Derek Jarman kertjei

St. Derek of Dungeness in the wilderness of illness.
Derek Jarman

A tengerparti kert
1986-ban, amikor HIV-fertôzöttségét megállapították, Jarman egy tengerparti telket vásárolt Dél-Angliában. A Prospect Cottage-on, ahol aztán, akárcsak Candide, Voltaire regényének végén, ô is kertészkedésbe kezdett. Több év munkájával a világ egyik legkülönösebb kertjét alakította ki, melyrôl nemrég egy fotóalbum is megjelent. (Derek Jarman s Garden. Howard Sooley fotóival. Thames and Hudson, London, 1995.)
A hely nem éppen az eszményi kertnek való táj; a közelben (látótávolságban) áll a dungeness-i atomerômû, a vidéket nagyfeszültségû vezetékek vágják át - amint az A kert címû filmjének több jelenetében is látható volt, melyeket ott forgattak. ("Ha sárga üvegen keresztül néz az ember egy tájat, felderül a szem. Sok felvételnél, melyeket A kerthez csináltam Dungenessben, sárga szûrôt használtam a Super 8-asomhoz. Ez ôszies hatásokkal járt.") Ám éppen a kietlen környezet és a zord klíma tette lehetôvé, hogy a jókora telket olcsón meg tudja venni, és a környezetbe kifutó, kerítetlen tájkertté tudja alakítani. Ez a kert egyedülálló a kertek szigettengerében; egyszerre folytatása és kifordítása, irónikus átértelmezése a nyugati és a távol-keleti kertmûvelésnek, kertmûvészetnek.

A színek könyve
Ha egy magazinban nem látom meg a kertjérôl készült képeket, valószínüleg nem fogtam volna bele a Chroma. A színek könyve (Century, London, 1994.) címû munkájának olvasásába sem. A Caravaggio után készült filmjei ui. nem gyôztek meg arról, hogy végignézésre érdemesek, jóllehet a felbomlás és formálatlanság felé tartó darabok expresszivitása és színvilága helyenként elemi erejû.
A Chromában ezek a színek jutnak szóhoz: a hétköznapi megmutatkozásaik, az elôtörténetük, a teóriájuk, továbbá festôi felhasználásuk és beágyazódásuk az emlékezet mélyrétegeibe. "Tudom, hogy az én színeim nem azonosak az ön színével. Két szín soha nem ugyanaz, még akkor sem, ha egyazon tubusból származnak. A kontextus megváltoztatja érzékelésük módját."
Könyvében Jarman nem filmrendezôként kavargatja, hanem festô-szemmel szemléli és szemlézi a színeket. A fehérbôl kiindulva, fejezetrôl fejezetre sorra veszi a spektrum színeit és a színekkel összefüggô kérdéseket. (Az árnyék a színek királya; Transzparencia; Harsányság; Ezüst és Arany.) A módszeresség azonban nem torzul tudományos tudálékossággá, ellenkezôleg: munkája mindvégig költôi marad. "Minél távolibbak térben és idôben a színek, annál erôsebben világítanak. Aranyló emlékek. Nem a jeggyûrük Ratnernél a High Streeten, hanem a filozófusok aranya, mely a lélekben ragyog mint a drágakövek a Jelenések könyvében. Smaragd, rubin, jáspis, kalcedon. A színek, miként ezek az ékkövek, értékesek. Sôt, még értékesebbek, mert a csillogó dolgokkal ellentétben nem lehet birtokolni ôket."
A Chroma különös könyv, napló és töredék-füzér, melyben a színelméleti fejtegetések gyerekkori színemlékekkel keverednek, a lírai passzázsok színtörténeti és festéstechnikai megfigyelésekkel olvadnak össze. "Az ékkôszerû színek iránti szenvedély megértéséhez színezett kéziratokat kell megnézni - az elmúlt évszázadok lehántották a festéket a falakról, de az alkotó és romboló fénytôl megvédett kéziratokban olyan fénylô színeket látni, mint azon a napon, melyen az az illusztrátor felvitte ôket."

Színes élet
Az újra és újra felmerülô (szín)emlékek töredékes életrajzzá tágítják a könyvet. Színfoltszerûen felbukkannak a szerzô számára fontos helyszínek, házak, pályaudvarok, iskolák, a korabeli motívumok és a késôbbi motivációk csírái. Jarman az 50-es évek mûvészeti fôiskolájáról így ír: "Mauriec megtanította Sir Williamnek a lassú festést, és Sir William minden tutornak megtanította a még lassúbb festést. A mi nemzedékünknek azonban sietôsebb volt. Végül is a bomba bármelyik pillanatban becsapódhatott.
A háttérben fekete-fehér képek villództak a tévében. Elmenekültem elôlük a moziba, ahol a színek szebbek voltak mint a valóságban."
A mûvészeti élet, a galériák világa ekkor még nem iparszerû, és a maihoz képest eléggé eltérô arculatú: "A mûvészet abban az idôben egy meglehetôsen jelentéktelen foglaltosság volt, kevés galéria létezett, a kávézóasztalhoz egyáltalán nem jártak színes mellékletek, könyvek, és nem volt mûtárgypiac. Sokkal egyszerûbb volt és mindenki ismerte a másikat."

