Szathmári István: A magyar irodalmi nyelv és stílus kérdései.
Kodolányi Füzetek 9. Kodolányi János Főiskola, Székesfehérvár, 2001. 104 l.

Szathmári István nagyon sokoldalú nyelvészeti-stilisztikai tevékenységét köteteiből és tanulmányai, cikkei sokaságából jól ismeri a nyelvésztársadalom. A magyar irodalmi nyelv és stílus kérdései című könyvével egy újabb hasznos olvasmányt nyújt át az olvasónak a szerző, aki ebben az írásában sűrítetten ad számot munkálkodása két területéről. Eszerint oszlik két nagy részre a mű: az első A magyar irodalmi nyelv (nyelvi sztenderd), a második a Stílus és stilisztika címet viseli.

Bevezetőjében a szerző szubjektív vallomást tesz arról, hogy a nyelvi sztenderddel Bárczi Géza hatására kezdett el foglalkozni, mintának tekintve példaképe kutatói módszerét. Ám a döntő indíttatást mégis Pais Dezsőtől kapta, főként A magyar irodalmi nyelv című előadásával, mert ezzel „megvetette az elméleti és módszertani alapokat, és kijelölte a feladatokat” (6) ebben a témakörben. Módszertani szempontból még Benkő Loránd monográfiája is hatott rá. Természetesen Szathmári István egyéni kutatásai, egyrészt azok, amelyeket a XVI–XVII. század nyelvének mérlegre tételével kifejtett, másrészt azok a „mélyfúrásai”, amelyeket irodalmi életünk több pontján végzett (nem mellőzve az elméleti kérdésekkel való foglalkozást sem), harmadrészt stilisztikai vizsgálatai is hozzájárultak ennek a tárgykörnek a feltárásához.

Maga Szathmári István így jelöli ki könyve első részének a célját, és egyben tagolódását is: „A következőkben igyekszem összegezni kutatásaim eredményeit, természetesen – amennyire lehetséges – a ma szemével, vagyis mások eredményeit is figyelembe véve, továbbá – szintén amennyire lehetséges – kerek egésszé formálva mondanivalómat. Először az általános kérdéseket tárgyalom (mi a sztenderd, mik a jellemzői? stb.), majd irodalmi nyelvünk történeti alakulásával kapcsolatos kutatásaimat adom elő évszázadokra bontva, egészen napjainkig. A fejezetet a további teendők felvázolásával zárom” (6).

A kötet első részében a szerző a sztenderd jelenségének elméleti kérdéseivel foglalkozik: a „nyelvi sztenderd” elnevezés használatának indoklását adja, kifejtve azt, hogy a korábbiakban használt „irodalmi nyelv” fogalmán a szépirodalmi nyelvet értették, még pontosabban a stílusát, vagyis az „irodalmi” jelző az írott nyelvhez kötődést jelezte. Márpedig a magyar irodalom nem köthető az írott nyelv hangtanának és helyesírásának egységesüléséhez. Ezért helyesebb a Benkő Loránd által 1988-ban bevezetett „nyelvi sztenderd” mint szélesebb körű megnevezés használata. Magának a nyelvi sztenderdnek a fogalmát Szathmári István így írja körül: „egy-egy nyelvnek a többi használati formán (a nyelvjárásokon, a szociolektusokon stb.) felülemelkedett, fő vonásaiban egységes, normatív és eszményi változata, amely rendszerint integrációs folyamatok útján hosszabb idő alatt alakul ki, majd a nép, illetve a nemzet nyelvhasználatának reprezentánsává válik, miközben azért a többi használati forma – ha bizonyos mértékig átalakulva is – általában megmarad, esetleg új is alakul, de mindegyik saját külön normarendszerrel” (8–9). – E meghatározást követően a szerző külön is értelmezi a nyelvi sztenderdhez kapcsolódó fő fogalmakat: mit jelent a „fő vonásaiban egységes”, „normatív”, illetve „eszményi”, majd A nyelvi sztenderd és a köznyelv című fejezetben a címben jelzett két fogalom viszonyát tisztázva, Benkő Loránd értelmezésére hivatkozik, amely szerint a nyelvi sztenderdnek két változata létezik: a beszélt a köznyelv, az írott pedig az irodalmi nyelv. Szathmári István fontosnak tartja, hogy rávilágítson ezek dialektikus viszonyára, jelezve, hogy az írott nyelv nagyrészt követte a beszélt változatot, de az írott is hatott a beszéltre.

