Szabó József: Koppány menti tájszótár.
Wosinsky Mór Megyei Múzeum. Szekszárd, 2000. 248 l.
1. A magyar nyelv viszonylag gazdag szótárirodalmában is üde színfolt és tagadhatatlan érték egy-egy új tájszótár megjelenése. Ennek akkor is örülnünk kell, ha az utóbbi években, évtizedekben – igaz, nem mindig egyenletes szinten – több megjelent belőlük. Egy tájszótár már attól önmagában érték lehet, hogy leletmentő szerepe van, nyelvi adatokat, néprajzi, művelődéstörténeti emlékeket bocsát közre a tudomány számára; menti, ami menthető. Ez egyik fontos célja volt a Koppány menti tájszótárnak is, de nyilván nem az egyetlen és nem a legfőbb célja. Tény, hogy maga Szabó József így ír erről a Mihályi tájszótár ismertetésekor: „…és sürgősen kellene még többet tennünk, mert egy-két évtized múltával már a lehetősége sem lesz meg annak, hogy a paraszti élet gazdag kincsestárának értékeit – különösen bizonyos témakörökben (pl. a szántás-vetés, aratás, kendermunka stb.) – meg tudjuk menteni a jövendő kutatások számára” (MNy. 1981: 224–5).
A munka egésze azonban messze túlmutat a mentés, a regisztrálás jogos szándékán: szakmailag igényes, színvonalas, minden lépését, döntését gondosan megindokoló, tudatos szerkesztéssel készült gazdag tájszótár lett, olyan szótár, amely igen következetesen törekszik adatainak hiteles lejegyzésére, a természetes beszédhelyzetben elhangzó, szemléltető erejű példamondatok közlésére és a szakszerű néprajzi hátterek megrajzolására. Aligha tévedek, ha a néprajzi jegyzetekben a „szegedi iskola” máig élő hagyományát vélem felfedezni. A kötet hosszú vajúdása is jelzi (hiszen régtől tudtunk készültéről, folytatásos közlésekben találkozhattunk vele folyóiratunkban), sőt mintegy előrevetíti, hogy mind elvi, mind gyakorlati szempontból alapos munkát vehet kézbe vele az olvasó.
Ismeretes, hogy az utóbbi öt-hat évben ismét többször felvetődött a magyar dialektológiában a tájszók és a tájszótárak problematikája. Elég, ha csak Kiss Jenő (Nyr. 1997: 459–66, uo. 1998: 427–37) és Hegedűs Attila (MNy. 1996: 215–8, uo. 476–9) néhány írására gondolunk. Bennük – a teljesség igénye nélkül sorolva – olyan régi kérdések vetődnek fel újszerű megközelítésben, mint például a tájszó fogalma, a tájszók osztályozása, csoportosítása, újabb tájszótárak, sőt regionális szótárak szükségessége, a szótárírás megkerülhetetlen kritériumai, a lexikai többletek mellett a lexikai hiányok számbavételének a megfontolása stb. Nyilvánvaló, hogy a Koppány menti tájszótár a felvetett kérdések mindegyikére direkt módon nem adhatott választ, meggyőződésem azonban, hogy adataival indirekt úton kétségtelenül hozzá fog járulni a fenti kérdéskörök több részletének (pl. a viszonyítás, az alaki tájszók szótározása stb.) tisztázásához is.
2. A Koppány menti tájszótár szerkezetileg nagyjából követi a hasonló szótárakat, s az alábbiak szerint épül fel: Bevezetés (5), A gyűjtés története (5–6), A Koppány mente három községe: Értény, Koppányszántó és Nagykónyi (6–8), A szótár anyaga és a szócikkek fölépítése (8–11), Rövidítésjegyzék (12), Szótár (13–247), Értény, Koppányszántó és Nagykónyi nyelvjárásáról és néphagyományairól eddig megjelent könyvek (248). Ami feltűnő, hogy nem ad még egy rövid áttekintést sem a vizsgált nyelvjárások hang- és alaktani sajátosságairól, s nem közli a szokásos falutörténeteket sem. Mindkét eljárását meggyőzően megindokolja azonban a megfelelő helyen (l. 8. és 9. o.).
