Egy mondat helye a vers koreferenciális szerveződésében
(József Attila: „A mindenséggel mérd magad!”)

Az alcímben kiemelt verssorra A vers hangzásszerkezete c. speciális kollégiumon figyeltem fel (SZTE BTK Magyar Nyelvészeti Tanszék). Az Ars poetica egészének felépítésében sem voltak ugyan magabiztosak a felolvasók, de „A mindenséggel mérd magad!” verssor szerepét illetőleg végképp elbizonytalanodtak. Így vettem kézbe Szabolcsi Miklós filológiai szempontból is igen gazdag József Attila-kötetét, a Kész a leltárt (Szabolcsi 1998: 745), amelyben az Ars poetica recepciójával kapcsolatos áttekintésének egy tartalmi mozzanata aztán arra késztetett, hogy mint nyelvész a koreferenciális szerveződés feltárásával keressek választ A mindenséggel mérd magad! – versmondat kompozicionális helyzetére és szerepére.

1. Mielőtt erre rátérnék, röviden összegzem e figyelmet keltő, a hatvanas-hetvenes években fontosnak tartott tartalmi mozzanatot. Lényege abban áll, hogy az Ars poetica hegeli–marxi indíttatású világképre épít. Gyertyán Ervin úgy vélekedett – s e vélekedés hangsúlya a maga korában magától értetődő volt –, hogy a vers a Feuerbach-téziseket követi (Gyertyán 1963: 105–14). Kiss Endre megegyezést mutatott ki az „Ehess, ihass, ölelhess, alhass!” és a Gazdasági-filozófiai kéziratok egyik részlete között („Enni, inni, nemzeni […] Szintén valódi emberi funkciók” (Kiss 1980: 581–90). Elemzésében Fejtő Ferenc is a dialektikus materializmus fogalmaival világítja meg a szakaszokat (Fejtő 1947: 2–4). Végül Szabolcsi összegző mondata az Ars poetica recepciójáról: „Egyike József Attila olyan verseinek, amelyeknek magatartása és hangja ma már sokban távolinak tűnik” (i. m. 748.)

Nem hiszem, hogy lehetséges (s egyáltalán indokolt) feladat volna a korábbi korszakra jellemző társadalmi hatásokat kifelejteni, „kimagyarázni” egy versből vagy egy életműből. De nem is erről van szó. A vita a speciális kollégiumon arról az imént tömören idézett szakmai közmegegyezésről alakult ki, amely szerint József Attila a hegeli–marxi gondolatot kritika nélkül, „egy az egyben” építette volna be az Ars poeticába, illetőleg hogy e költői magatartás, az intellektuális líra művelése mára elavult volna.

A tartalom filozófiai kérdéseit a nyelvész nem tudja mérlegelni, nincsenek eszközei hozzá. A műfajhoz már hozzászólhat, hiszen – ha a külső hatás lehetősége ennyire fontos szempont – sokkal erősebb minta volt Arany János Vojtina ars poeticája című költeménye, amelyhez a József Attila-vers szembetűnő párhuzamokkal kapcsolódik. Sokkal nehezebb volna Németh Lászlónak időben közeli, de az esszé műfajában írott Ars poeticájának hatását kimutatni (Németh l93l). Talán hozzá is tehet valamit a József Attila-vers értelmezéséhez a nyelvész, ha sajátos apparátusával elsősorban a nyelvi eszközök szerveződését teszi vizsgálat tárgyává.

Az első lépés magától adódik: Hogyan, miféle egységet alkot közvetlen előzményével az értelmezésében vitatott versmondat, illetőleg hogyan, miféle nyelvi eszközökkel különül el egymástól e két verssor?

„Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!”

Legszorosabb nyelvi kapcsolatot egy megelőző alárendelő viszony, a célhatározói mellékmondat létesítene: „– miért, mi célból? hogy ehess, ihass… Vagyis itt egy másik célhatározói alárendelésféle is megbúvik. – Az emberhez méltó élet kivívása után, ebből következőleg (= tehát): A mindenséggel mérd magad!” – írja Török Gábor azzal az értelmezéssel összefüggésben, amely szerint a tovább = a cselekvésig (Török 1968: 73). Kapcsolatot teremt, folytatásos, következtető utótagú mellérendelésként (és, ezért, tehát) a két, felszólító módú igealak s ezek írásjele, de ellentétként felfogott viszonyuk is egységbe vonja a két versmondatot:

[Fontosnak tartom, hogy]
„Ehess, ihass, ölelhess, alhass!”
[De még fontosabb, hogy]
„A mindenséggel mérd magad!”