A továbbiakban a szerző külön szól a regionális köznyelviségről, mivel ennek a vizsgálata napjainkban előtérbe került mint az egyik legsajátosabb és legjelentősebb nyelvi réteg. Rávilágít arra is, hogy akár a magyar nyelvi sztenderd, a regionális köznyelv is ötvöződéses eredetű, és jelzi azt is, hogy nehéz megvonni a regionális köznyelv határát mind a köznyelv, mind a nyelvjárások irányában, mert alapjában véve csak a két véglet különíthető el biztosan: a „teljesen” köznyelven, illetve a „teljesen” nyelvjárásban beszélők nyelve. Kiss Jenővel egyetértve azt hangoztatja, hogy a szociológiai tényezők (generációs hovatartozás, műveltségbeli színvonal, foglalkozás) határozzák meg, hogy a beszélő milyen nyelvváltozat produkálására képes, viszont a beszédhelyzet függvénye, hogy ezek közül mi realizálódik.

Azért tartja érdemesnek Szathmári István a regionális köznyelvről alaposabban szólni, mert ez közbülső állomás a köznyelviesedés folyamatában a nyelvjárások és az irodalmi, illetve a köznyelv között. Magának a köznyelviesedés alakulásának a gyorsasága pedig attól függ, milyen messze áll az irodalmi nyelvtől és a köznyelvtől az illető vidék nyelvjárása.

Külön fejezetet szentel a szerző a nyelvi sztenderd kialakulása jellemzőinek, és kiemeli: a nyelvi egységesülés megkönnyíti a társas érintkezést; a normaelemek egységes rendszerré kristályosodását.

Az általános kérdésekkel foglalkozó egységet a Magyar nyelvi sztenderd – finn nyelvi sztenderd című fejezet zárja. Ebben három pontba szedi Szathmári István az ezen a területen végzett kutatási eredményeit. Ezek fényében megállapítja, hogy mind a magyar, mind a finn a nyelvi sztenderd ötvöződéses jellegű csoportjába tartozik, azaz több nyelvjárás elemei elegyednek bennük. De míg a magyar nyelvi sztenderd alapja alapvetően az északkeleti vidékek nyelvhasználata volt, addig a finn nyelvi sztenderd különböző nyelvjárásterületek arányosabb keveredéséből, illetve kiegyenlítődéséből keletkezett.

Az első rész második nagy egysége A magyar nyelvi sztenderd (irodalmi nyelv) történetéből címet kapta, de mint a szerző megjegyzi, inkább a zárójeles irodalmi nyelv kerülhetett volna a főcímbe mint ’a nyelvi sztenderd írott változata’, hiszen a szótárak, nyelvtanok, tudományos munkák, sőt a sajtó is az írott nyelvet tükrözi, mert a beszélt nyelv csak később jelenik meg írott formában. Illetve a „teljes” nyelvi életet vizsgáló résztudományok (szociolingvisztika, pragmatika, szövegtan) csak mostanában vannak kialakulóban.

