Balassi-magyarázatok*

Jungáta. Erre a szóra ilyen formában két adatot ismerek. Korábban idézte már a NySz.: „Jungáta: caseus fiscellaris, juncatus; weicher käss PPB. El nem nyelhetem semmiképen a turós étket, domikát; hanem bálmost, botsajtot, ju[n]gatát igen szerettem (Bethl. Élet. I. 190)”. A jelentés megállapítása, mint jelölik is, egy az egyben a PPB.-ből van átvéve. Amióta Balassi Bálint Szép magyar komédiája előkerült, a jungátá-ra egy másik adatot szintén idézhetünk. Az 1. felvonás 3. jelenete Dienesnek, Silvanus juhászának egy kifakadásával kezdődik: „Bestyéje, lám ugyan jő az sok veszél fejemre, mint az sok légy az jungátára. Oly nap nincs, hogy vagy juhaimot vagy kecskémet el ne lopnák!” (Kőszeghy–Szabó 1990: 20). Az eredei kéziratban a szó júngatara alakban van leírva (Mišianik–Eckhardt–Klaniczay 1959: 65). A Komédiát először megjelentető, a kézirat betűhű kiadását tartalmazó munka a dráma olasz eredetijének, Cristoforo Castelletti L’Amarilli… című pásztorjátékának megfelelő szövegrészeit is közli. A vonatkozó helyen az olasz szöveg a következő: „Mi corron dietro uguanno le disgratie Pi, che le mosche la giuncata frescha” (Mišianik–Eckhardt–Klaniczay 1957: 110), ami magyarra fordítva így hangzana: „Ebben az évben [?] még jobban üldözött a sok szerencsétlenség, mint a legyek a friss jungátát”. A szóra vonatkozó lábjegyzetben Eckhardt is megjegyzi: „’jungáta’ a NySz. szerint is valami sajtféle; az olasz szöveg is mutatja, hogy olasz jövevényszó” (i. m. 65). A Balassi-, a Szép magyar komédia-kiadások jegyzetanyagában a jungáta értelmezése ’sajtféle’, ’sajtféleség’ (l. pl. Eckhardt 1968; Varjas 1981) vagy ’lágy sajtféle’ (Kőszeghy–Szabó 1990). Ez utóbbit veszi át a Balassi-szótár is (Jakab–Bölcskei 2001). Föltehetőleg párhuzamként idevonhatók még a Komédia következő mondatai is: „Egészséggel, virágom! Azt hallom, hogy édesb az szád az lágy sajtnál! (Actus III., Scena IV.; Kőszeghy–Szabó i. m. 39). Ennek olasz megfelelője: „A Dio musin galante; O bocchino piů dolce, e saporito, che non il cascio fresco con le pere” (Mišianik–Eckhardt–Klaniczay i. m. 118), amiből a vonatkozó rész így hangzana: „…Ó, édesb és zamatosabb szájacska, mint a friss sajt körtével!”.

Ha a Bethlen Miklóstól való példát tágabb szövegkörnyezettel idézzük, kitűnik, hogy a jungátát ő nem feltétlenül sajtnak tekinti, ugyanis ezt írja: „A sajtot, túrót sem mesterséggel, sem erővel, noha a szüleim is próbálták, én magam is Hollandiában, el nem nyelhettem semmiképen. Túrós étket, ordás, tejfeles levet, domikát szintén úgy, hanem a bálmost, botsajtot, jungátát, édes tejet igen szerettem” (Bethlen 1710 k./1955: 129–30). Hollandiai tartózkodásáról szólva egyszer valóban megjegyzi: „Forró cipóban a szép írósvaj nyersen is igen jó volt kenyérrel, mert derék vajok vagyon, bő s nem drága sajtjok is, de én erre nem vehettem semmiképen a gyomromat, noha mindenféleképen próbáltam” (uo. 183). A kiadás sajtó alá rendezője, jegyzetelője, V. Windisch Éva szerint is, igaz, a jungáta lágy sajt (uo. 130). A botsajt-ra máshonnan nem ismerek adatot, arra is lehet gondolni, hogy valami pépes „sajtféle” lehetett. V. Windisch azt írja, hogy „formába öntött sajt” (uo. 130). Paládi Kovács Attila felvilágosítása szerint pedig föltehetőleg főzött, ömlesztett sajt, valószínűleg a kaskavál fajtája. Nevét alakjáról is kaphatta, ha béldarabban tárolták. (A kaskavál-ra l. Paládi Kovács 1993: 233–4.)

