Grétsy László hetvenéves

Az átlag tévénéző – ha van ilyen – csodálkozik: Grétsy László 70 éves. Hiszen mennyire fiatalos, derűs, mosolygós, mindig mindenre gyorsan reagál, erőteljesen és hatásosan gesztikulál, aki utcán is látja, tudja, hogy fürge, szinte szalad. Találkozhatunk vele a Belvárosban, de másutt is: egyik nap Szatmárban, másnap Vasban bukkan föl.

Nem véletlenül kezdtem a tévénéző szemszögéből: Lőrincze Lajos volt az a nyelvész, akit a rádió, Grétsy Lászlót pedig a televízió emelte a legismertebb, legnépszerűbb magyar nyelvészek sorába. Így lettek ők a magyar nép „nyelvészei”, „tanár urai”, mindkettőjüket szavakba-szólásokba, sőt ünnepeltünket népszerű rockszámba is foglalták. Az egyik méltán legnépszerűbb, Vágó Istvánnal közös műsorát az Irigy Hónaljmirigy nevű együttes például így őrizte meg az utókornak: „lemegyek a tóra, ott a Grétsy László, na álljunk meg egy szóra”.

Grétsy László – úgy érzem – kevéssé azonosul az együttes stílusával, de kibékül a jelenséggel. Tanúja voltam számtalanszor, hogy az utcán megszólították, sőt utána kiabáltak, sokszor eléggé kétes egzisztenciájúnak tűnő emberek. A „tanár úr”, mert mindenki így szólítja, soha nem menekült el, hanem mindenkihez volt egy-két jó szava. Az Álljunk egy szóra! műsor szerkesztői mesélik, hogy többször fölforrósodott a légkör egy-egy forgatáson (mondjuk az ezerszer „áldott” nyolcadik kerületben). Ilyenkor, ha előkerült Grétsy László, kikerekedtek az összeszűkült szemek, mindenki derűssé, érdeklődővé vált. Magam is tanúja voltam annak, amikor fölbőszült boltos a műsorszám „letiltásával” fenyegetőzött („Ne szórakozzunk már az ő feliratával!”), azután a „tanár úr” néhány csendes, szelíd szava lefegyverezte (és ő még hálás is lehetett az ingyen reklámért).

A „tanár úr” nagyon érti, ismeri a szavak hatalmát. Ismeri múltjukat, a nyelv történetét, fejlődési irányait, élénken figyeli, követi a mai változásokat, és mindig elemez, kutat, és tanít, tanít…

Magáról nagyon keveset beszél. Most, a 70. születésnapján rendezett ünnepségen vallott először bővebben életéről, s a megemlékezések sorába illeszkedett két egyórás rádiós portréműsor is (a Petőfi és Kossuth rádióban), amelyekben tőle szokatlan módon személyesebb húrokat is pengetett. 1932. február 13-án Budán született, de kétéves korától Pestszenterzsébeten laktak. Élete első 10 évét csodásnak tartja, amelyet csak a háború helyi élményei árnyékoltak be. Ott járt általános iskolába, majd pedig a Kossuth Gimnáziumba. Ezt követte 1950–1954 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar és történelem szaka. Még a Múzeum körúton kezdte a tanulást, 1952-ben részt vett a Karnak és a Pais-tanszéknek a Pesti Barnabás utcába való költöztetésében. (Érdekes módon, pont 50 év telt el azóta, mi most meg éppen visszaköltözködünk.) Az egyetemen is először még az irodalomtörténet érdekli igazán, első jelentősebb tanulmánya Ady versmondatairól szól (1954). De azután fokról-fokra tolódik az érdeklődése a nyelvtörténet, majd pedig korszakról korszakra a jelen nyelvi helyzete felé. Az egyetemet követően a Nyelvtudományi Intézet tudományos ösztöndíjasa, majd munkatársa, főmunkatársa lett. 1971 és 1987 között a magyar nyelvi osztályt vezette. Főállású munkás éveinek utolsó csaknem másfél évtizedét pedig az ELTE Tanárképző Főiskolai Karának Magyar Nyelvészeti Tanszékén töltötte mint tanszékvezető főiskolai tanár. Addig tévéműsoraival, a Nyelvtudományi Intézetben működő osztály nyelvművelő kisugárzásával, alapvető szakkönyvek írójaként, szerkesztőjeként volt az ország nyelvész tanára, itt valóságosan a legfiatalabb tudományra éhes és tanítani akaró generációt taníthatta – s ezt az egyetemi hírek szerint igen hozzáértően, igen szeretetteljes légkörben tette.

