Szemantikai ismétlések a Szindbád útja a halálnál című Krúdy-novellában

1. Az elemzés szempontjairól

1.1. Az alábbiakban Krúdy Gyula Szindbád útja a halálnál című novellájának meghatározott szempontú stíluselemzését végzem el. Abból a tényből kiindulva, hogy a stílus a szöveg értelem-összetevője (Tolcsvai Nagy 1996: 50–1), pontosabban így határozhatnám meg célomat: a novella nyelvi-stilisztikai megalapozású interpretációjára teszek kísérletet, mégpedig a nyelvi szerveződés egyik legmeghatározóbb sajátosságát, az ismétlést középpontba helyezve. Az ismétlésformák közül is főként a motivikus, ezen belül pedig a metaforákból felépülő, rendszert alkotó ismétlődésekre építettem az elemzésem (ennek a szempontnak az elméleti hátteréhez, illetve magához a módszerhez l. pl. Horváth–Veres 1980; Csúri 1987; Kemény 1993: 51–64; Gáspári 1996; Kövecses 1998; Fónagy 1999; Kemény 2001).

Dolgozatom tehát stílusvizsgálat, és így elsődlegesen a stilisztika körébe tartozik, de mint irodalmi mű nyelvészeti szempontú értelmezése szükségszerűen interdiszciplináris. A mű(alkotás) mint szöveg három kritériuma: a strukturáltság, a műfajhoz tartozás és a sajátos stílus közül az utóbbi ugyanis csak interdiszciplináris interpretációval közelíthető meg (l. pl. Kocsány 1992: 149; Szathmári 1999: 57).

Másrészt, mivel az alább tárgyalandó ismétlésformák egy szövegtani szempontból még számos megválaszolatlan kérdést elénk állító szövegtípushoz tartozó textusban konstituálódnak, és ott egy szempontból mint értelemképző, más szempontból mint kohézió- (koherencia-) teremtő elemek funkcionálnak, e funkciók vizsgálatával célom szövegtani vonatkozású is. A kohézió értelmezésében kiindulópontomnak tekintem Halliday és Hasan (1976: 8) felfogását, miszerint a szöveget a nyelvhasználat szemantikai egységének kell tekintenünk, egységes egésznek, és ebből következően azt kell mondanunk, hogy a kohézió nem mondatokat kapcsol össze, „a kohézió a szöveg egy elemének a szemantikai viszonya egy másikhoz, amely elem az elsőnek az értelmezéséhez szükséges” (Halliday és Hasan kohézióértelmezését magyarul összefoglalja Tolcsvai Nagy 1998: 117–8). A jelen esetben egy szövegtípusra vonatkoztatva az alábbi elemzésben megállapítottakkal megpróbálok közelebb jutni a tárgyalt ismétlésformák szerepének a feltárásához, és ezáltal a szövegtípus teljesebb jellemzéséhez. Az ilyen jellegű munkák távolabbi céljaként tartja számon a szövegtan azt, hogy a narratív szövegeknek, mint egy lehetséges szövegtipológia karakterisztikus részrendszerének, a vizsgálatával, a maguk sajátos eredményeivel hozzájárulhatnak egy majdani szövegelmélet felállításához (Tátrai 1997: 177; vö. Kocsány 1989; Eőry 1996). Stilisztika és szövegnyelvészet, illetve az értelmező jellegű szövegelemzés interdiszciplinaritása tekintetében érdemes talán arra is utalni, hogy a kommunikációra irányuló szövegnyelvészet („kommunikationsorientierte Textlinguistik”) egyik alapvető célja éppen a szövegértelem vizsgálata (Brinker 1985: 15; Beaugrande–Dressler 1981/2000: 120; Fehér 2000: 67).

Orientáló mintámnak tekintem továbbá azokat a szövegvizsgálatban újabban jelentkező kutatói célokat, illetve alapelveket, módszereket, amelyek „elemzésekkel kívánják bemutatni azokat a lehetőségeket, amelyek a megértéstudomány mellé (bele)helyezik azt a most folyamatban lévő funkcionális és kognitív nyelvelméleti paradigmaváltást, amely a grammatikai leírás részének tekinti a szöveglétrehozás és -megértés folyamatjellegét, a szövegkörnyezet és a beszédhelyzet jelentésképző szerepét, és általában a jelentést, ezáltal átértelmezve a nyelvtani szerkezet eddig formális fogalmát” (Tolcsvai Nagy 1999a: 12).

