A kérés pragmatikája a magyar nyelvben*

1. A kérés a beszédaktusok rendszerében

A kérés beszédaktusának meghatározásához, a leírásához szükséges metódusok, az alkalmazott terminológia pontosabb megértéséhez szükségesnek tartom, hogy elöljáróban vázoljam annak a rendszernek a főbb jellemzőit, amelynek részét képezi. A kérés beszédaktus. A beszédaktusok fogalmának bevezetése, első rendszerszerű bemutatásuk, mint ismeretes, J. L. Austin nevéhez köthető. Elméletté kristályosodó előadás-sorozatának alaptézise, nevezetesen az a gondolat, hogy nyelvi megnyilatkozásaink önmaguk is cselekvések – „a mondat kimondása […] maga a csinálás” (Austin 1990: 33) tulajdonképpen azt sugallja, hogy beszédaktus minden cselekedet, amit a beszéd segítségével, azon keresztül hajtunk végre. Ám ahogy arra Halliday is rámutat, ez az értelmezés túl általános, semmitmondó lenne, hiszen a beszédet megszámlálhatatlan társadalmi céllal használhatjuk: beszélünk, amikor viccet mesélünk, ha információt szerzünk, kritizálunk valakit, ha hidat építünk, szerelmet vallunk, amikor bemutatkozunk vagy bemutatunk valakit stb. (Halliday 1973: 18, 28). Ezt a parttalanságot Hymes egy hármas, egymásra épülő rendszer felállításával, a beszédhelyzet (speech situation), a beszédesemény (speech event) és a beszédaktus elkülönítésével igyekszik bizonyos korlátok közé szorítani (Hymes 1972: 269–93). Gondolatmenete szerint egy társadalomban nagyszámú, a nyelv használatához köthető beszédhelyzet létezik, így az étkezések, a harcok, a vadászat, a társas összejövetelek stb. Ezeket nyelvészeti jellegű kutatások tárgyává tenni azért nem lenne célravezető – érvel –, mert nincsenek állandó használati szabályaik. A beszédesemény elnevezést azokra a tevékenységekre vonatkoztatja, amelyekben a résztvevők már meghatározott elvárásokhoz, normákhoz igazodva alakítják interakciójukat. Ilyenek például a telefonbeszélgetések, a bemutatkozások, a vallási rítusok. A 60-as, 70-es években a beszédesemények elsődlegesen az antropológusok, etnográfusok, folklórkutatók, szociológusok figyelmének kerültek a középpontjába, gondoljunk csak az ebben az időszakban született alapmunkákra (Gumperz–Hymes 1972; Sanches–Blount 1975; Allen–Guy 1974).

A beszédaktus e hármas felosztás legkisebb egysége. Azt, hogy éppen mit csinál a beszélő egy adott mondat, mondatsor kimondásával, állít-e, tagad-e valamit, megnyilatkozásának illokúciós ereje dönti el. (Az illokúciós erő a megnyilatkozás cselekvési ereje, a lokúció használati módja.) A kérések illokúciós ereje a beszélőnek hallgatójával szembeni jövőbeli elvárásaival azonosítható, másképpen szólva a kérés a beszélőnek arra irányuló szándékát jeleníti meg, hogy hallgatója megtegyen valamit. A beszédaktusok színes, ellentmondásoktól sem mentes osztályozásaiban így érthető módon a direktívumok (utasítók) vagy a velük rokon elnevezésű beszédaktusok családjában foglal helyet. Austin például az úgynevezett végrehajtók közé sorolja őket (exercitives: parancsol, könyörög, kér) (Austin 1990: 145–55), Searle öt tagot számláló taxonómiájában az utasítóknak nevezett (direktives) csoportban foglalnak helyet (Searle 1975), ahogy Bach és Harnish szerzőpáros Searle rendszerére építő felosztásában is (Bach–Harnish 1979: 42–51).

2. A beszédaktusok a kultúrák közötti kommunikációban

Arra a kérdésre, hogy a nehezen meghatározható, osztályozható beszédtevékenységek szabályai minden nyelvre és beszédközösségre igazak-e, az ezt vizsgáló irodalom ismeretében azt kell válaszolnunk, részben igen, részben nem. A Brown és Levinson szerzőpáros udvariasságelméletében foglaltak szerint a beszédaktusok, a bennük megjelenő udvariassági elemek nagyon sok univerzális elemet tartalmaznak (Brown–Levinson 1978: 56–310). A Leech által felállított hat udvariassági maxima alkalmazása az egyes nyelvek udvariassági stratégiáinak vizsgálatában ezzel szemben éppen a különbözőségeket emeli ki, mivel az eltérő kultúrák más-más elv teljesítésére helyeznek nagyobb hangsúlyt, és másokat hagynak figyelmen kívül (Leech 1983). Nálunk, magyaroknál például elvárt követelmény a dicséret erejének csökkentése, a szerénység elvének követése (Szili 2000: 261–84), az amerikaiaknak viszont hasonló helyzetben illik elfogadniuk, megköszönniük a kapott bókot. Az azonos viselkedési szabályokat kérdőjelezi meg Searle is, amikor arra figyelmeztet, hogy a konvencionálisan közvetett beszédaktusok nem feleltethetők meg egymásnak maradéktalanul az egyes nyelvekben, mert „átfordítva” akár el is veszthetik illokúciós erejüket: az adnál nekem egy tollat (would you give me) típusú szerkezetek például a spanyolban, héberben, japánban nem bírnak felszólító erővel (Searle 1997: 76).

A különbözőséget hangsúlyozó véleményeket erősíti Hymes idézett hármas felosztása is. Ha ugyanis a beszédaktusok a társadalmi környezetben végbemenő beszédesemények részei, szabályozóik között minden kétséget kizáróan ott kell lenniük az adott közösség történelmében, szokáskultúrájában, ethoszában gyökeredző, közösen kimunkált normáknak. A társadalom tagjai ezektől vezérelve választanak a rendelkezésükre álló, a nyelvük sajátosságai által megszabott nyelvi formák közül, melyek természetesen az elsőként említett társadalmi tényezőkkel kölcsönhatásban fejlődtek, csiszolódtak.

3. A kérés pragmatikai vizsgálata – az előzmények és a jelen munka

Az azonos nyelvközösséghez tartozók beszédaktusaiban észlelhető változatosság az idevonatkozó szakirodalom összegző megállapításai szerint általánosságban háromféle okkal magyarázható. 1. Intralingválissal: a különféle szituációkban megtestesülő társadalmi kényszer eltérő módon befolyásolhatja a résztvevők nyelvhasználatát, a főnökhöz intézett kérés példának okáért lehet kevésbé direkt, mint a baráthoz szóló. 2. Interkulturálissal: egy kultúra képviselői ugyanabban a helyzetben közvetlenebbül avagy kevésbé egyenesen fejezhetik ki magukat, mint más kultúrákhoz tartozók. 3. Individuálissal: az egyének megnyilatkozásai egy beszédközösségen belül nemüktől, életkoruktól, iskolázottságuk szintjétől függően is különbözhetnek.