Szathmári Istvánnak a nyelvi sztenderd vizsgálatában kialakított módszere az összehasonlítás. Ezt úgy valósítja meg, hogy figyelembe veszi az egyes nyelvtanszerzők nyelvi normára vonatkozó megállapításait, továbbá nyelvhasználati szabályaik és példaanyaguk alapján azt vizsgálja, hogy az illető grammatika a sztenderdizálódásnak milyen mértékét mutatja. A szerző a nyelvészeti és egyéb munkák összevetése érdekében kulcsjelenségeket jelöl ki. Ilyennek tekinti „a nyelvi (hangtani, alaktani) elemeket, továbbá írás- és nyelvhasználati (helyesírási, mondattani, stilisztikai, nyelvhelyességi stb.) jelenségeket, módokat, amelyek a vizsgált korban és szövegekben ingadozást mutatnak önmagukon belül, és amelyek eltérnek a mai nyelvi sztenderdtől” (25). A vizsgálat arra is kiterjed – miként a szerző írja –, hogy „a nyelvtan szerzője követi-e és milyen mértékben a maga szabályait […] műveiben” (26). Egy-egy nyelvtan bemutatása különben a mű hatásának tárgyalásával, illetve a sztenderdben betöltött szerepének taglalásával zárul.

A nyelvi norma létének és megszilárdulásának a megállapításához biztos fogódzót talál Szathmári István a nyelvtaníróknak, költőknek más művén végzett javításaiban is, illetve a magyar nyelvészeti folyóiratok cikkeiben és élő jellegüket mutató „Kérdések és feleletek” típusú rovataiban.

Mint ebből a vázlatos ismertetésből is kitűnik, a szerzőnek sikerült a nyelvi sztenderd teljes problematikáját bemutatnia.

A második nagy egységben úgy érzékelteti Szathmári István a magyar nyelvi sztenderd történetét, hogy korszakonként „mélyfúrásszerűen” mutatja be a sztenderdizáció fokozatait egészen napjainkig. A kezdetekről megállapítja, hogy a nyelvi egységesülésnek a jelei két fő területen mutatkoznak: egyrészt a helyesírásban, másrészt a hangtan és az alaktan területén. Ezt a folyamatot a kiegyenlítődöttebb udvari beszéd és írott nyelv serkenti, illetve a nyelvjárások találkozásánál fekvő Pest és Buda szerepe.

Szathmári István ezt követően arról tájékoztat, hogy a sztenderdizálódás legerőteljesebben a XVI. század második felében indul meg a korviszonyok hatására, de nyelvi rendszerünk a XVI–XVII. század végére még csak szűk körben használatos normarendszerként jön létre. Kimutatja azt, hogy a XVI–XVII. századi nyelvtanírók életművükkel mennyire vitték előre a sztenderdizálódást, valamint a nyelvtudományt. Az ebben a korban lejátszódott változásokat így összegzi: „a Károli-biblia azáltal, hogy a korábbi nyomtatványok í-ző nyelvhasználata helyett az é-ző, az ö-zővel szemben az e-ző beszédmódot választotta, és hogy mind az egyéb hangtani jelenségeket, mind az alaktani rendszert illetően egy táji szélsőségektől mentes, kiegyenlítettebb nyelvhasználati típussal élt, továbbá hogy ezt – Szenczi Molnár zsoltáraival együtt – minden eddiginél nagyobb intenzitással terjesztette, nagymértékben hozzájárult a magyar nyelvi sztenderd kialakulásához és megszilárdulásához” (31–2). A XVIII. század kezdetének nyelvállapotát így summázza a szerző: „…irodalmi nyelvünk a XVIII. század elejéig alapjaiban kialakult, de csak formai, azaz helyesírási, hangtani és alaktani tekintetben. A szókészleti, frazeológiai, mondatszemantikai és stilisztikai jelenségeknek azonban nemcsak hogy a kialakult normarendszeréről nem beszélhetünk, hanem egyenesen azt kell konstatálnunk, hogy ekkor a magyar szó- és kifejezéskészlet rendkívül szegényes volt. De azt is hangsúlyoznunk kell, hogy még a felvázolt hang- és alaktani, továbbá a helyesírási normarendszer sem terjedt el, csupán a legműveltebbek körében volt ismeretes” (32). A Rákóczi-kor nyelvi szempontú lehetőségeit így jelöli ki a szerző: „Először: megerősíteni és terjeszteni a már kialakult normákat; másodszor: a még ingadozó jelenségeket egyértelművé alakítani, azaz teljesebbé tenni a normarendszert; harmadszor: a szó- és kifejezéskészletet gazdagítani” (33). Szathmári István megállapítása szerint ekkor több tényező is segítette a nyelvi sztenderd kialakulását és fejlődését: nem jelentéktelen mértékben emelkedik az anyanyelvi műveltség, terjed az írás; jelentékeny az irodalom; Felső-Magyarország a szabadságharc bázisa.

