Zsargonafázia és vattahang. A szövegtermelés különös tünetei és más képtelenségek az irodalom/tudomány táján

A zsargonafázia egy olyan agykárosodás, amely "nem feltétlenül korlátozza a közlést" - írja Detlef Linke agykutató, majd hozzáteszi, hogy "egy olyan beszédkárosodás, melynek során a beszédcentrum egyre újabb szóképzésekre törekszik, amelyek hamarosan saját zsargont alakítanak ki." Azaz az értelem magasabb forrása kihuny, de a beszélôberendezés mûködik. Linke Hirnverpflanzung címû könyvében több oldalon keresztül idéz egy zsargonafáziában szenvedô beteg és kezelôorvosa párbeszédébôl. Amennyiben persze egyáltalán párbeszédnek nevezhetô egy ilyen meglehetôsen sajátos interakció. A zsargonafáziás páciens szájából ugyanis önmagukban értelmes mondatfoszlányok, a nyelvi konvenció különféle egységei bugyognak elô, méghozzá rendkívüli bôséggel - mindennemû értelem híján. A beszélôberendezés a zsargonafázia esetében önjáróvá válik; alacsonyabb szinteken ugyan mûködik még néhány pálya és reguláló tényezô, így pl. a viselkedés látszólag olyan, mintha egy ép tudattal bíró személy folytatná a társalgást; a neurológus kérdéseire válaszoló mechanizmusok lépnek mûködésbe, hogy aztán a mondatfoszlányok - esetleg grammatikailag korrekt - egymásutánja rögtön kaotikus zagyvasággá álljon össze.
Az ilyen károsodást mutató közlések ugyanakkor nem nélkülöznek bizonyos stiláris egynemûséget, így akár abszurd drámaként is élvezhetôk. Legalábbis kezdetben - késôbb ugyanis, ahogy egyre áttetszôbbé válik a zavarodottság, az olvasónál élvezet helyébe a szomorúság, a szánalom és az unalom átható érzése lép. Mindenesetre az ilyen komplex nyelvi jelenség kapcsán méltán beszélnek az afázia során kialakuló zsargonról.

Afáziás zsargonok
A honi irodalmi és kritikai szövegek nem kis része engem mostanában a zsargonafázia tüneteire emlékeztet. Szembetûnô, közös szimptómáik közül csak néhányat említenék: a szövegelés szûnni nem akaró bôsége, a közlés szimulálása közlendôk hiányában, a különféle zsargonok kényszeres követése, a közlemények rendkívül magas redundanciafoka, a klippek konzisztenciáját követô szigorú szerkesztés, stb.
Ezek a nyelvi konvenció különféle típusjegyeit mutató közlések arra utalnak, hogy - akárcsak a zsargonafázia eseteiben - a szövegek keletkezési helye és az értelem magasabb mintázata közötti kapcsolat valamilyen zavarban szenved, sôt egyes esetekben megszakadt. A szövegszaporításnak ez a módja egy ideig akár még élvezhetô is, utóbb azonban az olvasón elkerülhetetlenül a tüntetô érdektelenség tünetei ütköznek ki.
De mibôl ered ez a kiürült vagy eleve üres szövegtesteket termelô kóros közlékenység? A lehetséges okok és magyarázatok köre meglehetôsen széles. Úgy tûnik - az általánosnak tetszô tanácstalanságon és mértéknélküliségen túl - a különféle konvencióknak való megfelelés lázas igyekezete éppúgy közrejátszik benne, mint az önmegvalósítás - önfelszámolásba tévedô - koncepciói, vagy egzisztenciális félelmek. Ezek elemzése helyett, a magam részérôl egyetlen, bár nem éppen elhanyagolható mozzanatát emelném ki: az a benyomásom, hogy az ilyen szövegszaporítások legtöbbjénél nincs valódi "költôi vagy képzeleti gondolat" (Northrop Frye). A gondolattalanságon persze nem valamiféle módszeres vizsgálódás, kétértékû logika formalizmusai szerinti eljárás elmaradása értendô, hanem az észlelés éber figyelmébôl kibontakozó teremtô képzelet hiánya, szintúgy a különféle fénypontok felvillanása nyomán kínálkozó belátások megformálásának és a lehetséges következtetések megtételének elmulasztása.