Ahhoz, hogy a magyar nyelvet beszélők nyelvhasználatáról pontos információt tudjunk adni, meg tudjuk határozni a ránk jellemző sajátosságokat a kultúrák közötti kommunikációban, előbb az első, tehát a nyelven belüli elemzéseket kell elvégeznünk. Ebből a megfontolásból s egyben a magyar idegen nyelvként történő oktatásában egyre sürgetőbbé váló kívánalmaknak való megfeleléstől is vezérelve vállalkozott az ELTE Központi Magyar Nyelvi Lektorátusa az alapvető beszédaktusoknak – kérés, elutasítás, bocsánatkérés – a három említett szintet ötvöző leírására. Az első nagyszabású külhoni, a további munkák módszereit is meghatározó vállalkozás az 1982-ben indított, a kérés és bocsánatkérés beszédaktusát nyolc nyelvben feldolgozó CCSARP (Cross-cultural Study of Speech-Act Realization Patterns) volt, melynek célja egyfelől a nyelvi viselkedés univerzáléinak megállapítása, másfelől azok elválasztása volt a nyelvspecifikus, az adott közösség szokáskultúrájától függő, a közösen kidolgozott morális értékek és mentális elvek által szabályozott normáktól. Közreműködői a pragmatika legjelesebb képviselői voltak, nevezetesen Shoshama Blum-Kulka, Elite Olshtain, (héber), Gabriele Kasper, Claus Faerch (dán), Jenny Thomas (angol angol, orosz), Nessa Wolfson, Ellen Rintell (amerikai angol), Elda Weizman (kanadai francia), Julian House-Edmonson, Helmut Vollmer (német), Eija Ventola (ausztrál angol). (A vállalkozás eredményeit összegző kötet: Blum-Kulka–House–Kasper 1989). Mivel a programjukat a nyelvoktatás, a kultúrák közötti kommunikáció során tapasztalt nehézségek hívták életre, a 200 anyanyelvi egyetemista kérés és bocsánatkérés során megfigyelt stratégiáit 200 nem anyanyelvű beszélő adataival vetették össze.

A követett eljárásokban elsődlegesen e program metódusaira támaszkodtam: a kiadott kérdőívek összeállításában figyelembe vettem az általuk használtakat, de természetesen saját céljainkhoz is igazítottam az egyes feladatokat. Az anyaggyűjtéshez szituációt kiegészítő feladatlapot használtam, minden egyes helyzetet röviden leírtam, pontosan jellemeztem a beszélő partnerét. Az adatközlőnek e tények ismeretében kellett megkérnie hallgatóját az elvárt szívesség teljesítésére. Levonva a Brown–Fraser szerzőpárosnak a témával foglalkozó alapmunkájából (Brown–Fraser 1979: 33–63) adódó szükséges következtetéseket, a hat szituációba minden olyan tényezőt igyekeztem beépíteni, amely a várt beszédaktusra komoly hatással lehet, így tudatosan alakítottam a helyzetek külső kontextuális tényezőit (context external factors), valamint belső kontextuális tényezőit (context internal factors). Az előbbiekhez a partnerek közötti társadalmi távolság, a köztük levő hatalmi viszonyok, az azokban bennfoglalt jogok és kötelezettségek tartozhatnak, míg az utóbbiakhoz a hallgatóra háruló kérés súlya, a beszélő kirovó szerepének foka az adott kérés teljesíttetésében. Az eltérő szociális távolságot a kérdőívemen egyfelől a feltételezett barát avagy jó ismerős, közeli kolléga (a, pontok adatai), másfelől a teljesen ismeretlen hallgató (b, pontok adatai) képviselték, a hatalmat pedig a tanár, illetve a főnök beszédpartner (c, pontok adatai). Ez a megoldás szakítást jelentett a mintául választott projekt eljárásával. Míg ott az egyes szituációk jelenítettek meg más-más társadalmi kapcsolatot a felek között – legtöbbször egyetemista társukhoz, egyszer a szomszédjukhoz kellett kérést intézniük, egyszer pedig a hatalmat képviselő intézkedő rendőr helyébe kellett magukat beleképzelniük –, én ugyanabban a szituációban helyeztem szembe adatközlőimet a három eltérő szociális viszonyt képviselő hallgatóval.

Feltételezésem az volt, hogy az említett hármas tagolás árnyaltabb képet nyújt majd a szóban forgó beszédaktusokról, sőt esetleges szociolingvisztikai, pszicholingvisztikai következtetések levonását is lehetővé teszi. Többek között feleletet ad arra a kérdésre, hogy az eltérő szociális távolság a felek között miképpen módosítja ugyanabban a szituációban a kérő nyelvi megnyilvánulásait (a–b) formák összevetése), a köztük levő alá-fölérendeltég hogyan befolyásolja a beszélő tevékenységét (c, adatok elemzése), s végezetül a kettő közül melyiknek a hatása erőteljesebb (b–c) adatok összehasonlítása). A szituációk, melyekbe belehelyeztem az adatközlőket, a következők voltak: 1. egy toll elkérése; 2. mobiltelefon kölcsönkérése vonaton sürgős találkozó miatt; 3. pénzfelváltás bevásárlókocsihoz; 4. bekérezkedés egy autóba téli hófúvásban; 5. dohányzás mellőzésére való felszólítás; 6. rendetlenül hagyott fürdőszoba kitakaríttatása a szobatárssal. (A diákoknál ez utóbbit a partner által vissza nem adott jegyzet megsürgetésére változtattam, mivel ez számukra életszerűbbnek tűnt.) Helyszűke miatt tájékoztatásul csupán a 2. és 5. szituációkat idézem:

Az adatközlőket úgy próbáltuk kiválasztani, hogy a későbbiekben az egyéni különbségek – nők, férfiak, fiatalabb, idősebb korosztály közöttiek – vizsgálatát is lehetővé tegyék. Azért, hogy az ország különböző területén élők nyelvhasználatában megmutatkozó sajátos vonásokat is dokumentálni tudjuk, az adatlapokat Budapesten kívül vidéki városokba (Debrecen, Cegléd, Szeged, Székesfehérvár) is eljuttattuk. Jelen dolgozatom megállapításai 148 diáktól (14–20 éves korig), illetve 51 dolgozó felnőttől visszakapott kérdőív elemzésén alapulnak.

Feldolgozásuk közben elég hamar világossá vált, hogy a felnőttek és a diákok kérésformái között számottevő eltérések mutatkoznak, ezért a két csoport adatait külön kezeltem.