A XIX. század közepére végleg kialakul a magyar nyelvi sztenderd; a XIX. század közepe után pedig a normarendszer fő vonásaiban nemcsak megszilárdul, de társadalmi hatóköre ki is teljesedik, és ehhez több tényező is hozzájárul. Szathmári István az egyiket a budai egyetemi nyomda tevékenységében látja, hiszen ez „biztosítani tudta a tervszerű könyvterjesztést, s ennek eredményeképpen a könyvek a társadalom legszélesebb rétegeihez is eljutottak, és hatottak minden téren” (36). A másik tényező, amit kiemel a szerző: Petőfi és nemzedéke irodalmi nyelvünk élővé tételét eredményezte azzal, hogy a népnyelv tősgyökeres szó- és kifejezéskincsét beemelte a költészetbe. Hogy a sztenderdizáció bekövetkezik, sőt a magyar nyelvi sztenderd ekkor már csaknem a mai állapotokat tükrözi, ezt a szerző Jókai Rab Ráby című regénye nemzeti kiadásának javításai alapján állapítja meg.

Szathmári István kutatásai nyomán leszögezi, hogy a XX. század fordulója „összegző” és „indító” voltánál fogva nagy változásokat hoz nyelvünk életében is: hiszen a XIX. század végén és a XX. század elején az irodalmi nyelv adja a normát a köznyelvnek, a XX. században, különösen az 50-es évektől viszont a köznyelv és különösen a beszélt nyelv hat az irodalmi nyelvre. Hatásai a következőkben jelentkeznek: sok új dolgot megnevező szó keletkezik; elterjednek az argó és a durva stíluseszközök; a mondatszerkesztés bonyolultabbá, nehézkesebbé válik; a nyelvi sztenderd, benne az irodalmi és köznyelv mint normarendszer tovább szilárdul; az új irodalmi stílus alapja az irodalmi és a köznyelv, illetve ezen belül a beszélt nyelv; az úgynevezett izmusok sok nyelvi-stilisztikai furcsaságot, de gazdagodást is hoztak; a nyelvjárási hangalak már csak stiláris eszköz.

Mai nyelvünk állapotát a szerző a következőkkel jellemzi: nagyobb számban mutatkoznak meg analitikus jelenségek; a hangos stílusban gyakori egyes hangok elmosódó képzése, hangok, szótagok elnyelése, éneklő beszédmód, nem megfelelő szövegtagolás; a nyelvi uniformizálódás következtében nem vagy alig érvényesül a stílus alapját jelentő „válogatás”; „minden nyelvi szinten a sablonokkal, az unos-untig hallott, olvasott kifejezésekkel, kifejezésmódokkal találkozunk” (42), sőt már falun is tapasztalható a körülményeskedő beszéd.

A második nagy egység zárásaként a nyelvészek előtt álló mai feladatokat részletezi Szathmári István. Ezek közül a legfontosabbakat külön is érdemes megemlíteni: a magyar nyelvi sztenderd történetében a fehér foltok eltüntetése; a szociokulturális jelenségek hangsúlyosabb számbavétele a szociolingvisztika, a pragmatika, a párbeszédelemzés stb. eredményeinek felhasználásával; az új jelenségek több irányú mérlegelése; a beszélt nyelv, az argó, a nagyvárosi és az ifjúsági stb. nyelv előtérbe állítása; a magyar nyelvi sztenderd ötvöződéses jellegének megbízhatóbb módszerekkel való bizonyítása; a regionális köznyelviség további kutatása; a norma és a normalizálódás kérdésének megnyugtató tisztázása. Amint a felsorolásból kitűnik: a szerző nagyon jól rátapintott az eddigi kutatások hiányosságaira.