1.2. Szükséges annak a tisztázása is, hogy mit tekintünk a jelen esetben a vizsgált szövegnek, közelebbről: ezt a Szindbád-történetet teljes szövegnek vagy csupán szövegrésznek kell-e minősítenünk? A vitathatatlan igenlő vagy tagadó válasz lehetetlenségére is figyelmeztet Kocsány Piroska (1992: 145) véleménye a szöveg fogalmáról: „A szöveg – hasonlóan a szó, a mondat vagy a jel fogalmához – a nyelvtudomány nyitott, heterogén megközelítéseket lehetővé tevő, nem definiálható alapfogalma, amelynek heurisztikus funkciója van. E fogalmak értelme és szerepe az, hogy az egyes elméleteken belül újra és újra megfogalmazódjanak, segítvén ezeknek az elméleteknek a produktivitását. ” Az alábbi néhány gondolatot ebből következően is csupán a Krúdy-szöveg textualitásával kapcsolatos néhány kérdés feltétlenül szükséges, ám vázlatos felvetésének tekintem.

Még Halliday és Hasan (1976: 1) sokat idézett, bár Vater (1994²: 17) által túl szigorúnak minősített meghatározásából – „a szöveg szó a nyelvészetben tetszőleges hosszúságú írott vagy elhangzó megnyilatkozásra utal, mely egységet képező egésznek tekinthető” – kiindulva is bizonyára joggal tekinthetjük szövegnek a Szindbád ifjúsága kötetet, annak is különösen a második (1925-ös) kiadását. Megfelel a tárgyalandó kötet Petőfi S. János (1994: 62) szövegmeghatározásának is: „A szemiotikai textológia keretében használt szöveg terminus egy olyan multimediális, de dominánsan verbális kommunikátumra utal, amely egy tényleges vagy feltételezett kommunikációszituációban egy tényleges vagy feltételezett funkció betöltésére alkalmasnak tekinthető, s mint ilyen összefüggőnek és valamiképp lezárt egésznek tartható”. Az 1911-es első, még viszonylag „heterogén”, mert nem Szindbád-novellákat is tartalmazó kiadást elsődlegesen a befogadói szándéktulajdonítás függvényeként felfogott szerzői szándék (Tátrai 1997: 178), tágabban: a hermeneutikai és a pragmatikai szempont alapján minősíthetjük szövegnek. Ezt alátámasztja az egybefogó kötetcím is, Szindbád ifjúsága című novella ugyanis nincs a kötetben. Úgy vélem – bár a bizonyításra itt nincs módom kitérni –, hogy még egy szűkebb szövegfelfogás szerint is mindenképp szövegnek tekinthető, a textualitás kritériumaival rendelkező a második, az 1925-ös kiadás, a szövegtéma (vö. Brinker 1985: 50–9; Vater 1994²: 93–5) még pontosabban megjelölhető. Fontos utalás az is, hogy maga Krúdy „regény”-ként (Tóbiás 1964: 252) határozta meg a Szindbád ifjúsága e kiadásának a műfaját (a kötetszöveg szempontunkból különösen figyelemre méltó fogalmát használja Tolcsvai Nagy 1994).

2. Motivikus ismétlések a kötetben

A fentiek alapján a motivikus ismétlés fogalmát (Csúri 1987: 29–30) két értelemben használom: szűkebb értelemben a novellán: a szövegrészen, tágabb értelemben az 1925-ös köteten: a szövegen belüli ismétlésekre vonatkoztatva.

Az ismétlődő képeknek a Krúdy-életműben különös fontossága van, erre legutóbb – Baránszky-Jób Lászlót idézve – Kemény Gábor (1993: 166) mutatott rá: Krúdy életműve „szerves világ. Nem csupán jel, de jelrendszer is”. A visszatérő képek stilisztikai vizsgálata Kemény szerint kettős haszonnal jár, egyrészt közelebb kerülünk az író szemléletének, alkotásmódjának megismeréséhez, másrészt könnyebbé válhat bonyolultabb képek interpretálása.

2.1. Virág – nő

Ezzel a motívummal a kötet második kiadásának első (az 1911-es kiadásban még nem szereplő), Tájékoztatás című írásában találkozunk először. Nemcsak a Tájékoztatás sorrendi helye, hanem a címe is utal a kitüntetett fontosságra: a cím szövegolvasói utasításként funkcionálva a mintaolvasói pozíciónak, leegyszerűsítve: a befogadói folyamat eljárásainak különösen erőteljes formálója, ezért is tulajdoníthatunk kitüntetett szövegbeli szerepet e motívumnak. A konvencionális képet Krúdy így újítja meg:

„Szenvedélyesen, rajongva, halántékában lüktető vérrel vette számon a nőket a városban: a hervatag szépeket, mielőtt elhervadnának; a nyílóban lévő tearózsákat, akik gondtalan elbizakodottsággal, rózsaszínű füllel, jószagú nyakkal, párnás tenyérrel és keletiesen elkényeztetett tekintettel néztek el Szindbádunk feje fölött; a zárt bimbókat és mezei vadvirágokat, akik friss szájukból másoknak adták a forrásvíz gyanánt bugyborékoló kacajt…” (12 – A Krúdy-idézetek után megadott szám a Szindbád ifjúsága 1925-ös kiadásának megfelelő lapszáma).