A két verssor elkülönítésének is vannak nyelvi eszközei. Az első sorban négyszeresen halmozódó -hat/-het képző (felszólító tő-, illetőleg toldalékalternánssal) nem folytatódik a második sorban: ’Legyen jogod a mindenséggel mérhetni magad!’. Nyilván nyelvi, mondatalkotó eszköz a ritmus is. Nagy L. János hívta fel a figyelmem¹, hogy a jambikus lejtés más-más lehetőséget ad a két verssornak. A második sor mondathangsúlya az első versláb hosszú szótagjára esik: „A mindenséggel mérd magad!”, s a mondathangsúly mint „kontrasztív fókusz” ellentétes szerkezetet hozhat létre:

„Ehess, ihass, ölelhess, alhass!”
[DE ne ezekkel, HANEM]
„A mindenséggel mérd magad!”

Nyelvi különbség az egyaránt tárgyas igék tárgyatlan-tárgyas használati elkülönülése a két mondatban, az első mondat igei részletezettsége szemben a másodikkal, az első mondat szóalakjainak magánhangzós kezdése a második mondat szóalakjainak alliteráló m-jeivel; illetőleg olyan egyéb nyelvi eszközbeli különbségek is lehetnek, amelyeket csak egy rendszeres leírás képes feltárni. Az alábbiakban tehát e két felszólító mondat tematikai-koreferenciális beágyazottságát vizsgálom meg: azonos láncolatba tartoznak-e, vagy pedig két különbözőbe. Akár igen, akár nem, bizonyítható-e ez egyáltalán?

2. Hogy ez utóbbi kérdés fölvetődhet az elemzőben, nem szónoki kérdés csupán. A költemény grammatikai koreferencialitására figyelve ugyanis azonnal föltűnik az olvasónak, hogy az egész versen végigvonuló egyes szám első személyt ebben a két mondatban a grammatikai második személy váltja föl, míg a vers eredeti első változatában következetesen második személyt használt a költő (József Attila összes versei 2. 1984: 343–6). Fontos megemlítenünk azt az irodalomtörténeti tényt is, hogy az első változatban egyetlen versmondatot alkotott a két sor, a végleges változatban azonban egyértelműen kettőre tagolta a költő, felkiáltójellel zárva le mindkét versmondatot. Ennek a függetlenedésnek az eddigi elemzések is fontos szerepet tulajdonítottak (Kabdebó 1997: 72). Vagyis azt mondhatjuk, hogy nemcsak a két mondat „különül el” a grammatikai második személy használatával a vers egészén belül, hanem egymástól is elkülöníti a két felszólítást a költő. Érdemes itt utalnunk Török Gábor gondolatmenetére, amelyben a felszólító mondatok költészetbeni szerepét fejtegeti József Attila-i példákat elemezve (Török 1976: 224–59). Fölvethető ugyanis az a kérdés, hogy nem lehet-e értelmezni úgy is a két versmondat viszonyát, mintha mindkettőt más-más beszélő mondaná a beszédpartnerének. Valódi párbeszédes helyzetet elképzelve, a te – én oppozíciójában gondolkodva, elképzelhető a két versmondatnak ez az értelmezése is:

Elemzésem módszeréül Petőfi S. Jánosnak a koreferencialitás bemutatására szolgáló jelölésmódját választottam. A szöveg követhetősége érdekében a közlésegységeket, azaz a „mondategészeket” (Deme 1971: 72–117) sorszámokkal láttam el: K01, K02 stb., a relációk jelölésére pedig indexszámokat használtam: i01, i02 stb. (Petőfi 1997: 24–38).