A könyv második nagy része a Stílus és stilisztika címet viseli. Bevezetése szubjektív vallomás a stilisztika tárgy művelésének okáról és arról, hogy a kibővült funkcionális stilisztika mint szemlélet és módszer azért vállalható, mert mindig képes a megújulásra azáltal, hogy be tudja olvasztani magába a mai nyelvtudomány eredményeit.

Ennek az egységnek a nyitó fejezete, A nyelvi sztenderd és a stílus összefüggése a címben jelzett fogalmak érintkezését tárgyalva azt hangsúlyozza: ezek három ponton hozhatók kapcsolatba. Egyrészt azért, mert minél gazdagabb a nyelvi sztenderd, annál több variánsa, azaz stiláris lehetősége létezik. Másrészt a nyelvi sztenderd és stílus közötti ellentmondás: az egységesítéssel szemben az újat keresés is összefűzi őket. A harmadik érintkezési pontot a norma fogalma teremti meg. Ebben az utóbbi kérdésben Szathmári István nagyon világosan állást foglal a nyelvi és stilisztikai (nyelvhasználati) norma szétválasztásában, a következőképpen definiálva őket: a „nyelvi norma a grammatika, a lexikológia, a fonetika és a kiejtés szabályait jelenti, az irodalmi és a köznyelvet véve alapul. A stilisztikai normák pedig az egyes nyelvi eszközök felhasználásának lehetőségeit szabják meg” (47). – Ez a rövid fejezet azért nagyon fontos, mert kapocs a könyv két nagy része között, illetve mert újszerű, mivel a szokásosan külön tárgyalt két kérdéskör: a nyelvi sztenderd és a stílus összekapcsolódásának a lehetőségét világítja meg. Ez azt sugalmazza olvasónak, kutatónak egyaránt: érdemes feltárni a tudományágak közötti átjárásokat.

A következő fejezetben, a Nyelv és stílus; stílusértelmezések címűben a szerző abból az alapigazságból indul ki, hogy a stíluselmélet szempontjából központi kérdés a nyelv és stílus viszonyának kiderítése. Éppen ezért a kiindulópont a nyelv és a beszéd fogalmának és kettejük kapcsolatának a tisztázása. Ennek a gondolatsornak a summázata így szól: „…ha a nyelvet közlés céljából felhasználjuk, mindig beszédet kapunk. A beszéd pedig a kifejezés »hogyan«-jára, a kifejezés módjára téve a hangsúlyt, egyúttal stílus is” (48). A nyelv és felhasználása közötti viszonyt így látja a szerző: „A (beszédből elvont) nyelv azonban már maga mintegy involválja a felhasználást, nemcsak a nyelvi variencia kifejlesztésével […], hanem mindenekelőtt azzal, hogy elemei, eszközei, bonyolult asszociációs, paradigmatikus és szintagmatikus rendszerbe tartoznak, amely körülmény persze egyúttal bizonyos mértékig meg is szabja felhasználásukat” (49). Szathmári István mind az asszociatív, mind a szintagmatikus viszonyok érvényességi körét a hagyományhoz képest kitágítja. Az előbbit azért értelmezi tágabban, mert a szinonimákon, antonimákon, homonimákon és mezőösszefüggésen kívül körébe vonja egy-egy főnév jelzőt vonzó vagy egy-egy melléknév főnévhez való társulási képességét is. A szintagmatikus kapcsolatok érvényességét pedig kiterjeszthetőnek tartja valamennyi szerkezetre: vagyis például így az vizsgálható, hogy az ige milyen kiegészítőket kíván meg, illetve tűr el, és ezek milyen stiláris hatásúak.