A kötetben ezután még számos helyen, hol önmagában, hol egy kisebb képrendszerben jelentkezik a motívum, pl.:

„A második kupát a hölgykoszorúért ürítettük mindig ifjúkoromban […] Javasolom tehát, hogy ifjúurunkat a mezők és a rétek vadvirágai után a szalónok és bálitermek délszaki növényeivel is megismertessük. Szép a kis kökörcsin a tavaszi mezőségen, de milyen más illata van a szalónvirágnak, amelynek kelyhébe francia illatszert csepegtetett a gondos kéz” (53., lásd még pl. 63, 127, 158 stb.).

Különösen kitüntetett helyzetben, címben is előfordul a motívum: Az első virág. Ez a Szindbád-történet az első felnőttes szerelem, az „első nő” története.

Mindezek alapján a nőiesség, azaz az áldozatnak csak nők által lehetséges volta metaforával való hangsúlyozásának tekinthető, egyúttal drámai előreutalásnak is a virágáruslány búcsúja öngyilkossága előtt: „valami virágot vagy egyebet ledobok önnek ablakomból, ha szobámba értem” (110). A szoros, egyértelmű anticipáció viszonya létesül ugyanis a szövegben a virágáruslánynak e mondata és a Szindbád gondolatait közlő (közlésforma tekintetében szabad függő beszédnek tekinthető), az elbeszélés közepe táján álló mondat között: „A hajós elgondolkozva nézett utána. Tizenhat éves lehetett a leány, és aranybarna haja koszorúban volt; mint egy virágszál” (107–8).

2.2. Madár – nő

A magasból lefelé zuhanó, öngyilkos lányt ezzel a képpel láttatja Krúdy: „Egy fehér madár repült le a téli éjben a havas föld felé” (110). Korábban egy hasonlatban szerepel a madármotívum: „A virágáruslány egy darabig még sóhajtozva, pihegve, mint egy sebzett madár üldögélt Szindbád asztalánál” (107). Feltűnő a korreláció a kötet Szindbád titka című novellájának madármotívumaival: a hasonlóság nemcsak erre a motívumra terjed ki, hanem a cselekmény szintjén is érvényesül, hiszen ott is egy fiatal lány öngyilkosságával végződik a történet. A madármotívum a Szindbád titkában először a Fánika megszerzéséről ábrándozó „hajós” gondolataiban bukkan fel:

„Valahogyan úgy érezte, hogy későn jött és megbukott Fánikánál, a szentszemű páter már learatta e kis mezőcske egyetlen terményét. A barna és tűzkelyhű rózsácskát. Ám Szindbád gondolkozása ebben az időben már hasonlatos volt a szövőgép működéséhez, amelyet egy bölcs és öreg takács lába hajt valahol egy elhagyott házban. Kattog egy takácsszék, és a gondolatok kelméje lassan növekszik, most egy virág, majd egy repülő madár…” (127).

Érdemes arra is figyelnünk, hogy a kezdődő szerelmi kalandra, illetve a lányra utaló metaforikus motívumok: a madár és a virág itt együtt, egymás mellett szerepelnek. Hasonló szövegbeli funkciójuknak, „írói jelentésük”-nek (Kemény 1993: 61) ez is jele. A novella második részében a Pestre érkezett és ott Szindbád által elcsábított, majd elhagyott lány pedig már egyenesen kismadár néven szerepel (130–9; vö. Pethő 1999: 301).

2.3. Lepke – nő

Kemény Gábor (1993: 62–4) a lepke motívumának előfordulásait vizsgálta a kontextuális, illetve az „írói jelentés” szempontjából a Krúdy-életműben: ennek az ismétlődő képnek (hol metaforaként, hol hasonlatként tűnik fel) Az útitárs című kisregényben „az utolsó szerelem” a jelentése. „Krúdy nagyanyjának, Radics Máriának álomfejtéseiben a lepke »elcsábítást ígér«…, a lepke szimbólum, és egyben jóslat, amely kegyetlenül beteljesedik. Az ifjúságától búcsúzó Hartvignénak éppúgy utolsó szerelme ez, mint a szinte még gyermek Eszténának.”

Kemény Gábor felhívja a figyelmet a Szindbád útja a halálnál és Az útitárs idetartozó fontos motívumegyezésére is: a Szindbád-novellában ezt olvassuk: „»A szürke felhők alól, a hideg magasságból egy fehér lepke szálldosott lefelé… A virágárusnő volt, aki levetette magát a ház harmadik emeletéről.« Éppilyen lepke-módra száll ki Eszténa is a »rosszhírű ház« ablakán, hosszú, fehér ingében, a szégyentől és a félelemtől megzavarodva a befagyott folyó felé rohan, s a lékbe öli magát.”

