Szabó József: Nyelvjárási és szociolingvisztikai tanulmányok.
Körös Főiskola, Békéscsaba, 1999. 423 lap.
Szabó József, a Szegedi Tudományegyetem professzora a mai magyar nyelvtudománynak, különösen a nyelvjáráskutatásnak és a szociolingvisztikának jelentős személyisége, egyik vezető egyénisége. Nemcsak szaktudományi berkekben, hanem szélesebb szakmai (felső- és közoktatási) körökben is ismertek monográfiái, következetes oktatói-kutatói pályafutásának, tudományos fokozatszerzésének eredményei (l. pl. A mondatszerkesztés nyelvszociológiai vizsgálata a nagykónyi nyelvjárásban. Akadémiai Kiadó, Bp., 1983; A nagykónyi nyelvjárás. Szekszárd, 1986; Magyarországi és jugoszláviai magyar nyelvjárásszigetek. Békéscsaba–Kecskemét–Szeged, 1990). Az 1964-ben elkezdett és azóta folyamatos tudományos előadói és publikációs tevékenysége (vö. BDF MNyTK. IV: 107) tanulmányok, szakcikkek szerfölött gazdag sorozatában is megmutatkozik hazai és határainkon túli viszonylatban egyaránt. Ezekből a folyóiratokban, évkönyvekben, sokszor nehezen elérhető konferencia-kiadványokban, külföldi periodikákban megjelent közleményekből célszerűnek tűnt egy olyan válogatás, amely felsőoktatási segédkönyvül szolgál a tanárképzés és a kutatói utánpótlás-nevelés számára (l. a kötet előszavát, lapszám szerint: 6–7). E cél érdekében huszonnyolc olyan tanulmányt fog át a gyűjtemény hat fejezetben, amely főként a dialektológia és a szociolingvisztika területéről, de a nyelvtörténet, a néprajz, a mindezzel érintkező (szép)irodalom, az anyanyelvtanítás, a külföldi hungarológia témakörében is ismerteti a szerző kutatási eredményeit, elméleti és gyakorlati kérdésekben egyformán hasznosítható következtetéseit.
Az első, viszonylag terjedelmes fejezet „Néhány elméleti-módszertani kérdés” címmel hét tanulmányt tartalmaz (8–141). Mindenekelőtt a nyelvjárási anyaggyűjtés elmélete és módszere kerül szóba, hangsúlyozva a néprajzi és a nyelvészeti szempontok összeegyeztethetőségét, a hagyományosan kikristályosodott eljárásoknak a mindenkori célhoz, körülményekhez való igazíthatóságát (8–21). A magnetofonról lejegyzett nyelvjárási szövegek (vö. Szabó József: Nyelvjárási szöveggyűjtemény Nagykónyiból. MNyTK. 163. Bp., 1982) mondatokra tagolásának módszertani elvei a tartalmi-logikai viszonyok és az akusztikai megjelenítési formák együttes figyelembevételét javasolják (22–31). A köznyelvnek a nagykónyi nyelvjárásra való hatását vizsgálva a szóban forgó helyi nyelvhasználaton belüli mozgás, ennek következtében az alakváltozatok gazdagsága, a köztük levő harc, a régi és az új összecsapása a hangtani, alaktani, mondattani jelenségek és a szókészlet terén egyaránt kimutatható (32–61). Az ö-zés története (eredete és terjedése a magyar nyelvterület bizonyos részein) sokféle indítékkal, külső (településtörténeti, társadalmi stb.) és belső (nyelvrendszertani) motivációval függ össze (62–73). A nyelvjárásszigetek vizsgálatának gondos elméleti, módszertani, tipológiai leírása – mint ahogy a szerző többi kutatása is – alapos szakirodalmi tájékozottságról, segédtudományok alkalmazásáról, következetes elemzésről, logikus, áttekinthető közlésmódról árulkodik, feljogosítva őt arra, hogy eredményeit hasznosításul ne csak saját szakterületének (a dialektológiának), hanem más tudományágaknak (pl. az általános nyelvészetnek, a nyelv- és településtörténetnek stb.-nek) a figyelmébe is ajánlhassa (74–87, 88–130). A regionális köznyelviség mondattani kutatásáról kifejtett gondolatait is a körültekintő mértéktartás jellemzi (131–41).
