|
Tillmann: Forgács Péter a Privát Magyarországgal az elmúlt másfél évtized során a film új mûfaját teremtette meg. Talált tárgyakkal, "hozott anyagból" dolgozik, a produktum mégis meghökkentõen új és jelenérvényû. A régi mozgóképek a szöveg és a zene (vagy hang) háromszögében teljesen újjászervezve mutatkoznak. A Bibó-film ennek a sorozatnak a legjobb darabja, mert benne az eddig alkalmazott összetevõk - az amatõrfilmek, ill. olykor a filmhíradók képei, a szöveg- és hanganyagok, valamint Szemzõ zenéje - egy nagy formátumú személyiség élettörténete és gondolkodása köré szövõdik. Ami a "szöveges" elõzményeiben - a Márai- és Wittgenstein Közjátékokban - még csak töredékesen van jelen, az itt egy gazdag mintázatú, koherens szövedékként jelenik meg. Fehérvári: Én inkább azt mondanám, hogy az Privát Magyarországban eddig alkalmazott összetevõk most elsõsorban funkcionálisan vannak jelen: lehetõvé teszik, hogy a Bibó-szövegek elhangozzanak. A sorozatban elsõ alkalommal vált fontossá a megjelenõ szövegek jelentése - és ebbõl a szempontból a Bibó Breviárium mindenképpen újdonságot jelent a Privát Magyarország történetében. A korábbi darabokban - és ez a talán legbeszédesebb epizódban, a Csermanek csókjában érhetõ leginkább tetten - egy textus csak alkalmat adott az emberi beszéd zenei szólamként való felhasználására. Az itt elhangzó Hamvas-töredékekre ez éppúgy igaz, mint a színházi rádióközvetítés hanganyagára vagy akár Kádár János monológjaira. A felhasználásbeli különbség azért is szembetûnõ, mert a Bibó-szövegeket narráló Dobszay László intonációja nagyban hasonlít arra az elõadásmódra, ahogy Szemzõ mondjuk a Vízöntõt interpretálja. Persze méginkább idézi magának Bibónak a hanghordozását. Weiss: Ami döbbenetes a Bibó-filmben, az a kép és a gondolatok egymáshoz való viszonya. Azt hiszem, van egy kettõs játék, és mindkét esetben az élet és a gondolat viszonyáról van szó. Egyrészt Bibó élettörténetébõl vannak kiemelve bizonyos események, amelyeket bemontíroztak a megszólaló szövegek közé, másrészt viszont ott van a megszólaló szövegek és a képek viszonya. Ez olykor szinte metaforikus, tehát valamilyen áttétellel jelenik meg, máskor viszont életképek vannak a szöveg mögött. Amikor az úri polgári magyar karakter zsákutcás jellegérõl volt szó, akkor teljesen alaktalan formájú lett a két összetekeredett birkózó. Az '56-os események kapcsán pedig nagyon konkrét életképeket láttunk. Tillmann: Mindhárom megoldást használja a film: van amikor a kép ráerõsít a szövegre, van, amikor közömbös a viszonyuk, és van, amikor szembe mennek egymással - ezek a viszonylatok állandó mozgásban vannak a Privát Magyarország-filmekben. Ezekkel Forgács egy olyan meditatív filmes mûfajt hozott létre, amely alternatívát jelent a látvány változásának fokozódó gyorsulásával és felületesedésével szemben. Fehérvári: A gyors vágás nem csak ellenpontozná az elhangzó szövegek tartalmát, de agyon is nyomná azt. Befogadhatatlanná válna, elsikkadna a zûrzavarban. Ez azzal járna, hogy képileg nem a bibói gondolkodásmód, a tõle idézett szövegekben megjelenõ magatartás közvetítõdne, hanem a Bibó által elemzett állapotok, és ezáltal a film a nézõt méginkább belepaszírozná ezekbe a kondíciókba. Ezzel szemben rengeteg a lassítás, nagyon erõs a film meditatív jellege. A másik, ami feltûnõ, hogy alig látunk tiszta képeket. Soha ennyi optikai torzítás nem volt a Privát Magyarország darabjaiban. Míg korábban a filmek összeállításának lényegét az adta, hogy