Amikor Seneca (Kb. Kr. e. 3 - Kr.u. 65) elkezdi a Levelek írását, tudja, hogy napjai meg vannak számlálva: nem is csak elõrehaladott életkorára tekintettel, hanem 'tanítványa', Nero miatt kell számot vetnie közeli végével. A fiatal császár kiteljesedõ - testvér- és anyagyilkosságtól sem visszariadó - hatalmi tébolyát látva világossá válik számára, hogy elõbb-utóbb õrá is, mint Nero "eleven lelkiismeretére", sor kerül. Tény, hogy "Seneca még kevésbé volt szerencsés a tanítványával, mint Arisztotelész a magáéval." (B. Russel) Ilyen kilátások közepette, vidéki birtokára visszavonulva írja meg filozófiai fõmûvét. Bár munkája levélformában készül, és címzettje is van, nem levelezésrõl, hanem "egy pontosan megtervezett, mûegészrõl van szó" (G.Maurach). Míg korábbi filozófiai és természettudományos, méginkább irodalmi mûveiben a retorikai iskolázottság, valamint a közéletben szerzett szónoki gyakorlatának ismérvei a meghatározóak, a Levelek esetében ez kevésbé jut érvényre. Nem szûnik meg teljesen, hiszen egy életnyi beidegzõdés áll mögöttük, de a formálás korabeli konvencióihoz való igazodás érezhetõen alábbhagy.
"Seneca mûveinek mind gondolatilag, mind a kifejezésben különleges zamata van" (I.G.Kidd). A Levelekre ez fokozottan érvényes; mintázatuk úgy tematikájában, mint a tárgyalás szintjeiben és formáiban rendkívül gazdag. Ahogy sokasodnak, úgy válnak egyre sûrübbé, és alakulnak egyre inkább a költõi tömörség és a filozófiai aforisztika eszményeinek jegyében. Fokozatosan egyszerûsödnek az egykori drámaköltõ írásának irodalmias díszítményei. Nincs szükség rájuk; a drámai betetõzést amúgy is az élet küszübön álló végjátéka adja: közlik vele a 'tanítványa' által kiszabott halálos ítéletet. Ám a végkimenetel, mint arról Tacitus tudósít, az áldozat dicsõségére válik: nemcsak "legszebb tulajdonát, életének képét " hagyja barátaira, hanem haláláét is. Az egyetlen vágással felnyitott, elaggott erekbõl lassan kiáradó vér nem tud véget vetni életének, ezért õ is, akárcsak Szókratész, a méregpoharat kéri, "s mikor odavitték neki, kiitta, de hiába, mivel tagjai már kihültek, és teste el volt zárva a méreg hatása elõl. Végül fürdõbe vitték, és mikor annak gõzében kiszenvedett, minden gyászünnepség nélkül elhamvasztják." (Évkönyvek XV, 62 - 64)
Seneca ugyan többször is közli, hogy élni nem nagy dolog és meghalni a nagy dolog (77, 6), filozófiája mégsem egyszerûen a meghalás mûvészete, hanem élet-tan. Az antik filozófia - mind sztoikus, mind más iskoláit tekintve - életmûvészet, élet-technika: ars vitae, techné tou biou. Egyszerre praktikus és teoretikus válasz a kérdésre: "Hogyan kell élni...?" (Márai). Ennek az élet-technikának ugyanakkor nem éppen elhanyagolható része, mi több, egyik legfõbb gyakorlata a halálmeditáció. Seneca e ponton is idézi a "másik táborba" tartozó Epikuroszt: "Gondolj a halálra, vagy ha neked így jobban esik, arra, hogy átmégy az istenekhez." (26, 8) Ennek az átmenetnek az elgondolása, akárcsak távoli, tibeti párhuzama, a bardo esetében, az élet nagyobb szabadságfokának elérésére szolgál: szabadság-gyakorlat. A függés, a félelem felfüggesztésére szolgál: Aki meghalni megtanult - írja -, a rabszolgaságból kitanult. Minden hatalomnak fölötte vagy legalább kívüle áll. Mit aggasztja azt a börtön, a letartóztatás, a fogság? Szabad kimenetele van. (26, 10)
Az antik filozófia a bölcsesség-irodalom mellett a gyógyászattal rokon. Seneca is medicinaként kínálja a sztoikus élet-tanácsokat: "a közös gyógyszerbôl vegyél, amennyit akarsz" - ajánlja Sereniusnak a Léleknyugalomról szóló írásában. Tudja mirõl beszél, és tudása nem merõben teoretikus. Aki ezt a filozófiát mûveli, annak tevékenysége elsõsorban önmagára irányul. ("Amiként az asztalos anyaga a fa, a szobrászé az érc - írja Epiktétosz -, úgy minden egyes ember életmûvészetének anyaga a saját élete." /Diatribai 1,15./) Seneca ezt az életmûvészetet a "fent és a lent" különféle helyzeteiben gyakorolhatta. Az elõbbiekre a császári udvarban, az utóbbiakra fõként 8 éves corsicai számûzetése alatt volt alkalma. Ennek a tanrendszerbe foglalt tanácsai, a lélekvezetés tanítása a Levelekben rejtetten, egy elbeszélõ keretrendszerben jelennek meg. Olykor mintegy csevegés közben elejtett megjegyzésekként merülnek fel. Válogatásunk ezt tartalmazza, s bár a teljes, mind a 124 levelet tartalmazó, vaskos kötetnyi anyagnál rövidebb, Seneca filozófia életmûvészetének egészérõl képet ad.

Irodalom:
Paul Barth: A sztoa. Bp. 1998.
Ilsetraut Hadot: Seneca und die griechisch-römische Tradition der Seelenleitung. Berlin, 1969.
Gregor Maurach: Seneca. Leben und Werk. Darmstadt, 1991.
Paul Veyne: Sénéque. Oeuvre. Laffont, Paris, 1992.