A tanulmánykötet második, négy cikkből álló tömbje (142–89) a „Nyelvjárás és az iskola” címet viseli. Külön írás foglalkozik a nyelvjárásoknak a felsőfokú, illetőleg a közoktatásban elfoglalt helyével, szerepével, mindegyik esetben erősítendőnek érezve azt, az előbbiben nagyobb óraszámmal, programbővítéssel, az utóbbiban a különféle tanítási formák kiaknázásával, a tanárok számára kutatási lehetőség biztosításával (142–47, 152–69). Minden oktatási szinten és általában is nagyobb gondot kell fordítani a nyelvjárásiasság helyes szemléletére, a lekicsinylése elleni küzdelemre, értékként, a szülőföld iránti szeretetnek, a nemzeti identitástudatnak a jeleként való számontartására (148–51). A szemléletformálást kézenfekvően segítheti egy-egy tájszótár. Bálint Sándor Szegedi szótárát újraolvasva fogalmazódott meg Szabó Józsefnek az a véleménye, hogy egy egész szegedi enciklopédia ez a mű. Az ilyen szótárak nemcsak a tudományos kutatásban hasznosíthatók, hanem a közoktatásban a helyi értékek megismertetésében, megbecsültetésében is kamatoztathatók (170–89).
„Nyelvjárás és irodalom” címmel négy tanulmányt fog át a könyv harmadik blokkja (190–243). Az egyikben Duba Gyula és Gál Sándor egy-egy, Zalabai Zsigmond két könyvét falurajzként, helytörténeti műként, néprajzi leírásként is értékeli Szabó József, de elsősorban nyelvi (nyelvjárástani, nyelvtörténeti, névtani) anyagukat vizsgálja, s ezzel a hagyományok, a szülőföld iránti tisztelet magatartásformáját emeli ki legfőbb közös jellemzőjükül (190–207). Külön cikk foglalkozik az előbb elsőként említett szerzők (Duba Gyula, Gál Sándor) műveiben fellelhető tájszómagyarázatokkal, a hontfüzesgyarmati és környéki fog, kert, szilvás, petrence, rend, Hátra van még a május!, puruttya, a búcsi sutyúdurung, lévó, fickó, farsang, siska, bengéz(és), összesusál stb. népnyelvi kifejezések értelmezésével, eredeztetésével, mindennek tudományos és oktatásbeli felhasználhatóságával (208–23). Annak a könyvnek az ismertetésében, amelyben Zalabai Zsigmond Baróti Szabó Dávid válogatott verseit adja közre, sem tartja mellőzhetőnek Szabó József a korabeli nyelvjárási értékek szóba hozását (224–31). Kulcsár Ferenc Kígyókő c. művét bemutatva a bodrogközi legendáknak, mondáknak a szépirodalmi értékei mellett a néprajzi, nyelvészeti jellemzőire, archaikus tájszavaira (pl. a járólap-ra, a lápkút-ra) is felhívja a figyelmet a recenzens (232–43).
A gyűjteményeskötet következő, negyedik ciklusa (244–314) öt tanulmányt közöl „Szókészleti kérdések, szó- és szólásmagyarázatok” címmel. Az első a nagykónyi nyelvjárási szókészlet változásáról, az őrződő régi és a bekerülő új elemek szinonimikus viszonyairól, a tájszófajták arányainak módosulásáról szól (244–50). Ezt követően a nyelvjárástani szemantikai vizsgálatokhoz jól hasznosítható tanulmányban foglalkozik a szerző a nagykónyi nyelvjárás rokon értelmű szavaival, a csépüll ~ masináll, disznóól ~ hidas stb. szópárok különféle viszonyait rendszerezve, a nyelvjárások szinonimagazdagságát hangsúlyozva (251–80). A nagykónyi nyelvjárásnak a bajuszmarci, péntőkata stb. adatokkal illusztrálható, keresztnévi eredetű kifejezéseinek csoportosítása, eredetvizsgálata a dialektus belső szóteremtő erejéről, a nép alkotó fantáziájáról tanúskodik (281–87). A ’szőlőművelő, gyomirtásra használt szerszám’ jelentésű saraboló, horoló, karaszoló, kaszirva, vakaró és zsula lexémák tautonimikus és szinonimikus összefüggéseit, valamint eredetét tanulmányozva népünk nyelvi és kulturális értékeinek további feltárására ösztönöz bennünket a könyv írója (288–97). A nyelvjárási szólásoknak eddig eléggé szűkös etimológiai kutatási körét bővíti a Nagykónyiból vett mosolog, mind a ragajja, a se kuku, së pizse, a fonámëntibe és a kërhórafog kifejezések magyarázatával (298–314).