Szürke évek
A személyes és a tárgyilagos végpontjai közt villódzó fejtegetések olykor a társadalomtörténet mélyrétegeibe világító megfigyelésekkel váltakoznak. A színek kötelékteremtô ereje és szimbolikája a szociális mezô egészét áthatja: "Iskolás napjaim ruhái szürkék voltak, szürke flanelingek és öltönyök. Az 50-es években mindenki szürkét viselt, (az angol királynô) koronázásának bíbor és vörös tónusai varázslatosak voltak - mi azonban szürkének láttuk a tévéinken keresztül. Mindennek megvolt a szilárd helye a szürke uralta világban; a pályaudvari hordár levette sapkáját és azt mondta a kicsi, szürke iskolásgyereknek: "Jó reggelt, Sir."
Jarmant olvasva kiderül, hogy az ötvenes évek a "szabad világban" sem éppen a rózsás remények korszaka volt. A keleti rémuralmak "kézzelfogható" és kívülrôl jövô terrorához képest a birodalmi "Anglia alkonyát" megfoghatatlanabb és mélyebbrôl jövô métely járta át: "A félelmetes hidegháborús ötvenes évek feltaláltak egy zöldet. Nem a születés zöldjét, hanem egy kellemetlen zöldet, a genny színét, a rothadó hús színét. A zöldes ég alatt science-fiction koboldok materializálódtak. A Mekong és a síkos kis zöld emberek, akik egy sajtzöld hold fényében értelmetlenségeket mûveltek. Féltékenyen miránk, emberekre, fenyegetôztek."

Meleg színek
A korszak légkörének ilyen koncentrált képei mellett jelzsésszerûen megjelennek a homoerotikus szenvedély félreesô, homályos színterei is, ahol a szerzô éveket töltött - miközben, ahogy írja - " képek maradtak megfestetlenül és könyvek olvasatlanul"...
Ezek a leírások és elemzések megközelíthetôbbé teszik filmjeinek példátlan és erôs színvilágát, sötét és hideg, szintúgy "meleg" színeit is.
"A vörös lehatárolódik. Egyetlen festék sem ennyire territoriális. Kitûzi körzetét, és máris birtokon belül van a spektrummal szemben.
Vörös emlékezet. Araboktól kaptuk az al-kimiya szót, ebbôl keletkezett tudományos kémiánk. A tudomány labirintusában utat vesztve könyörgünk, hogy Ariadné mentsen meg minket egy vörös fonállal."
Egy sajátos sors, egy szakadozott pályaív bontakozik ki a könyvbôl; villanásnyi fény vetül hétköznapi, szertefoszlott miliôkbe, sôt olykor, sorsdöntô eseményekre. Egy görögországi éjszaka elbeszélésébôl kiderül, hogyan követett el szerzôje akaratlanul szentségtörést, amint egy forrásában fürdött Amphissa közelében. A forrás ui, mint aztán másnap, a rátámadó parasztoktól és rendôröktôl megtudta, Apolló szent forrása volt, melybôl papnôje egykor jóslatait merítette - és még akkor, az ötvenes években is, szent helynek számított.
Errôl mindig is úgy hitte, "ez volt igazi keresztelôje, mivel a forrás az álomlátás, a jóslás adományát adta. A régi görögök a költészet forrásának tartották. Itt keresték az inspirációt."

"St. Derek of Dungeness in the wilderness of illness."
A dungenessi Szent Derek a betegség vadonában.- ezt az ironikus önmegnevezést adta magának Jarman. Kertnyi vadona - bár "a kertnek a gyógyítás színét" szánta -, akárcsak a kertben írott könyve, a halál árnyékában készült. A kertet és a könyvet is ez a készülôdés járja át. Egy távozó tekintete néz szét külsô és belsô tájain, aki tudja, hogy nem a "jó halál" vár rá. Ismeri és elô is sorolja társai sorsát; volt, aki megnémult, más eszét vesztette, megkövült, vagy egészen elfeketedett, mielôtt meghalt. "Hogyan keltek át barátaim a kobaltkék folyamon? Mivel fizettek a révésznek, miközben az indigóparnak tartottak szurokfekete ég alatt? Néhányan állva haltak meg, hátravetett tekintettel. Látták-e a halált pokolbéli fenevadakkal, amint egy sötét hintót húznak, kékesfeketére verve, amint sötétté váltak a fény hiányában; hallották-e a trombiták hangját?"
A könyv Jarman fizikai leépülésének folyamatában íródott, amire emlékezteti is olvasóit: "Ezt a könyvet idôprésben írtam. Ha valamit elmulasztottam volna, írják a lapszélre. Gyorsan kellett írnom, mert a "Megalo-vírus" kioltotta a jobb szemem...ezután már versenyfutás volt a sötétséggel. A legtöbbjét hajnali négykor írtam, összefüggéstelenül a sötétben firkálva, mielôtt a kegyes álom el nem borított."
A betegség és a szenvedés szólama idôrôl idôre átüt a könyv szövetén, mely a kezelések miatt néhol megszakad, majd újra folytatódik - egészen 1994-ben bekövetkezett halálig. Néha egy-egy mondat, tárgyilagos megállapítás közli a betegség eluralkodásának újabb fázisát: "A jobb szemem szélén elvesztettem a látóképességemet. Már nem fog helyreállni. Szellemem világos mint egy lámpa, a testem viszont felbomlik - egy meztelen izzólámpa egy sötét és lepusztult helyiségben. Halál lengi be a levegôt, de nem beszélünk róla."
A színek könyve végül így alakul át egy szenvedéstörténet megrázó krónikájává: "Az erysipeloid tûzkohóiból térek vissza; egy ekcéma ez, ami vörösre festett. Égô vörös fájdalommal. Csaknem bíborba borultam. A bôröm már nem fogadta szívesen a világot, inkább kizárta. Az érzékek magánzárkájában találtam magam. Két hónapon keresztül nem tudtam írni sem olvasni. A munkát ezen a könyvön meg kellett szakítani. A vörös ekcéma elborítja az arcomat. "Hol töltötte szabadságát?" - kérdezték. Rövid tartózkodás volt a pokolban."