Vizsgálataimat projektünk általános célkitűzéseihez igazítva az alábbi egymásra épülő részfeladatok teljesítésére alapoztam: 1. a kérés során alkalmazott nyelvi viselkedésmódok leírása a szituációk társadalmi és belső kontextuális tényezőit figyelembe véve; 2. a nyert adatok összevetése a CCSARP-elemzések eredményeivel, azaz a kérés során megfigyelhető nyelvi viselkedésünk sajátosságainak megfogalmazása a kultúrák közötti kommunikációban. Jelen munkám terjedelme csupán azt teszi lehetővé, hogy az első munkafázisban követett eljárásokról, a főbb eredményekről beszámoljak. A CCSARP-féle adatokkal való összehasonlítás néhány érdekesebb következtését természetesen ismertetem, a 2. célkitűzésben foglaltak azonban külön dolgozat tárgyát képeznék. A mellékelt táblázatok összegző adatokat tartalmaznak, így nem csupán megállapításaim bizonyítására szolgálnak, de reményeim szerint bepillantást engednek azokba a munkálatokba is, melyekről itt nem szólhatok.

4. A kérésstratégiák, az adatok feldolgozása

A feldolgozásban úgyszintén a nemzetközi projekt követése látszott célszerűnek, hiszen mind a vizsgálatok tárgyát, mind a választandó szempontokat tekintve gazdag lehetőségeket, kimunkált módszereket, kész megoldásokat kínált fel. Így a létező mintákat követve elemeztem a kérések szerkezetét, vagyis azt, hogyan építették fel őket a beszélők. A Ne haragudjon, de tudna adni egy tollat, az enyémet otthon felejtettem tipikusnak tekinthető megnyilatkozássorban érezhetően nem minden tagmondat bír egyforma jelentőséggel, s tölt be azonos funkciót, tehát az alábbi kisebb egységekre osztható: 1. Megszólító avagy figyelemfelkeltő kifejezés (address term): ne haragudjon. 2. Fő cselekmény (head act), a tulajdonképpeni kérés kifejezője: tudna adni egy tollat? 3. Kötőelemek (adjuncts) vagy más terminológiával támogató lépések (az utolsó mondat), melyeknek szerepe az, hogy alátámasszák, indokolják a kérést. Persze az egyes struktúrák elválasztása nem volt mindig egyszerű, például a Ki kellene a fürdőszobát takarítani. Nagyon piszkosan hagytad mondatok közül az utolsó értelmezhető kötőelemként, de a fő cselekmény tagjaként is. A szerkezeti elemzések érinthetik a három egység sorrendjét, a fő cselekményhez fűződő viszonyukat, az első és utolsó hiányának okait. A legnagyobb figyelem érthető módon a fő cselekmény felé irányult, következésképp ez tekinthető a legfeldolgozottabbnak. Vizsgálták többek között a beszélő által használt operációs szempontokat, amelyek alapján a kérés lehet: hallgatóorientált (Adnál egy tollat…), beszélő-orientált (Elkérhetném), kettős orientációjú (Elmehetnénk) és személytelen (Jó lenne…). Megtörtént azoknak a szintaktikai, lexikai enyhítő, fokozó eszközöknek a leírása, melyekkel a beszélő csökkentheti kérésének kirovó, kényszerítő erejét avagy erősítheti azt. A szintaktikai enyhítők az egyes nyelvek sajátosságaitól függnek. A magyarban használatosakról elmondható, hogy harmonikusan simulnak más nyelvek hasonló eszközeihez, hiszen az általánosnak mondható lehetőségekkel mind élünk: kérdő mondattal (Adsz egy tollat?), tagadó formával (Nem tudna kisegíteni?), feltételes móddal (Segítene?), feltételes mellékmondattal (Jó lenne, ha kitakarítanál) és ezek kombinációjával. A lexikai enyhítők közé az együttműködés elérését szolgáló udvariassági kifejezések tartoznak (Ne dohányozzon, kérem/legyen szíves), a kisebbítő/enyhítő szereppel bíró főként fok-, mérték- és módhatározók (Odaadnád egy pillanatra?, Megfognád egy kicsit?), továbbá a pontos megfogalmazást, a beszélő közvetlen „lerohanását” kerülő úgynevezett homályosítók: Tudnál valahogyan segíteni?

Magának a fő cselekménynek az osztályozására több elméleti és gyakorlati munkában találunk példát, többek között Searle idézett cikkében is (Searle 1997), de említhetném a CCSARP-klasszifikáció előzményének tekinthető S. Ervin-Tripp-féle hattagú direktívumfelosztást is (Ervin-Tripp 1997: 85–101). A Blum-Kulka, House és Kasper szerzőhármas a kérési szándék legdirektebb megjelenítési módjától a legközvetettebbig haladva előbb nyolc, majd az akaratnyilvánítással kiegészítve kilenc stratégiát különít el (Blum-Kulka–House–Kasper 1989: 278–80). Ezeket nagyobb, közös jegyekkel bíró családba is besorolják, nevezetesen a közvetlenségi skálán az első öt helyet elfoglalót az úgynevezett kivető (impositive), a 6., 7. típusokat a hagyományosan közvetett (conventionally indirect), a 8., 9.-et pedig a célzó (hints) nagycsaládba. Ismerkedjünk meg most közelebbről ezzel a kilences felosztással!

1. Származtatott mód (mood derivable): a legközvetlenebb stratégia. A kérés illokúciós erejét a megnyilatkozásban megjelenő grammatikai mód, mégpedig leginkább a felszólító mód határozza meg. Emellett annak funkcionális megfelelői, például a főnévi igenév, némely elliptikus mondatszerkezet is képviselhetik: Jegyeket, bérleteket! Ne tessék dohányozni!

2. Explicit performatívum (explicit performative): a beszélő szándéka explicit módon, az illokúciót megtestesítő igével jelenítődik meg. Kérésről lévén szó, esetünkben a kér a megfelelő performatív ige: Kérlek, segíts; Kérem a tollat. Meglepő módon ritkán élünk vele, előfordulása ritkán haladja meg a 10 százalékot.

3. Beágyazott performatívum (hedged performative): a kérés szándékát jelölő ige módosult formában jelenik meg benne, modális igével, egyéb – kell, akar – segédigeszerű elemekkel: El kell, hogy kérjem a tollad, Elkérhetem/elkérhetném?, El szeretném kérni/el akartam volna kérni. A két domináns stratégia mellett a legtöbbször fordul elő, 20% fölött a felnőtteknél az 1.c, 4.b, 5.b, c és 6.b szituációkban lép, a diákoknál pedig az 1.b, 2.b, c) valamint az 5.b, c) helyzetekben.

4. Származtatott lokúció (locution derivable): az illokúciós szándék a lokúció jelentéséből bontható ki benne: Engem is elvisz?, El tetszik vinni? (’vigyen el’). Kis százalékban fogalmazták így meg a kérésüket az adatközlők.

5. Akaratnyilvánítás (want statement): ez a megnyilatkozásfajta a beszélő azon szándékát fejezi ki, hogy a propozícióban bennfoglalt esemény végbemenjen: Fel szeretném váltani ezt a százast, Szeretnék telefonálni a mobiloddal. Ugyancsak elvétve találkozhattam vele.