A rövid bevezetés a nyelvjárások szókészleti elemeinek összegyűjtését szorgalmazza már csak a falu gazdasági és szellemi arculatának megváltozása miatt is. A gyűjtés története c. áttekintés a kezdetektől a témába vágó közbeeső közlésekig, illetve a végtermékig, a gondolat megszületésétől a tervek módosulásain át a végső döntésig mindent leír. Itt derül ki először az is, hogy a szótár tulajdonképpen Szabó Józsefnek és feleségének, Sz. Bozóki Margitnak a közös munkája. Ezt olvashatjuk erről: „Egyébként az ő (értsd: Sz. Bozóki Margit) anyaggyűjtése is értékes tájszókincset hozott felszínre. Ezután határoztuk el, hogy a három település tájszavait, ha mód nyílik rá, egy kötetben tesszük közzé… (…) Minthogy gyűjtőmunkánkat nagyrészt Nagykónyiban végeztük, nem tagadjuk, hogy tájszótárunk anyaga elsősorban a nagykónyi nyelvjárás szókincsére épül.” (6). Ez persze nem baj, hiszen Csűry Bálint máig minta értékű Szamosháti szótárának is elsősorban a szerző szülőfalujából, Egriből származott az alapanyaga, az azonban valóban sajnálatos, hogy a szerzőtárs neve a jelen szótár címlapjáról lemaradt.
A gyűjtéstörténetet a Koppány mente elnevezésnek és a gyűjtés színhelyeként szereplő községek összetartozásának, illetve egybevonásának az indoklása követi. Való igaz, hogy a szóban forgó három helység – főleg a XVIII. századi betelepítések miatt – sem néprajzi, sem dialektológiai tekintetben nem tekinthető önálló tájegységnek. A szerzők végül mégis arra a következtetésre jutottak, hogy a három vizsgált település mégis elsősorban éppen nyelvi, nyelvjárási szempontból csak tekinthető valamiféle viszonylagos egységnek, mivel ez a három helység a környező településekkel szemben határozottabban mutat – anyagi és szellemi kultúrájával, illetve kapcsolattörténetével együtt – legalábbis „relatíve szorosabb nyelvjárási egységet” (8), azaz az ún. Koppány menté-t. Ha így nézzük egyébként, akkor a Szabó házaspár szótára – Tóth Imre Ipoly menti palóc tájszótárához hasonlóan – tulajdonképpen regionális tájszótár. Itt jegyzem meg azonban, hogy magáról a regionális tájszótár elnevezésről, illetőleg a fogalmába sorolt művekről a szakirodalomban koránt sincs mindig teljesen egységes kép (vö.: Szabó J.: MNy. 1981: 225; Kiss J.: MNy. 1995: 172, uő: Nyr. 1997: 459–60, uő: Nyr. 1998: 414; Hegedűs A.: MNy. 1996: 476).
3. Ami a szótár anyagát és a szócikkek fölépítését illeti, sok mindent dicsérni lehet. Igen nagy gondot fordítottak a szerzők az egykori paraszti világ, a hagyományos gazdálkodás (aratás, kendermunka stb.) visszaszoruló szókincsére. Munkájukban több korábbi szótár tapasztalataira építettek. Azt, hogy szótárukba a megszokottnál több alaki tájszót vettek föl, így indokolják: „Bekerült szótárunkba minden olyan alaki tájszó, amely nyelvtörténeti, etimológiai szempontból figyelmet érdemelhet, vagy dialektológiai tekintetben sajátos képződménynek vehető (pl. báld, bëndzin, bujár, gyuss, huncfut, kalány, kamura, küjeszt, lëgvárt, lik, mëlaksz, muskádli, pállósajtár, szlimpa, vésü, viaksz; stb.). Fölvettük továbbá még azokat a köznyelvivel alakilag megegyező szavakat is, melyekhez néprajzi szempontból értékes közlés, hagyomány fűződik, vagy ha közmondás, szólás vagy szóláshasonlat kapcsolódik hozzá (pl. gubacs, hallgat, nátha, termés, tokmány; stb.).” (9) Nyilvánvaló, hogy a só szó csakis a kidűt a só, pör lëssz közmondás kedvéért került bele a szótárba.
Az egyes szócikkeket a szakirodalmi gyakorlatnak megfelelően állították össze a szerzők. Nem jelezték viszont bizonyos toldalékoknak a tőhöz való kapcsolódását. Ennek elhagyását azzal indokolják, hogy a tövek és a toldalékok kapcsolódásának leírása részletesen megtalálható Szabó Józsefnek „A nagykónyi nyelvjárás” c. monográfiájában. Ez ebben az esetben valóban védhető álláspont, az olyan nyelvjárási régióból származó szótár esetében azonban, amelynek nincs alaposabb dialektológiai leírása, a legfontosabb toldalékos alakok közlése mindenesetre helyénvaló. Tény, hogy a hiányzó szóalakokért bőven kárpótolnak bennünket a szituatív erejű példák, a tájszó használatára vonatkozó megjegyzések és a néprajzi magyarázatok (l. pl. a blinckizés, a boszorkány, a bubolaitök, a búzaszentelés, a kokányolás vagy a kottyulás címszót).