Ez a motívumismétlődés egy fontos értelmezési szempontot vet fel, és új értelmezési lehetőséget nyújt, ha a stilisztikának abból a régi és széles körben elfogadott felismeréséből indulunk ki, amely szerint az írói életművekben fellelhető képek (motívumok) rendszerszerűen összefüggnek egymással, azaz az egyes képek kölcsönösen értelmezik és magyarázzák egymást (Kemény 1993: 166).

Ennek az értelmezési lehetőségnek a kifejtése előtt azonban – az ellenőrzés: cáfolás vagy megerősítés céljából – a szöveginterpretáció egy újabb szempontját is hasznosnak tűnik alkalmazni.

3. Ismétlés párbeszédben

A párbeszéd résztvevőinek váltakozó megnyilatkozásai, az úgynevezett replikák közötti kapcsolat megteremtésében fontos szerepet játszanak a különböző ismétlések. A kapcsolatteremtésen kívül azonban még fontos érzelemkifejező funkciója is lehet a megismételt mondatrésznek, illetve -részletnek (Péter 1991: 187). A novella szövegéből ez a párbeszéd érdemel e tekintetében különös figyelmet:

„– Talán szerelmes vagy? – kérdezte később (Szindbád – P. J.).

– Nem vagyok szerelmes.

– Hát?

A lány a nedves, összegyűrt kendőjét a szájára szorította, és a zokogással együtt a mondanivalóját is visszafojtotta” (107).

A szöveg értelmét befolyásoló stíléma a szerelmes szó ismétlése a tagadó válaszban. Péter Mihály (1991: 189) az ilyen típusú ismétlés funkcióját az erőteljes tagadásban jelöli meg; ha a megelőző nyilatkozat tartalmához negatív a viszonyulása a beszédtársnak, akkor az ismétlés mindig különösen eszpresszív: az erőteljes tagadáson kívül lehet még a funkciója a kihívó állítása annak, amit a beszédtárs feltehetően elítél, vagy lehet ingerült (felháborodott, gúnyos) egyet nem értés kifejezése. Tehát mindenképp valami különösen erős affektivitást kell kapcsolnunk a virágáruslány replikájához, azaz nem egyszerű ténymegállapításról van szó. Mindehhez még hozzá kell vennünk a társalgás generikus törvényének, az úgynevezett együttműködési alapelvnek a durva megsértését (a lány megszakítja a párbeszédet, amikor a második kérdésre már nem válaszol), ami ilyen esetekben Grice (1975/1997: 219) analízise szerint azt a gyanút alapozza meg, hogy az előző válasz félrevezető volt. Végső soron a kognitív pragmatika igazíthat el: „A propozíciós forma… az, amit mondunk a megnyilatkozásban, vagyis a megnyilatkozás explicitálásának felel meg. A propozíciós forma azonban nem meríti ki mindazt, amit explicit módon közlünk a megnyilatkozásban: meg kell tudnunk határozni a beszélő mentális állapotát” (Reboul–Moeschler 1998/2000: 111). A párbeszédet követő, mentális állapotra utaló mondatot („A lány a nedves, összegyűrt kendőjét a szájára szorította, és a zokogással együtt a mondanivalóját is visszafojtotta.”) figyelembe véve nem állítható meggyőzően az, hogy a lány kívülállóként, emocionálisan nem érintve beszél a szerelemről.

Az itt előforduló ismétléstípus Péter Mihály által kifejtett funkciója és a beszédaktus-elmélet megállapítása tehát egy a Szörényi Lászlóétól (1985⁴: 295) eltérő értelmezési keretet jelölhet ki nekünk. Szörényi egyik fontos tétele ugyanis az, hogy a műben kétféle értékrend áll szemben egymással, „a virágáruslány, aki nem szerelmes, nem is akar tudni a szerelemről, […], a hajós által képviselt szerelemközpontú értékrenddel szemben egy jóságközpontú, etikai alapozású világrendet szögez szembe, mint az etikai alapozású világrend képviselője” (– kiemelések tőlem: P. J.). A fent említett madár- és lepkemotívum, a lány szerelmes voltát pragmatikusan nem tagadó, hanem igenlő párbeszéd semmiképp sem igazolják, hanem sokkal inkább ellentmondanak annak a feltevésnek, hogy a virágáruslány nem ismerte a szerelmet. (Másrészt a szerelemnek és a jóságnak mint kétféle értékrend centrumának a viszonya sem feltétlenül ambivalens, sőt gyakran komplementer értékek ezek, gondoljunk csak példaként a Bűn és bűnhődés Szonyájára!)