A jungáta nyilván azzal a tájszóval függ össze, amit a magyar szakirodalom későbbről zsongáta-ként ismer, s ami Észak-Olaszországból jött sajtkészítők révén terjedt el. A zsongáta a Tsz. és ennek alapján a MTsz. szerint ’fölforralt juhtej-savó vagy (édes) juhtúró savóban fölfőzve (= zsendice)’, s a Balaton mellékről, Vas megyéből, Kemenesaljáról van rá adat. A CzF. is ír a zsongáta szóról: „Dunán túli, különösebben balatonmelléki és kemenesali tájszó. Am. mint zsendicze”. Ez utóbbiról pedig ez áll: „Oltott juh tejnek még édes savóját frissiben felforralják; ez által a még benne maradt turó v. orda különválik a savótól, s a kettő együtt, kivált melegen a köznépnek kedvelt eledele, palócz vidékeken: zsinczicza, Kemenesalon: zsongáta”. A zsongátá-val egy monográfiájában röviden Paládi Kovács Attila (i. m. 340, 352) ugyancsak foglalkozik. Mint írja, 1839-ben a Balatonmelléken (TudGyűjt. XII: 61), később pedig Vasban is följegyezték. Ottani jelentése ’túróval vegyes birkasavó’, más szóval zsendice. Scheuermeier (1943 II: 35) la jungata adatára utalva megjegyzi még, hogy „a zsongáta szintén olasz jövevényszó lehet a Dunántúlon. Scheuermeier könyvére annak idején a néhai Gunda Béla professzor is felhívta a figyelmemet. Abban a vonatkozó helyen a délolaszországi birkapásztorok tejgazdálkodásáról többek közt ez olvasható: „Aus dem typischen hölzernen Melkeimer, ‘la secchia’, wird die Milch durch ein darübergehaltenes Seihtuch, lu culatur, in den Kessel geschüttet und erwärmt. Mit Lab aus Zickleinmagen, lu quagli, macht man sie gerinnen. Die geronnene Milch, die frisch gegessen wird, heißt la quagliat, diejenige, aus der man Käse macht, la jungat. Azaz: egy sajátos, fából készült sajtárból a tejet egy szűrőruhán át üstbe öntik, és felmelegítik. Gödölyegyomorból készült oltóval megalvasztják. A megaludt tej, amit frissen esznek, a quagliat, amiből a sajtot készítik a jungat”. A jungáta tehát Dél-Olaszországban egyfajta beoltott, sűrített, melegített birkatej. Battaglia (1970) nagy olasz értelmező szótára szerint a giuncata nem sózott aludt bivalytej, amelyet fonott kosarakban vagy szöveten keresztül szűrnek, s addig hagyják megaludni, míg krémes állagú nem lesz. Ez római és délolaszországi specialitás, amelyet áldozócsütörtök napján fogyasztanak. Alakváltozatai, adatai között pedig ilyenek is voltak, vannak: giungata, giungada, gioncata, ioncata, ioncada. A fonott kosarakat szittyóból, sulyomból (olasz giunco) készítik, innen az elnevezés, a továbbképzés.

