Szövevényes ösvényeken: Bruce Chatwin, Photograph

"Sosem láttam Chatwinnél fényképezõgépet." - írja barátja, Roberto Calasso, a Chatwin képeit tartalmazó album bevezetõjében. Bizonyára ezért is került az általa válogatott képanyag alcímébe a "fotográfus" megjelölés. Mert Chatwin nem fényíróként, hanem elsõsorban íróként vált ismertté: Ennek ellenére, nehezen felülmúlható gazdagságuknál fogva, fotói legjobb könyveivel vetekszenek. Noha Chatwin régészeti tanulmányokat folytott, mûködött kiállításrendezõként, volt a Sotheby,s szakértõje, kutatta a "nomád alternatíva" antropológiáját, elsõsorban mégiscsak utazó volt. Méghozzá olyan formátumú, hogy a század második felében alig akad hozzá fogható. Nem pusztán azért, mert viszonylag rövid élete (1940 - 1989) alatt a Föld szinte valamennyi országát bejárta, hanem azért, ahogyan utazásai során a világot járta, színtereit szemlélte, és észleleteirõl számot adott.
Chatwin már kisgyerekkeként is a vándoréletre kapott felkészítést: "Emlékszem elsõ öt évem fantasztikus otthontalanságára. Apám a haditengerészetnél szolgált, a tengeren. Anyám és én keresztül-kasul utaztuk vonattal a háborútól sújtott Angliát és rokonokat, barátokat látogattunk. Otthonunk, amennyiben egyáltalán annak nevezhetõ, egy erõs fekete bõrönd volt. "
Cm nemcsak gyerekkora, de családjának múltba veszõ története is a vándorlétre predesztinálta: egy rokona etimológiája szerint nevük az angolszász chette-wynde, kanyargós ösvények kifejezésbõl ered. Világjáró vonzalmainak értelmezésében azonban ennél még messzebb, az emberi elõtörténetig ment vissza. A vándor létállapotról, pontosabban annak máig létezõ maradványáról, a "nomád alternatíváról" Calasso szerint mindig úgy beszélt, ahogyan a középkori teológusok a Szentháromságról. E tekintetben, a teoretikusan is jól tájékozodó utazóra a hetvenes évek évek francia filozófiája hatott: Gilles Deleuze gondolkodásában a nomád felstilizált alakja az egyre komplexebb szociális szövedékbe integrálódott emberi létmód alternatívájaként jelent meg. Maurice Blanchot pedig a "nomád igazságot" az emberi egzisztencia adottságának tekinti: "minden idõben készen kell állnunk, hogy útra keljünk, mert eltávolodni (elmenni) olyan követelmény, amely alól nem vonhatjuk ki magunkat, ha meg akarjuk õrizni az igazsághoz való viszonyulás képességét. A kiszakadás követelménye a nomád igazság igenlése."
Catwin - a tudományos kutatástól, az utinaplón át a regényig terjedõ - tudósításaiban a világpolgári tágasság perspektíváját a tárgyához közel hajló kutató érdeklõdésével egyesítette. A Szövevényes ösvényekbõl az derül ki, hogy ez a látásmód nem korlátozódik írásaira, hanem képeire is jellemzõ. Nem az "egzotikus" témák katalógusának bõvített kiadását készítette, jóllehet ritkán látott vidékek, lények és formák tûnnek fel a leggyakrabban a fotókon: hol patagóniai angol parasztok portréival és Angliát idézõ környezetükkel találkozni, hol pedig olyan nyugat-afrikai házfalakkal, melyek színeit, faktúráját az absztrakt expresszionisták is megirigyelték volna. De látható köztük, fekete-fehérben, egy világvégi vasutállomás, színesben pedig egy óriáskerék Pakisztán valamelyik városában, a díszítés lokális kolorjával, melynél fogva mintha máris a 7. pardicsomba emelné utasait.
Vannak persze igazi egzotikumok (azaz más zoológiájú égövek élõlényeirõl készült képek) is, dél-amerikai kutyák, egy hihetetlen tekintetû jak a Himalájában. Aztán egy denevérbarlang Jáván, a falán kapaszkodó állatok tömkelegével, alattuk pedig a különös, vastag guánóval borított oltárok. És persze tájak, emberek és mûvek: a mostanában utazók által aligha látogatott afganisztáni hegyek és a köztük megbúvó minaretek. Hosszú lebernyegekbe burkolódzó tuaregek, fejedelmi tartással, amihez fogható már a különféle királyképzõk, kings college-ek koronára esélyes növendékei sem képesek felmutatni. Továbbá olyan kuriózumok, mint a tervureni Musée royal de l Afrique Central klasszicista mintákat követõ szerecsenszobrai.
Cm a képekre korántsem kizárólag az orientalizmus esztétikája jellemzõ; az elhagyott, romos orosz templomok éppannyira felkeltették Chatwin érdeklõdését, mint a szovjet életvilág nyugati szem számára már korábban is lenyûgözõ díszletei: Chatwin a hatvanas években meglátta egy bolti cégér hervadt késõmodern báját, melyben a festõ bátorságából még futurista idézetekre is futotta, s mely ma akár korai posztmodernként is élvezhetõ.
Egyáltalán: mûvészetben képzett emberként mûvelte is a képzõmûvésztet. Ha nem is "festett" a fotóapparátus fényével, olyan látószögeket, kivágatokat és fényviszonyokat talált, ahonnan tárgyai sosemlátott arculatukat tárják fel. Ezek olykor puszta felületek: egy sztupa szokatlan gazdagon strukturált fala ; egy perui kõsivatag piros-pöttyös mintázata, vagy színes csadorok sora egy közel-keleti piacon.
Ezek az elkülönült, önmagukban is megálló képek ugyanakkor egy élet filmsávjának különbözõ szegleteit képezik. Az utazó életfilmjének egy-egy villanását, az életút vándorának vonulását. Chatwin tudta, hogy mihez képest van állandó elmozdulásban: "A vándorlás folyamata fizikai és szellemi jóérzéssal jár, míg a tartós helybenmaradás monotóniája, vagy a szabályos munkat olyan mintázatokat szõ az agyba, melyek csüggedtséget és a személyes elégtelenség érzetét keltik. Mindannak java, amit az etológusok "agressziónak" neveznek, nem más, mint dühödt válasz a frusztráló beszûkültségre. Az ember igaz hona nem a ház, hanem az út, és maga az élet egy utazás, amelyet lábon kell megtenni."
Az utazó "nomád alternatíváját" persze ellenpontozza a tapasztalat, hogy az ember mindig is úton van; saját életútján nem kevésbé, mint az összes földlakóval közös kozmikus kiránduláson. (Verschlungene Pfade. Hanser Verlag, München, 1999.)