4. Motivikus ismétlődések magában a novellában

4.1. Vér

A vér nem csak alkalmi, költői használatban jelenti magát az életet, az ÉKsz. a vér szó második jelentését így adja meg: „Élet-, tetterő…”. A sárga arcú, elerőtlenedett Szindbád magát az életet is céltalannak látja (104), és arra vár, hogy „valamely leány vagy asszonyféle akad az útjába, aki majd új életet önt belé, friss vért az ereibe” (105). Vér és élet szövegbeli jelentésének kapcsolatát („azonosságát”) jelöli az azonosságra épülő elliptikus szerkezet, a zeugma (vö. Szabó G.–Szörényi 1997: 123):

A szemantikai megközelítés magyarázatot nyújt tehát arra, hogy a lány öngyilkossága után „Szindbád, mint babonás ember… egy marék véres havat vett a kezébe, és magában azt gondolta, hogy a szegény leány kiomlott vére feloldozza őt, eddigi balsorsa alól. Csillaga újra felragyog, és hajója szerencsés szelekkel repül tova” (110). A kézbe vett véres hóhoz az újra birtokba vett életerőt/életet kapcsolhatjuk.

A vérmotívumnak a novellában redditióként való jelenléte (a fenti első idézet ugyanis a novella elejéről való, a második pedig a novella befejezése) nemcsak keretként hangsúlyozza az élet-halál ellentét kulcsszerepét, hanem pozicionálisan is utal az életre (kezdet) és a halálra (vég).

4.2. Arc

A halál és az élet ellentétéhez kapcsolódó szemantikai és pragmatikai természetű motivikus ismétlések szerveződnek például az arc többszöri szövegbeli előfordulása által:

Szindbád arca halálarc: beesett, sárga (a hold is halálszimbólum!), ellenben a virágáruslány esetében az arc főnévhez az élet szóval szemantikai összefüggésben lévő jelzők kapcsolódnak (metonimikus összefüggés: szív, illetve pozitív szemantikai jegyek: nedves, meleg). Figyelemre méltó az is, hogy mikor Szindbád arca (vö. fent: halálarc) a lányt érinti, a halálra alludáló gesztus a következmény: „Az ajka sokatmondólag remegett, amint Szindbád az arcát az ajkához nyomta. A keze lehanyatlott” (107). Amikor pedig a kávéházat elhagyva a hamarosan bekövetkező öngyilkosság színhelyére tart a virágáruslány és Szindbád, akkor a lány „életes” arcát elfedi: „A kendőt az arcára húzta, és a keze remegett Szindbád kezében” (109), „A kapu e percben felnyílott, és a leány kendőjét arca elé rántva, gyorsan, titokzatosan besurrant a kapun” (110). Az arc elfedése tehát anticipációvá lesz.

5. Emblémák

Bár az emblémák (szövegek közötti ismétlődések) vizsgálata – mint azt a stíluselemzés hazai gyakorlata is mutatja – általános vélekedés szerint nem tartozik a szorosabb értelemben vett nyelvi-stilisztikai elemzésbe, a jelen esetben ez mégis fontos kiegészítője, próbája: igazolója vagy cáfolója lehet a szövegértelemről eddig megállapítottaknak. Mindez a „kifejtettség és a bennfoglalás jelentésstilisztikája” alapján indokolható. A „kifejtettség megnyilatkozásszinten […] azt jelöli, hogy adott szöveg lehetőleg minden lényeges értelemelemet nyelvileg mutat be. A bennfoglalás ezzel szemben azt jelöli, hogy az adott szöveg több, akár lényeges értelemelemet nem képvisel nyelvileg” (Tolcsvai Nagy 1996: 238). Az utóbbi implikátumok kifejtését szolgálja az alábbiakban az emblémák tárgyalása.

A fent tárgyalt ismétlésformák alapján az elbeszélés értelmezésében az élet és a halál ellentétének tulajdoníthatjuk a legfontosabb szerepet, az emblematikus kapcsolatok is ezt látszanak megerősíteni.

Halála előtt Jézus Krisztus ezekkel a szavakkal nyújtotta a poharat a tanítványainak: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetség vére, amely sokakért kiontatik bűnök bocsánatára” (Máté 26, 27–28). Az új élet ígéretét adó, áldozatként megjelenő vér, a bűnöktől való megváltás emblémája fontos eleme az elbeszélésnek (vö. még: „Titeket is megelevenített, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt”; Pál apostolnak az efézusiakhoz írt levele, 2,1.). Szindbád a „maga könnyelműsége miatt ment tönkre. Szíriai kereskedőkkel kockázott és a perdülő kockán elúszott Szindbád vagyonkája, hajója, selyemköpenyege” (104). Itt a felsorolás mint anticlimax jelzi Szindbád anyagi-erkölcsi lecsúszását. Hozzátehetjük még ehhez Szindbádnak a nőkkel szemben elkövetett bűneit: hazudott (105), ismeretlen nőket csábított (106), csókokat lopott (106), a fiatal varróleányokat megleste (106), a titkos találkák előtt a kapust megvesztegette (106).