A fogyatékosság forrásai
A gondolkodás hiányának egyik szembeszökô tünete az a tompaság, mely a más területeken tevékenykedô, élesebb észlelôberendezésekkel bíró alkotók feltárásait ignorálja. Samuel Beckett nemrég megjelent fiatalkori naplójából pl. megtudható, hogy szerzôje a harmincas években hosszú hónapokon keresztül utazott Németországban, hogy az expresszionista festôk munkáit tanulmányozza. Feltehetôen észrevett valamit ezekben a mûvekben, ami egész gondolkodását megragadta; talált valamit bennük, ami megelôzte saját sejtelmeit - nyilván ezért is járt a nyomukban. (Mellesleg a régiek is érdekelték: napokon át nézte a berlini és drezdai múzeumok képeit; Godot-jának alaphelyzetéhez is ott, egy C.D.Friedrich képbôl merített indíttatást.)
Ami Beckett idejében a festészetrôl, az a mai zene nem egy területérôl - például Laurie Anderson, Steve Reich, Szemzô Tibor vagy Vidovszky László munkáiról - is elmondható: korérzékenység, modernség, kozmikus tudatosság vagy - horribile dictu - metafizikai méltóság (Hannes Böhringer) tekintetében fényévekkel járnak a mai - nemcsak magyar - irodalom élvonala elôtt. Nem véletlen, hogy ma, mint e jelenségkör egyik legfigyelmesebb elemzôje, Georg Steiner megállapítja: "a performancia és a zene személyes befogadása foglalják el a kultúrában azt a központi helyet, amelyet eddig az irodalom és a diskurzusok mûvelése uraltak."
De nemcsak a zene, hanem jónéhány szellemterület (a /természet/tudományoktól a képzô mûvészetekig) gazdag olyan felismerésekben és mûvekben, amelyekrôl irodalmi tájakon nincs tudomás.
Ezért vélem úgy, hogy aki nem végzi el az elemzés és az összegzés mûveleteit, a figyelmes tájékozódás feladatát, a lehetô teljesség tekintetbevételét, a mélységei és magaslatai láttán adódó következtések latolgatását és ezek integrált belátásai nem jelennek meg mûveiben, az nélkülözi a "költôi vagy képzeleti gondolat" komplexitását. Ennek hiányában pedig teremtô mûvészet nem lehetséges, legföljebb termelômûvészet.
Mindebben nem kis mértékben közrejátszik egy olyan fogyatékosság is, ami a személyes célok, remények és várakozások egész rendszerét érinti, jóllehet nem kizárólag személyes fejlemény. Talán a legegyszerûbben abban a kijelentésben ragadható meg - ami egyébként Soros Györgytôl származik, aki más összefüggésben, a nyugati társadalmakról mondja, hogy azok "szörnyû fogyatékossága a céltalanság". Irodalmi, szellemi alkotások esetében ez a fogyatékosság még nyilvánvalóbb, különösen akkor, ha tekintetbe vesszük egy író, Italo Calvino következô - paradox - megállapítását: "Az irodalom addig marad eleven, amíg óriási célokat tûzünk ki magunk elé, a megvalósítás leghalványabb reménye nélkül."