A stílus fogalmának megvilágításához Szathmári István három jellegzetes definíciót említ meg mint olyat, amely lényegesen hozzájárult a stílus megértéséhez. Az egyik, a nálunk főként Fónagy Iván képviselte értelmezés szerint a stílus többlet, járulékos közlemény. Egy másik felfogás a stílust eltérésnek értelmezi, azaz a nyelvi, stilisztikai, szövegtani, poétikai stb. normától elütő megoldásokat tekinti a stilisztikai hatás forrásának. A harmadik a nyelvi-stilisztikai elemek gyakoriságát, illetve előfordulási valószínűségét vizsgálja. A szerző meggyőződése szerint közelebb visznek a stílus helyes felfogásához a különböző stílusértelmezéseket összegzők, mint például Péter Mihályé.

Külön pontban tárgyalja Szathmári István a stílus létrejöttének kérdését, bemutatva: bár az ókortól kezdve úgy tartják, hogy a kommunikációs tényezőktől függő válogatás (szókincsbeli, frazeológiai, grammatikai, szövegtani, fonetikai, szupraszegmentális eszközök mint variánsok között) és elrendezés révén születik meg a stílus, azóta ezek fogalma sokat gazdagodott, árnyaltabbá vált.

A szerző önálló fejezetet szentel a Funkcionális stilisztika, stílusérték, konnotáció, szinonimitás címben jelzett fogalmak kifejtésének. A kiteljesedett funkcionális stilisztika alapján állva, felfogásának lényegét így taglalja: „…a beszélő, az író, vagyis a jeladó felől nézve, először is az említett válogatás és elrendezés törvényszerűségeire tanít meg. […] A hallgató, az olvasó, vagyis a jelvevő felől nézve pedig […] hozzásegít a szépirodalmi és egyéb művek teljes értékű megértéséhez, mégpedig azáltal, hogy módszert ad a formai elemek: a nyelvi, illetőleg a szövegben már stiláris eszközök »többletének«, hírértékének, stilisztikai »mondanivalójának« a feltárására” (56).

Ezt követően Szathmári István nagyon helyeselhető módon a szinonimitás fogalmához kötve nemcsak elméletileg fejtegeti a stílusérték fogalmát, hanem a fal ige szinonimapárjainak egybevetése kapcsán szemléletesen érzékelteti is a stílusérték-különbségeket. A szinonimitás problematikájával különben mint a funkcionális stilisztika egyik alapkérdésével foglalkozik.

Igen alapos A nyelvi-stilisztikai eszközök számbavétele című fejezet, amely részletekbe menő ismertetést nyújt arról, hogy a funkcionális stilisztika a leíró nyelvtanok beosztását követve és a csupán stilisztikában meglévő jelenségekkel megtoldva, a következő nyelvi-stilisztikai eszközöket tartja számon: az akusztikai jelenségek és a zeneiség körén belül a hangos beszéd akusztikai eszközeit, az írott nyelvnek a hangos beszédre utalását, a művészi stílus zenei eszközeit; a szó- és kifejezéskészlet témakörén belül a szójelentés stilisztikai vonatkozásait, a szókincsrétegeket, a stílusértéket, a szófajok, a szóalkotás stilisztikai lehetőségeit, a lexikai elemek, az állandósult szókapcsolatok és a tulajdonnevek stilisztikai szerepét; az alak- és mondattani jelenségek stilisztikai lehetőségeinek témakörén belül a grammatikai és stilisztikai variánsok funkcióját, a szinonimák stílusértékét, a szintagmák, a mondatrészek, a mondatmodalitás és -fajták, a szó- és mondatrend, a kihagyásos szerkezetek, a hiányos mondat, illetve a körmondat stilisztikáját; a képi ábrázolás területén a szóképek fajtáit, sőt a képek hiányát; a szövegtani jelenségeken belül a mondaton túlmutató, illetve a szöveg egészére kiható stiláris jelenségeket.