A keresztény hitvilágra, a Bibliára utaló embléma a fehér madár. „Egy fehér madár repült le a téli éjben a havas föld felé” (110). A fehér szín, illetve a galamb a megtisztulás, a megbocsátás jelképe a Bibliában (Landeszman et al. 1987: 72, 102).

Idetartozik az elbeszélést záró mondat csillagemblémája is: „Csillaga újra felragyog, és hajója szerencsés szelekkel repül tova”(110).

Ezt a keresztény-biblikus réteget – ellentétként – még inkább kiemeli az elbeszélésnek az a része, amely a mulatóhelyen vadul táncolók leírását tartalmazza. Ha a mű lehetséges világában funkciót akarunk tulajdonítani ennek a jelenetnek, akkor mint emblémát a bakkhanáliához (vö. pl. Trencsényi-Waldapfel 1968⁶: 182) kapcsolhatjuk:

„A zene zengett, és a szivarfüst könnyű fellegként lebegett a lámpások körül. A nők – itt többnyire könnyűvérű, éjszakai nők találkoztak – farsangi jókedvvel emelték kezükkel uszályukat, és a fényes cipőjüket por lepte be. A hajdíszek megbomlottak, és a kiszabadult hajszálak, mint a hosszú fűszálak a szélben, röpködtek tánc közben. A nők többnyire itt tanultak meg táncolni, és a valcert mindnyájan férfi módjára táncolták…

Diákok, iparosok, éjszakázó lumpok zörögtek cipőikkel a tánchely parkettján, szélesre kötött nyakkendők libegtek, és a söröspalackok nagyot puffantak” (108).

A pogány–keresztény, bűnös–megtisztult, elkárhozó–megváltatott ellentétpárok azonban alárendelődnek a mindent átfogó élet–halál ellentétpárnak. Maga a novella címe: Szindbád útja a halálnális világosan közli, hogy a halál (és ellentéteként: az élet) gondolatáé, témájáé és nem másé – például a szerelem és a jóság ellentétéé – a domináns szerep. A metatextuális és tartalmi funkciójú cím (Tolcsvai Nagy 1999b) ebben az esetben is a szövegértelem megközelítésének egyik lényeges biztosítója. Tehát itt is érvényes az, amit Szikszainé Nagy Irma (1999: 169–71) Kosztolányinak éppen Krúdy Gyula című verse alapján bizonyít: gyakran a cím az, ami döntő módon meghatározza a szövegértelmet.

6. Egyéb ismétléstípusok: a retorika alakzatai a novellában

6.1. Kettős szerkezetek (arthávrtti)

Fónagy Iván (1999: 35) Montaigne művei alapján tárgyalja az ismétlés alakzatai között a szinonim szavak párosítását, ezt az óind poétikában arthávrtti-nak nevezik. A francia író műveiben „habozást, megfontolást, mérlegelést” érzékeltetnek a hintázó ikerszerkezetek. Krúdy e novellájában hasonló emotív szerepe van ezeknek a páros szerkezeteknek, máskor pedig egy-egy helyzet árnyaltabb bemutatásában kapnak funkciót:

„Szindbád a sorsra, a véletlenre bízta élete hajóját…” (105).

„Nos, mit akarsz mondani – kérdezte Szindbád azon a fojtott, mély hangon, amely hasonlatos volt a mélyhegedű hangjához” (107).

„A virágáruslány egy darabig még sóhajtozva, pihegve, mint egy sebzett madár üldögélt Szindbád asztalánál…” (107).

„A termete karcsú, vékonyka…” (108).

„Kérem az urat, kísérjen haza! – mondta szégyenlősen, megzavarodva a virágárus hölgyecske…” (109).

Ennek az alakzatnak, amely általánosságban a „habozás, megfontolás, mérlegelés” mentális folyamatának a nyelvi jelölője, az aktuális szövegbeli szerepe egy pragmatikai-funkcionális megközelítésben csak a lét határhelyzetének, az élet és halál mezsgyéjén levésnek az állapotával való összefüggésében írható le.

6.2. Ellentét

A retorikai-stilisztikai alakzatok közül az ellentétnek különös jelentősége van a fent kifejtett, az élet és halál ellentétét a szövegtéma domináns elemének tételező szöveginterpretáció tükrében. Két jellemző példát idézek erre az alakzatra. Múlt és jelen, az egykori kaland-, szerelem- és életvágy, életkedv és ezeknek a hiánya jelenik meg a climaxot is magában foglaló, chiasmusra épülő első ellentétben:

„A gazdag és vidám Szindbád azelőtt messzi utakra is hajlandó volt, ha egy szoknyafodrocska csalogatta. Ment Pestről Budára, a Népligettől a Margitszigetig vagy talán még tovább is. De most a legközelebbi sarokig sem ment, ha elsuhant mellette egy kedves kis nő, akinek fehér fátyola volt és szalagos félcipője” (105).