A semmi sokasítása
E hiányok reflexiója néha felbukkan szerzôi önvallomásokban, a kritikákban azonban a legritkábban említett tárgyak közé tartozik. Vagy ha mégis, akkor csakis méltánylásképpen. Egy kritikus hölgy például zsargonafázia tüneteit mutató, és a hazai orgánumok lapjait elképesztô sûrûségben belepô tandoritöltelékekrôl írott ódájában méltánylóan említi azok "konstruktív nihilizmusát". Talán nem hiábavaló ennek kapcsán arra emlékeztetni, hogy a "nihilizmus alapjában az ember és a teljes lét közti törés" (Hans Jonas).
Ennek a törésnek a kérdése különösen élesen vetôdik fel a "létezésszakma" (Ottlik Géza) területének mûvelésével kapcsolatban. De mit is jelent ma ez a törés "az ember és a teljes lét között"? Megítélésem szerint, vázlatosan a következôket: kiszakítottságot a kozmikus beágyazottságból, a törés vonalába ékelôdô technika-tudomány egyre vastagodó falát, nyomában a járványszerûen terjedô technofíliát; az idô rövid történeteit (ami jelenti a fizikusok korlátolt metafizikáit, másfelôl a technikailag temporalizált idôtapasztalatokat, a rövidtávok rémuralmát), jelenti továbbá az égbolt - korántsem pusztán csak metaforikus - "teljes lefedését", a közvetettség médiumainak kultuszait, a törés nyomán táguló réseket kitölteni hivatott tárgyi és szellemi töltelék sokszorosítását, stb.
A semmi sokasításához, akárcsak különféle kereskedelmi válfajaihoz, a legitimációt a mítikussá vált modern, a felvilágosodás széleskörûen reklámozott mítosza szolgáltatja. Élén azzal a tétellel, hogy a fejlôdés és növekedés, az új megannyi mutációja önmagában vett jó; mintegy máris az eljövendô jobbnak a jele. Más meggondolások mellett a szemétszaporítás növekménye és jónéhány egyéb mutató arra késztet, hogy a felvilágosodás mítikus volta felôl is felvilágosodjunk. Gilles Deleuze már néhány évvel ezelôtt arról beszélt, hogy "ma nem a teológiai ész került válságba és roppan össze, hanem a felvilágosodás".
De mitôl is "konstruktív" a példában szereplô nihilimus? Bizonyára attól, hogy produktív: szép számban sokasítja a semmit, termeli a semmiséget. Szaporítja az üres szövegtesteket. De nem kizárólag hazai tünetcsoportról van szó. A rohamosan terjedô digitalizálás ellenére pl. a német nemzeti könyvtár, a Deutsche Bibliothek évente 8 kilométerrel kénytelen növelni polcállományát. Az embernek elég különös gondolatai támadhatnak a könyvtárban, ha belegondol 8000 folyóméter könyvgerincbe!

Tele vagyunk
A túltermelés persze nem szorítkozik a szövegekre, más szellemterületeket sem kevésbé sújt. úgy tûnik azonban, hogy a képzômûvészet tájékán elôbb tudatosították ezt a problémát. (Igaz, térigényesebb tárgyi mûvészetrôl lévén szó, a raktározási problémák is elôbb jelentkeztek...) Jochen Gerz német mûvész nemrég arra hívta fel a figyelmet, hogy "magában a produkcióban is egyre inkább centrálissá válik annak tekintetbe vétele, hogy mi legyen a produktummal. Ez nem a termék alakításáról és funkcionalitásáról, az esztétikájáról való elgondolkodás, hanem annak gondja, hogy minden egyes produktum problémát jelent, méghozzá mint hulladékelhelyezési kérdés. Tele vagyunk."
De nem ô az egyetlen aki ezt a szaturáltságot szóvá teszi. Boris Groys azt írja, hogy manapság "kultúrökológiai válságban vagyunk: a modern médiumok és a kultúripar olyan óriási mennyiségben gyártja a kulturális termékeket, hogy azt a természet ma már nem tudja kellô mértékben lebontani. A kérdésre, hogy mi is marad meg, mindinkább az a válasz, hogy túl sok minden."
Jochen Gerznek a telítettségrôl és a hulladékelhelyezés mûvészi - szellemi problémájáról szóló elemzését az újdonságról és a de-produkcióról szóló gondolatai miatt érdemes még tovább követni: szerinte ugyanis "a kimondatlan szaturáltság, a túltelítettség jelenti a legnagyobb akadályát annak, hogy örüljünk az újnak. Hogy valami újnak lássuk, ne csak valamivel többnek a hasonlóból. Azt hiszem, hogy hamarosan azok az emberek lesznek jól megfizetve, akik képesek megmutatni, hogyan szabaduljunk meg a dolgainktól. Bizonyos, hogy a terméketlenítés, a de-produkció a produkció egyik formája, mely mint a be- és a kilégzés kísér majd a jövôben bennünket."
Ez utóbbira egyébként sajátos példával szolgált William Gibson, a Neurománc-sci-fi trilógia írója, aki egyik újabb regényét CD-ROM-on egy olyan programmal jelentette meg, amely az olvasással egyidejûleg letörli a szöveget. Ennek a de-produkciónak persze szépséghibája, hogy a hordozó hátramarad, továbbá, hogy a hasznot tekintve a könyvnél jóval inkább a kereskedôk és kiadók kezére játszik.
Volnának persze ennél kézenfekvôbb megoldások is: elsôként az önkorlátozás. Zsargonafázia esetében erre persze nem lehet számítani, így a feladat a külsô, a kiadói, szerkesztôi, kritikusi szûrôkre, illetve erre szakosodott személyekre marad. Az irodalom és egyáltalán a szellemi élet intézményeit illetôen azonban nincs okunk illúziókat taplálni. (A közelebbi múltból egyetlen kritikusra emlékszem: Beck Andrásra, aki azt tanácsolta egy történetekben és szövegekben tobzódó írónak hogy talán kevesebbet kellene írnia.) Egyezményes értékek és mértékek hiányában nyilván továbbra is minden mehet - ami megfelel az éppen vélt ménsztrímnek.
Gilles Deleuze már a 80-as évek végén a minden területen észlelhetô "félelmetes új konformizmus" veszélyére figyelmeztetett: "azon vannak, hogy egy elôre kialakított és nyomasztó irodalmi teret alakítsanak ki számunkra." Majd felveti a kérdést: Hogyan álljon ellen az ember ennek a kialakuló európai irodalmi térnek?
Talán a századvégi posztmodern szalonmûvészet térnyerése közepette sem indokolatlan arra emlékeztetni, hogy nem szólnak egyezményesen kötelezô érvek a szövegek tetszôleges szaporítása mellett. Mégha Magyarországon a szimulált szellemi szabadpiac erre is csábít. Nem elengedhetetlen ebbôl megélni; a "szabad világban" sem szokás. E téren még szociális szempontokra hivatkozva sem szabadna engedményeket tenni.