ne látszódjanak az utómunkálatok, hogy a film - nem a félrevezetés, hanem a megalkotott történet kedvéért - érintetlen amatõrfilmek tûnjön, addig a Bibó Breviárium esetében Forgács a dokumentum-jellegrõl már a képi megfogalmazás szintjén is lemond. Tillmann: A talált képek többirányú kimélyítése történik, egy, az eredeti jelenetek gazdag dimenzionáltságával egyenértékû térbeliség jön létre. Aki ezeket a szövegeket hallja és követi, annak tulajdonképpen szétválik az agya, mert nemcsak a sûrû szövegeket, hanem a képekkel és hangokkal való változékony összefüggését is értelmeznie kell. És persze a mai vonatkozásait, hiszen az elhangzó gondolatok aktualitását nem csak az adja, hogy ez idõben hangzanak föl. Weiss: Nagyon megkapó a filmben, hogy ezeket a szövegeket szinte mindenki ismeri, aki olvasott Bibót. Nem valamilyen elfelejtett, a Bibó-kánonon belül is háttérbe szorult szövegeknek a rafinált aktualizálásáról van szó, hanem pont a legjobban ismert szövegek érvényességére tud rácsodálkoztatni. De azt hiszem, legfõképpen nem is a szövegek tartalma az, ami aktuális és mellbeütõ, hanem az a magatartás, amit ezek a szövegek képviselnek, a közállapotokról való gondolkodás mikéntje. Tillmann: A film tárgya: Bibó - mint ember, mint személyiség, és mint filozófus; pontosabban a filozófus. Lévén hogy egyszerre idõtlen érvényû és ugyanakkor hallatlanul idõszerû gondolkodóról van szó. Mert mindazon jelenségek, amiket Bibó - és a film az õ személyén keresztül - szóba hoz és értelmez, azok a mai Magyarországon különösen idõszerûek. Persze ez az aktualitás nem holmi pillanatnyi széláramnak köszönhetõ, hanem olyan mélyáramoknak, amelyek máig meghatározók a magyar közállapotokban, nomeg következményeikben: az azt alakító személyiségek jellemzõiben. Weiss: Az elmúlt idõben mintha kibontakozóban lenne egy Bibó-reneszánsz Magyarországon. A nagy hallgatás után, a rendszerváltás óta most egy kicsit mintha megélénkült volna az érdeklõdés iránta. Valószínûleg a magyarországi recepció csúcsideje a '80-as évek közepe volt. A '81-ben megjelent Bibó emlékkönyv után lassan beszivárgott, és készült néhány, a magyar társadalom átalakítására vonatkozó dokumentum, amelyekben Bibó eleven gondolkodóként volt jelen. Ez a mostani viszont - amihez szerintem ez a film is kapcsolható - egy nagyon sajátos reneszánsz. Nagyjából az lenne a perspektívája, hogy Bibót mint a társadalomlélektan szakértõjét fedezik fel. Több ilyen írás látott napvilágot az elmúlt idõben, melyek közül most csak Perecz László Szép rendbe foglalva címû kötetét említeném meg. Ebben van egy fejezet Bibóról, amelyben a szerzõ szinte maga is meglepõdik amikor konstatálja, hogy a társadalomlélektani megállapítások alkotják általában a mondanivaló centrumát, holott - mondja Perecz - Bibó lélektanra vonatkozó ismeretei nem mennek túl egy mûvelt ember ismeretein. Ebben a filmben is úgy érezetem, hogy centrálisak azok a gondolatok, amelyek Bibóból azt emelik ki, hogy mit látott az általános magyar közállapotban mint lélektani hátteret. A másik ami föltûnik, az maga a látásmód, ami fantasztikusan távolságtartó. Sokáig nem filozófusnak sorolták be, hanem társadalomtudósnak, politológusnak, egyebeknek. Magyarországon ezek a határvonalak meglehetõsen szilárdak és egyértelmûek, így soha nem tesz jót egy gondolkodó befogadásának, ha besorolási problémák vannak. Tillmann: Bibó teljesen egyedülálló a magyar, de talán a nemzetközi szellemi mezõnyben is. Hozzászoktunk ahhoz, hogy ha valaki