Benkő Loránd nyolcvanéves

A mai nyolcvan esztendősök köszöntését óhatatlanul sóhajtás kíséri. Micsoda nyolcvan éve volt ez országnak-világnak, milyen nyolc évtizede tudománynak-nyelvtudománynak! Ez senki számára nem kérdés; mindenki tudja a választ, mert többé-kevésbé ismeri azoknak az akadályoknak, próbatételeknek, fordulatoknak, régóta feltornyosult vagy ekkoriban támadt feladatoknak a seregét, amelyekkel a világnak, a tudománynak, így Magyarországnak és a magyar nyelvtudománynak is meg kellett birkóznia ebben a majdnem századnyi időben. Ebből bő fél évszázadot Benkő Loránd az első sorban, pontosabban szólva, számos szakterület első sorában küzdött végig. Szathmári István már a hatvanéves Benkő Lorándot köszöntve olyan áttekintő leírást adott Benkő addigi pályájáról, amely világossá tette, hogy a hihetetlen tematikai gazdagság nem kapkodó „tűzoltó munka” következménye (Benkő Loránd köszöntése. In: Tanulmányok a magyar nyelv múltjáról és jelenéről. Budapest, 1981. 5–14). A földrajzinév-kutatás a személynév-kutatással kapcsolódott össze; a nyelvjárási munkálatokból (amelybe a nyelvjárástörténet és a Nyelvatlaszt megteremtő terepjáró nyelvjárásgyűjtés egyaránt beletartozott) egyre nagyobb számban hang- és szótörténeti, illetőleg grammatikai tárgyú írások bontakoztak ki. Hozzájuk a magyar egységesülő nyelvváltozat, az „irodalmi nyelv” történetével foglalkozó nagy lélegzetű mű (A magyar irodalmi írásbeliség a felvilágosodás korának első szakaszában. Budapest, 1960.) és több előadás (főként a pécsi nyelvművelő konferencián tartott „Irodalmi nyelvünk fejlődésének főbb vonásairól” című [In: Anyanyelvi műveltségünk. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1960. 221–38]) nem csupán keretet adott, hanem valójában összeillesztette, egybeszerkesztette őket. Visszapillantva előtanulmánynak, az egységesült nyelvváltozat formálódásának vizsgálatára irányulónak bizonyulnak a magyar helyesírással kapcsolatos munkái, s bizonyosan ilyen kötődésűek a mai magyar nyelv állapotával, a mai nyelvhasználattal, a nyelvművelés szemléleti és gyakorlati kérdéseivel kapcsolatos állásfoglalások, csatározások.

Benkő Loránd tudományos pályának szervességét egy tartalmi jegy is erősíti, sőt túlzás nélkül mondva, mintegy hordozza. Ez a kulcsmozzanat a szintézisre törekvés. Annyira markáns ez a jegy, hogy egyrészt eleve igazolja a tudatosságot, az összefoglalásokra törekvés célratörő, koncepcionális voltát, másrészt áthatja az életművet, változatos módon a legkülönbözőbb szakterületeken mutatkozik meg. 1969-ből való az az írása, amelyet e tekintetben szemléleti alapvetésnek tekinthetünk, „A szintézisek szerepe a magyar nyelvtudományban” (NytudÉrt. 65. sz. 41–65). Ebben az esztendőben már minden érdeklődő kezébe vehette a nevéhez kötődő nagy szintézisek közül az egyik legismertebbet, „A magyar nyelv történeti–etimológiai szótára” első kötetét, aminek főszerkesztésével nemcsak három kötetre bővült befejezését érhettük meg, hanem folytatását, a két kötetes „Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen” megjelenését (Budapest, 1993–1995) is. Az EWUng. műhelymunkájával jó ideig párhuzamosan irányította az ómagyar kor grammatikai leírásának munkáltait is, ugyancsak főszerkesztőként jegyezve „A magyar nyelv történeti nyelvtana” (Budapest, 1991–1995) három vaskos kötetét. A szintézisek jegyében született számos cikk, tanulmány, előadás mellett sajátos könyvek, könyvtípusok is idevonandók. Az egyik ilyen mű „Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei” (Akadémiai Kiadó. Budapest, 1980.), a másik a „Név és történelem. Tanulmányok az Árpád-korról” (Akadémiai Kiadó. Budapest, 1998.) című. Az első több okból is figyelmet érdemel. Egyrészt a korai nyelvemlékeinket külön-külön feldolgozó klasszikus módszerű és értékű nyelvemlék-monográfiákhoz képest ez a munka a nyelvemlékcsoportot állítja középpontba. Ily módon az azonos vagy hasonló vonásokra, tehát a korszak szinkróniájára következetesebben, érvelőbben vetül fény. Másrészt azért is összefoglaló jellegű munka, mert a nyitott, vitatott vagy vitatható kérdéseket nem csupán lajstromozza, hanem kritikai elemzés után álláspontját is mindig kellő részletezéssel elénk tárja. Képet kapunk tehát a korai ómagyar kor nyelvállapotának fő vonásairól – elsősorban a hangtörténet, a morfematika, valamint a stiláris jellegzetességek szempontjából, és képet alkothatunk e korszak tudománytörténetének világos részeiről és homályos foltjairól. Mindkét kötet címében vagy alcímében ott van az Árpád-kor megjelölés, ami azt is jelenti, hogy ezek a művek szorosan hozzátartoznak „A magyar nyelv története” első, a korai ómagyar kor nyelvtanának kötetéhez. Másként megfogalmazva: az említett három könyv a korai ómagyarról szóló könyvcsaládot, kézikönyvegyüttest alkot. A „Név és történelem” tömör Tájékoztatójában a szerző a tanulmányköteti szintézisek megokolásával is szolgál: „A közöltek […] – úgy hiszem – csak ilyen válogatással és egybefoglalással kerülhetik el a teljes széttagolódás sorsát, s csak így válhatnak – amennyire arra érdemesnek bizonyulnak – a szaktudományban való hasznosítás szerves részévé” (i. m. 7).