A néprajzi szakirodalom eddig is számon tartotta olasz sajtkészítők magyarországi működését (l. pl. Gunda 1964; Demeter 1994). Gunda Béla a szintén olasz eredetű pujna ’zsendicetúró, orda’ tájszavunkról ír. Arra hoz adatokat, hogy a 19. században olasz, Velence-környéki sajtkészítők jártak a Dunántúlon s a Kiskunságban. Sokszor szolgákat is hoztak magukkal. Itt vették meg a tejet, és itt dolgozták föl, ősszel pedig visszatértek hazájukba. Paládi Kovács Gundára hivatkozva ugyancsak azt írja, hogy a pujna ’felforralt juhsavó, zsendice’ „kétségkívül olasz jövevényszó a magyarban, s a vándor sajtkészítők révén honosodott meg a 18. század végén, a 19. század első felében” (i. m. 339).

A szakirodalom többfele hivatkozik rá, hogy, amint Bonfini (az ő nyomán pedig Heltai) megírta, már Mátyás király udvarában is voltak olasz sajtkészítők. „Miután pedig a királyné megérkezett az asztalt és az életmódot kulturáltabbá tette… Így aztán jöttek Itáliából festők, bronzöntők, szobrászok, metszők, asztalosok, ötvösök, jöttek kőfaragók és építészek, akik jókora fizetséget kaptak; majd kiteljesedett az istentisztelet, a királyi kápolnát egész Galliából és Germániából szerződtetett énekesekkel gazdagították, de még konyhakertészeket, kert- és mezőgazdászokat is hozott Itáliából; olyanokat is hívott, akik a sajtot római, szicíliai, francia módon készítették [az eredetiben: qui caseos etiam Latino, Siculo, Gallicoque more conficerent, evocati; l. Bonfini 1502 e./1941: 135]. Csatlakoztak a bohócok, a színészek, akiket a királyné nagyon kedvelt; továbbá a szóló és zenekari fuvolások, dudások, citerások. Az ajándékok idehívták a poétákat, a szónokokat, a grammatikusokat is, akik várakozásukban csalódva jóval szegényebben vitték haza Itáliába múzsájukat, mint ahogy idehozták… A műveltség és az élvezet iránt érzéketlen magyarok viszont mindezt ferde szemmel nézték, kárhoztatták az éktelen költekezést, nap mint nap szidták a királyi felséget, amiért a pénzt játékszernek tartja, a tisztesebb célra rendelt adót silány és üres dolgokra fecsérli… (Bonfini 1502 e./1995; 4.7.75; 868–9). Bonfini nyomán Heltai szintén hasonlóan szól: „Ugyan Beatrix királyné asszony fogá Mátyás királyt az olasz dolgokra, mind az választételekre, mind ételekre és italokra. Az híva ki Olaszországból sok jeles és mindenféle művesmestereket drága költségekkel… Hozata annak felette jeles kertészeket és egyéb földépütőket Olaszországból, és jeles majorokat, kik a baromnál bánnának, és vajat csinálnának, és sajtokat nyomnának az olaszországi és a franciaországi mód szerént… A magyarok pedig mindezeket igen bánják vala, hogy az országnak kéncsét olyanokra