John Cage Europerája

Az Europera 1 & 2 címet viselõ, a 80-as évek végén bemutatott darab is a tradíció hatalmas tömbjére és a mûveket tartalmazó tárlókra való tekintettel készült: Cage az operamûfaj e sajátos emlékmûvéhez az operairodalom általa gondosan válogatott elemeit használta fel és szervezte újjá. E darab esetében szerkesztésrõl beszélni nem túlzás és stiláris kisiklás, hanem közelítõen pontos megnevezés. A darab ugyanis teljes egészében akusztikus kollázs; alkotóelemeit, a hangrögzítõkben tárolt darabtöredékeket és dallamfoszlányokat gondosan felépített számítógépprogram vezérlése alatt olvasztották folyamatosan hangzó zenei tömbökké.
Cage "operája" nem zenei kvalitásai vagy színpadi leleményei miatt tarthat számot a kiemelkedõ mû rangjára, hanem azáltal, hogy nagyszabású emlékmûvet állított egy zenei korszak és egy mûfaj történetének. Az Europera a zenén belül mutatja föl azokat a zenei és hangzásbeli változásokat, amelyek a zene körül és a zenén kívül az elmúlt egynéhány évtizedben végbementek.
A zene a hangrögzítõ és közvetítõ berendezések elszaporodása révén környezeti tényezõvé vált. Hangzása leválasztódott forrásáról, rögzíthetõvé, sokszorosíthatóvá és a tárlókból bármikor elõhívhatóvá lett. A zenemûvek tér- és idõbeli szigetszerûsége helyébe a csaknem folyamatos hangháttér elõtti megszólalásuk és egymásmellettiségük lépett. A zene ma már nem a csend övezetében, hanem a technikai környezet zajai és más zenék közepette hangzik föl. (Cage 4' 33 címû darabjában maga a zaj, a világ hangja az, ami "megszólal", a zongora helyett a háttérzaj válik hallhatóvá. Írásaiban pedig nyilvánvalóvá teszi, mennyire centrális számára a csend - nem pusztán akusztikai/zenei értelemben vett - kérdése. ) Ennek révén viszonylagossá vált a zenei idõ, a hangegyüttes felhangzásának és elhallgatásának érzete, s elmosódottabbá vált a kezdet és vég közé feszített forma kérdése is. A zene - a hangforrástól függetlenül - elhallgattathatóvá vagy felerõsíthetõvé lett, keletkezési ideje, a történeti és a kortárs zenék közti különbség veszített jelentõségébõl. A hangrögzítés a régi korok zenéjét épp oly közel hozta, mint a mai zenéket - amelyek alkalmasint térben sokkal távolabb keletkeztek és rögzítõdtek. A hallás muzealizálódása a tõlünk távolesõ kultúrák zenéinek vonatkozásában is végbement.
A drámai hatást legerõteljesebben hordozó operamûfaj hanyatlása zene és irodalom kapcsolatának gyengülését is jelzi. A zene már nem az irodalommal, hanem a kinematográfiával jár jegyben. Cage darabjának szünetében a Niebelung-gyûrû egyik régi bayreuthi elõadásának sajátos változatát vetítették: a nyolc másodpercenként exponált film alatt - mely mindössze néhány percig tartott - a nézõk áttekinthették a wagneri világ klipjét egy másfajta sebesség és egy megváltozott látás fényében. Az operamûfaj e késõi vonulata ebben a közegben új oldaláról mutatkozott meg: a radikális értelmezés végletes iróniája végsõ csupaszságában mutatta föl egy elaggott mûfaj (az opera) és egy halvaszületett eszme (a Gesamtkunstwerk) kettõsét. Wagner színpadi mûvei ma, az opera alkonyán, túl késõinek, a zenés film, illetve a videoklip felõl viszont koraszülöttnek tûnnek. E grandiózus zenedrámák hömpölygõ mértéktelensége, a történések és a képek szegénysége miatt olyan nehezen nézhetõ zenés filmmé váltak, melyekben megalvadt az idõ.

1989