Arra a szokásos kérdésre, hogy a tudományos közvélemény melyik művet tartja egy-egy szerző fő művének, Benkő Loránd esetében aligha lehet válaszolni. Legfeljebb olyan módon, ahogy ezt Imre Samu tette „A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárá”-ról szólván: „Nem véletlen, hogy ezt a hatalmas művet a nemzetközi szakkörök is egyértelmű elismeréssel fogadták, és meg vagyok győződve arról, hogy ha Benkő Loránd a magyar nyelvtudományban semmi egyéb érdemlegeset nem alkotott volna, ez az ő főszerkesztői irányításával elkészült mű, amelyet gyakorlatilag elsősorban az ő neve fémjelez a hazai és a nemzetközi szakkörökben, egymaga is előkelő helyet biztosítana számára a magyar nyelvtudomány történetében [kiemelések tőlem – P. F.]” (Egy fél évszázad a magyar nyelvtudomány szolgálatában. Benkő Loránd hetvenéves. In: Emlékkönyv Benkő Loránd hetvenedik születésnapjára. Budapest, 1991. 17). Csakhogy éppen arról van szó, hogy efféle kiemelés nemcsak ezt a művet, hanem számos másikat is megillethetne. A szokásos kérdésre ezért ezúttal szokatlanul kell felelnünk: nem tudunk egyet kiemelni, de még több kiemelésével is pontatlan választ adhatnánk csak, mert a fő mű maga az egész. A terjedelmével, a szervességével és a hatásával.

A hatás elsősorban sokoldalúsággal, a szintézisjelleggel, a vitakészséggel („kemény vitapartner” – írta Imre Samu is: i. h. 14) magyarázható. Nemzedékek tájékozódását, útkeresését és útnak indulását segítették Benkő munkái. Ezt a tudománytörténeti funkciót érzékletesebben, de minden túlzás nélkül térképrajzolásnak, tájolók készítésének, sőt gondos beállításának nevezhetjük. A szakmai közvélemény régóta tudja, hogy az egyik legfontosabb térképünk és tájolónk a Magyar Nyelv. Az a folyóirat, amelynek gondos, fegyelmezett szerkesztését Benkő Loránd 1953 óta végzi, húsz évig Pais Dezsővel együtt, Pais halála óta, majdnem kereken harminc esztendeje pedig egyedül.