6. Javaslattevő forma (suggestory formula): Mi lenne, ha kitakarítanánk?, Mi a véleményed egy kis pihenőről? Diplomatikus, úgynevezett hallgatóorientált alak, az igazán kényes 5., 6. helyzetekben jelentkezik, akkor is alacsony százalékban.

7. Előkészítő (preparatory) stratégia: a konvencionálissá rögzült alakzatok tartoznak ide, melyek valójában az elutasítástól való ódzkodásunk bizonyítékai. A kérő fél az angol szakirodalom szerint három konvencionális alakkal „készítheti elő hallgatóját”. Ellenőrizheti annak képességét, pontosabban azt, hogy el tudja-e végezni a kérésben foglaltakat: El tudna vinni?, Fel tudná váltani? Tesztelheti hajlandóságát: Elvinne?, Nem vinne el? A megvalósítás lehetősége iránti érdeklődést kifejező harmadik típus (Lehetséges lenne, hogy…) a magyar adatközlőknél háttérbe szorul az előző két eljárás mellett. Újabb alkategóriaként viszont fel kellett állítanom a Blum-Kulka–House–Kasper-féle rendszerből hiányzó engedélykérést, ami a lehetőségek felmérésénél nagyobb számban szerepelt. (Hasonlóan tett Majzer Mónika is szakdolgozatában: Majzer 1999: 45). (A továbbiakban konvencionális stratégiaként említem.)

8. Erős célzás/utalás (strong hint): az illokúciós erő ebben az esetben nem vezethető le közvetlenül a lokúcióból, ami azért tartalmazza a szándékolt aktus lényeges elemeit. Általában az előfeltételek meglétét puhatoljuk így ki az előző stratégiától eltérően nem konvencionális módon: Van apród? (pénzfelváltás előtt), Ön is az iskolába megy? (autóba kéredzkedéskor). Számottevően a felnőtteknél az utolsó két szituációban jelenik meg.

9. Gyenge célzás (mild hint): a lokúció nem tartalmaz a végrehajtandó aktusról lényegi momentumokat. A hallgatótól jóval nagyobb munkát kíván a megfejtése, minthogy a megnyilatkozás kontextuális jelentésének mélyére kell hatolnia: Jó sokan fürödhettek itt. (› ’Piszkos a fürdőszoba, takarítsd ki’!) Nem véletlen tehát, hogy a legritkább stratégiatípus.

5. A kérés beszédaktusa a magyar nyelvben – a vizsgálat eredményei

Ahogy azt az alábbi 1. és 2. táblázatok adatai mutatják, a kilenc stratégiából, bár mindegyikre van példa, csak három, az 1., a 7. és a 3. játszik meghatározó szerepet a magyarok kéréstevékenységében, a 2. és 8. típusba tartozók néhány kivételtől eltekintve 10% alatt maradnak, a többi (4., 5., 6., 9 stratégiák) használata is elenyésző. (Ez más nyelvekben is nagyjából így van. Kivételt csak a bennük ritkábban megjelenő 3. stratégia képez.) A legtöbb helyzetben mindkét adatközlő csoportnál az 1. és a 7. stratégia egymást kiegészítő, ellentétes mozgása jellemző: az egyik magas százaléka a másik háttérbe szorulását jelenti, s ez általánosságban fordítva is igaz. A 3. stratégia a mérleg szerepét játssza köztük, de néha meghatározó stratégiává is előléphet (a felnőtteknél az 1.c helyzetben, a diákoknál az 1.c-ben, 2.b–c-ben, 5. b–c-ben). Az 1. stratégiához tartozó formák 50% fölé főként az a) helyzetekben emelkednek: a felnőtteknél az 1. és 5. szituációkban, a diákoknál az utolsó kettőben (felnőttek: 1.a: 66,66%, 5.a: 50,98%; diákok: 5.a: 65,83%; 6.a: 61,2%). Fontosnak tartom megjegyezni, hogy ez az arány magasabb a más nyelvekben tapasztaltaknál. Nézzük például a CCSARP-elemzésekkel teljesen megegyező 4. és 6. szituációkból vett direkt alakok százalékszámait! (Mivel a CCSARP-ban diáktársukat kellett megkérniük, a magyarból is az a) helyzeteket idézem. Az első szám a felnőtteket, a második a diákokat jelöli.) Az autóba kéredzkedésnél a magyarok 23,52–11,52 százalékos direkt megnyilvánulásukkal minden nyelvközösséget megelőznek: héber: 0,6%; kanadai francia: 3,1%; argentin spanyol: 0%; ausztrál angol: 4%; német: 1%. A takarításra való felszólításnál csupán a héber ajkúak közelítenek meg, és az argentinok múlnak fölül bennünket: magyar: 49–61,2%; héber: 49,1%; kanadai francia: 33,6%; argentin spanyol: 74,4%; ausztrál angol: 11,6%; német: 25,8% (Blum-Kulka–House 1989: 125).

1. táblázat. A felnőttek kérésstratégiái százalékban

(A félkövérrel szedett számok a legmagasabb százalékot elért stratégiákat jelölik az adott helyzeten belül, a felkiáltójel a kiemelkedő adatokat.)

A konvencionális stratégia használata, bár több szituációban jelenik meg domináns kérésformaként, mint az előbbi származtatott típus, kiegyenlítettebb, visszafogottabb a más nyelvekben tapasztaltaknál, a felnőtteknél mindössze egyszer (3.b), a diákoknál kétszer (3.b, 4.a) lép túl a 70 százalékon. A magyar felnőttek 52,9, a diákok 81,47 százaléknyi konvencionális kérésével a 4. helyzetben (autóba kéredzkedés) a CCSARP nagyobbrészt magasabb adatai állíthatók szembe: héber: 85,5%; kanadai francia: 78%; argentin spanyol: 100%; ausztrál angol: 91,9%; német: 97%.

2. táblázat. A diákok kérésstratégiái százalékban

(A félkövérrel szedett számok a legmagasabb százalékot elért stratégiákat jelölik az adott helyzeten belül, a felkiáltójel a kiemelkedő adatokat.)

5.1. A kérésstratégiák a külső kontextuális tényezők alapján

A beszélő és a hallgató közötti eltérő társadalmi távolság viselkedésmódosító szerepét a barátokhoz és az idegenekhez intézett kérésstratégiák (a. és b. pontok adatai) segítségével határozhatjuk meg. A 3. táblázat adatai csupán megerősítik, bizonyossá teszik azt a feltételezésünket, hogy a társadalmi távolság növekedésének nyelvünkben szinte szükségszerű folyománya a közvetettebb megnyilatkozásmódok gyakoribbá válása, a direktség háttérbe szorulása: az 1. stratégia használata mindkét adatközlő csoportnál egyöntetűen csökken a barátokkal szemben alkalmazottakhoz képest. Kisebb hangsúlyeltolódások persze tapasztalhatók. A felnőttek – a diákoknál átlagban magasabb százalékú – direkt kérései nem mindig ott esnek vissza jobban, ahol a diákoknál, valamint ennek mértéke is különbözik a két csoportban. A felnőttek az 1. szituációban a barátjukkal szemben feltűnően gyakran (66,66%) választott direkt kérésformákat mérséklik magas százalékban, ami a szóban forgó elvárásokhoz való igazodásukat jelzi. A társadalmi távolság egyértelmű befolyásának legékesebb bizonyítéka azonban a diákok 5.b szituációbeli viselkedése, ahol majdnem 36 százalékkal kevesebb felszólító formát találtam, holott a szituáció belső jellemzői (erről bővebben az 5.2. alfejezetben) megengednék gyakoribb jelenlétüket, sőt feljogosítanák a kérőt a határozottabb fellépésre. (Ez utóbbiakat támasztja alá az 1. stratégiának a drasztikus lecsökkentés ellenére is nagy aránya.)

