vizsgálatát végezte el a Kolozs megyei tájegység kalotaszegi nyelvjárásának kutatásakor Péntek János (in: Péntek–Szabó: Ember és növényvilág. Bukarest, 1985). Az etnobotanikai monográfia zárófejezetében (173) a népi növénynevek alaki felépítése szempontjából négy szerkezeti típust különít el: I. Egyszerű növénynevek, II. Képzett növénynevek, III. Összetett növénynevek, IV. Szószerkezetek. Eredetüket illetően az egyszerű nevek kis része ősi (uráli, finnugor, ugor) eredetű, jóval nagyobb a kölcsönelemek száma. A nemzetközi szavak mellett jövevényszavakat találunk, az átadó nyelvek elsősorban a latin, a német és a szláv nyelvek.

A legtöbb növénynevünk azonban a magyar nyelv külön életében keletkezett. Szarvas Gábor véleménye még az volt (Nyr. 22: 151), hogy a növényvilág magyar nevei, „az egész nomenclatura alig egynehány számot tevő kivétellel idegen népek ajándéka”. Ez többé-kevésbé legfeljebb egyszavas genusneveinkre igaz, fajneveink túlnyomó többsége belső nyelvi fejlemény. Ezek részben szóalkotással (képzéssel, összetétellel, elvonással, összerántással stb.), részben szószerkezetté válással létrejött növénynevek.

Az idetartozó terminusok hangutánzó vagy hangfestő szavak, szóhasadás eredményei, illetve hangátvetéssel, népetimológiával, elvonással (tapadással), tulajdonnév köznevesülésével, tiltó igealak főnevesülésével jöttek létre. Szintén magyar nyelvi fejlemény a metaforizációval létrejött növénynevek csoportja. A belső keletkezésű szókészlet egy rétegét a szóteremtéssel keletkezett szavak alkotják. Indulatszóval csak kevés növénynevet alkottak. Hangutánzó szóval képzett például a csattanó maszlag, csöngő, puffogtató, csörgőfű, pukkantó dudafürt. Annál több a szóalkotással keletkezett szavainkkal alkotott növénynév. Sok az összetétel; már a régiségben is találunk az alárendelő összetételek között például határozós (napranezo fy [Murm.]) vagy minőségjelzős összetételeket (kurteul fa [Tihanyi Alapítólevél], sárga répa, fehér répa stb.).

A népetimológiás alakulatok szóalakító tevékenység eredményei; a népetimológia analógiás következtetés, népnyelvi sajátosság. A növénynevek körében is érvényesül, azaz a nyelvérzék a számára homályos, jelentéstartalmat nélkülöző szavakat „értelmesítette”. A növényneveknél azért is gyakori, mert számos elnevezés elszakadt rokonaitól. Az idegen eredetű növénynevek is rokontalanul állnak. A nép eltanulta, átvette, de értelmetlennek találja. Ilyenek a nyelvújítás korának új elnevezései is, melyek idegenek maradtak. Elferdítve, valamelyik más szóval kapcsolatba hozva „értelmessé” válik. Például cingróf, csiri-csuri (szőlő), Áron szakálla, baltacin, belekenyér, sárkerék, csókarépa, garádicskóró, keménymag, kertifijól, mariskafa, nagydragula, tubarózsa, bölényvirág, kopottnyak, pogányka, egérfa, Török Bálint alma, csuka, pergament körte, borköles, borrágó, csikószőlő, pacsirtagomba, lócérna, madárgyökér.

Ismeretes, hogy a tájszavak időben adatolhatatlanok, azaz történettelenek. A népi növénynevek esetében bizonyos fogódzót egy-egy szó korára mégis találhatunk, ugyanis igen sokat közülük tudományos igényű művekbe beépítettek. A korai herbáriumok, orvosbotanikai munkák és a későbbi füvészkönyvek összehasonlító vizsgálatával elég nagy biztonsággal elkülöníthető bennük a népnyelvi réteg a szaknyelvitől. Sajnos egy-egy régi, esetleg az írásbeliség legkorábbi forrásaiban fölbukkanó növénynév keletkezésének idejéből csak ritkán áll rendelkezésre irodalom, támpontot adó és a jelölt növényt, illetőleg a nevet is érintő leírás. Meg kell próbálni egyéb társtudományok (például néprajz, gyógyszerészet, orvostudomány története) kutatási adatait is bevonni, a rendelkezésre álló források számát bővíteni, hogy a névadási motívumot megérthessük. Az etimologizálás igen érdekes, vonzó, ám néha szörnyen nehéz föladata a hajdani névalkotó gyakran szerteágazó gondolatmenetének követése, indokainak megértése.

SZAKIRODALOM

Rácz János

SUMMARY

Rácz, János

Popular plant names in Hungarian

The Hungarian terminology of botanics includes a large number of compound terms involving names of animals. Some of these terms are of a respectable age; others are based on popular names that are still in use in certain dialects. In this paper, the author discusses compound plant names that include the animal name farkas ‘wolf’. He gives their word histories from their first occurrence in written documents, as well as their word geographies on the basis of dialect dictionaries and ethnographic and botanic sources. In addition, he discusses the name giving habits and motivations that underlie them. Where appropriate, ancient and/or foreign-language parallels and correspondences are also given in a source-true form, accompanied by binominal meaning specifications.