Az ötödik fejezetbe „Küzdelem anyanyelvünkért” címmel három szakcikket sorolt be a szerző. A pozsonyi vendégtanárként szerzett tapasztalatait osztja meg az olvasóval bennük. Szól azokról az eredményekről és nehézségekről, amelyek a szlovákiai magyar kisebbségnek az anyanyelvért vívott küzdelmét jellemzik (315–22). Bemutatja az úgynevezett „tábla- és névháború”-nak az 1990–1994 közötti sajtódokumentumaiból összeállított könyvet, valamint az 1946–1948. évi deportálásról és kitelepítésről szóló visszaemlékezések gyűjteményét, Zalabai Zsigmondnak e két újabb, a magyar nemzetiség szolgálatára szerkesztett művét (323–37). Tanulságos írásban dolgozza fel annak a pozsonyi egyetemi hallgatók körében végzett kérdőíves felmérésnek az anyagát, amely a leendő kisebbségi magyartanárok magyarságtudatának emberségéről, anyanyelvének összekötő erejéről, féltéséről, nemzetiségi létének további jellemzőiről nyújt a jövőre nézve is biztató áttekintést (338–57).
A záró ciklus (358–423) négy dolgozatának tematikáját a „Kitekintés a külföldi dialektológia néhány kérdésére” cím jelzi. A szerző külföldi tanulmányútjai alapján gondos leírást olvashatunk itt a német nyelv- és nyelvjárásszigetek típusairól, kutatásának tapasztalatairól (358–88), a német nyelvjárástan gazdag hagyományairól, jó néhány mai munkálatáról, például a Pfalzi szótárról (401–23), a finnországi nyelvjáráskutatás történetéről, eredményeiről, híres hangarchívumáról (389–93), a luxemburgi dialektológiáról és többnyelvűségi problematikáról (394–99, 400–10). Ez az áttekintés amellett, hogy benne Szabó József megosztja velünk számos, külföldön szerzett szakmai tapasztalatát, az itthoni és külhoni nyelvjáráskutatóknak szemléletbeli közelségére, különféle irányzatoktól meg nem bontott barátságára is fölhívja a figyelmet.
Összességében nézve lényegre törők, puritánok, ennek ellenére vagy éppen ezért élvezetes stílusúak Szabó József írásai. A több megjelenési helyről való származásuk miatt vannak ugyan bizonyos átfedéseik, de egyúttal nyomatékosító erejűek is ezek. A szerző szakmai tudása, népének szeretete, a nyelvjárások példamutató tisztelete hatja át mindegyik tanulmányát. A Körös Főiskola, ahol óraadóként oktatott Szabó József, készséggel segített e válogatott szakcikkek kötetbe való rendezésében. A szerzővel együtt köszönet illeti érte.
Noha híve vagyok annak, hogy a recenzió – általában véve, műfaji sajátosságaiból fakadóan – igyekezzen megmaradni tárgyilagosnak, jelenlegi könyvismertetésem végén mégis hadd hozzak szóba néhány személyes vonatkozást. Megengedhetőnek érzem ezt főleg arra hivatkozva, hogy Szabó József könyvének, amelyet tőlünk független okok miatt csak most, nem közvetlenül a megjelenése után volt módunkban ismertetni, mára jócskán gazdagodtak körülményei.
Szabó József tanár úrral azóta ismerjük egymást személyesen, hogy a Magyar Nyelvtudományi Társaság debreceni csoportjában tartott előadását (vö. MNyj. XXI: 45–65) tudományos továbbképzéses ösztöndíjasként meghallgathattam. Későbbi nagyobb tudományos szereplésein is jelen lehettem, sokat tanulhattam belőlük, mint ahogy a magam próbálkozásait figyelemmel kísérő tanácsaiból is. A Magyar Nyelvtudományi Társaság szegedi csoportja és a Szegedi Tudományegyetem Magyar Nyelvészeti Tanszéke 2000 novemberében tartott ünnepi ülésén köszöntötte Szabó József egyetemi tanár urat 60. születésnapja alkalmából. Minderre utalva is illőnek érzem, hogy gratuláljak és további sok sikert kívánjak neki.
Molnár Zoltán Miklós