Az irányjelző értékű szemléleti állásfoglalások közül mindenképpen kiemelendők azok, amelyek a történeti és a leíró nyelvészet, illetőleg a szinkrónia és diakrónia viszonyával foglalkoznak. Benkő a szembeállításig merevített megkülönböztetéssel szemben a kölcsönösség mellett érvel régóta: „A szinkronikus és diakronikus nyelvi vizsgálatok kölcsönössége abban áll, hogy csak együttesen, egymást kiegészítve és feltételezve adnak teljes, igazi képet vizsgálati tárgyukról, a nyelvről, továbbá, hogy egymást meghatározva és megvilágítva járulnak hozzá a szinkrón metszetű, illetőleg diakrón vonalú nyelvi tények alaposabb, mélyrehatóbb megismeréséhez és megértéséhez” (Nyelvtörténet és mai nyelv. Adalékok a nyelvi szinkrónia és diakrónia viszonyához: ÁNyT. V, 53). De ugyanígy hiányzik szemléletéből a merevség a nyelvi rendszer elemeinek egymásrahatásából fakadó úgynevezett hibás analógiák megítélésében is: „a szóban forgó jelenségek a nyelvtörténész szemével nézve nem érthetetlenek, sőt nem is teljesen kóros jelleggel elfajzottak, hanem túlnyomórészt a nyelvi fejlődés menetébe, törvényeibe beágyazottak; ezt többnyire analógiás keletkezésmódjuk, de egyáltalán puszta létrejöttük is alátámasztja” (MNy. 1976. 388–9). Teljességgel hiányzik érveléséből, bizonyításaiból az erőszakoltság. A sok terminussal megjelölt fiktív tőről például így nyilatkozott: „megszorítással a fiktív tő terminus, úgy vélem, elfogadható; a fontos egyébként is egyértelmű és szabatos meghatározása és használata. A vizsgálatom központi tárgyát alkotó szóképzés körében zavaró és ezért elkerülni tanácsos passzív tővel szemben én ennél az elnevezésnél egyszerűen nem tudtam jobbat találni; a nem létező tő vagy az álképzés, álképző terminusoknak megfelelni látszó áltő legalább ekkora, ha nem nagyobb bajokban szenvedne. Aki tud jobbat a szóban levő tőfogalomra, ám alkosson ilyet, szívesen elfogadom” [A magyar fiktív (passzív) tövű igék. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1984. 23].

Hatott és hat természetesen az egyéniség, ahogy szójárásként mondjuk, hatott és hat „Benkő” vagy mondjuk inkább így: hatott és hat a „benkőség”. (Erről a szokatlan szóról – nem a kisbetűs írásmód miatt csupán – el kell hárítanom a bárdolatlanság árnyékát. Alkalmazásának egyedi, személyes oka van. Gimnazista koromban egyik társunk úgy magasodott fölénk eszével, magatartásával, hogy a kollégiumban nem keresztnevén vagy a lehetséges becenevek valamelyikén szólítottuk, hanem így: „jenőség”.) Ha Benkő Loránd tudományos teljesítményéből nem is tudunk megkülönböztetően az élre állítani egyetlen alkotást, személyiségének van egy olyan vonása, amelyet a legtöbben és bizonyosan kiemelünk. Ez a karakterjegy a munkabírása és a munkaerkölcse. Ez a kettő nem feltétlenül társul mindig és mindenkiben. Sokat sokan tudnak dolgozni, de munkaerkölcse igazából csak annak van, aki nem csupán szeret és tud dolgozni, hanem azt is tudja, mit szeret. Az erőfeszítéseket, a fáradozást ez teszi értelmessé, a célratörést értelmezhetővé, az eredményt igazán értékessé, s nem utolsósorban vonzóvá. Megint személyes emlék idéződik fel bennem. Matematikatanár apám korán figyelmeztetett arra, hogy van az életnek néhány matematikai szabálya. „Ezek közül a két legfontosabb a sorrend és az arány. Minden nap, minden munkában tekintettel kell rájuk lenned! Általában többé-kevésbé meg fogod sérteni őket, de elfelejtened sohasem szabad!” – mondta. Benkő tanár úr ahhoz a néhány (mert sokkal én nem találkoztam) emberhez tartozik, akinél bámulatosan teljesül mind a sorrendi, mind az aránybeli kívánalom, az éppen helyes sorrend, az éppen szükséges mérték megállapításának érzéke és követésének képessége. Tanári vagy szakmai közelében élők számtalanszor tapasztalhatták azt is, hogy észrevehetetlenül gyorsan tud témát, érdeklődést váltani, más természetű munkába fogni. Szerencsére ez a tulajdonsága sem maradt sohasem titok, mert a tanárnak nincsenek eltitkolható személyiségjegyei, munkaeszköze valamennyi.

Tisztelt Tanár úr! Tudom, hogy nem csak a magam nevében mondom: Isten éltesse!

Pusztai Ferenc