Itt vetődik fel egyébként a tájszótárírás egyik fontos módszertani kérdése: vállalkoznia kell-e egy tájszótárnak az egyes tájszók társadalmi elterjedtségének árnyaltabb megállapítására avagy nem (10). Elvileg, elméletileg természetesen magam azt az álláspontot támogatnám, hogy igen: a kibontakozó nyelvjárási lexikológia elért eredményeinek a felhasználása a lexikográfia számára követendő előírás volna. Ám a szótárak anyagának gyűjtése és a szótárírás gyakorlata ma mást mutat. Egyfelől a tájszótárak anyaga rendszerint passzív megfigyeléssel, következésképp hosszú idő alatt gyűlik össze. Másfelől a szerzők mindig törekszenek arra, hogy szótáruk minél összehasonlíthatóbb legyen más szótárak anyagával. Ilyen megokolással védhető leginkább az az eljárásmód, amelyet a Koppány menti tájszótár követett, hogy a szociális érvényességnek a mindenáron való pontos megállapítása helyett megjegyzésekkel utal sűrűn arra, hogy az adott tájszó például már csak az idősebbek nemzedék körében vagy ritkán használatos.
4. A Koppány menti tájszótár szóanyaga természetesen több szempontból is tanulságos. Különösen alkalmas különféle szóföldrajzi összevetésekre. Könnyen megállapítható belőle és a segítségével, mely tájszók élnek csak szűkebb körben, s melyek azok, amelyek a tágabb régióban is használatosak, több-kevesebb alaki vagy jelentésbeli eltéréssel netán az ország más vidékein is el vannak terjedve. Nekem ismeretlenek, ezért rám az újdonság erejével hatnak az effélék: hajóskosár ’füles kosár’, hallározik ’hangoskodik, veszekszik’ hatánkodik ’erősködik, kardoskodik’ korrancs ’ormótlan, bő lábbeli’, mëksuprál ’megver <bottal, vesszővel>’ stb. Szép számmal találok benne ugyanakkor olyan tájszókat, amelyek mind hangalak, mind jelentés tekintetében megegyeznek történetesen nyugat-dunántúli, sopronkövesdi anyanyelvjárásom szavaival (találomra ilyenek pl.: csömöllet, hajkurász, hëptikás, himpókos, koslat, lajtërgya, mëgbuggyan, ordung, sindő stb.). Még több persze az olyan tájszó, amely jelentésében megegyezik, de hangalakjában többé-kevésbé eltér (itt a sopronkövesdi adatokat zárójelbe teszem): coford (szofort ~ szofor), gyelüll (gyellül), gyüjet (gyüvet), hébizál (hévizál), kikecmerëdik (kikecmerëg), nyihos (gyihos), slampértos (slampëtt) stb. A kacifántos melléknévnek ugyanakkor a jelentésében érzek némi különbséget a két falu között. Amikor viszont a kopéroz igét olvasom, úgy érzem magam, mintha maribori diákjaim között lennék, ha pedig a ren főnevet látom, jelentése és illusztráló mondata miatt rögvest a muravidéki rëdli jut az eszembe.
5. A Koppány menti tájszótárral sokat gazdagodott a magyar dialektológia. Értékeit még egyszer összefoglalva, az alábbiakat emelem ki: 1. Szorgos munka, alapos gyűjtés, gondos közlés és hiteles lejegyzés eredményeként gazdag, sok szempontból (nyelvföldrajzi, etimológiai, nyelvtörténeti vagy éppen stilisztikai stb.) hasznosítható adatanyag. 2. A jelentéseket és a használat körülményeit egyaránt jól szemléltetik életszerű, természetes beszédszituációt keltő példamondatai. 3. Nagy számúak és igényesek néprajzi jellegű megjegyzései, adalékai, sőt nemegyszer fejtegetései. 4. Nem újít, de az utóbbi két-három évtized tájszótárírásának legjobb hagyományait ötvözi és viszi tovább.
Bokor József
