Részleges vagy teljes hasonulás?

A magyar nyelvű leíró hangtani szakirodalomban az a nézet terjedt el, hogy a részleges és a teljes hasonulás azon az alapon különíthető el egymástól, hogy a hasonuló mássalhangzónak hány képzőmozzanata változik. Ez megfelelően egzakt szempont ahhoz, hogy nyelvi adatokkal cáfolni lehessen.

Deme (1961: 99–100) így határozza meg a részleges és a teljes hasonulást:

Demével egyetértve Papp (1966: 131) és R. Molnár (1989: 61–2) is a képzőmozzanatok számára hivatkozva különíti el a hasonulás két formáját.

A teljesnek látszó hasonulás nem minden esetben teljes hasonulás. Deme (i. m. 99) így fogalmaz:

Deme ezzel amellett foglal állást, hogy a besorolás nem az egyedi esetekre vonatkozik, hanem a szabályokra. Elvileg ugyan feltételezhetnénk olyan szabályokat, hogy például „a /g/ teljesen hasonul a rá következő /k/-hoz”, vagy „az /n/ teljesen hasonul az őt követő /m/-hez”, de az ilyen szabályokra semmi szükség, mert a zöngésségi hasonulás minden zöngétlen mássalhangzó előtt [k]-ra változtatja a /g/-t, az orrhangú helyhasonulás pedig minden kétajkú mássalhangzó előtt kétajkúsítja az /n/-et. A magyar nyelv akkor is ugyanolyan lenne, amilyen, ha volnának ilyen szabályok, és akkor is, ha nem. Az Ockham borotvájának¹ is nevezett takarékossági elv szerint ez megengedhetetlen: fölösleges szabályok nincsenek.

A képzőmozzanat-számlálás elve egymozzanatos teljes hasonulással és többmozzanatos részleges hasonulással is cáfolható. Az anyja szóban a /j/ teljesen hasonul az /ny/-hez (Deme 1961: 100), annak ellenére, hogy csak a képzés módja tekintetében változik, az [s]-sel ejtett kézcsók-ban viszont a /z/ zöngésség és hely szerint is hasonul a /cs/-hez, mégsem válik azonossá vele. Papp (1966: 140) felfigyelt ugyan az elv problematikusságára, mégis kitartott mellette:

Meglepő, hogy Papp csak az /n/ helyhasonulásáról tud, hiszen előtte Horger és Vértes is írt az /ny/ előtti /t, d/ palatalizációjáról. Horger (1929: 124) példái: talpalatynyi, lúgynyak; Vértes (1952: 71; 1958: 132) példái: hat nyúl (hťńl), vad nyúl (vďńl). Bár Deme és R. Molnár sem tárgyal az /n/ hasonulásán kívül más hely szerinti hasonulást, ők legalább nem állítják, hogy nincs is más.

Vitatható Pappnak az az állítása is, hogy „az s más esetekben teljes hasonulást indukál”. Deme (1961: 100), Papp (1966: 139) és R. Molnár (1989: 62) is hangtani kötöttségű teljes hasonulásként elemzi az olyan példákat, mint az egészség, község [-ss-], száraz zsömle, húsz zsák [-zszs-], rozsszedés [-szsz-] és kis zab [-zz-]. Ha csak ilyen adataink volnának, akkor – a képzőmozzanat-számlálást félretéve – akár egyet is érthetnénk velük, de nemcsak ilyenek vannak, hanem még olyanok is, hogy rosszcsont [-scs-], kézcsók [-scs-], tíz dzsókerrel [-zsdzs-], lesz dzseki [-zsdzs-], kiscica [-szc-] stb. Ezeknek a levezetéséhez mindenképp szükség van egy részleges hasonulási szabályra:

Ha a két szibilánsnak a zöngéssége is különbözik egymástól, akkor a hely szerinti hasonulás mellett a zöngésségi hasonulásnak is végbe kell mennie: a kézcsók [sz]-szel és [s]-sel is ejthető, de [zs]-vel nem. A szibilánsok helyhasonulása és a zöngésségi hasonulás a Deme és Papp által teljes hasonulásként elemzett adatokról is gondoskodik, nincs tehát szükség olyan szabályra, amely az alveoláris és posztalveoláris réshangokat teljesen hasonítja egymáshoz.

Az első olyan magyar vonatkozású könyv, amely a szibilánsok helyhasonulását egységes szabályba foglalja, Vago The sound pattern of Hungarian című monográfiája (1980: 38–9). A Vago-féle szabály újabb szemléletű megfogalmazásai Siptár írásaiban olvashatók (1994: 211–3, 263–4; 1995: 73–5; 1998: 348–9). Kassai (1998) nem foglal állást sem a Deme-féle, sem a Vago-féle elemzés mellett. Könyvének 174. oldalán az egé[s]ség a képzés helye szerinti részleges hasonulások közt szerepel a há[s]sor társaságában, egy oldallal később viszont már a hangtani kötöttségű teljes hasonulások között találjuk a kö[s]ség társaságában.

Részleges hasonulásként elemzendő a /t/-nek és /d/-nek a /ty/-hez és /gy/-hez való hasonulása is, mert ugyanaz történik velük, mint amikor az /ny/-hez hasonulnak: az alveoláris zárhangok a képzés helye tekintetében hasonulnak a palatális zárhangokhoz. Horger (1929: 124) példái: (öt tyúk >) [ök], talpalatynyi, haggyakorlat, lúgynyak, opálygyűrű, kanálynyi. Az /l/ nemcsak a palatális helyhasonulásban viselkedik zárhangként, hanem az orrhangok után is. Az /n/ réshangok előtt elveszti zárját, és beleolvad az előtte levő magánhangzóba (unsz [sz], konstans [ksts]), zárhangok előtt viszont zárhang marad: kint, inda, kínlódik.