3. táblázat. Az 1. stratégia alkalmazása barát-idegen viszonylatban
[a)–b) helyzetek különbsége százalékban]

Az alábbi 4. táblázat annak megválaszolásához szolgál adalékokkal, hogy a beszélő és a hallgató közötti távolság avagy a köztük levő alá-fölérendeltségi viszony befolyásolja-e inkább az alkalmazott kérés direktségének fokát.

4. táblázat. Az 1. stratégia alkalmazása idegennel és a hatalom képviselőjével szemben
[b)–c) helyzetek különbsége]

Az elénk táruló kép az előbbinél színesebb. A plusz, mínusz előjelek váltakozása azt jelzi, hogy ebből a szempontból nincs teljes összhang a két csoport viselkedésében. A diákokat a hatalmi pozícióban levő hallgató mindössze egyszer késztette a b) helyzetnél visszafogottabb megnyilvánulásra, máskor inkább sűrítették a tanáraikhoz intézett közvetlen formák számát. A felnőttek viszont elég érzékenyen reagáltak a hatalmi tényező beépítésére a szituációba: a 3. helyzetben valamivel, az utolsó kettőben észrevehetően kevesebbszer kértek felszólító módban. Hogy miért éppen a 2. és 4. helyzetekben cselekedtek ezzel ellentétesen, megítélésem szerint kívül esik a pragmatika – elég tág – határain. Feltehetőleg az a társadalmi „kényszer” késztette őket több, nehezebben visszautasítható direkt kérésre, hogy a munkahelyi kötelességeket teljesíteni kell, így oda kell érni időben, illetve értesíteni kell a várakozókat a késésünkről.

Összefoglalva az előző részmegállapításokat, azt mondhatjuk, hogy míg a társadalmi közelség elég nagy arányban vonja maga után nyelvünkben a legdirektebb felszólítást képviselő 1. stratégia megjelenését, a beszélők közötti távolság növekedése ennek a direktségnek a kötelező mérséklését írja elő. A partner hatalmi pozíciója általában hasonló, de az idegenségnél kisebb viselkedésmódosító erővel bír, s szabályozó hatása függ a kérő társadalmi hierarchiákban elfoglalt képzelt és valós helyétől, így adataink szerint korától, de nagy valószínűséggel a nemétől is.

5.2. A kérésstratégiák a belső kontextuális tényezők függvényében

A külső társadalmi tényezők és a stratégiatípusok megjelenésének összefüggései – mint tapasztaltuk – elsődlegesen az a–c) szituációváltozatokban tanúsított viselkedésmódok eltéréseinek okait fedik fel (persze azt sem maradéktalanul). Nem alkalmasak azonban sem az egyes szituációk jellegzetes vonásainak, sem a köztük lévő különbözőségeknek a megragadására. Például nem tudjuk, miért oly meghatározó a 7. stratégia a 3. és 4. szituációkban, miért bomlik meg a két fő stratégia viszonylagos egyensúlya az utolsó két szituációban (1., 2. táblázatok), miért teszi visszafogottabbá az egyik helyzet az adatközlőket, miközben a másik bátorítja őket.

A szakirodalom idevonatkozó megállapításai s a korábbi felmérések adatai szerint a beszélő nyelvi viselkedését a külső tényezőknél mélyebben befolyásolhatják a szituáció belső kontextuális sajátosságai, többek között az, hogy a kérés milyen áldozatot, erőfeszítést követel a partnertől, röviden a súlya, valamint a beszélő vélt vagy valós jogai az adott helyzetben, azaz kivető/kirovó szerepének a foka. Az első aspektusból szituációink három típust képviselnek. Az 1. mindennapi, tárgyra irányuló szívességkérés, a beszélő arcának fenyegetettsége csekély, hiszen nagy valószínűséggel nem utasíttatik vissza. Ugyancsak „nem nagy ügy” egy százas felváltása, egy plusz mozdulatot jelent csupán. A nagy szívesség kategóriájába sorolhatjuk a 2., 4. és 6. helyzetet, hiszen egy elég drága, személyes használatú tárgyat és az ennél is értékesebb, még inkább a privát szférához tartozó autót kellene tulajdonosának megosztania a kérővel, ha rövid időre is. A fürdőszoba rendbe rakása időigényessége, a foglalatosság nem éppen szívderítő volta miatt terheli meg az átlagnál jobban a jövendő teljesítőt. Elméletben közepes súlyt ró a hallgatóra az 5. szituáció: egy dohányosnak kellemetlen lehet ideiglenesen kedvenc szokását szüneteltetnie, de van választási lehetősége, el is vonulhat máshova.