szociológus, akkor szociologikus perspektívában látja a világot, ha társadalomlélektannal foglalkozik, akkor meg olyanban, és így tovább. Mindegyikõjük esetében van egy körülhatárolt szakmai megközelítésmód. Bibó viszont példátlan módon integrálta kora felismeréseit - a jogfilozófiától a pszichoanalízisen át, a szociográfiáig. Lehet, hogy nem folytatott mélylélektani tanulmányokat, de azzal a fajta éleslátással, amelyet az analízis technikái alakítottak ki, azzal szemlélte és értelmezte az õt körülvevõ világot. És a meglátásait nem egy lebegõ "néplélekre" vonatkoztatta, hanem tapasztalatait és felismeréseit a társadalomtörténeti fejleményekkel összefüggésben értelmezte. Miközben kivételes, morális lényként élte az életét. Nem utolsó sorban ez adja a film aktualitását. Nem egy szakfilozófus a "hõse", hanem egy bölcs ember, akinek az elgondolásai tökéletesen fedésben vannak a tetteivel. Ez a filozófiatörténet utolsó évszázadaiban éppoly kevéssé evidencia, mint a magyar közéletben. Weiss: Ha filozófusként beszélünk róla, akkor roppant feltûnõ ez a fajta távolságtartó, pozitivisztikus látásmód. Ha a gondolatok önreferencialitására tekintünk, akkor ez hatalmas kérdésként merül fel, amivel egyébként a film is játszik. Az egyik legkorábbi szöveg az volt a filmben, hogy ha létrejön egy kényszerpályán mozgó társadalom, akkor abban polarizálódás játszódik le a gyakorlati emberek és a lényeglátók között. Politikus a gyakorlati ember lesz, aki képes mindenféle kompromisszum megkötésére, mindenféle elv feladására, míg a másik oldalon polarizálódnak a lényeglátók. A film egyik utolsó szövege az '56-os államminiszteri nyilatkozata - amiben nincs semmi patetikus, miközben az egész szituáció nagyon abszurd, hiszen egy napja kinevezett államminiszterként egyedül ül az országházban. Szóval a szövegnek van egy sajátos önreferencialitása: vagyis hogy miként volt képes Bibó ezt látni, és hogyan volt képes ilyen körülmények között politizálni. Honnan van ez az álláspont és ez a távolságtartó képesség? Az egyik forrása biztosan a külföldi tanulmányok. De a másik az az, hogy Bibó szituációkhoz kötõdik. Amikor azt érezte, hogy most egy olyan szituációhoz jutottunk, hogy ezen a hisztérikusságon fölül lehet emelkedni, akkor õ a saját viselkedésével megpróbált erre valamilyen példát adni. Hogy a reálpolitikusság és a lényeglátás valamiképpen közvetíthetõ egymással. Tillmann: Ennek megértéséhez Bibónak a filmben elhangzó hangfelvétele adja a kulcsot, amikor Krisztusról, mint az önismeret fordulópontjáról beszél. Arról a Krisztusról, aki ráébredt "a szelídség mindenekfölött való hatalmára". Az evangéliumokból ismertek fölöttébb indulatos gesztusok: ahogy a kufárokat kiûzi vagy megátkozza a fügefát - ami a legabszurdabb epizód. Bibó ezeket a mozzanatokat értelmezve írja le azt a lelki mechanizmust, ami megfékezi a feszítõ indulatok energiáját és szelídséggé alakítja azt. A szelídség a leghatékonyabb erõ - vallja Bibó is, lévén velejéig keresztény. Bibó történetvíziója, Az európai társadalomfejlõdés értelmérõl keresztény történetfilozófia, az európai alakulásfolyamatok megértésének egyik kulcsszövege. Nem véletlenül hallgatnak róla a kereszténység "kereszténynemzeti" karikatúrái - a Bibó Kollégium balkáni gerléirõl nem is beszélve. Fehérvári: Ugyanazokkal a szavakkal beszélsz Bibóról, mint õ Krisztusról - bár nyilván a tapasztalat is ugyanaz. Weiss: Azt hiszem, hogy ennek a látásmódnak, amit képvisel, amit annyira megszólítónak érzünk, az