költi vala” (Heltai 1575/1980: 463). Szamosközy István Erdély történetéről írva jóval erősebben rója meg – úgy tűnik, Bonfini szövegének ismeretében is – Báthori Zsigmond fejedelmet, azért mert mind az olaszok, mind a magyarok közül többnyire a méltatlanokat részesítette elismerésben, és sok pénzt költött hiábavalóságokra. Munkájának magyar fordításából idézek: „Így aztán az ilyen elemeket többnyire csak saját szórakozása kedvéért, nem a köz hasznára csődítette össze palotájába és esztelen tékozlással kényeztette őket… egyre másra fogadta fel a zöldség- és virágkertészeket, szakácsokat, édességkészítőket, hurkatöltőket, olasz módra ügyeskedő sajtmestereket; ezekhez járultak a színészek, bohócok, komédiások, udvari bolondok, táncosok, szabók, bajvívók, az öklöző labda püfölői… Mindezt nem egykori fejedelmünk kigúnyolására mondottuk el. Ezeknek a dolgoknak az emléke még oly friss, híre annyira eleven, hogy megbízható formában forognak közszájon, és még élő személyek tanúskodnak hitelességük mellett” (Szamosközy 1598–1603/1963: 41). A Szamosközy két fő művéből (Rerum Transylvanicarum Pentades, ill. Hebdomades) összeállított válogatás Erdély történetének legfontosabb eseményeit mutatja be a XVI–XVII. század fordulóján (1598–1603). Mivel Báthori Zsigmond 1581-től, ténylegesen pedig 1588-tól uralkodott, az erdélyi asszonyoknak ajánlott Szép magyar komédia megírása (1588–1589) erre az időszakaszra esik. Balassi tehát például Báthori olasz sajtmesterei révén nyugodtan ismerhette a jungátát. Ugyanakkor érdekes, hogy Castellettinél a giuncata alakban áll a szó, amit Balassi jungátá-nak fordít. Ez is arra vall, hogy nemigen e műben találkozott vele először, hiszen a szónak egy másik alakváltozatát használta. A minden bizonnyal ritka szó tovább élését mutatja ugyanakkor a Bethlennél és a PPB.-ben előforduló alak. A jungáta Erdélyben a 19. század elejére veszhetett ki, legalábbis én a PPB.-nél újabb adatát nem ismerem. Az SzT. V. kötetének szerkesztésekor a PPB. adata elkerülte Szabó Zsolt kollégánk figyelmét, aki e szócikket szerkesztette, noha az SzT. – helyesen idézve – Bethlen Miklós Önéletírásából ugyanezt a példát hozza. Az SzT. az adatot 1710 k.-re datálja, s a jelentést ismeretlennek veszi, mint a szóhoz fűzött jegyzetből látszik, nyilván azért, mert a juhtenyésztés több román eredetű erdélyi szavára gondolva, a jungátá-t is ezek között keresték. Mátyás király olasz sajtkészítőiről pedig nyilván joggal írja Paládi Kovács (i. m. 352), hogy a környezetre aligha voltak érdemleges hatással. A 17–18. században a Dunántúlon egyes uradalmakban megjelenő olasz sajtosok esetében azonban ezzel már számolhatunk.