A vatta hangja
"A szövegmagyarázatok szekundér folyamata a filcesedésre hasonlít. - írja D.E. Sattler, a legújabb Hölderlin kritikai kiadás szerkesztôje - Valaki elkezdi: egy második néhány kiegészítést tesz, és néhány hibát talál: a harmadik helyteleníti a második premisszáit; azonban ezt a fenntartását az elsôvel is osztja; a negyedik végül új fényben látja az egészet, s elôször az ötödik illeszti össze az eddigieket eszmemagyarázáttá, amit a hatodik hiányosnak lát... Duzzad a tudományos rendszer, s vele a tanszékek és az akadémiák...
A filcesedésnek ez a folyamata azóta felgyorsult és - különösen a kortárs mûvekkel kapcsolatosan - valóságos vattatermelô iparággá vált. A kommentár és kritikai válfajai nem a mûvek átgondolását és közvetítését végzik, hanem azokat különféleképpen konstruált szétszálazószerkezeteik mûködtetésére használják. A szaporán termelt szövegszálakból képzôdô vatta egyre sûrûbben tölti ki a mûvek körüli tereket, és kezdeti zizegése mára a diskurzusokat uraló harsány alaphanggá vált. Northrop Frye is arról ír utolsó nagy könyvében, Az ige hatalmában, hogy míg kritikusi mûködése kezdetén a kritika önállóságáért kellett síkra szállni, mára a helyzet megfordult: " Ma mintha a kritika rátelepedne a nyelv egész területére, és az irodalom illetve más hagyományos nyelvi enklávék integritását kellene megvédeni."
A kritika kommentatív vattahangja ráadásul nemcsak a hangforrások, a mûvek meghallását és megértését nehezíti meg, hanem el is szigeteli azokat - egymástól éppúgy mint más szellemterületektôl. Pierre Bouretz méltán állapítja meg, hogy: "mindennemû kortárs alkotás nyilvánvaló izoláltsága és a dekonstruktív diskurzus nevetséges aspektusa, mely az életet és mûveit végtelen kommentárjaival helyettesíti, egyazon érem két oldala".
Végezetül csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy feltehetôen nem én vagyok az egyetlen, akinek nincs kedve és érkezése a semmi sokasításának, különféleképpen duzzasztott és habosított válfajainak soronkövetésére. Az idô sûrû, egyszer lejár, és szeretnék inkább máshol elidôzni.

1997