A koreferenciális nyalábok lineáris leírásával a szöveg tematikus hálóját építhetjük föl, amely egyszerre mutatja a szöveg lineáris előrehaladását és főbb grammatikális szerveződését. A koreferenciális nyalábok lényegében a szemantikai összefüggésekre épülnek, vagyis az olvasó/elemző megítélése szerint a szövegvilág ugyanazon elemére/tényére/jelenségére utalnak, még ha nyelvi formájukban (esetleg jelentésükben részlegesen) különbséget mutatnak is, vagy az azonos mezőösszefüggésbe tartozásuk csupán tágabban értelmezhető. A koreferenciális nyalábok mátrixos megjelenítése pedig a szemantikai szerveződés főbb kapcsolatait emeli ki a szövegből, a szövegértelem alakulásának linearitását a közlésegységek („mondategészek”) egymásutániságában mutatja be. Így szemlélhető az is, hogy egy-egy jelentéselem mikor jelenik meg a szövegben, meddig tart, és mikor tűnik el az értelemszemantikai hálóban; vagyis követhetővé válik, hogy mely elemek azok, amelyeknek a szemantikai-grammatikai hálója végigkíséri a szöveg lineáris szerveződését.

A költői szövegműben teljesen szabályos, de kisebb-nagyobb mértékben szabálytalan is lehet a jelentéselemek szerveződése. Ugyanannak a valóságdarabnak a megjelölésére más-más lexéma léphet be (akár csak részleges szemantikai összeférhetőség alapján is), vagyis metaforikus használatban is létrejön az azonos valóságdarabra utalás, a szemantikai (igen gyakran pragmatikai) koreferencialitás.

A költői szövegművek elemzését összetettebbé teszik a nem inherens, azaz a nem szövegen belül létrejövő azonosítások-hasonlítások. Ezeket a műveleteket, referenciákat az interpretáló a valóságra vonatkozó tudása alapján végzi el.

3. Tekintsük át a vers tematikai koreferencia-nyalábjait!

Lásd a két fekvő táblázatot a következő oldalakon!

A tematikai koreferencianyalábok technikai okokból kerültek két táblázatba, a 21 kompozícióegység („szövegmondat”, „mondategész”) lineárisan csak két oldalon fért el. Még több helyet igényeltek volna a költemény tartalmas lexémái, amelyek a költeményen kívüli (vagy a költeményben létrehozott) valóságban elkülöníthető valóságdarabokra utalnak. De az ilyen fokú részletezésre ebben az elemzésben nem is vállalkoztam volna. A külön-külön végigvezetett „koreferencialáncok” helyett „koreferencianyalábok” összefüggéseit követtem nyomon; ahhoz pedig, hogy a költemény mely tematikai elemeit láttam el indexszámokkal, az Ars poeticát elemző tanulmányok szempontjait vettem alapul. Így nem kellett előre tudnom, hogy a költemény mely lexémái-szintagmái (pl. forrás, habzó ég, mesék teje, mai kocsmán stb.) szerepelnek metaforákként; ezekről mint a koreferencianyalábok komponenseiről az elemzés eredményeképpen állapítható meg a metaforikus-metonimikus stb. szerep.

Az i01 jelű index a „lírai én”-re utaló elemeket tartalmazza. Ezek közül a szögletes zárójelben lévőket explicit módon nem tartalmazza a vers szövege. Ezek nemcsak grammatikai-szemantikai kiegészítések a mondategység szerkezeti összefüggéséből következően, hanem többször világalkotó propozíciók, melyek a megfogalmazott tényállásokra vonatkoztathatók. Ez utóbbiak azonban nyilvánvalóan az interpretáció részeként értelmezhetők, és semmiképpen sem a vers explicit szövegéhez tartozókként.

A lírai énre utaló verbális elemeket végignézve, föltűnik az én személyes névmás gyakori szerepeltetése. Általános szabály a nyelvünkben a személyes névmások olyan használata, hogy főleg hangsúlyos helyzetben szerepelnek. Tipikusan hangsúlyos helyzet az oppozíciós használat, mint ebben a költeményben is. Érdemes itt utalnunk a vers sajátos diskurzuskontextusára, melyről Németh Andor ír az Emlékiratokban: „Haza menet József Attila úgy érezte, hogy igazolnia kell előttem magát. – »Állom, amit mondtam – hangoztatta makacsul. – Én csak arról beszélhetek, amit tudok. És azt az egyet tudom, hogy amikor verset írok, nem költészetet akarok csinálni, hanem meg akarok szabadulni valamitől, ami szorongat vagy nyugtalanít. És engem csak ez érdekel, az életem.« »Engem viszont – feleltem neki – csak a költészet érdekel…«. A költő belátta, hogy igazam van, s elhatároztuk, hogy ha még egyszer vitázunk, ezt a két, egymással sarkalatosan ellenkező álláspontot szögezzük egymás ellen. De erre a vitára, sajnos, többé nem került sor” (Németh A. 1973: 679).