A kérési stratégiák jellemzőinek ismeretében az várható, hogy a jelentéktelenebb 1. és 3. szituációkban a kérési szándékot egyértelműen megjelenítő direkt formák (1., 2., 3., 4., 5. stratégiák) magasabb százalékot érnek el, a 2., 4. és 6. helyzetekben pedig ugyanez történik a közvetettebb, konvencionális alakokkal. A táblázatok nem mindenben igazolják ezt, sőt néhol egyenesen megcáfolják feltételezéseinket. A 7. stratégia magas értékei a mobilkölcsönzésnél és az autóba kéredzkedéskor érthetőek, ahogy az is, hogy ezeknek a szituációknak b) és c) változataiban meglehetősen csökken az 1. stratégiához tartozó alakok száma. A 3. (pénzváltó) szituációbeli mindennél magasabb arányát s az 1. szituációbeli gyakori szereplését ellenben a kérés súlya semmiképp sem indokolná. Az adatok mégis azt bizonyítják – még a részeredményeket tartalmazó 4., 5. táblázatokéi is –, hogy lényegében azonos módon kérünk el valakitől egy tollat, mint egy autót: Tudnál adni egy tollat?, Ide tudnád adni az autódat? Sietek hozzátenni, hogy ez azonban csak részben, a fő cselekményére vonatkoztatva igaz, mert ha a beszédaktus más szerkezeti egységeit, jelen esetben a támogató lépéseket is bevonjuk az elemzésbe, más összefüggések is körvonalazódnak. Súlyosabb kéréseknél ugyanis ez a megokoló, magyarázó megnyilatkozásegység szinte elengedhetetlen előzménye vagy követője a fő cselekménynek, sőt nemegyszer szinte uralja a megnyilvánulást. Néhány jellegzetes példa: Sajnos, kellemetlen helyzetbe kerültem, mert kimaradt a busz, és nagyon fontos lenne, hogy időben beérjek a munkahelyemre. Ha ön is arra tart, szépen kérem, vigyen el!; Úgy tűnik, a busz elakadt valahol. Mivel egy utcában dolgozunk, megkérhetném, hogy vigyen el az autójával? (Ilyen irányú vizsgálataim eredményeit itt nem részletezem, csupán azt emelném ki, hogy a támogató lépések használata tükrözi mind a külső, mind a belső kontextuális tényezők alakulását, így az a) helyzetekben kisebb arányban szerepelnek, mint az utolsó kettőnél, ahogy a kisebb súlyú kérdéseknél is háttérbe szorulnak.) A támogató lépésekkel jóval ritkábban övezett 7. stratégia gyakori előfordulása az 1., illetve 3. szituációkban megítélésem szerint a konvencionális formák fő tulajdonságaival magyarázható. Ezek a letisztult, rögzült kifejezések, amelyeket a beszélő készen vesz elő szótárából, jól alkalmazhatóak a semmi szokatlant, meglepőt nem rejtő, de az udvariasságot megkívánó mindennapi rutinkéréseknél. A váratlan, súlyos szívességek ellenben improvizálásra, nyomatékosításra kényszerítenek, amire a támogató lépések kiválóan alkalmasak.

De vajon a fürdőszoba kitakarítására és a jegyzet visszaadására miért inkább direkt módon szólították fel partnerüket adatközlőink, és nem a kérés súlyához inkább illő 7. stratégia alakjaival? Az utolsó két helyzetben kivetőként való fellépésüknek szilárd alapja volt, mivel jogos kéréseiket fogalmazhatták meg: a cigarettafüst kellemetlen, egészségtelen. Szobatársként más rendetlenségét nem vagyunk kötelesek elviselni, s a feladatgyűjtemény vissza nem adása egy dolgozat előtt komoly következményekkel járhat. Ezek a körülmények érezhetően átírták az utolsó két szituációban a társadalmi távolság megszabta viselkedési normákat. Egyfelől megemelték – az ismeretlenekkel szemben is! – a felszólító módú igék számát, de a három szituációváltozat stratégiáinak váratlan elmozdulásai bonyolultabb szabályozottságot is sejtetnek, nevezetesen a külső és belső kontextuális tényezők egymást keresztező hatását. Barátaikat kivető szerepük tudatában nagy százalékban, kertelés nélkül utasítják rendre a legdirektebb 1. típusba tartozó megnyilvánulásokkal mind a felnőttek, mind a diákok (49%–61,2%): Hagyd már abba, nyomd már el azt a büdös bagót! stb. A b) helyzetben a csökkenő, de átlagban még magas 1. stratégia a társadalmi távolság növekedése és a kérés jogossága között feszülő ellentét kiegyenlítődésének eredménye. Igazán érdekessé azonban a hatalom képviselőjével szembeni megnyilatkozások válnak. A felnőttek a főnökükkel szemben óvatosabbá lesznek, kevesebb direkt kérést fogalmaznak meg, s közben magatartást is váltanak. A feladatot, hogy úgy érjék el a főnökük érdekeit egyértelműen fenyegető céljukat, hogy közben ne sérüljön annak arca, többféleképpen oldották meg. Megnyilvánulásaik változatosabbá váltak, addig nem jelentkező formákkal is találkozhatunk közöttük – 6. javaslattevő stratégia: Ajánlom, hogy osszuk fel, ki mikor takarít. Takarítsunk ki együtt, jó? –, megemelkedett a beágyazott performatív típus használata (Megkérhetem, hogy hagyja abba/takarítson ki?). De legszembetűnőbb az addig ritka célzó stratégia előtérbe kerülése. Néhány példa: Főnök! A fürdőszobában felejtette a dolgait; Nem tudja, kinek kell szólni, hogy tisztaság legyen?; Kár, hogy nekünk kell takarítanunk; Olyan szép tiszta volt a fürdőszoba. Lehetne, hogy mindig ilyen legyen? Ön szerint kinek kellene szólni?; Örülök, hogy önnel vagyok közös szobában, mert köztudottan kényes a fürdőszoba tisztaságára. A felnőttek gyakran hívták segítségül a humort, az iróniát enyhítő eszközül: Főnök! Ugye bejárónőt is kellett volna csomagolni, hogy rendet rakjon?; Főnök! Nem kellene ennyire kitakarítani; Főnök! Otthon bejárónője van? Voltak olyanok (19,6%!), akik a dilemmától úgy szabadultak meg, hogy egyszerűen nem vállalkoztak a beszédaktus végrehajtására. Nem szólok, inkább kitakarítok. Nem kockáztatnám meg – jegyezték meg.

A diákok ezzel szemben mintha fittyet hánytak volna a következményeknek, tanárukat elég magas számban utasították rendre a legdirektebb módon (5. szituáció: 35,4% – 6. szituáció: 30,7%). Alkalmazott stratégiáik szűkebb köre, a 8. elenyésző előfordulása véleményem szerint talán a társadalmi tanulási folyamatok befejezetlenségével magyarázható: egyszerűen nem tudnak még elég árnyaltan „viselkedni” a bonyolultabb élethelyzetekben. Persze az sem zárható ki, hogy a felnőtt társadalom szabályaitól tudatosan távol tartva magukat egyértelműbben, őszintébben nyilvánulnak meg: Tanárnő! Adja vissza a jegyzetemet!

6.1. Az 1. stratégia alkategóriái

Ahogy arról szóltam, az egyes nyelvközösségek viselkedését nem csupán a hagyományaikban gyökeredző társadalmi szabályok, elvárások határozzák meg, hanem nyelvük sajátos vonásai is, vagyis az az eszközrendszer, mely a beszélő rendelkezésére áll kommunikációja során. A kérés beszédaktusának leírása tehát nem lenne teljes azoknak a lehetőségeknek a bemutatása nélkül, melyekkel egy-egy stratégia választása közben élhetünk. Vegyük tehát sorra a két leggyakoribb stratégia alkategóriáit s ezek grammatikai jellemzőit!