egyik döntõ vonása, hogy "csak nem felülni semmiféle hisztériának!" Ez a látásmód megdöbbentõ a maga józanságával, meggondoltságával, hihetetlen pontosságával. Fehérvári: A film a maga eszközeivel ezt a fajta látásmódot, nyugalmat ki is hangsúlyozza. A korábban említett lassítások és az ismétlések is erre szolgálnak. Nem a Bibóról készült film- és fotófelvételek szûkössége okozza, hogy Forgács ezúttal - a korábbiakhoz képest - ilyen csekély számú képpel dolgozott. Weiss: A magyar történelem egyik legfontosabb sajátosságának Bibó azt tekinti, hogy kényszerpályákon bukdácsol, mégpedig azért, mert soha nem tudja földolgozni, ami vele történt. És a földolgozás helyét egy hisztérikus viszonyulás váltja fel. Saját és közösségi létünk problémáival szemben egy hisztérikus viszonyulás alakul ki. Ennek számos dimenziója van, amit aztán kidolgoz A közép-kelet európai kisállamok nyomorúságától a Zsidókérdésig, az Eltorzult magyar alkatig és lehetne még sorolni. Írásainak, gondolatai megfogalmazásának fõ szempontja mindig az, hogy "csak kívül lenni ezen a hisztérián!" És ettõl nagyon megkapóak ezek a gondolatok. És van egyfajta felszabadító élmény is bennük - feltéve, hogy e gondolatok mentén ráismerünk a magunk világára. Az ember maga is azt érezheti, hogy ezeken a hisztérikus problémákon felül lehet emelkedni, ki lehet belõlük szakadni. Fehérvári: Bibó föllépései is olyan korszakokhoz kötõdnek, amikor erre - legalábbis elvileg - remény volt. És amikor kiderül, hogy mégsem, akkor elhallgat. Aztán jön a következõ ilyen korszak, és megint hihetetlenül produktív lesz. Weiss: A dolog aktualitása az, hogy a rendszerváltozás vagy az az utáni idõ - ha meg tudjuk különböztetni ezt a két periódust - összefonódik bizonyos élethazugságok kialakulásával illetve régebbi élethazugságok módosulásával. Az én referenciám Adorno 1959-es tanulmánya, a Mit jelent a múlt feldolgozása: a német élethazugság az, hogy "mi mindannyian demokraták voltunk". Pillanatnyilag ez a magyar élethazugság is. Az élethazugságok kibeszéletlen, föltáratlan zsákutcák, amik hisztérizálnak. Ugyanilyen szituációban vagyunk most is. Nem biztos, hogy ezeknek a szövegeknek tartalmilag minden esetben így kellene szólniuk, ha Bibó ezeket ma írná. A gesztus viszont mindenképpen aktuális, és nem is annyira a rendszerváltozás után az, hanem 2000 körül. A magyar társadalom éppen azáltal döbbenhetett rá az élethazugságokra, hogy egy olyan generáción keresztül látta azok feléledését, amelyet a maga generációs kötõdése miatt egy ilyen élethazugságtól eleve mentesnek hitt. Mi lesz ebbõl az országból, ha még azok is, akikrõl feltételezhetõ lett volna, hogy ezen kívül állnak? A döbbenetes az, hogy a kényszerpályák valahogy folytatódnak, az élethazugságok újra és újra fölütik a fejüket ilyen vagy olyan köntösben. Tillmann: Ez szinte szószerint el is hangzik a filmben. Ez az önismeretnek, a nemzeti és a személyes önismeretnek a kérdése. Ugyanis ahhoz, hogy olyan fogalmak mint a lelkiismeret - amelyet a közbeszéd nem szokott használni - érvényesek legyenek a nemzeti önismeretre, olyan személyek szükségeltetnek, akik magukkal valamelyest egyenesbe jutottak. Weiss: A film elején van a Magyar közéletbõl vett szöveg, ahol arról van szó, hogy a magyar alkat kétfelé hasadt: vannak egyrészt a semmiféle kompromisszumtól vissza nem riadó, némi eufémizmussal reálpolitikusnak nevezett emberek (nem feltétlenül a politikában, hanem mindenütt, középszinteken, intézményekben, egyetemeken), azok