Tematikai koreferencia-nyalábok
József Attila: Ars poetica című versében

Feltehetjük, hogy a vers indításába belejátszott az, hogy az indíték legalább kétirányú: a vitatkozó félnek szánt tartalom; és sokkal tágabb értelemben: más költőknek, más kritikusoknak és mindenképpen a jelen és a jövő versolvasóinak szánt üzenet. Így tekintve vissza a vers hangsúlyos énjeire, nem vitatható, hogy József Attila a végleges változatban ezekkel fölerősítette a dialogizáltságot (Kabdebó 1997: 64–87).

Az i02 index kijelölése már nehezebb feladat. Ez ugyanis nem egyetlen valóságelem referenciájaként érvényesül, és alkot koreferenciális láncot (amely grammatikailag is jelölve van), hanem koreferencianyalábként jelenik meg. Antecedense ugyanis a költészetnek megfelelő valóságdarab, amely jelentésében igen összetett, sokféle tartalmat egyesít magában: nem megfogható személy, tárgy, inkább csak részletezni lehet, példákkal szemléltetni, tartalmilag részekre bontani. Ha végignézzük a mátrixunk függőleges oszlopát, akkor az i02 oszlopban tágabb jelentéskörben látjuk a beírt koreferáló elemek kapcsolódását. A sor erősebb „törése” a K08-as közlésegységben tapasztalható. A K01-től a K07-ig egységesen a költészetre utaló metaforikus elemeket találjuk meg, melyben a költő a költészet és a valóság szükségszerű összefüggését részletezi, s elutasítja a „valóságot megszépítő” költészetet.

Az értelmezés fontos kérdése volt, hogy nem kellene-e új antecedensként föltüntetnem, és önálló indexszámot adnom az értelem jelentéskörének. De ha tematikusan gondolkodunk a két részről, azt látjuk, hogy lényegét tekintve igen szoros a folytatás: a csak esztétikai kérdésként fölvetett költészet helyébe a költészet „funkciójára” tér át a költő; s a gyönyörködtetés helyett a tanítás szerepét emeli ki, hatni akar az emberekre.

És ezen a ponton szinte elválaszthatatlan az i02-es oszlop vizsgálata az i03-astól. A vitatkozó feleknek az az alapvető kérdésük, hogy a valóság élményéből hogyan szublimálódik, hogyan születik a költői alkotás, s ez meghatározza az i02 és i03 koreferenciális szerveződését is. Kapcsolatuk irányában lényeges különbség, hogy míg a születő esztétikai tartalom a K01-től a K07-ig bezárólag a mindennapi valóságból indul, s tart a költészet valósága irányába, addig a K08-tól a fő szemléleti irány, hogy hogyan hat vissza a költemény a mindennapi valóságban élő emberekre (gondolkodásukra, cselekvéseikre). Éppen ebből eredően kap erősebb nyomatékot a második részben a költészetet nem elemző, hanem művelő költő felelőssége, szerepe. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a költészet általános egészéből a második részben a költemények (és alkotójuk) egyedisége lesz a meghatározó, de szemantikailag egységes tematikai koreferencianyalábban maradnak. Ezért nem kap az elemzésben önálló indexértéket valamennyi lexéma, jóllehet a költeményen kívüli (a költemény „szövegvilágában” létrehozott) valóságban önálló dologra utal. Mozaikszerűvé vált volna a koreferencianyalábba összevont jelentéstartomány, melyet a mátrix ebben a formában egységesebben szemléltet. Elemekre bontott koreferencialáncokként az elemzés nem kerülte volna el annak a veszélyét, amelyet Kabdebó Lóránt említ: „A hagyomány kezdetektől a nagy versek között tartja számon, mégis a legritkábban tekinti egységében. Legjellemzőbb jelenléte a hagyományban a folklorizálódottság: nincs olyan sora, mely nem értelmeződött volna szét az idők során különböző érvelésekben” (Kabdebó 1997: 87).