A legérdekesebb képet a CCSARP-adatokhoz képest erőteljesebb 1. stratégia nyújtja, a magyar nyelvhasználatban ugyanis ennek a kérésstratégiának négy alfaját is elkülöníthetjük. Ezek saját elnevezéseimet használva – a következők: 1. direkt felszólítás. Nyelvi megjelenítője a felszólító módú igealak: Adj egy tollat! 2. Udvarias direkt felszólítás: a felszólító módú igealakot a légy szíves/legyen szíves, légyszí ugyancsak felszólító módú udvariassági kifejezések előzik meg vagy követik. 3. Hallgatóorientált személytelen felszólítás: igazi kétarcú képződmény, a személyragos udvariassági elemek – légy szíves, legyen szíves – és az elvégzendő cselekvést jelölő ige főnévi igenévi alakjából áll, jelentésében tehát az első tag személyessége elegyedik a főnévi igenév személytelen, de parancsszerű felszólító erejével. 4. Magázó személytelen felszólítás. Összetevői, a beszélő számára már elemezhetetlen, csak magázó formában használatos tessék udvariassági elem és az infinitívusz egyaránt nélkülözik a személyragokat: tessék abbahagyni.

5. táblázat. Az 1. stratégia alkategóriáinak főkategórián belüli százalékos megoszlása felnőtteknél

(A félkövérrel szedett számok a legmagasabb százalékot elért stratégiákat jelölik az adott szituációban.)

Az 5. és 6. táblázatok vízszintesen olvasva az alkategóriák százalékos előfordulását adják az egyes szituációkon belül, míg függőlegesen a megadott alkategória mozgását követhetjük végig a különféle szituációkban. A felnőttek és a diákok tevékenységének különválasztása itt is indokoltnak tűnik. Az első oszlopok adatai szerint direkt felszólítással zömében közeli barátaiknál próbálták elérni a céljukat az adatközlők. (A diákoknál többször jelenik meg domináns alkategóriaként.) A felnőtteknél a legmagasabb százalékot elérő és leggyakoribb alkategória az udvarias felszólítás, az első alkategóriával együtt a stratégián belüli megnyilvánulások nagyobb hányadát teszi ki minden szituációban.

A következő alkategóriához, a hallgatóorientált személytelen felszólításhoz tartozó alakok – Legyen szíves felváltani! Legyen szíves abbahagyni a dohányzást! Legyen szíves kitakarítani! – a felek között nagyobb társadalmi távolságot képviselő b) és c) helyzetekben szaporodtak meg. A diákoknál az 1.b, 5.b és 6.b kivételével mindenütt a legkedveltebb alkategória. (Az 5.b-ben csak a tagadó forma miatt szorult háttérbe, mivel szokatlan alakot eredményezne: *Legyen szíves nem dohányozni!) Elég megalapozottnak tűnik tehát az a következtetés, hogy ezt főként a külső és belső kontextuális szempontból leterheltebb helyzetekben választjuk: nagyobb társadalmi távolság esetén, alárendelt helyzetben – melynek alapja lehet kor, nem, társadalmi pozíció –, illetve ha ezekhez a körülményekhez súlyosabb kérés, illetve kirívó szerep is társul. Még inkább elmondható ez a 4. alkategóriáról, a tessék + főnévi igenév alkotta szerkezetről, mely pragmatikai jellemzői alapján egyértelműen távolságtartó és tiszteletet kifejező kérésformaként definiálható. Megjelenése felmérésemben döntően korfüggő: a diákok fordultak így a náluk idősebb ismeretlenekhez vagy a tanárukhoz.

6. táblázat. Az 1. stratégia alkategóriáinak főkategórián belüli százalékos megoszlása diákoknál

(A félkövérrel szedett számok a legmagasabb százalékot elért stratégiákat jelölik az adott szituációban.)

A ragozott vagy udvariassági kifejezésekkel övezett első három alkategóra együttesen mindkét csoportnál a főstratégia túlnyomó hányadát alkotja. Ez a tény megítélésem szerint messze nem azt jelenti, hogy mi, magyarok kevésbé köntörfalazunk, az átlagnál egyértelműbben, esetleg más beszédközösségek számára sértően durván, túl direkten fogalmazzuk meg kéréseinket. A felszólító módú ige a magyarban ugyanis az indoeurópai nyelvekénél gazdagabb információk hordozója: jelzi a hallgató/k személyét, sokat elárul a két fél közötti viszonyról, tegeződnek-e, magázódnak-e, a kétféle ragozás utal a tárgy minőségére, s egyben lerövidíti a mondatot, hiszen a személyrag feleslegessé teszi a tárgy kitételét: add ide (azt), adj (egyet, belőle). S mivel nagyobb százalékban udvariassági kifejezésekkel társulva tűnik fel, direktsége kevésbé érződik. (Megjegyzem, a Blum-Kulka–House szerzőpáros az 1. fő stratégiát – feltehetőleg éppen érdektelensége miatt – nem tartotta tüzetesebb vizsgálatra érdemesnek.)

6.2. A konvencionális 7. stratégia alkategóriái

Ennél a magyarok által egyenletesebben alkalmazott stratégiafajtánál a CCSARP-adatokkal megegyezően két dominánsabb alkategória különült el, új típusként jelentkezett az engedélykérés, míg a kérés teljesítésének lehetőségeit tisztázó alakzatok ritkák voltak.

7. táblázat. A 7. stratégia alkategóriáinak főkategórián belüli százalékos megoszlása (felnőttek)

(A félkövérrel szedett számok a legmagasabb százalékot elért stratégiákat jelölik az adott szituációban.)

A százalékos eloszlásukat felvázoló 7. és 8. táblázatok tanúbizonysága szerint ezek közül kettő tekinthető számottevőnek a magyarok nyelvhasználatában. A tud modális ige feltételes, ritkábban kijelentő módú alakjából és a főnévi igenévből álló, a hallgató képességét tudakoló szerkezetek – Tudnál adni?; Fel tudod váltani? – szerencsésen egyesítik magukban a szótári jelentéssel azonos és a kérő interpretáció lehetőségét. Első olvasatukban ugyanis a kérő valójában az iránt érdeklődik, partnere képes-e kérése teljesítésére, bír-e azokkal a feltételekkel, amik ahhoz szükségeltetnek. Az elutasító válasz ennek megfelelően felfogható a készséges hallgató akadályoztatásának megjelenítéseként is: Sajnos nem tudom, mert… Magas előfordulásának magyarázata tehát erős arcvédő erejében rejlik: megmenti a kérőt az arcát erősen sértő direkt elutasítástól, de kettős jelentéséből adódóan megkönnyíti a hallgató szerepét is, nem kényszeríti, hogy egyértelműen nemet mondjon.

8. táblázat. A 7. stratégia alkategóriáinak főkategórián belüli százalékos megoszlása (diákok)

(A félkövérrel szedett számok a legmagasabb százalékot elért stratégiákat jelölik az adott szituációban.)

A hallgató képességét tesztelő alkategória tagjai mindkét tesztcsoportnál viszonylag népszerűek, bár a diákoknál többször töltik be a leggyakoribb típus szerepét. A felnőttek a súlytalan 3. szituáció kivételével szinte mindig a partnerük hajlandósága iránt érdeklődnek (az utolsó szituációkban kivétel nélkül!), a diákok csupán az 5. helyzetben, vagyis fiatalabb koruk a konvencionális stratégián belül az óvatosabb, védekezőbb s egyben a partnerrel szemben készségesebb stratégia választására késztette őket. (A CCSARP-adatokban is ez az altípus a domináns.)