Grétsy Lászlónak alapvető tudományos munkákat köszönhetünk. Nagy szorgalmú tudós, úgyhogy most aligha lehetne fölsorolni valamennyit. A 700 oldalas kandidátusi értekezésének csak rövidített változata az 1962-ban megjelent, máig alapvető munka, A szóhasadás (a jelenség elnevezése is az ő leleménye). Ugyancsak nélkülözhetetlen forrás A szaknyelvi kalauz (1964). Ettől kezdve inkább szerkesztőként látjuk a nevét nagyszabású műveken, de tudható, hogy a szerkesztés-szervezésen túl a koncepció és számos, monográfiába számba illő tanulmány is őtőle származik. A sok munkából csak a három legjelentősebbet említem: Mai magyar nyelvünk (1976), a kétkötetes Nyelvművelő kézikönyv (1980, 1985. Kovalovszky Miklóssal közösen jegyzik), valamint a Nyelvművelő kéziszótár (1996. Kemény Gáborral együtt). Aki veszi a fáradságot és alaposan elmélyed ezekben a szakkönyvekben, láthatja, hogy komoly, veretes, átgondolt és maradandó koncepció van mögöttük. Elsősorban kiemelendő a nyelvi tények felkutatása és tiszteletben tartása. Ezután következik a grammatikai, jelentéstani leírás: nagyon sokszor – új nyelvi tényekről lévén szó – első, felfedezői leírás, megnevezés, rendszerbe helyezés. Nem szokták kiemelni, de a nyelvművelői attitűdből fakad a pontos pragmatikai behatárolás. És csak ezt követi a stilisztikai, nyelvhelyességi besorolás, ez utóbbi is mindig a Lőrincze Lajos nyomán vallott „emberközpontú” és „pozitív” nyelvművelés szellemében. Nagyon sok mai tudományos gondolatnak a magva van elrejtve vagy kifejtve ezekben a munkákban. Magam sok olyan adatot és ötletet merítek belőlük, amelyek az antropológiai vagy kognitív nyelvészet számára alapvető példát, igazolást jelenthetnek. Számos nagy mai fölfedezés gyökere ott van ezekben a könyvekben!

De foglalkozott a tömegkommunikáció, a hivatalos nyelv, a nyelvi illem kérdéseivel is, s megjelent számos ismeretterjesztő nyelvi munkája.

E kis köszöntő nem ad teret nekem még csak vázlatosan sem fölsorolni Grétsy László egyéb, igen gazdag munkásságát. Csak megemlíthetem a nyelvi játékokkal való foglalkozását (amelyek szintén nagyon sok antropológiai nyelvi jegyre világítanak rá, mellesleg kiváló oktató-ismeretterjesztő „eszközök”), vagy A mi nyelvünk című gyűjteményét (2000) a magyar irodalom nyelvre vonatkozó szövegeinek páratlan gazdagságából.

Személyes vonatkozásokkal kezdtem, azokkal is fejezem be. Följogosít engem a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott köszöntőn mondott beszéde. Akik ők köszöntötték, mind kiemelték derűs, mosolygós, konfliktuskerülő személyiségét. Ezt én is tanúsíthatom. Soha más emberről rosszat nem mondott (baráti beszélgetésben se), akkor sem, ha méltatlan támadás érte. (Ebben egyébként édesapámra hasonlít, akivel sokáig munkatársak voltak.) Azt hiszem, ő viselkedett jól, hiszen a támadások elmúlnak, az őt köszöntők pedig nem fértek be a Károlyi Palota legnagyobb termébe. Tudom, hogy zavarja, ha róla van szó, azt hiszem, nem könnyen viselte el a sok laudációt, bár valamennyi szívből jött.

Én 20 éve ismerem személyesen. 1982-ben egy szegedi Országos Tudományos Diákköri Konferencián szekcióelnököm volt, s az ő buzdításának köszönhetően foglalkoztam tovább azzal a témával, amely még abban az évben meg is jelenhetett könyv alakban. Így első önálló munkám megjelenéséhez nagy köze volt. 10 éve az Édes Anyanyelvünk szerkesztőségébe hívott, és azóta gyakrabban találkozunk. 2 éve az MTV Szószóló című műsorát vezetjük, azóta már napirend szerint. Grétsy László ezzel az élő műsorral tért vissza a korábban már gyakorolt „élőzéshez”. Ebben a műsorban a nyelvi kérdéseken túl mindig szerepel egy meghívott vendég (színész, építész, várostervező, zenész, tudós, fényképész stb.). Az élő adásban egészen közelről csak csodálni tudom a tanár úr hallatlan empátiáját, műveltségét, amellyel megszólít és reagál. Erre nem lehet adásonként készülni, erre egy egész élettel „készülni” kell.

Tudom róla, hogy lelkes színház- és operabarát, fiatal korában atletizált, de ma is rendszeresen mozog, úszik; nagy családjával (négy gyermekével és eddig 10 unokájával) legendásak a szervezett országjárásai, 45 éve él feleségével békés házasságban. Mindig dolgozik, élvezi, szereti a munkáját, de minden napra igyekszik valami más „élményt” is szervezni: a magyar értelmiségi nem hajszoló, nem öncélú, hanem kiegyensúlyozott, a társadalmat segíteni, arra a legjobb szándék jegyében hatni akaró típusa. Aki közeli kapcsolatba került vele, igazolni fog. Aki még nem, az megteheti, mert senkit sem utasít vissza. De elég csak meghallgatni a rádióban, megnézni a televízióban, vagy elég elolvasni egy-egy esszéjét.

Köszöntésén számtalanszor elhangzott: a derű szó. „Csak a derű óráit számolom.” Még sok-sok derűs percet kívánok neki a magyar kultúrában, a magyar nyelvművelésben és közművelődésben; s azt is, hogy mi, nyelvészek is vegyünk példát róla: legyünk egy kicsit derűsebbek. Jót tenne nekünk.

Balázs Géza