Felmerül ezek után a kérdés, hogy létezik-e egyáltalán teljes hasonulás? A válasz: igen, bár nem önálló kategóriaként. A -val/-vel és a -vá/-vé v-jének vagy a mutató névmások z-jének a teljes hasonulását meg lehetne ugyan fogalmazni hely, mód és zöngésség szerinti hasonulásként, de ez sértené a takarékossági elvet, mert három változást számolna ott, ahol elég csak egyet számolni. Lehetne persze úgy is érvelni, hogy az is sérti a takarékossági elvet, ha kétféle hasonulást feltételezünk (részlegeset és teljeset), de szerencsére nem kell kétféle hasonulást feltételeznünk ahhoz, hogy teljes hasonulásról beszélhessünk. Van ugyanis egy olyan folyamat, amelynek az általánosított megfogalmazása a teljes hasonulást is magában foglalja, de semmiképp sem elemezhető részleges hasonulásként. Ez a folyamat a pótlónyúlás. A ződ vót-ban ugyanaz történik, mint a bottal-ban: az l és a v is elveszti minőségét, de az időtartamuk megmarad, és ráterjed egy azt fogadó szegmentumra (vö. Vago 1989). Hangtani kötöttségű teljes hasonulásra példa az /l/-nek az /r/-hez és /j/-hez való teljes hasonulása: ba[r]ra, alu[j]járó.² Az /l/-nek az /r/-hez való hasonulását meg lehetne fogalmazni mód szerinti hasonulásként is, az /l/-nek a /j/-hez való hasonulását pedig ennek mintájára mód és hely szerinti hasonulásként. Ez nem is lenne annyira pazarló megoldás, mint a -val/-vel-féle hasonulások többszörös részleges hasonulásként való elemzése, mert az /r/-hez való mód szerinti hasonulást össze lehetne vonni a /j/-hez való mód szerinti hasonulással, a /j/-hez való hely szerinti hasonulást pedig a palatális zárhangokhoz való hely szerinti hasonulással. Mégsem ez tűnik a legjobb választásnak, mert semmi más nem indokolja a mód szerinti hasonulás feltételezését (még az affrikáció sem, vö. Zsigri 1994).

Összefoglalva, a részleges és a teljes hasonulás nem a változó képzőmozzanatok számában különbözik egymástól, hanem abban, hogy a hasonulást kiváltó szabály képzőmozzanatokra hivatkozik-e, vagy minőségét vesztő időtartam terjedését írja elő.

SZAKIRODALOM

Deme László 1961. Hangtan. In: Tompa József (szerk.): A mai magyar nyelv rendszere. I. Akadémiai Kiadó. Budapest. 55–119.

Gibbs, Phil–Hiroshi, Sugihara 1997. What is Occam’s Razor? http://www.weburbia.com/physics/occam.html.

Horger Antal 1929. Általános fonetika különös tekintettel a magyar nyelvre. Kókai. Budapest.

Kassai Ilona 1998. Fonetika. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest.

R. Molnár Emma 1989. Leíró magyar hangtan. Tankönyvkiadó. Budapest.

Papp István 1966. Leíró magyar hangtan. Tankönyvkiadó. Budapest.

Siptár Péter 1994. A mássalhangzók. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 2. Fonológia. Akadémiai Kiadó. Budapest. 183–272.

Siptár Péter 1995. A magyar mássalhangzók fonológiája. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete. Budapest.

Siptár Péter 1998. Hangtan. In: É. Kiss Katalin–Kiefer Ferenc–Siptár Péter: Új magyar nyelvtan. Osiris. Budapest. 291–390.

Vago, Robert M. 1980. The sound pattern of Hungarian. Georgetown University Press. Washington.

Vago, Robert M. 1989. Empty consonants in the moraic phonology of Hungarian. Acta Linguistica Hungarica. 293–316.

Vértes O. András 1952. Bevezetés a fonetikába. Második, bővített kiadás. Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola jegyzetei. Budapest.

Vértes O. András 1958. A hangkapcsolódások osztályozásáról. In: Benkő Loránd (szerk.): Magyar hangtani dolgozatok. Nyelvtudományi Értekezések 17: 130–3.

Zsigri Gyula 1994. Lexikális és posztlexikális affrikáció. Néprajz és Nyelvtudomány: 129–33.

Zsigri Gyula

¹ Ockhami Vilmos, XIV. századi angol ferences rendi szerzetesről. Az elv leggyakrabban idézett megfogalmazása – „Entia non sunt multiplicanda praeter necessitatem” – nincs benne Ockham műveiben. Helyette ezekkel találkozhatunk: „Pluralitas non est ponenda sine necessitate” – „Frustra fit per plura quod potest fieri per pauciora” (Gibbs–Hiroshi 1997). A takarékossági elv ma már a természettudományok egyik alapelve.

² Az aluljáró-beli hangtani kötöttségű teljes hasonulás nem azonos az /l/-nek a felszólító mód j jeléhez és az igei személyragok /j/ eleméhez való teljes hasonulásával. A hangtani kötöttségű teljes hasonulás fakultatív, az alaktani kötöttségű pedig kötelező (vö. Siptár 1994: 251–9).