Elmélet és gyakorlat szerves összefüggését kiválóan mutatja A szépirodalmi vagy művészi stílus és stíluselemzés című fejezet. A címben jelzett első két fogalom jellemzése után a stíluselemzést – mint a szépirodalmi művek üzenetének felfejtését segítő eljárást – a szerző elkülöníti a tágabb körű irodalmi vagy műelemzéstől, ugyanakkor a stíluselemzés hovatartozását így summázza: „…a stíluselemzés szerves, elhanyagolhatatlan része az irodalmi vagy műelemzésnek, szépírói munkák teljes értékű megértéséről nélküle aligha lehet szó” (66). Ezután a funkcionális stilisztika komplex stíluselemzésének menetét nagy rendszerességgel vázolja: a mű megértése, a mű előzményei, üzenete, szerkezete fő stilisztikai jellemzői, a felhasznált stíluseszközök, a mű esztétikai értéke, fogadtatása és hatása. A fejezet zárásaként pedig Ady Sóhajtás a hajnalban című versének mintaszerű stíluselemzése olvasható.

A magyar stilisztika történetéből című fejezetben Szathmári István a magyar stilisztika történetét négy korszakra bontva röviden ismerteti, ezt követően pedig az egyes korok stilisztikáinak illusztrálására az olvasó elé tárja egy-egy szerző stílusfelfogását.

A XVIII. század végében jelöli ki az előzmények korát, amikor még nincs stilisztika, de nyelvünkre vonatkozó megállapítások már bőven akadnak, mint például Szenczi Molnár Albert műveiben. A második korszakot mint a stilisztika különválásának és az alapok lerakásának időszakát mutatja be. Ennek a kezdetéről Kazinczy munkásságát emeli ki, a végéről pedig Négyesy László stilisztikáját mint ami átvezet a modernebb stílustudomány felé. A XIX–XX. század fordulóján induló és az ötvenes évekig tartó harmadik korszakban azt tartja említésre méltónak, hogy elmélyültebben elemzik a stiláris jelenségeket, és a korszak végén Bally és tanítványai munkássága révén kibontakozik a funkcionális stilisztika. Hazánkban azonban – ahogy Szathmári István láttatja – három olyan negatívum is jelentkezett, amely hozzájárult stilisztikánknak az európai fejlődéshez mért elmaradásához: egyrészt a stilisztika nem került a kutatások középpontjába, nincs a stilisztikában nagy formátumú egyéniség, illetve 1934 után megszüntették a stilisztika külön tárgyként tanítását. De azért ennek a korszaknak is volt két kiváló stilisztája: a Négyesy örökét folytató, de ugyanakkor több részkérdésben újat hozó és az iskolai stilisztikáknak mintát adó Zlinszky Aladár, majd pedig a stilisztika európai szintű művelője, Zolnai Béla művei fémjelzik az új irányok térnyerését. A negyedik korszakot, azaz a ma stilisztikáját Szathmári István az 50-es évektől számítja. Az 1945-öt követő hullámvölgy után 1954 hoz kilábalást, közelebbről a III. Országos Nyelvészkongresszus stilisztikáról szóló vitája: különös tekintettel Balázs János bevezető előadása és Martinkó András új stilisztikai koncepciót megfogalmazó hozzászólása. A kongresszus hatására – mint Szathmári István feltárja – több irányból (a nyelv- és az irodalomtudomány felől) is megindulnak a stilisztikai kutatások, kitágítva annak határait az új diszciplínák és módszerek eredményeként. Ezek a vizsgálódások azonban nem mindig elmélyültek, és nagy bennük a terminológiai és módszertani bizonytalanság.

Válságban van-e a stilisztika? teszi fel a kérdést a szerző fejezetcímében, és okfejtésében világos Nem!-et mond rá, hiszen a stilisztikai jellegű könyvek, cikkek száma állandóan növekszik. De ugyanakkor elismeri, hogy a stilisztika nem tudott önállósulni. Ezt több okra vezeti vissza: 1. „Nem a saját problematikájából (stilisztikai jelenségek, stílusérték, stílushatás stb.) nőtt ki, hanem az ókori és középkori retorikákból és stilisztikákból” (84); 2. „az irodalomtudománytól kapott indíttatást a továbbfejlődésre” (85). Az utóbbi hatása a stilisztikára ambivalens: bár a stilisztika a szépirodalmi stílus tanulmányozása miatt nem tudott önálló tudománnyá válni, ugyanakkor mégis ez segítette hozzá sokoldalúbbá formálódásához. Viszont a stilisztika elméleti és módszertani hátterét illetően elbizonytalanodást hozott, előmozdítva a stilisztika válságát.