A költemény K06-os közlésegysége sajátos módon építi tovább a mindennapi élet valóságának és a költészettel való kapcsolatának a párhuzamát. Új elem lép be a versbe a más költők megnevezésével, s ehhez az új antecedenshez a következő közlésegységben még találunk további koreferenciát. A koreferencianyalábok itt is elkülönítik a mindennapi valóságon belüli és a költői valóságon belüli párhuzamot az eddigiektől. Ennek szemléltetésére a táblázatban szaggatott vonalat találunk.

A szaggatott vonal az azonos síkon belüli elemek megkülönböztetésére szolgál. Eddig ugyanis azt láttuk, hogy a valódi világ és a költői világ összefügg, kapcsolatban van egymással. Ez az összefüggés megszűnik a más költőkre érvényes koreferencialáncban. Ezt az elkülönítést jelzi, hogy a koreferencia-nyaláb belső tagolódásában a más költőkre vonatkozó elemek a szaggatott vonal alá kerülnek.

A K08-as közlésegység konstrukcionális helyzetéről már szóltam. „Én [azonban, viszont] túllépek e mai kocsmán, / az értelemig és tovább”. Kétszeresen is érvényesnek tekintem az e anaforikus névmással bevezetett metaforát: érvényes a más költők mindennapi (társadalmi?) életére, s az ezzel ellentételesen, azaz megszépítve megalkotott költői valóságukra is a mai kocsma metaforára. Szemantikailag jól követhető a koreferenciális kapcsolat anélkül, hogy pontosan értelmeznünk kellene a metaforákat (Szabolcsi 1998: 746). Az ellentétes kapcsolással egy másik váltás is érvényes: a költészet gyönyörködtető szerepét mint lehetséges feladatát is elutasítja József Attila, s helyére a költészet gondolatiságát, értelmi szerepét állítja előtérbe, nem általánosan, hanem (mint ahogyan egy természetes kommunikációs helyzetben elvárható) saját nevében, saját költészetének céljaként megjelölve. S ettől kezdődően a költeményben a „lírai én”-nek mint költőnek váteszi feladataként láttatja a költészet szerepét. (Gondoljunk Petőfinek A XIX. század költői című költeményére: „Ha majd a szellem napvilága / ragyog minden ház ablakán…”) Vagyis a költemény címének (és műfajának) eleget téve innentől kezdve egyértelműen a saját költészetének, költői hitvallásának fő célkitűzését részletezi.

Már eddig is finom ellentétezéseket állapíthattunk meg. Következetesen végigvitt ellentétezésnek éppen a két koreferencianyalábban megfogalmazottakat gondolom. Ebben megerősít Szigeti Lajos Sándor alábbi megfogalmazása is: „Az utolsó esztendő verstermésére oly jellemző ellentétezés ott érezhető az Ars poeticában is, mégpedig többszörösen: szétválik két világ, költészeté és valóságé, s lényegesebbé a költészeté lesz” (Szigeti 1988: 333).

Ez a sorrendjében „kevésbé lényeges” – „lényegesebb” ellentétezés megmarad a koreferenciális szerveződésben a két grammatikailag második személyben meghagyott K10 és K11 versmondat között is: az egyéni szabadságot a társadalmi szabadságnak rendeli alá. Az ocsmány módon szolga ostobát alakító költő szerepét nem vállalja. A hegeli–marxi gondolatot egyáltalán nem szolgai módon építi be költői gondolatmenetébe. Koreferenciálisan rögtön érvel is a mindennapi valóság szintjén: sziszegve se szolgálok. Ez a beszerkesztés sokkal inkább utal a költői dialógusban (ezt a dialógusjelleget erősíti föl a meghagyott második személy) egy implicit megengedés jelenlétére, mint mellérendelt párhuzamosságra:

[Bár fontosnak tartom, hogy]
„Ehess, ihass, ölelhess, alhass!”
[De még fontosabb, hogy]
„A mindenséggel mérd magad!”.

És ebben nincs alku, a költő nem adhatja föl szellemi függetlenségét, mert ha az egyéni jobb élet érdekében megalkuszik, akkor: „Másként akárki meggyaláz / s megjelölnek pirosló foltok, / Elissza nedveim a láz”.