Az éjszaka és a hajnal antonimákkal tulajdonképpen egy időpontot jelöl meg az elbeszélő, közvetlenül a virágáruslány halála előttit, tehát azt, amelyben élet és halál összeér:

„Néhány perc múlott el. Az éjszaka, a hajnal nagyon csendes volt a Nefelejcs utcában. Hallani lehetett, hogy valahol messze döcög egy szekér… Ekkor odafent, a magasban hangos robajjal nyílott ki egy ablak” (110).

6.3. Hármas szerkezetek

Feltűnően gyakoriak azok a halmozások, amelyek három azonos mondatrészt kapcsolnak össze. Ezek funkciója részint az arthávrttiéval megegyező, részint azt nevezhetjük meg ezek indítékának, hogy az író „mintegy tovább akar időzni egy-egy fogalomnál, vagy azért, mert az valamilyen oknál fogva mély hatással volt rá (csodálat, indulat, bánat stb.), vagy mert a kiemeléssel fel akarja rá hívni a figyelmet” (Szathmári 1961: 432).

„Szíriai kereskedőkkel kockázott, s a perdülő kockán elúszott Szindbád vagyonkája, hajója, selyemköpenye” (104). Erre a felsorolásra, amely egyben anticlimax, más összefüggésben már utaltam fent.

„A szegénységben elerőtlenedve, ellustulva nem vállalkozott könnyű kalandokra, és dehogyis örült, ha bársonyos, álmodozó vagy révedező pillantásokkal találkozott a szeme” (104). A három minőségjelző közül a második és a harmadik szinonimának is tekinthető (ez az alakzat: congeries).

„Amit tanult, olvasott vagy utazott, mind csak azért tette, hogy a nőknek hazudhasson, mesélgethessen” (105).

„A legszebb tengeren, a legnagyobb felhők és a legpirosabb vitorla alatt sem látott mást, mint a tengerparton fürdő halászlányt” (105).

„Sok tüzes szem, sok forró csók, sok őszinte szívből jövő ölelés emléke fűzte Szindbádot a szeles Lemberghez” (106): itt a halmozott mondatrészek szemantikai viszonya fokozást mutat, ez tehát climax (gradatio).

7. Összegzés

Az elemzés az alábbi főbb tanulságokkal szolgál:

1. Az ismétlés a szöveg értelmét döntő mértékben meghatározó módon és változatos formákban jelentkezik az elemzett Krúdy-novellában.

2. A különböző ismétlésformák funkciójuk és számuk következtében alkalmasak lehetnek arra, hogy (itt és feltehetően más azonos szövegtípusú művek esetében is) az értelmezés fókuszába kerüljenek.

3. A tárgyalt – fogalmi jellegű – metaforák nem egymástól elszigetelt nyelvi jelenségek, hanem rendszert alkotnak. Ennek a rendszernek az összefüggéseit, szemantikáját vizsgálva juthatunk el a szövegértelemnek egy nyelvészetileg-stilisztikailag megalapozottabb interpretálásához.

4. A tematikus ismétlések, az ismétlődő képek nemcsak megteremtik a szöveg kohézióját, hanem szembetűnően jelzik is azt, és ezáltal alapot teremtenek egy eddig csak részlegesen leírt (szépirodalmi) szövegtípus pontosabb definiálására. Ez a szövegtípus (műfaj) a regény és a novellakötet között helyezkedik el: az említettektől a kohézió és a koherencia mértékében tér el, ezek feltárásában meghatározónak vélhetjük az ismétlés szerepét.

SZAKIRODALOM

Beaugrande, Robert de–Dressler, Wolfgang 1981/2000. Bevezetés a szövegnyelvészetbe. Corvina. Bp.

Brinker, Klaus 1985. Linguistische Textanalyse. Erich Schmidt Verlag. Berlin.

Csúri Károly 1987. Lehetséges világok. Tankönyvkiadó. Bp.

Eőry Vilma 1996. Szövegtipológia – stílustipológia. In: Szathmári István (szerk.): Hol tart ma a stilisztika? Nemzeti Tankönyvkiadó. Bp. 130–51.

Fehér Erzsébet 2000. A szövegkutatás megalapozása a magyar nyelvészetben. NytudÉrt. 147. sz. Akadémiai Kiadó. Bp.

Fónagy Iván 1999. A költői nyelvről. Corvina. Bp.

Gáspári László 1996. Egy új retorika- és stíluselmélet vázlata. In: Szathmári István (szerk.): Hol tart ma a stilisztika? Nemzeti Tankönyvkiadó. Bp. 34–80.

Grice, H. Paul 1975/1997. A társalgás logikája. In: Pléh Csaba–Síklaki István–Terestyéni Tamás (szerk.): Nyelv – kommunikáció – cselekvés. Osiris Kiadó. Bp.