A kérést a hallgató hajlandósága iránti kérdésbe öltöztető stratégia, melynek hordozója az elvégzendő cselekvést kifejező ige feltételes módú alakja (Adnál egy tollat, elvinnél?) az előző altípusnál gyengébben leplezi az eredeti kérő szándékot, és nem kínálja fel oly előzékenyen az elutasítás finomabb módját sem. A két alkategória sajátosságaiból az valószínűsíthető, hogy az első alakjaival inkább akkor élünk, ha a partnerünk és a köztünk lévő társadalmi tényezők távolságot, valamilyen alapú alá-fölérendeltségi viszonyt rejtenek [b), c) helyzetek], illetve ha a kérésünket túl súlyosnak érezzük. A határozottabb kérő magatartást sugalló hajlandóságot tesztelővel pedig egyfelől akkor, amikor a nemleges válasz nem okoz különösebb törést a hallgatóval való kapcsolatunkban, másfelől jogos kivető szerepünket érezve. A táblázatok adatai szerint ez így is történik.

Dolgozatomban egy nagyobb lélegzetű projekt első munkafázisának legfontosabb eredményeit igyekeztem összefoglalni, a táblázatokból kiolvasható sok-sok részadat értelmezését tudatosan mellőztem. A levonható következtetések a következők: a magyarul beszélők kérésaktusában igen pontosan tükröződik a felek közötti társadalmi kapcsolatok minősége, az, hogy barátokként, idegenekként avagy alá-fölérendeltségi viszonyban vesznek-e részt a szituációban, sőt koruk is, de viselkedésüket nagymértékben módosíthatják a vizsgált belső tényezők is.

A jól kimutatható univerzális jellemzők, az alkalmazott stratégiák, a nyelvi eszközök mellett a magyar nyelvi normák szabályozta, nyelvünk sajátosságaiból következő vonások is határozottan körvonalazhatók. A származtatott 1. stratégia alkalmazása például meghatározóbb más nyelvekhez képest, a konvencionálisé valamivel visszafogottabb, kiegyensúlyozottabb. Az elsőhöz tartozó imperatívuszi szerkezetekről elmondható, hogy tartalmi gazdagságuk – személyt, számot jelölő, a tárgyra utaló képességük – , a csatolt udvariassági elemek alaki változatossága sikeresen ellensúlyozzák a felszólító módú igealak egyértelműségét, következésképpen a magyarban nem húzható olyan éles határ a két stratégia közé: a Legyen olyan kedves, és adja kölcsön kérést éppolyan udvariasnak tekinthetjük, mint a Kölcsönadná? konvencionális alakot.

A követett pragmatikai megközelítésmód reményeim szerint olyan kérdésekre is ráirányította a figyelmet, amelyek elsődlegesen szociolingvisztikai, pszicholingvisztikai kutatások tárgyát képezik.

SZAKIRODALOM

Austin, J. L. 1990. How to Do Things with Words. Cambridge, Harvard University Press, 1962. Magyarul: Tetten ért szavak. Akadémiai Kiadó.

Bach, K.–Harnish, R. M. 1979. Linguistic Communication and Speech Acts. Cambridge, Mass., MIT Press.

Blum-Kulka, S.–Olshtain, E. 1984. Request and Apologies. Applied Linguistics. 3: 196–213.

Blum-Kulka, S.–House, J. 1989. Cross-cultural and Situational Variation in Requesting Behavior. In: Blum-Kulka, S.–House, J.–Kasper, G. (eds.): Cross-cultural Pragmatics. Norwood. 123–53.

Blum-Kulka, S.–House, J.–Kasper, G. (szerk). 1989. Cross-cultural Pragmatics. Norwood.

Brown, P.–Fraser, C. 1979. Speech as a marker of situation. In: Scherer, K.–Giles, H. (szerk.): Social markers in speech. Cambridge, CUP.

Brown, P.–Levinson, S. 1978. Universals in language usage. Politeness phenomena. In: Goody, E. N. (ed.): Questions and Politeness strategies in social interaction. CUP. Cambridge.

Ervin-Tripp, S. 1997. Is Sybil there? The structure of some American English directives. Language in Society 5: 25–66. 1976. Magyarul: Pléh Csaba–Síklaki István–Terestyéni Tamás (szerk.): Nyelv – kommunikáció – cselekvés. Osiris, Budapest. 85–101.

Gumperz, J.–Hymes, D. (szerk.) 1972. Directions in Sociolinguistics: the ethnography of communication. Holt, Rinchhart–Winston, New York.

Halliday, M. 1973. Explorations in the Functions of Language. Edward Arnold, London.

Hymes, D. 1972. On Communicative Competence. In: Sociolinguistics. Pride, J. B.–Holmes, J. (szerk.): Penguin Harmondsworth.

Leech, G. N. 1983. Principles of Pragmatics. Longman, London.

Majzer Mónika 1999. A kérés pragmatikai szempontú vizsgálata. Szakdolgozat. ELTE, Budapest.

Sanches, M.–Blount, B. 1975. Sociocultural Dimensions of Language Use. Academic Press, New York.

Searle, J. 1975. A taxonomy of illocutionary acts. In: Gunderson, K. (szerk.): Language, Mind, and Knowledge. University Minnesota Press, Minneapolis.

Searle, J. 1997. Indirect speech acts. In: Cole, P.–Morgan, J. (szerk.): Syntax and Semantics. 62–81. Magyarul: Pléh–Síklaki–Terestyéni (szerk.): Nyelv – kommunikáció – cselekvés. Osiris, Budapest.

Szili Katalin 2000. Az udvariasság elméletéről, megjelenési módjairól a magyar nyelvben. Hungarológia 2. Nemzetközi Hungarológiai Központ, Budapest.

Szili Katalin

SUMMARY

Szili, Katalin

The pragmatics of requests

The paper discusses some universal and language specific features of Hungarian speakers’ strategies employed in asking for something on the basis of 199 questionnaires (51 adult subjects and 148 students). The investigation of context external factors corroborated the hypothesis that Hungarian speakers rather sensitively follow the actual changes in social distance in selecting individual ways of requesting: familiarity between speakers entails a more direct wording, a higher frequency of imperative forms belonging to strategy 1 [cf. points (a) in tables and figures], whereas unfamiliarity favours the use of less direct, more conventional forms [strategy 7, cf. points (b)]. The data furthermore reveal that the authority of the partner usually makes the requester employ indirect forms of asking less frequently than the distance between them [cf. points (c)].

The author gives a thorough analysis of the way context internal factors, especially the importance of the request and the degree of the impositive role of the requester modify the norms of behaviour dictated by social distance (situations 2, 5 and 6). A comparison of the data obtained with those coming from the CCSARP survey has also revealed a number of specific features of the behaviour of Hungarians when asking for something, including a higher frequency of direct imperative forms and a more balanced use of conventional patterns.

* A cikk az OTKA (T29523) támogatásával készült.