A hiteltelen költői gondolat nem lesz éltető nedv. [Éppen ezért] „Én nem fogom be pörös számat. / A tudásnak teszek panaszt.” Egyértelmű érvelésként olvashatók tehát a vers K12–K16-ig található közlésegységei, vagyis a koreferenciális nyalábon belül a költészetet művelő költő felelőssége fogalmazódik meg. Ebben a részben alig mindössze két versmondatban történik utalás szemantikailag a mindennapi valóságra. A K17-től ismét teljes párhuzamot kapunk a mindennapi valóság és a költői gondolatok által fölvázolt valóság között (Arany János: „Nem a való hát: annak égi mássa”).

4. József Attila: Ars poetica című versének nyelvészeti elemzésére az a helyzet indított, amelyben versmondó tanítványaim érveket kerestek a költemény többféle kompozíciós tagolhatóságához, mert ez a vers valóban „nagyon is »ravasz« vers; többféleképpen magyarázható metaforák, többszörösen összetett képek, mesteri rímek, rímillúziók sorával érzékeltet bonyolult filozófiai–magatartásbeli folyamatokat” (Szabolcsi 1998: 745). Ezért is vállalkoztam arra, hogy a koreferenciális szerveződést középpontba állítsam a vers (aszindetonokban is gazdag) versmondatainak összefüggés-vizsgálatában, építve (és főleg a metaforák értelmezésében elfogadva) az eddigi irodalmi és nyelvészeti elemzések tanulságaira is. Ezek szerint a vers értelmezése erőteljesen függ attól, hogy „A mindenséggel mérd magad!” sor kompozicionális szerepét az olvasó miként fogja föl. Arra a következtetésre jutottam, hogy a kérdéses versmondat megengedő viszonyban áll közvetlen előzményével; vagyis nem csupán az ellentét, hanem ennek hierarchikus formája szervezi a két mondat közötti összefüggést.

SZAKIRODALOM

Deme László 1971. Mondatszerkezeti sajátságok gyakorisági vizsgálata. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Fejtő Ferenc 1947. József Attila, az útmutató. Szocializmus 2–4.

Gyertyán Ervin 1963. Költőnk és kora. József Attila költészete és esztétikája. Szépirodalmi Kiadó, Budapest. 105–14.

József Attila összes versei 1–2. 1984. (Közzéteszi: Stoll Béla.) Akadémiai Kiadó, Budapest.

Kiss Endre 1980. „A történelem futószalagán”. Irodalomtörténeti Közlemények 84: 581–90.

Kabdebó Lóránt 1997. A klasszikus irodalom esélye a dialogikus poétikai gyakorlatban. Literatura l: 64–7.

Németh Andor 1973. A szélén behajtva. Válogatott írások. Magvető Kiadó, Budapest. 679.

Németh G. Béla 1987. Hosszmetszetek és keresztmetszetek. Szépirodalmi Kiadó, Budapest. 237–8.

Németh László 1931. Ars poetica. Kiadatlan tanulmányok I. Magvető, Budapest. 1968.

Petőfi S. János 1997. Egy poliglott szövegnyelvészeti-szövegtani kutatóprogram. Officina Textologica I. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen.

Szabolcsi Miklós 1998. Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930–1937. Irodalomtörténeti Könyvtár 41., Akadémiai Kiadó, Budapest.

Szigeti Lajos Sándor 1988. A József Attila-i teljességigény. Magvető Kiadó, Budapest. 333–4.

Szőke György 1992. „Űr a lelkem” – A kései József Attila. Párbeszéd Kiadó, Budapest. 71.

Török Gábor 1968. A líra: logika. József Attila költői nyelve. Magvető–Tiszatáj, Budapest. 73.

Török Gábor 1976. József Attila kommentárok. Gondolat Kiadó, Budapest.

Tverdota György 1987. Ihlet és eszmélet. József Attila a teremtő gondolkodás költője. Gondolat Kiadó, Budapest.

B. Fejes Katalin

SUMMARY

B. Fejes, Katalin

The place of a sentence in the coreferential organisation of a poem

The interpretation of Attila József’s Ars poetica strongly depends on what compositional role the reader assigns to one of its sentences. This paper explores that role by analysing the coreferential organisation of the poem and comes to the conclusion that the sentence is in a concessive relation with its immediate antecedent, i. e., the correlation between the two sentences is organised not only by opposition but also by subordination.

¹ Hozzászólásként hangzott el az e cikk témájáról tartott előadáshoz: SZAB, Nyelvészeti Műhely, 2001. november 28.