Az olasz giuncata ~ jungat szavakat és változataikat nyelvtörténeti, nyelvjárástörténeti szempontból és egyébként is még nyilván érdemes lenne vizsgálni. Ezt azonban másra hagynám. Csak megjegyzem, úgy tűnik, lehetett egy (korábbi) j kezdetű olasz alak is, s ez került át Erdélybe, majd pedig e szó később kiveszett. Esetleg még arra is lehetne gondolni, hogy a j a magyarban hanghelyettesítés eredménye. Mint ahogy a későbbi, dunántúli zsongáta szókezdő zs-je is valószínűleg az olasz dzs-ből alakult hanghelyettesítéssel. S az is látható, hogy az olaszban a ’sajt’ fogalma tágabb lehet, mint a magyarban: a zsendiceszerű ételek is beletartozhatnak.

A giuncata a mai olaszban (is) ritka, újabb olasz–magyar szótáraink nem közlik, én egyedül egy korábbi nagy olasz–magyar szótárban (Herczeg 1952) találtam meg ’kvargli, erős sajt’ jelentésben, amely minden bizonnyal pontatlan. A kvargli ugyanis az ÉrtSz. szerint ’átható szagú, érett, pogácsa alakú sajt’.

Gyapjú szekér. Balassi Bálint 1583. szeptember 13. előtt levélben felelt a zólyomi bírónak és tanácsának, akik a költőt és embereit életmódjuk, erőszakoskodásuk miatt bevádolták a fejedelemnél. Ebben a levélben – amely később került elő teljes terjedelmében és sértetlenül, de a latin fordítása szintén ismert volt – olvassuk a következő dühös kifakadást: „Hogy vígan laktunk nem tagadjuk, de mi azzal sem bírót, sem más polgárt meg nem bántottunk, abban kedig, az én italomban mi ellenek lehetett nekikek, soha nem tudom, holott sem a kurva anyjuk gyapjú szekér borát, sem az kurva bestia [: bestye] atyjok keresményét nem ittuk, hanem az mi magunkét költettünk (Eckhardt 1968: 266). A gyapjú szekér bor szerkezettel Eckhardt külön is foglalkozott, s a következőket írta: „Az eredeti magyar szövegből előkerült a ’gyapju zeker borát’ kifejezés is, ahol a két első szó pontosan megfelel – most már látjuk – a latin szöveg ’currum lanae’-jának s így csakugyan nincs szükség a ’currum’-nak, mint téves olvasatnak a ’cunnum’-mal való helyettesítésére. Viszont a harmadik szót: ’borát’ meghagynám, s nem helyettesíteném az ’arát’ [? árát – M. F.] szóval, mint a kiadó ajánlja, mert itt Balassi Bálint csak tréfát űzött a szintén erotikus jelentésű ’gyapjú szekér’-ből eredő hasznon vett ’bor’-ral, ami belekerült a szövegbe is: »sem az kurwa annyok gyapju zeker borat sem az kurwa bestie attyok keresmenyeth nem ittuk, hanem az mi magunket keoltetunk« (Eckhardt 1966: 158).

Nem hinném, hogy itt olyanfajta erotikus célzásról lenne szó, amire Eckhardt gondol. A szekeret, illetve azok egyes fajtáit elnevezhetik arról is, amit szállít. A régiségben van például élés szekér, széna szekér (l. NySz.). Ujváry Zoltán (2001: 13) említi, hogy Gaál Györgynek A’ tudós palótz avagy Fukáts Tamásnak Mónosbélbe lakó sógor-urához írtt levelei című munkájában fordul elő a sószekér. Ezért gondoltam arra, hogy a gyapjú szekér gyapjút szállító szekér lehet. A gyapjú szekér szószerkezetre ugyan nem találtam adatot, de egy ilyen szekérnek ráakadtam a képére (Niederhauser 1999: 22). Ez egy 19. század eleji erdélyi gyapjúszállító szekeret és hajtóját, valamint kísérőjét ábrázolja. A szekéren a gyapjú zsákokban van sajátos módon, magasan egymásra helyezve, s rajtuk ül egy kísérő. A szekér elé két sorban nyolc ló van fogva, a hátsó sorban az egyiken ül a hajtó. A gyapjú szállítására annak anyagi tulajdonságai miatt nyilván külön is kellett ügyelni. A gyapjú szekér bor szerkezet értelméről még évekkel ezelőtt Paládi Kovács Attilát kérdeztem meg. Szerinte ez a gyapjú eladásához kötődik, és a megállapodáskor vagy az eladáskor történt áldomásivásra vonatkozhat. Ezt a véleményt magam is átveszem és valószínűnek tartom. A gyapjú szekér bor minden bizonnyal a már eladott és szekérre rakott gyapjúval kapcsolatos áldomásitalra vonatkozik, illetve talán arra, amikor egy vagy több szekérnyi gyapjú eladásában megegyeztek.

A szőlőbirtokok adásvételekor történő áldomásivásról Ujváry (1995: 121–9) is írt cikket. Az áldomásivásról, e többek közt az eladásról való megállapodáskor, illetve az eladáskor történt, (korábban) sokfele elterjedt szokásról a Magyar néprajzi lexikon (Ortutay 1977) szintén szól (áldomás al.). Leggazdagabb nyelvtörténeti szótárunkban, az SzT.-ben pedig csak az áldomásital összetételre, szerkezetre több mint egy hasáb adat van. Például: 1591: „ez Regenj Tamas eleottunk veowe megh az lowat Rado Andras zolgayatol, fl 6. Aldomas italbannis ot volta(m)”; s lásd még: „1612: Meli czerelt zeoleonek mys eleinknek reghi zokasuk zerint aldomasat is ittuk, melinek aldomasat Istuan deak atta megh, umint 19 icze bort” (NySz.).