az emberek, akiknek kiváló a realitásérzékük, könnyebben érvényesülnek és egy kicsit még irigyeljük is õket. Õk vannak az egyik oldalon, a másik oldalon pedig az egyre inkább a nevetséges prófétai tartás felé sodródó lényeglátók, akik egybõl megtalálják a pontot, hogy mitõl döglik a légy. Azt mondja Bibó, hogy ebben a polarizálódásban a társadalom morális tartása elhasználódik, tönkremegy. Azért, mert egy olyan polarizálódásról van szó, ahol a morális kérdések nem játszanak semmiféle szerepet. Sem a reálpolitikusoknál, sem a szitán átlátóknál. Fölhasználódik ez a morális energia és létrejön egy olyan lélektani közállapot, ami hisztériát generál. Amiben az emberek nem tudnak józanok maradni, mert nincsenek morális tartalékok. Ott volt az a csodálatos kép, ahol egy férfi húzott le egy nõt egy aknába - a materialista karakter. Ebben a térségben kialakul egy materialista karakter - amit talán nihilistának is lehetne nevezni -, amelyben nincsenek morális korlátok. Mindannyian olvastuk az elmúlt idõkben ezeket az irodalmakat. Volt egy ilyen periódus, amikor a tanácsadók azt sugallták, hogy az nem politikus, aki morális szempontokat fontolgat. Tillmann: Ez az egyik fontos megállapítása, a másik pedig az, amit a '45-ös összeomlásról elmond, hogy mindezek a közösen konstruált képzelet- és hazugságvilágok idõrõl idõre összetalálkoznak a valósággal és összeroppannak. A mai imázs- és mázvilágra, a mûködtetõire meg a híveire ugyancsak egy ilyen nagy találkozás vár. Weiss: Amit mondasz, az a Közösségi hisztériáról címû szövegben van, itt szerepel az "öndokumentáció" kifejezés is, ami nagyon tipikus. Amikor a Nobel-díjak, az olimpiai rekordok elvesztik spontán, öncélú jellegüket és belekerülnek a nemzeti öndokumentáció szolgálatába. Amikor még nem Magyarországon éltem, mindig feltûnt, hogy amint az ember átlépi a határt, úgy érzi, hogy a híradásokban tombolnak az érzelmek - és az most mindegy, hogy ezek az érzelmek szimpatikusak vagy sem. Az az ember, aki egy másik kontextusból érkezik, már a hírek megfogalmazásának szintjén is érezhet egyfajta hisztérikusságot. A hisztérikusságban az öndokumentáció lesz a fontos. A nagy létünkrõl szólnak a híradások, az elsõ megkonduló harangtól az idõjárás-jelentésig. Tillmann: Ez azért elsõsorban szakmai probléma, mégpedig a médium szakmunkásainak a képzetlensége vagy alkalmatlansága. Tudniillik, ha XY megszólal, akkor XY-t vagy a sajtóközleményét szószerint idézik. Kellõ kultúra híján, restség vagy alkalmatlanság folytán nem teszik nagyobb történések összefüggésébe, azaz a világ valódi eseményeinek kontextusába ezeket a "híreket". Fehérvári: Ez nem feltétlenül restség vagy szakmai hozzá nem értés. Már az is komoly támadási felületet nyújt, ha a szerkesztõk kivágják a riportalany köhécselését vagy ö-zését. Mifelénk függõ beszédben idézni valakit azonnal a hiteltelenség vádját vonhatja maga után. Ennek az egyik okát alighanem Közép-Kelet Európa médiatörténetében kell keresni, de ugyanilyen fontos az is - bár lehet, hogy ez ugyancsak ennek a történetnek a lélektani következménye -, hogy roppant meggondolatlanok a nyilvánosan tett kijelentések, amelyeket azután az azonnali letagadás követ. Weiss: Ez is igaz, de gondoljatok az idõjárás-jelentések szóhasználatára: "hazánk fölött az ég". Azokban az idõjárás-jelentésekben, amiket én hallgatni szoktam, a "hazám" kifejezés nem fordul elõ. És akkor odakerül még elé a harangszó, és a dolog komplett. (szerkesztette: Fehérvári Tamás) |