A tévedékenység termékeny tapasztalata

A rossznak nem kell diadalmas vagy
megszégyenülõ ellenségnek lennie,
hanem azegészben együttmûködõ erõnek.
A nemzés és fejlõdés tényezõjének.
Paul Klee: Alkotói vallomás

Annak tudata, hogy elgondolásaink és tetteink elhibázottak is lehetnek, nem pusztán egy lehetõség tudomásulvétele. Nem is csak egy valószínûség, amivel számot kell vetni, hanem létmódunkkal kiküszöbölhetetlenül együtt jár. Még a legegyszerûbb konstrukciók kivitelezésekor, egy földhányás kiegyengetése vagy egy könyvespolc összeeszkábálása során is a tévedékenység tapasztalatával szoktam gazdagodni. (A lapát nem úgy talál, az anyag nem adja magát, a kezek mellé mennek...)
A fej terveit nem lehet a környezet, a mindenkori körülmények komplex összjátékával tökéletes összhangba hozni. A világ túl összetett a tökéletes tervezés igénye mögött álló agyi kapacitáshoz képest. Így aztán minden olyan szándék, mely a tökéletes tervezésre és kivitelezésre irányul, eleve kudarcra van ítélve. (A velejáró gõggel gerjedõ hatásáról nem is beszélve.)
A tévedés, a kudarc, a hiba termékeny. Evolutíven nem kevésbé, mint egzisztenciálisan. Ha a kettõs hélixek felépülésében és kapcsolodásában olykor nem támadtak volna hibák, aligha latolgatnánk e szavakat. Ha tévedéseink - és belátásuk - nyomán nem kényszerülnénk mindegyre igazítani a képzetek körén és a pálya futásán, idõnk végezetéig önköreinkben õrlelõdnénk. (Ezért aztán vannak akik - így a a kibernetikus Heinz von Foerster - a tudat kialakulását egyenesen a neuronális beidegzõdések félrefutásával és zavarával magyarázzák.)
A korrekció, a hibaigazítás persze nem könnyû. A tudatot, akárcsak a testeket, tehetetlenségi erõk - szándékok, akarások, vágyak - vinnék, és viszik is többnyire tovább addigi pályáján. Henry Michaux a kérdésre, hogy élete folyamán mire kellett a legnagyobb erõfeszítést fordítania, így felelt: "az apró, de folytonos irányváltásokhoz".
Lehet, hogy hiba híján nemcsak ember, de világ sem volna. Isten titkainak taglalói egy idõben tudni vélték, hogy a mindenség egy mindenható akarat tökéletes és hibátlan tervének megvalósulása. A teremtés - s benne a borzalmak - történetébe megnyílt mai belátások nyomán e téren is nyilvánvalóvá vált tévedékenységünk. Az esetleges, a véletlen, a téves a teremtésnek éppúgy része, mint a teremtményeknek. A 'tékozló' és 'tévedékeny' Teremtõrõl Hans Jonas, az "élet fenoménjének" filozófusa ír:
"Kezdetben, megismerhetetlen okból kifolyólag az isteni létalap úgy döntött, hogy felvállalva a veszteség kockázatát helyt ad a véletlennek, és a lét-változás végtelen sokféleségének. Méghozzá teljes mértékben, hiszen nem riadt vissza a tér és idõ kalandjától sem." (Halhatatlanság és mai egzisztencia)
"Isten ügye ezután világkorszakokon át a kozmikus véletlen lassú malmaiban õrlõdik, a valószínûségek sokasága között hányódva (.) S ezt követik az élet elsõ rezdülései.() Az egyetemes véletlen esete ez, melyre a keletkezõ Isten várakozott s mely már elsõ jele annak, hogy kezdeti tékozlása végül is visszatérül. Az örökkévalóság így nyer erõt az érzés, az észlelés és a törekvés végtelenül hullámzó tengerébõl, mely egyre sokszorosabban és egyre vibrálóbb erõvel lebeg az anyag hangtalan forgataga fölött -- így telítõdik tartalommal s lesz teljesebbé benne az önigenlés, hogy azután az ébredõ Isten elsõ ízben mondhassa ki: a teremtés jó." (Istenfogalmunk Auschwitz után)