SZAKIRODALOM

Battaglia, Salvatore 1970. Grande dizionario della lingua italiana. VI. Unione Tipografico-Editrice Torinese. Torino.

Bethlen 1710 k./1955. Bethlen Miklós önéletírása. I. köt. Sajtó alá rend., jegyz. V. Windisch Éva. Szépirodalmi Kiadó. Budapest.

Bonfini, Antonius 1502 e./1941. Rerum Ungaricarum Decades. Ediderunt I. Fogel et B. Iványi et L. Juhász. Tomus IV. Pars I., K. M. Egyetemi Nyomda. Budapest.

Bonfini, Antonio 1502 e./1995. A magyar történelem tizedei. Ford. Kulcsár Péter. Balassi Kiadó. Budapest.

Demeter Zsófia 1994. Olasz sajtkészítők a dunántúli Batthyány-uradalmakban. Ethnographia 105: 615–9.

Eckhardt Sándor 1966. Balassi Bálint szidalmai. Irodalomtörténeti Közlemények 70: 157–8.

Eckhardt Sándor (szerk., jegyz.) 1968. Balassi Bálint összes versei, Szép magyar comoediája és levelezése. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest.

Gunda Béla 1964. Olasz sajtkészítők Magyarországon. Ethnographia 75: 599–600.

Heltai Gáspár 1575/1980. Krónika a magyarok dolgairól. In: Heltai Gáspár és Bornemisza Péter művei. Vál., szöveggond., jegyz. Nemeskürty István. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest.

Herczeg Gyula (főszerk.) 1952. Olasz–magyar szótár. I. köt. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Jakab László–Bölcskei András 2001. Balassi-szótár. Debrecen.

Kőszeghy Péter–Szabó Géza (szerk., jegyz., utószó) 1990. Gyarmati Balassi Bálint, Szép magyar komédia. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest.

Mišianik, Ján–Eckhardt Sándor–Klaniczay Tibor 1959. Balassi Bálint Szép magyar komédiája. A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete. Budapest.

Niederhauser Emil 1999. Jobbágyfelszabadítás Kelet-Európában. História 1999/3: 20–3.

Ortutay Gyula (főszerk.) 1977. Magyar néprajzi lexikon. I. köt. Magyar Tudományos Akadémia. Budapest.

Paládi Kovács Attila 1993. A magyarországi állattartó kultúra korszakai. MTA Néprajzi Kutatóintézet. Budapest.

Scheuermeier, Paul 1943. Bauernwerk in Italien, der italienischen und rätoromanischen Schweiz. Eugen Rentsch Verlag. Erlenbach-Zürich.

Szamosközy István 1598–1603/1963. Erdély története. Ford. Borzsák István. Magyar Helikon. Budapest.

Ujváry Zoltán 1995. Az Ukkon-pohár felmutatása. In: Ujváry Zoltán, Miscellanea I. KLTE Néprajzi Tanszék. Debrecen.

Ujváry Zoltán 2001. Kis folklórtörténet IV. Debreceni Egyetem, Bölcsészettudományi Kar, Debrecen.

Varjas Béla (szerk.) 1981. Balassi Bálint összes versei és Szép magyar comoediája. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest.

A. Molnár Ferenc

* Nyelvi és Művelődéstörténeti Adattár 13. Készült az OTKA. T 029146. sz. pályázatának támogatásával. A cikk megírásához nyújtott segítségért köszönetet mondok többek közt a néhai Gunda Bélának, Paládi Kovács Attilának, Annamaria Mastrovitinak, Sztanó Lászlónak, Kiss Sándornak és Giancarlo Cogoinak.