A kertben
Ahogy betegsége súlyosbodott, egyre több idôtt töltött kertjében. Figyelte növényei sarjadását, virágai kibomlását, a színek váltakozását. Közben a tengerparton gyûjtött uszadékfából, hajókötelekbôl, vashulladékból továbbépítette és növelte is: vadvirágok és gyomnövények mellé egzotikus virágokat és gyógynövényeket is telepített. A Chroma, egyebek mellett, költôi kalauz (vallomás, eligazítás, magasztalás) is ehhez a színekben és tárgyakban egyaránt gazdag kerthez: .
"Egész életemben egy kertet akartam,
A kertnek a gyógyítás színét adtam
Dungeness szépiabarna kavicságyában.
Egy rózsát ûltettem, majd egy bodzát,
Levendulát, zsályát és Crambe maritimá t,
Lestyánt, petrezselymet, cipruskát,
Marribiumot, ánizst, mentát és rutát.

Kertem a tél szelével énekel.
Dacára a sónak, mely felhôkben hull
A kavicsos parti hullámtörôkrôl.
Tengerparti kertem nem hortus conclusus.
Hol költôk szunnyadnak és százszorszéprôl álmodnak.

Az új kertben minden szín jelen.
A bíbor írisz, a királyi jogar;
A zölden feltörô bodzarügyek;
Barna a humusz, okkersárga a gaz;
A helichrysum sárgája augusztusban,
Ami szeptemberben narancs és barna színt ölt;
Kék a kígyószisz és a búzavirág,
Kéken virít a zsálya és a téli jácint,
Rózsaszínben és fehérben a rózsák júniusban;
Skarlát-tûzszín a csipkebogyó,
Keserû a felséges ginnek való kökény.
A szeder ôsszel
És a rekettye tavasszal.

A verssorok szerzôje a kietlenségbe kivonuló és ott kertet mûvelô különös szerzet, aki rendszerint kámzsás köpenyben, olykor egy öreg macska és egy szelíd varjú társaságában járja kertjét. Kertépítô remete, aki a koraközépkor bencés szerzeteseihez hasonlóan a Paradicsom elôkertjét alakítja ki a pusztaságban:"Minden kert mögött ott a Paradicsom, és néhány kert valódi Paradicsom. Az enyém is ezek közé tartozik." - írja. Jarman kertjének centrumában a civilizatórikus hulladék áll, a talált tárgyak, melyek magukon viselik a kultúra nyomát és az idô súrlódásait. A kavics- és virágágyak közepette ez a "modern természet" kapott kitûntetett helyet. (Modern Natur címen jelent meg elôzô könyve, 1991-ben.) Kertje ezért a Land Art mûveivel mutat rokonságot, de hasonló a tájkertekhez és a japán zen-kertekhez is. Nem zárt (nyugati) kolostorkert az övé, mégis több tekintetben ahhoz hasonló. Jarman amúgy meglepôen sok szállal, mondhatni via negatíva kötôdik a kereszténységhez. (Utolsó festményei egyikén a következô fohász olvasható: "Jóisten, kérlek küldj a pokolba. Szeretettel, a te Derek Jarman-ed.") Kertjét is a negatív úton: a kolostorok hortusához képest jellemzi - miközben ezt a negativitást azért az eredeti motívumai is jócskán átszövik. Csak az élet színeinek gazdagságával tisztában lévô tekintet képes arra, hogy a halál küszöbén ilyen látomásos képekben beszéljen: "Archaikus zöld szinezi az idôt. A tovatûnô évszázadok örökzöldek. A mályvával egy dekád jár. A vörös felrobban és felemészti magát. A kék végtelen. A zöld csendbe öltözteti a földet, az évszakokkal vonul apálya és dagálya. Benne rejlik a feltámadás reménye. Azt érezzük, hogy a zöldnek minden más színnél több árnyalata van, amikor a rügyek áttörik a bokrok télies sötétjét. ."