Szathmári István az első rendszeres stilisztika megalkotóját Ballyban fedezi fel, akinek tanítványai is nagyban hozzájárultak a stilisztika fejlődéséhez. A szerző szerint nagy lendületet a XX. századi jelentéstan és általános nyelvészet adott, de még nagyobb lökést eredményezett a 60-as években megváltozott nyelvszemlélet a szövegtan és a szemiotika létrejöttével, mert több irányban tovább bővítette a funkcionális stilisztikát, elősegítve a stilisztika problematikájának az újragondolását, tárgykörének a következő megfogalmazását: „a stilisztika a nyelvi és kontextusbeli variációk közötti rendszerszerű kölcsönös kapcsolatokat tanulmányozza” (87) a nyelvi-stilisztikai eszközök sokszempontú kutatásával.

Mindezek hatását így foglalja össze Szathmári István: „…a stilisztika először kettévált: nyelvi és irodalmi stilisztikára, aztán az »újrafelosztás« idején – legalábbis bizonyos hányadában – az irodalmi részleg beolvadt a poétikába, mások szerint a kritikába; a nyelvészeti pedig a nyelvtudomány különböző ágaiba (szövegtan, pragmatika stb.), illetve mindkettő az új retorikába, mások szerint a szemiotikába. Mindamellett többen továbbra is a nyelvészeti stilisztikát tekintik alapnak” (89–90).

A kötet utolsó fejezete – A magyar költői-írói stílus történetéből – bibliográfiai adataival jól illusztrálja Szathmári Istvánnak az ebben a témakörben végzett sokirányú kutatói tevékenységét, illetve egy dolgozatának részletével szemléletesen bizonyítja is – a József Attila költészetében fellelhető avantgárd nyomokat kutatva – vizsgálatai eredményét.

Szathmári István azáltal, hogy a nyelvi sztenderdet és a stílust egy kötetben tárgyalja, nemcsak két kutatási területről ad számot, hanem a befogadó szemléletmódját is formálja, azt jelezve: a mereven szétválasztott diszciplínák érintkezési pontjainak megtalálása termékenyítően hat vissza mindkét tudományterületre. Ez a szemléletformáló látásmód egyben módszert is kínál: az összehasonlítást, amely tanulságos felismerésekhez vezet.

Igen rokonszenves az a tény és az a mód, ahogy a szerző kiszól a szövegből, bevallva szubjektív kötődéseit, felfedve egyéni véleményét, részletezve elméleti állásfoglalását, fényt derítve gyakorlati felismeréseire. Szathmári István sallangtalan, egyszerű, világos stílusa nagyon megkönnyíti a szöveg értelmezését, és egyben mintául is szolgálhat a nyelvészeti szaknyelvet használók számára.

Nagy erénye a kötetnek, hogy alapvetően a szerzőnek a nyelvi sztenderd és a stilisztika területén végzett egyéni kutatásaira épül, illetve hogy az elméleti fejtegetéseken kívül a funkcionális stilisztika modellértékű elemzésére is példát mutat. A könyvben való könnyű eligazodást jól szolgálja a részekre, fejezetekre osztás, azokon belül pedig a lényeges tartalmi elemek pontokba szedéssel való elkülönítése. Végtelenül hasznos a kötet zárásaként az olvasó további tájékozódását segítő bőséges szakirodalmi jegyzék.

Biztosan állíthatom, hogy nagy haszonnal forgathatják ezt a könyvet mind a felsőfokú oktatási intézmények magyar szakos hallgatói, mind a magyartanárok.

Szikszainé Nagy Irma