Halliday, Michael A. K.–Hasan, R. 1976. Cohesion in English. Longman. London.

Horváth Iván–Veres András (szerk.) 1980. Ismétlődés a művészetben. Akadémiai Kiadó. Bp.

Kemény Gábor 1993. Képekbe menekülő élet. Balassi Kiadó. Bp.

Kemény Gábor 2001. A pillangó, a rózsa meg a kis fazék: a nyelvi kép mint szövegszervező tényező a 20. század első felének magyar szépprózájában. In: Uő (szerk.): A metafora grammatikája és stilisztikája. Tinta Könyvkiadó. Budapest. 140–52.

Kocsány Piroska 1989. Szövegnyelvészet vagy szövegtípusok nyelvészete? Filológiai Közlöny. 26–43.

Kocsány Piroska 1992. Szövegnyelvészet versus szövegelemzés. In: Petőfi S. János–Békési Imre–Vass László (szerk.): Szemiotikai szövegtan. 5. JGYTF Kiadó. Szeged. 145–52.

Kövecses Zoltán 1998. A metafora a kognitív nyelvészetben. In: Pléh Csaba–Győri Miklós (szerk.): A kognitív szemlélet és a nyelv kutatása. Pólya Kiadó. Budapest. 50–82.

Landeszman György et al. 1987. Ábel–Zsuzsanna. Minerva.

Péter Mihály 1991. A nyelvi érzelemkifejezés eszközei és módjai. Tankönyvkiadó. Bp.

Pethő József 1999. Krúdy Gyula személynévadása első Szindbád-kötetében. Névtani Értesítő. 299–304.

Petőfi S. János 1994. A jelentés értelmezéséről és vizsgálatáról. Magyar Műhely. Párizs, Bécs, Bp.

Reboul, Anne–Moeschler, Jacques 1998/2000. A társalgás cselei. Bevezetés a pragmatikába. Osiris. Bp.

Szabó G. Zoltán–Szörényi László 1997. Kis magyar retorika. Helikon Kiadó. Bp.

Szathmári István 1961. A magyar stilisztika útja. Gondolat Kiadó. Bp.

Szathmári István 1999. Van-e szükség stíluselemzésre? In: V. Raisz Rózsa–H. Varga Gyula (szerk.): Nyelvi és kommunikációs kultúra az iskolában. MNyTK. 212. Bp.

Szikszainé Nagy Irma 1999. Leíró magyar szövegtan. Osiris Kiadó. Bp.

Szörényi László 1985⁴. Krúdy Gyula. In: Szegedy-Maszák Mihály et al.: Irodalom a gimnázium III. osztálya számára. Tankönyvkiadó. Bp. 294–96.

Tátrai Szilárd 1997. Szöveg és narráció. Az elbeszélő horizont szerepe a narratív szövegek nyelvi működésében. Nyr. 177–87.

Tóbiás Áron 1964. Krúdy világa. Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár. Bp.

Tolcsvai Nagy Gábor 1994. Bizonyosság és kétely határán. Babits első kötetének stílusrétegzettségéről. Literatura. 73–87.

Tolcsvai Nagy Gábor 1996. A magyar nyelv stilisztikája. Nemzeti Tankönyvkiadó. Bp.

Tolcsvai Nagy Gábor 1998. A szövegtan kialakulása (Tudománytörténeti áttekintés). In: Petőfi S. János–Békési Imre–Vass László (szerk.): Szemiotikai szövegtan. 11. JGYF Kiadó. Szeged. 1998. 109–38.

Tolcsvai Nagy Gábor 1999a. „Nem találunk szavakat”. Nyelvértelmezések a mai magyar prózában. Kalligram. Pozsony.

Tolcsvai Nagy Gábor 1999b. A cím szövegtanáról. In: Kugler Nóra–Lengyel Klára (szerk.): Ember és nyelv. Tanulmánykötet Keszler Borbála tiszteletére. ELTE BTK. Bp. 323–7.

Trencsényi-Waldapfel Imre 1968⁶. Mitológia. Gondolat. Bp.

Vater, Heinz 1994². Einführung in die Textlinguistik. Wilhelm Fink Verlag. München.

Pethő József

SUMMARY

Pethő, József

Semantic recurrence in Krúdy’s short story Sinbad’s Trip to Death

This paper examines recurrence – as a linguistic phenomenon that influences the meaning of a text – in a well-known short story by Gyula Krúdy. The author concludes that recurrence appears in a number of different forms and that these forms play various important roles in syntax. Therefore, recurrence has an essential function in the meaningful interpretation of a text, too. The author claims that this short story is built on the paradox of life and death. He also finds it important to point out that the stylistic and syntactic examination of the text not only makes it possible to provide new interpretations, but it also enables him to analyse this specific genre – intermediate between novel and short story proper – more precisely.